Ebben a történetben a politika csak háttérként van jelen. Ezért a szex, a nem megfelelő körülmények ellenére szabadon érvényesülhet, akár az örömzene.
Történelmi évforduló
Mert mit ér az egész forradalom,
ha nincs benne általános bujálkodalom
(Peter Weiss: Marat/Sade. Görgey Gábor fordítása)
Régen történt, huszonnyolc éve. Mégis pontosan emlékszem a napra is. Nincs nehéz dolgom, történelmi esemény évfordulója volt: 1987. október 23-a. Az akkori demokratikus ellenzék néhány tagja elhatározta, hogy megemlékezést tartunk ott, ahonnan a hajdani mérnökhallgatók elindultak a Petőfi szobor felé. Közterületi emlékezés a forradalomra akkor még szigorúan tilos volt, meg sem fordult a fejünkben, hogy a gyülekezéshez engedélyt kérjünk. Egyesével, kettesével mentünk be a Műegyetem udvarára, a szovjet emlékmű előtt találkoztunk. Lehettünk vagy negyvenen. Elsőként a megemlékezés kezdeményezője, Mécs Imre beszélt, aki diákként maga is jelen volt az 1956-os tüntetésen. Utána Dénes János és Gadó György mondott rövid beszédet. Közben odajött egy egyetemi oktató, belehallgatott egy kicsit, mi folyik itt, aztán kiabálni kezdett, hogy tűnjünk el azonnal, vagy hívja a rendészeket. Parázs szóváltás kerekedett, közben azonban véget értek a beszédek, és békésen elmehettünk.
O.-val voltam, akkori titkolt szerelmemmel. Hogy oldjuk a hangulatot, amely egyszerre volt feszült és diadalmas, beültünk a Ma Chérie nevű eszpresszóba, szemben a Gellért szállóval. Néhány hónappal később a presszó is történelmi rangra emelkedett: itt alakult meg a Fidesz. Megittunk egy-két konyakot, és hirtelen úgy éreztük nem bírjuk ki szerelem nélkül. Csakhogy nem volt hová mennünk: O. albérletben lakott, a szigorú házinéni nem tűrte a férfilátogatókat, én pedig házasságban éltem. Elég nyitottban ugyan, de annyira azért mégsem nyitottban, hogy fényes nappal beállíthassak azzal, hogy most azonnal muszáj lefeküdnöm a barátnőmmel.
Eszembe jutott, hogy van egy jó barátom, az Izabella utcában lakik, feltehetőleg nem bánja, ha váratlanul meglátogatjuk. Igaz, csak egy szobája van, de ha kínosan érezné magát, legfeljebb beszáll harmadiknak. Ezt O. se bánta volna. Hamar meg is érkeztünk az Izabella utcába. Csakhogy a barátom nem volt otthon. Mobiltelefon akkor még nem létezett, nem volt mit tenni. Pedig a vágyakozás egy pillanatra sem hagyott alább. O. szólalt meg: – Ide egészen közel van az ELTE egyik épülete. Oda járok pszichológia kiegészítő szakra. Ilyenkor pénteken, kora délután már nincsenek előadások. Menjünk oda. Most én rémültem meg, egyetemi előadóterem, oda bármikor benyithat valaki. De a vágy erősebb volt, meg nem akartam nyuszinak látszani. Bementünk az épületbe, O. ahogy egy hallgatóhoz illik, kedvesen köszönt a portás néninek, és egy iramodással már fenn is voltunk az egyik első emeleti előadóteremben. Vizsgálgattam az ajtót, nem lehet-e valahogy bezárni, de a zárban nem volt kulcs, az ajtón nem volt retesz. Ráadásul kifelé nyílott, tehát egy asztalt se lett volna értelme odahúzni. De elegünk volt a töprengésből. Egymásnak estünk, O. csókolózás közben leeresztette a nadrágját, lehúzta a bugyiját, a táblának támaszkodott, és a derekamra támasztotta a jobb lábát. Nem volt szükség előjátékra, ő nedves volt én meg merev. Elfelejtettük, hogy sietnünk kell, de a szorongás, hogy bármelyik pillanatban ránk nyithatják az ajtót, csak fokozta az izgalmat. Egyszerre élveztünk el, nem kellett vizsgálódni, hogy volt-e orgazmusa. Csak a sikoltását kellett sóhajtássá tompítania. O. elvett egy krétát a tábla alól, és gondosan felírta: Nagyon jó volt itt. Köszönjük. Aztán lementünk a lépcsőn, most már én is köszöntem a portás néninek, ő pedig kedvesen visszaszólt: – Szép hétvégét. Már megvolt, mondtam magamban. Meg még azt, hogy egy baldachinos ágyban se lett jobb, mint ott a palatábla előtt.
Facebook, 2015. október
3 722 karakter