Kőszeg Ferenc honlapja

Tervezett beszélgető-könyvünkről elmélkedvén Bán Zoltán András rákérdezett, mennyiben befolyásolta az életemet, hogy nők között nevelődtem. Azt kellett válaszolnom, a kérdés félre visz, nem áll, hogy nők között nevelődtem, gyerek- és kamaszkoromban voltak férfiak is, akiknek jelenléte, stílusa erősen hatott rám. Megpróbáltam felidézni az egyik ilyen férfiszereplő alakját: ebből jött létre a megíratlan önéletrajz másodikként megírt fejezete.  

Lovas, a házitanítóm

Persze nem kétséges, az anyám volt az a személy, aki az életemet hosszú időn át leginkább meghatározta, következésképp ő volt az, aki ellen lázadtam. A Szépirodalmi Könyvkiadó szerkesztőjeként kísérő tanulmányt írtam Kosztolányi két regénye, a Nero, a véres költő és az Édes Anna kiadásához, amelyek egy kötetben jelentek meg a Magyar Elbeszélők sorozatban. „…a kisgyerekkorában elárvult Neróban  idealizált apaimago alakult ki (…) a valóságos apaszerepet viszont Agrippina vette át.  Innen gyűlölet és imádat váltakozása.” Nero csügg az anyján, szerelmes belé, de minthogy életében nincs jelen apa, az apa elleni lázadást is az anyjával való kapcsolatában éli ki. ez vezet Kosztolányi ábrázolásában az anyagyilkossághoz. Nem kellett hozzá nagy fantázia, hogy az olvasó rájöjjön, az utószó szerzője beleépítette elemzésébe a maga ambivalens viszonyát is a saját anyjához. Éppen bele voltam esve egy lányba, aki akkoriban végezte a pszichológia szakot, továbbá a nagy pszichológus, Mérei Ferenc titkárnője volt, és számos szeretőjének egyike. A tanár úr állítólag megdicsérte az írásomnak ezt az idézett részét, ezzel nagyot emelkedtem a barátnőm szemében. Akár illett ez az értelmezés Kosztolányi Nero-ábrázolására, akár nem, tény, hogy időn át úgy éreztem, az anyám irányítja az életemet, lázadnom kell ellene. Márpedig elég szánalmas és nevetséges dolog, ha az ember, negyven közelében, többszörös családapaként is úgy érzi, az anyja ellen kell lázadnia, mintha még mindig kamaszfiú volna. 

Az anyám persze eléggé tisztában volt a kizárólagos anyai nevelés veszélyeivel. Egyetemi éveiből egyet Bécsben töltött, fogászati és fogszabályozói szakképesítését is Bécsben szerezte. Bécsben a nácik bevonulást megelőző utolsó pillanatokban még fellángoltak a viták a különböző pszichológiai iskolák között. Akárcsak az öccsére, Freud pszichoanalízise mellett anyámra is leginkább Alfred Adler individuálpszichológiai iskolája hatott, amely az egyén lelki fejlődésében különösen nagy szerepet tulajdonított a gyerek helyének a család egészében. De nem kellett hozzá különösebb pszichológiai iskolázottság sem. Bizonyára jól emlékezett a botrányra, amikor Slachta Margit zárdájában belerúgtam az egyik apácába, aki a sarokba akart térdepeltetni. Végletes viszonyba kerültem a különböző nénikkel, akikre rá voltam bízva. Volt, akit imádtam, mint kisgyerekkori dadusomat, Teta nénit, vagy magát Slachta Margitot is, másokkal viszont botrányosan agresszív voltam. Talán hét éves lehettem, amikor mellém került egy néni, aki egyszerre tanított volna németre és zongorázni. Azt gondolom, anyám se tartotta sokra, gúnyosan ismételte el, ahogy Anna néni, mondjuk, így hívták, megállt velem a szomszédos cipőüzlet kirakata előtt, és arra akart rávenni, mondjam utána: rote Schuh, braune Schuh. Még rosszabbul alakult a zongoratanulás ügye. Ma is szégyellem, hogy amikor Anna néni tiltakozásom ellenére rá akarta igazítani az ujjaimat a billentyűkre, felugrottam a zongora mellől, és a kerekes szamaramat tiszta erőből hozzávágtam Anna nénihez. Ő persze nyomban felmondott, anyám pedig úgy gondolta, talán mégis olyan személyre kellene bízni a nevelésemet, aki bír velem. 

(Fogyatékos ez a gyerek?) Biztos vagyok benne, nem olyasmire gondolt, hogy felhatalmazza a nevelőt, verjen meg. Ha jól tudom, az individuálpszichológia tiltja a testi fenyítést. De úgy gondolta, egy férfival nem merek olyan agresszíven viselkedni, mint Anna nénivel. S ebben igaza lett. Döntésébe az is belejátszott, hogy 1947-ben állásba ment. Korábban az orvosok nagy része, a fogorvosoknak pedig valószínűleg a többsége, legfeljebb fizetés nélküli gyakornokként dolgozott valamilyen intézetben. Anyám az állása mellett fenntartotta a magánrendelését is, egyedüli keresőként nem volt rá ideje, hogy tanuljon velem. A szakirodalom tanulmányozása nélkül is hamar rájött, veszélyes dolog az, ha a szülő a gyerekével tanul. A gyerekével tanuló szülő, ha nincs benne gyakorlata, egykettőre úgy érezi, a gyereke reménytelen eset, nyilvánvalóan szellemi fogyatékos. Vekerdy Tamás aggodalmasan int minden szülőt: legyen óvatos, ha a gyerekével tanul.  Hiszen nehéz is megérteni, ha az a hülye hatéves szótagolva ki tudja olvasni, hogy es-te, akkor miért nem mondja ki, hogy este. Vagy végtelenül ostoba, vagy direkt bosszantani akarja az anyját, pedig van annak úgyis elég baja. Hogy került hozzánk Lovas László, azt nem tudom. Egyetemista volt, mérnökhallgató, kultúrmérnöknek készült. Mára ez a kifejezés kiment a divatból, inkább építőmérnököt mondanak: ipari épületeket, hidakat, alagutakat tervez, vezeti a munka kivitelezését. Jól jött neki az állás, főként azért, mert szobát is kapott. Eredetileg két fogorvosi rendelő volt a lakásban: a nagyobbik apámé, a kisebb anyámé. Amikor apám bevonult munkaszolgálatra, anyám a nagyobbik rendelőben kezdett dolgozni, a szobát pedig, amelyben korábban anyám rendelt a kerületi elöljáróság, ahogy a fővárosban véget értek a harcok, kiutalta egy társbérlőnek. A kisebbik rendelőhöz tartozó, várószobának használt, mosdóval is felszerelt helyiség lett Lovas tanító úr szobája.  1948-ban anyám, részben hogy megszabaduljon a társbérlőtől, részben költségei csökkentése kedvéért, a lakás egyharmadát leválasztatta, ettől kezdve a kis szoba már nem tartozott a lakásunkhoz. Második elemista voltam, amikor Lovas László hozzánk költözött és harmadikos, amikor a lakrésze megszűnt. A házban a tágas, az utcára, pontosabban az Apponyi térre (ma Ferenciek tere) néző lakásokat három lakássá alakították át. Ennek következtében torz lakások alakultak ki: a magas bejárati ajtó és a hozzá kapcsolódó előszoba egy nagy utcai szobába nyílott, de ezzel szinte vége is volt a lakásnak: az egykori hallból alakították ki a konyhát és a mellékhelyiségeket. A mi lakásunkból csak két lakás lett, így sikerült megőrizni a lakás polgári formáját, és így lett a mi lakásunk a legnagyobb a házban. Eredetileg a fölöttünk lévő lakás volt a legnagyobb. A ház a MABI, azaz a Magánalkalmazottak Biztosító Intézete tulajdona volt, a felettünk lévő lakásban a MABI jogi igazgatója lakott. Az alattunk lakó orvos azt állította, hogy a harmadik emeleten a liftből egyenesen az igazgató lakásába lehetett kilépni, ahogy állítólag az egykori Népművelési Minisztérium liftjének ajtaja Révai József dolgozószobájába nyílott, így még a titkárnő sem tudta, megérkezett-e már a főnök. Ami a mi házunkat illeti, ez a lakásba nyíló lift csupán városi (pontosabban lépcsőházi) legenda: a liftnek csak egy ajtaja volt, és az valamennyi emeleten a folyosóra nyílt. Én, mondhatni, felnőtt koromig szégyelltem, hogy – úgy tudtam – jobb módban élünk, mint az osztálytársaim. Nem tudom, honnan bújt belém ez a puritánság. Ha anyám bement egy eszpresszóba, hogy megigyon egy kávét, engem pedig hívott, hogy egyek egy mignont vagy fagylaltot, nem voltam hajlandó vele menni, inkább kint vártam rá az utcán. Amikor elkezdtem angolul tanulni, nem akartam szótárt: úgy véltem, előbb ki kell érdemelnem, hogy szótárt kapjak. A házitanító pedig mindennek a teteje volt: mindent elkövettem, nehogy kiderüljön, hogy házitanítóm van. Hiszen házitanítója egyrészt a főúri gyerekeknek szokott lenni, másrészt a rossz tanulóknak, akik nem képesek maguk megcsinálni a leckéjüket. Ez a szégyenkezés sokáig megmaradt. Lovas tanító úrról még a K. történeteiben sem írtam, és most is némi vívódásba került, míg elszántam magam, hogy felidézzem alakját. 

(A leventeoktató fia) Az első találkozásunk részleteire nem nagyon emlékszem. Talán nyolc éves lehettem, ő húsz, de számomra természetesen felnőtt volt. Azzal kezdte, hogy ne szólítsam bácsinak, és tegezzem vissza. Ez nagyon jól jött, mert a bácsi, néni szavakat valahogy nem bírtam kimondani, azoknak meg, akikkel nem tegeződtem, köszönni se bírtam: a csókolom nem jött a számra, a jó napot-ról pedig – joggal – úgy éreztem, nem való egy gyerek szájába. Így a nagypapámnak is néma meghajlással köszöntem, akit ez csak megerősített abban a hitében, hogy nem vagyok teljesen normális. Ez a csókolom-ellenes fóbiám aztán annyira elmúlt, hogy most, nyolcvan közelében, tizennégy éves kislányoknak is csókolommal köszönök, akik rémülten visszacsókolomoznak. Szóval Lovas tanító úrral a kapcsolatunk jól indult. Amire talán szükség is volt. Hamarosan kiderült ugyanis, hogy Lovas László Kétegyházáról származik, a román határ közeléből, ahol jelentős számban laknak románok.

Az apja ebben a faluban volt tanító, és hasonlóan a falusi tanítók jelentős részéhez, az oroszok bejöveteléig ő volt a helybeli leventeoktató. Ezek a szavak, levente és leventeoktató, nem jól csengtek egy, a doni fronton eltűnt munkaszolgálatos özvegyének a fülében. Lehet persze, hogy csak utólag képzelem így, de egy pillanatra, mintha bizonytalanná vált volna, alkalmas-e Lovas László a házitanítói állás betöltésére. A leventeoktató mintha a csendőrrel, sőt a nyilas pártszolgálatossal került volna egy skatulyába. Megpróbáltam utánanézni, lehettek-e zsidók leventék. Ilyen tiltást csak az 1942 évi XIV. törvénycikkben találtam: ekkortól zsidókat leventeképzés helyett előképzésre kötelezték a kisegítő - magyarán a munkaszolgálatra. A leventemozgalom az 1920-as évek elejétől kezdve fiúk számára tizenkét éves kortól kötelező paramilitáris kiképzési formaként jött létre, azzal a távlati céllal, hogy a megfelelő fizikai felkészítésben és megfelelő hazafias okításban részesült fiúk majd felvegyék a harcot a trianoni diktátum ellen. Nem kétséges, a leventemozgalom a Horthy-rendszer világnézeti nevelésének egyik alapintézménye volt. Nem kizárt azonban, hogy anyám észrevette, nekem rokonszenves a házitanítónak jelentkező egyetemista, és neki sem volt ellenszenves, ezért az alkalmazása mellett döntött. Lovas László pedig ettől kezdve, nem korlátozta a tevékenységét arra, hogy ellenőrizze, megcsináltam-e a házi feladatomat; nem tolakodó módon, de részt vett a szellemi és erkölcsi nevelésemben is. 

A K. történeteiben leírtam, hogy Slachta Margit zárdájában, öt és fél évesen hívő katolikus lettem, megszállottan szaladtam a főnökasszony után, és ha tehettem, átöleltem a térdét. A katolikusság megmaradt első elemiben is, gyerekkori halálfélelmemet, szorongásaimat a hittanórákon hallott példázatok táplálták, amelyek arról szóltak, hogy egy egyébként derék jó kislányt egyetlen vasárnapi szentmise elmulasztása miatt hétfőn reggel örökre elnyeli a pokol tüze. Nagyon büszke voltam rá, hogy a hitoktató néni megdicsért a feleleteimért. Egy alkalommal a hitoktató néni kihirdette, hogy szombat délután egy püspök tart előadást egy közeli előadóteremben. Ragaszkodtam hozzá, hogy menjünk el. A rendezvény egyáltalán nem gyerekeknek szólt, rajtam kívül nem is volt más gyerek a teremben, az előadásból persze egy szót sem értettem, de nagyon büszke voltam rá, hogy az osztályomból egyedüliként én voltam ott a püspök előadásán. 

1945-ben, egy néhány hónapig, de lehet, hogy csak néhány hétig, náci voltam. Meggyőztem a harmadik emeleten lakó, velem nagyjából egyidős Zsuzsikát meg a barátnőjét, Ágit, két zsidó kislányt, hogy legyünk fasiszták. Díszlépésben masíroztunk az asztal körül, és teli torokból üvöltöttük: Heil Hitler, éljen Szálasi. Egy kis idő múltán a szomszéd szobából átjött Laci nagybátyám, hogy mit ordítozunk. Én gyorsan elmagyaráztam, rájöttem, hogy a németeknek volt igazuk, nekik kellett volna megnyerniük a háborút. Laci sajátos pedagógiai módszert alkalmazott a politikai nevelésemre. Ha fasiszta leszel, fel fognak akasztani, mondta. A háborús bűnösök kivégzéséről nap, mint nap hallottam. A nagynéném, Lici néni (apám húga) férje, aki jómódú ügyvéd volt, de származását tekintve nem különösebben művelt falusi zsidó, s ennek következtében nem is volt nagy becsülete a Kőszeg-család körében, Szálasi kivégzése előtt arról kezdett beszélni, hogy ezúttal hullatáncoltatás is lesz: a kivégzett nemzetvezetőt lóbálni fogják a kötélen. Nem tudom, komolyan mondta-e, vagy csak engem akart hülyíteni. – Az akasztás nagyon rossz, folytatta Laci a politikai oktatást, majd a két tenyerét a nyakam köré fonta, és felemelt a levegőbe. Nagyon ügyesen csinálhatta, mert nem kezdtem fuldokolni, de rettentő kiszolgáltatottnak és tehetetlennek éreztem magam, ahogy Laci keze között vagy fél percig lebegtem a levegőben. Hogy a nácizmus iránti rokonszenv hogy mászott bele a fejembe, el nem tudom képzelni. Nem kizárt azonban, hogy a hitoktatás a vallásos tanmeséken túl olykor a politikára is kiterjedt. Erre egy példát tudok felidézni, ennek azonban kivételesen napra meg tudom mondani az idejét, minthogy történeti eseményhez kapcsolódik.  1947. április 27-ére virradó éjjel, akkor még ismeretlen tettesek ledöntötték Prohászka Ottokár püspök szobrát. A szobor a Károlyi kertben állt, az volt a legközelebbi játszótér, közel volt a lakásunkhoz, de a Cukor utcai iskolához is. Számtalanszor láttam a szobrot még ép formájában, de jól emlékszem arra is, hogy a szobordöntés után a püspök alakja a földbe fúródott, a feje letört.  A hitoktató néni a felháborodástól elfúló hangon közölte velünk, nyolc évesekkel: A kommunisták ledöntötték Prohászka püspök atya szobrát. Ezt most már nem tűrjük tovább! Lehet, hogy hasonló megjegyzések korábban is elhangzottak a hittanórákon, és ezek keltettek bennem rokonszenvet a nácizmus iránt. Konkrétan azonban nem emlékszem ilyenekre.  A szobordöntés idején már másodikos voltam, túl a vallásos és túl a náci korszakomon. Valami olyasmit gondoltam: Mi az, hogy nem tűritek? Mi tudtok csinálni? De lehet, hogy ez túl felnőttes gondolat lett volna, és csak utólag képzelem, hogy ezt gondoltam.

Ma már köztudott, hogy a szobordöntést Faludy György szervezte. A rendszerváltás után a jobboldali sajtó Károlyi Mihályt nevezte meg az akció kezdeményezőjeként. A Károlyi-palota a mögötte elterülő kerttel együtt a Károlyi-család tulajdona volt.  Károlyi Mihály vagyonát 1923-ban bírói ítélettel elkobozták, 1946-ban azonban a nemzetgyűlés hatályon kívül helyezte az ítéletet, így az elkobzott vagyon visszakerült Károlyi tulajdonába. A kertet Károlyi hazatérése után közparkká nyilvánította, de tulajdonjogát megtartotta. Mint tulajdonos kérte a katolikus egyházat a Prohászka-szobor eltávolítására, de választ a leveleire nem kapott. Prohászka kezdetben rokonszenvezett Károlyi felfogásával, ezért Károlyi 1914-ben őt kérte fel, hogy eskesse össze Andrássy grófnővel. Később azonban a püspök csatlakozott a Károlyi ellen uszító kampányhoz, ezért követelte Károlyi a birtokán álló szobor eltávolítását. 1985-86-ban Soros New York-i alapítványának támogatásával hosszabb időt töltöttem Amerikában, és több egyetemen tartottam előadást az 1985-ben bevezetett magyarországi választási reform tanulságairól. Pontosabban arról, hogy a választási reform története ismét bebizonyította, a létező szocializmus viszonyai közt semmiféle valóságos reform nem hajtható végre. Kanadai utam alkalmával meglátogattam Faludyt. Pokolbéli víg napjaim című önéletrajza addigra már megjelent angolul, németül, franciául, svédül, magyar kiadásáról azonban természetesen szó sem lehetett. Felajánlottam, hogy megpróbálom hazacsempészni a kéziratot, a hazai demokratikus ellenzék pedig szamizdat kiadványként megjelenteti. Hiszen addigra már tucatjával jelentek meg cenzúrázatlan, a rendszert bíráló kiadványok.  A vállalkozás sikerült, egy Orczy téri leíró irodában nyomdai minőségben kiszedték a könyvet, Demszky AB Független Kiadója pedig kinyomtatta. A szobordöntés történetét Faludy első találkozásunk alkalmával mondta el. Károlyi nevét emlékezetem szerint nem említette. Arról beszélt, hogy a barátival új, baloldali, de pártkötöttségtől mentes független lapot akartak indítani, az indító szám anyaga készen volt, de szükségük volt egy eseményre, amelyről másnap reggel csak az ő lapjuk ad hírt. Ezt legkönnyebben úgy lehet megvalósítani, ha maguk hozzák létre az eseményt. Ekkor határozták el az antiszemita főpap szobrának a ledöntését. A szobordöntés jól sikerült, de mire beértek a nyomdába, már ott várták őket az akkor éppen Politikai Rendészeti Osztálynak (PRO) nevezett politikai rendőrség emberei, lefoglalták a szedést, őket pedig elvitték kihallgatni. Két legyet ütöttek egy csapásra: állami beavatkozás nélkül eltüntették a Prohászka-szobrot, és meghiúsították egy független lap létrejöttét. A Magyarország apostola és tanítója címmel felruházott püspök mestere az ugyancsak keresztényszocialista és ugyancsak antiszemita bécsi polgármester, Karl Lueger volt, akinek Hitler is a csodálói közé tartozott. Luegertől származik az utóbb Göringnek tulajdonított mondás: „Hogy ki a zsidó, azt én határozom meg”. A Bécs belvárosát körül ölelő körút (Ring) egy szakasza 2012-ig  az egykori polgármester nevét viselte, azóta azonban az útszakasz neve: Universitätsring. Magyarországon utcák, intézmények elnevezésénél a névadó antiszemitizmusa nem kizáró ok. Itt mind több intézményt neveznek el az Adyt is gyűlölő antiszemita püspökről.     

A fasizmusról nyilván nem a nagybátyám gyakorlati oktatása vette el a kedvemet, de nem is az, hogy felfogtam a magam érintettségét.  A zsidó–nem zsidó probléma nem volt annyira előtérben, mint később, mint 56, vagy 1990 után. Tudom, voltak zsidó családok, amelyek annyira titkolták a gyerekeik előtt a zsidó származásukat, hogy a gyerekek egyszer csak zsidózva jöttek haza az iskolából. Ilyen titkolódzás nálunk nem volt, de azért az egész kérdés háttérbe szorult. A fasiszták, a nyilasok a kommunistákat, a baloldaliakat üldözték, a zsidókról nem esett szó. Első elemiben, egy Budapest belvárosi elemi iskola első osztályában, három-négy gyerek volt, akinek nem élt az apja: mindannyian munkaszolgálatban haltak meg. Hozzám hasonlóan félárvák voltak a Weisz-ikrek: verekedős, vagány proli zsidók. Engem valahogy a pártfogásukba vettek, a lakásukon is jártam, a mamájuk a Veres Pálné utca egyik házában volt házmester, de az is lehet, hogy csupán vici, azaz segédházfelügyelő. –  Mi történt az apáddal? – kérdezte Weisz néni. –  Eltűnt az orosz fronton – feleltem, ahogy otthon tanultam. –  Szóval munkaszolgálatos volt – mondta a Weisz-anyuka. Nem válaszoltam. Figyelmesen rám nézett, aztán bólintott: – Persze, hogy az volt, és a férje eltűnéséről kezdett beszélni. 

Amikor 1944 tavaszán anyámtól elválasztva Kulcsra kerültem, Puskásék ott élő ismerőseihez (a K. történeteiben ezt is elbeszéltem) a lakásban maradt a kedvenc könyvem, a Vörös Princi, amelyet anyám többször is felolvasott nekem. Vörös Princi egy nagy, vörös macska volt, egy igazi mesterdetektív, aki felderíti, hogy ki dézsmálja az éléskamra kincseit, és ezzel megmenti, ha jól emlékszem, az ártatlan kiscicát, akit igaztalanul vádolnak az éléskamra fosztogatásával.

Amikor visszatérhettünk a lakásunkba, Vörös Princi valahogy nem került elő, bár egy darabig mindenfelé kerestem a lakásban. Mégis csak most, e jegyzetek írása közben jutott eszembe, hogy utána nézzek, ki is írta első kedvenc könyvemet. Nos, az író Blaskó Mária volt, a Szívgárda katolikus gyerekmozgalom munkatársa, nagyszámú, katolikus szellemiségű gyerekkönyv szerzője; a macska detektívregény talán rendhagyó mű a pályáján: abban én semmilyen vallásosságot nem éreztem.  De akkorra már nem is volt olyan fontos, új kedvenc könyveim támadtak, mindenekelőtt A dzsungel könyve, továbbá egy Versek könyve című gyűjtemény, amelyet óvodások számára állított össze Aszódi Éva, akit később személyesen is megismerhettem, amikor ő a Móra, én a Szépirodalmi Könyvkiadónál dolgoztam, azaz munkahelyünk egy épületben volt. Úgy rémlik, arra is emlékszem, ahogy valamikor 1944 késő őszén, azaz bujkálás közben anyám bevitt egy könyvesboltba, és megvette a  verses könyvet.  Azt hiszem, bár sosem kérdeztem rá, nem találomra vette meg, híre járt a kötetnek, amely mentes volt a gyerekkönyvek gügyögő, tanítóbácsis hangjától, és mondhatni kivétel nélkül jó verseket tartalmazott. Egy gömböc legyen a magas ég, De szeretnék gazdag lenni, Mezők jönnek, erdőségek, Egy nagyorrú bóha, A kis kutya mégis a legszebb állat,  Lóci óriás lesz – ha ezek a sorok, verscímek jutnak az eszembe, ma is ezt a könyvet látom magam előtt: sok verset ebben a kötetben olvastam először, aztán újra meg újra, innen maradtak meg a fejemben-fülemben mindmáig. Végül, már felnőtt koromban, botor módon kölcsön adtam valakinek, azóta nyoma veszett.

Maugli történetét annyira imádtam, hogy újra meg újra arra kértem anyámat, olvasson fel belőle. Minthogy azonban olykor elege lett a nyafogásomból, és nem volt hajlandó ötödször is felolvasni a kedvenc fejezeteimet, az első elemit követő nyári szünetben elkezdtem egyedül olvasni. Viszonylag könnyű dolgom volt: A dzsungel könyvét már szinte kívülről tudtam, akkor is folytatni tudtam a mondatot, ha egyébként belevesztem volna a szótagolásba. Amikor harmadszor is eljutottam odáig, hogy Maugli visszamegy az emberek közé, tudtam olvasni. Csak azt sajnáltam, hogy visszamegy, pedig nyilvánvaló, hogy a dzsungelban jobb neki.

Lovas Lászlóval ebben a tekintetben is szerencsém volt. Megértette, hogy szeretek olvasni, megértette, hogy a verseket is szeretem. Ráadásul az ízlése sem volt rossz. A könyveim között volt ugyanis jónéhány, korábban kiadott kurzuskiadvány. Emlékszem például egy Mesemozi című kötetre, amely egyebek közt egy színpadi jelenetet is tartalmazott: a szépséges harangvirágokból székely fiúk lesznek, és kiverik Erdélyből az oláhokat, akik menekülés közben varangyos békává változnak. Trianonról, irredentizmusról még semmit sem tudtam, sőt lelkesen, bár iszonytatóan hamisan üvöltöttem, hogy „Mennydörög az ágyú, csattog a kard, / Ez lelkesíti csatára a magyart” - a harangvirág székelyek - varangyosbéka oláhok képzetét ösztönösen, a szívem mélyéből utáltam. Éppen az igazságérzet lázadt fel bennem: Már miért lenne az egyik csoport eleve szépséges, a másik pedig eleve undorító, viszolygást keltő?

(Hős vértől pirosult) Lovas a XIX. század nagyjainak a verseit olvasta fel nekem, olyan költőkét, akik a klasszikusoknak számítottak mind a két háború közötti, mind pedig a lassan jegecesedő szocialista kánon szerint is. Változott azonban, hogy ezeknek a költőknek mely versei kerültek a tananyag középpontjába, és melyek szorultak a szélére. Kölcsey például mint a Himnusz vagy a Huszt költője, akiről Révai is megmondta, hogy híd a jakobinus Batcsányi és a forradalmár Petőfi között, nyilvánvalóan a klasszikusok klasszikusa volt. Ez a beosztás azonban nem illette meg a Vanitatum vanitas költőjét, hiszen a Salamon király bölcsességét megverselő költemény kétségbe vonja az emberi küzdelmek értelmét, a választás lehetőségét jó és rossz között. „Bárminő színben jelentse /Jöttét a vándor szerencse, / Se nem rossz az, se nem jó: / Mind csak hiábavaló” - írta a költő 1823-ban, a Himnusz keletkezésének évében. Az iskolai szempontból ennek számomra nem volt jelentősége, hiszen második, harmadik elemiben ezek a versek még nem tartoztak a tananyaghoz. Ugyanakkor azonban, éppen ezekben az években, 1946-1948-ban, a félig még szabad sajtó viszonyai között éles világnézeti harc folyt a magyar irodalom múltjáért, jelenéért, az iskolai oktatásban középpontba állítandó írókért és művekért. Nyilvánvaló volt, hogy ebben az összefüggésben a Vanitatum vanitas a társadalmi és eszmei küzdelmek értelmét kétségbe vonó szemléletével tévútnak minősült Kölcsey pályáján. Lovas Lászlót mérnökhallgató létére nagyon is érdekelték azok a viták, amelyek állandóan jelen voltak a napi sajtóban. S érdekeltek engem is, hiszen már akkor is volt valami homályos elképzelésem arról, hogy irodalommal szeretnék foglalkozni. A Szabad Népben arról folyik vita, ki a háborút megelőző két évtized legjelentősebb költője: Babits vagy József Attila. A Versek könyvében olvastam a Betlehemi királyokat is meg Babits Cigánydalát is. Mindkettőt nagyon szerettem, ez tehát nem igazított útba. A kommunisták József Attilát teszik az első helyre - mondta Lovas -, és a tehetsége alapján ez meg is illetné, de annyira fiatalon meghalt, nem volt rá módja, hogy olyan teljes életművet hozzon létre, mint Babits. Ez megint csak értelmes vélemény volt, de nem segített eldönteni a kérdést, kit illet a dobogós hely a költői versenyben. Azt Lovas László elmulasztotta, hogy felvilágosítson, az irodalom nem sportverseny, ahol mindenképpen ki kell adni az aranyérmet. De annyit bizonnyal köszönhetek a vele folytatott beszélgetéseknek, hogy felfogtam, az irodalmi műveket egymástól különböző szempontok alapján lehet értelmezni és értékelni. Pedig az általános iskola felső tagozatában harcos magyardolgozatokban bíráltam Aranyt, hogy a szabadságharc leverése után nem folytatta Petőfi forradalmi költészetét. 

Véleményeiben Lovas Lászlót nyilván az 1945 előtti irodalomoktatás kánonja befolyásolta. Két jelentős verset olvasott fel többször is, amelyek 1945 után elvesztették központi helyüket az irodalomtanításban. Az egyik Berzsenyi két A magyarokhoz című verse közül a „Romlásnak indult hajdan erős magyar!” kezdetű verse volt, a másik Kisfaludy Károly Mohácsa. A Berzsenyi-óda a klasszikus magyar költészet legjelentősebb versei közé tartozik, hallatlan erő sugárzik belőle. De a mondanivalója pont az ellenkezője annak, amit Kölcsey például a Husztban hirdet. Berzsenyi számára program, hogy visszamerengjen „régi kor árnya felé”. A jelenkort nem a „messze jövendővel” veti össze, hanem a múlttal, s a romlás okát nem abban látja, hogy öngyermekinek vad csoportja dühödve támad a hazára, hanem abban, hogy fiai elhagyták az apák spártai erkölcsét, hogy a nemzet „rút sybaríta vázzá” változott, „s nyelvét megúnván rút idegent cserélt”. Azt hiszem, az első olyan generációhoz tartozom, amely számára egész iskolai pályafutása során kézenfekvő volt, hogy az osztály falát a „hass, alkoss, gyarapíts” progresszív jelszava díszíti, a „rút idegen” pedig az imperialisták, akiktől a „testvéri tankok” megóvnak bennünket. 1956-tól kezdve ezt már nagyon kevesen vették komolyan, de ezzel együtt súlyát vesztette Berzsenyi és Kölcsey világnézeti vitája is. A jelen politikája azonban ismét eleven kérdéssé tette Lovas László aggodalmát, hogy mi is a helyzet a fényes nemzeti bélyeggel. Kisfaludy Mohácsa még inkább része az aktuális politikai huzakodásnak. Annál is inkább, mert a „Romlásnak indult” túlságosan jó vers ahhoz, hogy a politika teljes egészében benyelhesse. A Mohács ellenben didaktikus, hogy ne mondjam, oktatási vers, amely iskolai használatra leírja a mohácsi csata előzményeit, lefolyásását és következményeit. Kisfaludy nemzeti nagylétünk nagy temetőjének nevezi a mohácsi csatamezőt, vagyis a XIX. század első harmadában megfogalmazza azt az értelmezést, hogy a mohácsi csatvesztés tette lehetővé az oszmán hódítást, a hódoltság következtében az ország területének nagy része elnéptelenedett, ez tette szükségessé nem magyar nemzetiségű néptömegek betelepítését. Így jött létre az a helyzet, hogy a történelmi ország nagy részét nem magyar nemzetiségű népcsoportok népesítették be. Végső soron ez tette lehetővé Trianont, az ország területe kétharmad részének elszakítását a történelmi országtól. A Kisfaludy-vers kezdő sorai így összefoglalják az eseményeket, amelyek a vers keletkezése (1824) után majd száz évvel következtek be. Az 1950-es évektől kezdve, létrejött a folyamatoknak egy ettől eltérő leírása is. Szűcs Jenő kutatásai azt igazolták, hogy Magyarország, a magyar városok fejlődése már a XV. századtól elszakadt a nyugat-európai gazdasági fejlődéstől. A mohácsi csatavesztés és az ország középső részének oszmán megszállása között eltelt tizenöt év; eközben az országban polgárháború folyt, a törököket Zápolya János király hívta vissza az országba. A történeti eseményeknek ezt a leírását a szélesebb olvasóközönség körében Nemeskürty István Ez történt Mohács után (1966) című könyve terjesztette el; ekkor a Fidesz-nemzet későbbi nagy tanára még inkább nagy kanálként kavart minden lében, és azt próbálta bizonyítani, hogy a középkori királyság szétesése nem történelmi tragédia, hanem a társadalom vezető osztályai felelőtlenségének a következménye volt. Ez akkor, az 1960-as évek végén, nagyon is megfelelt a korszak antinacionalista bulvártörténetírása szellemének, viszont ellentmondott mindannak, amit az iskolákból kiszoruló Kisfaludy-vers sugallt.

A következő években, az általános iskola felső tagozatában, az Irányi utcai gyakorló iskolában elfogadtam a felfogást, amely élesen ketté osztotta az irodalom múltját is haladó hagyományra és retrográd irodalomra, tiszteletteljes odaadással olvastam Révait, sőt Lukácsot is,  de úgy vélem, jót tett, hogy kaptam némi ellenszérumot Lovas házitanító úrtól. Ennek is része lehetett benne, igazi hazafias lelkesedéssel olvastam Rákosi Viktor Hős fiúk címmel elbeszélt szabadságharcos történetei, és Branyiszkónál épp olyan odaadóan szurkoltam a honvédseregnek, mint két évvel korábban a dekkáni dólok ellen harcoló Mauglinak. Lovas Lászlóval pedig továbbra is szívesebben beszélgettem Berzsenyiről, mint a törtek szorzásáról, bár végül azt is sikerült megértetnie velem, miért lesz a félből negyed, ha egy másik féllel megszorozzuk.

(Intelmek) Lovas óvakodott attól, hogy élesen szembe forduljon azzal a világképpel, amelyet egy zsidó kommunista család a magáénak vallott, de nem játszotta meg magát, nem akart sem kommunistának, sem antifasisztának látszani, és nem tagadta meg leventeoktató apját sem. Ezen belül némi osztályharcot is folytatott velem. Egyszer a nagypolgári (anyai) nagyapámat dörgölte az orrom alá, majd a tiltakozásomra helyesbített, na, jó középpolgári, mondta, azt hiszem a szociológiai valóságnak megfelelően. Nekem azonban ez is kevés volt, kispolgári mondtam, tiltakozva, mert azért a proletárt én is abszurdnak éreztem volna. Kispolgári? – kérdezett vissza gúnyosan. Kispolgár, akinek emeletes sarokháza van Szegeden a Tisza Lajos körúton? Akkor az én apám, aki az egy tanítói fizetéséből tartotta el a családját, ő micsoda? Erre nem tudtam mit válaszolni, nem is lehetett. Csak már akkor látnom kellett volna, hogy ennek a származási megkülönböztetésnek, a felmenők anyagi helyzetén alapuló megkülönböztetésnek mennyire nincs értelme, mennyire félrevezető képet ad a társadalom valóságáról. 

Talán ugyanennek a beszélgetésünknek a során megkérdeztem, verte-e az apja a gyerekeket a falusi népiskolában. Mert mint apa nélkül felnövő gyereknek, volt bennem egy feltételezés, hogy az apák mind verik a gyerekeiket, és én tulajdonképpen szerencsés vagyok, hogy nincs apám, és így nem is ver senki.  A válasz nemleges volt, de nem teljesen megnyugtató. A házitanítóm azt mondta, az apja az iskolában sosem alkalmazott testi fenyítést. Bár a szabályok lehetővé tették, nem akart konfliktust a szülőkkel. De nem is volt rá szükség, egy határozott fellépésű tanító fenn tudja tartani a fegyelmet verés nélkül is. Időnként azonban jeleznie kellett, hogy joga van a testi fenyítésre, s ezt mindig rajta, a saját fián mutatta be, így nem mondhatták, hogy bárkivel kivételezik. Ha rosszalkodott – ez évenként általában  egyszer fordult elő – kiszólította a katedrához, ráparancsolt, hogy hajoljon előre, és a nadrágszíjával ráhúzott néhányat a fenekére. Az ütések nem voltak különösen fájdalmasok, inkább a fenyítés-jelleg volt bennük félelmes, nyomasztó és megszégyenítő.  Ugyanakkor tudta, hogy az apja más gyerekét nem ütné meg. 

A politika folyton jelen volt az életemben. 1947-ben sorra tartóztatták le a Magyar Közösség állítólagos összeesküvésének résztvevőit. Ma már persze köztudott, hogy az eljárás célja az 1945-ben abszolút többséget szerzett parlamenti párt, a kisgazdák tönkretétele volt, a teljes kommunista hatalomátvétel előkészítése. A baloldalon azonban ez akkor úgy jelent meg, mintha politikai küzdelemről lenne szó a népi demokratikus fordulat hívei, illetve a reakció között. A politikai küzdelem hevességét jelzi, hogy negyedik elemista koromban két osztálytársamat, két tízéves ikerlányt, a húszperces nagyszünetben „vén reakciósnak” tituláltam. A kifejezést a kommunista vicclapból, a Ludas Matyiból vettem, ott nevezték így az időközben bekövetkezett kommunista hatalomátvétel ellenzőit. A két lány persze elsírta magát, én pedig egy pillanatra észbe kaptam, hogy mégis csak abszurd, hogy két velem egyidős gyereket vénnek nevezek. Engem persze a gyerekkori politikai érdeklődésen túl az „összeesküvés” romantikus külsőségei is lebilincseltek. Hogy Lovas László mit gondolt a Magyar Közösség elleni eljárásról, azt nem tudom. Ez mégis csak érzékenyebb, következésképp veszélyesebb kérdés volt, mint Berzsenyi vagy a mohácsi vész megítélése. Az összeesküvők letartóztatásáról szóló rendőri hírek, a Saláta Kálmán kisgazda képviselő szökésének históriája az események krimibe illő hangulatát erősítették. Valahogy úgy képzeltem, az összeesküvők egy pincében rejtőznek, ott tör rájuk a rendőrség, Lovas pedig elmagyarázta, hogy ilyen esetben a rendőrök nem kézi zseblámpákkal lépnek be az összeesküvők rejtekhelyére, hiszen a lámpájuk könnyű célpontot szolgáltatna a revolverekkel felszerelt összeesküvőknek. A rendőrök ilyenkor hosszú póznákra szerelt lámpákat használnak, arra hiába lőnek az összeesküvők, a rendőrök sértetlenek maradnak. Saláta Kálmán ügyében kétlelkű voltam. Azt kívántam, hogy fogják csak el az összeesküvés egyik szellemi vezetőjét, ugyanakkor üldöző és üldözött drámájában ösztönösen az üldözöttel azonosultam, az üldözők ellenében neki szurkoltam. Ezt a romantikus üldözött-pártiságomat máig se nőttem ki. Amikor 1985–86-ban a Soros-alapítvány fentebb már említett  támogatásával több hónapot töltöttem Amerikában, felkerestem Hám Tibort, a per egyik vádlottját. Az egykori kisgazda képviselő elmondta, hogy 1947-ben Kardos György hallgatta ki, aki az 1970-es, 80-as években a Magvető Könyvkiadó igazgatója, a feleségem, Fekete Éva főnöke volt. Kardos múltja nem volt ismeretlen számomra. Mégis hátborzongató volt hallani, hogy a nyomozó tiszt a gyanúsítottat bundában, ahogy behozták a kályha mellé állította, úgy kellett válaszolnia, órákon át, a kérdésekre. Az akkor hetvenegy éves Hám Tibor a saját kocsiján vitt a házába. Útközben azon járt az eszem, lehet, hogy én leszek a Magyar Közösség ügyének utolsó áldozata. A kocsi ugyanis újra meg újra nekisodródott az autópályát szegélyező korlátnak, az autó csikorgott és szikrázott, Hám azonban, aki vélhetőleg rosszul látott, a szikrázásból semmit sem vett észre, de többször megkérdezte, mi ez a csikorgó hang. Végül azonban szerencsésen megérkeztünk a házhoz, aztán valaki más vitt vissza Washingtonba. 

Egyéb, politikához nem vagy kevésbé közvetlenül kapcsolódó kérdésekben Lovas tanító úr erkölcsi elveire ma is rokonszenvvel gondolok. Nem voltam sem erős, sem bátor gyerek, inkább kövérkés és ügyetlen, viszont hiú és sértődős. A kövérség miatt persze csúfoltak. De valószínűleg sokkal kevésbé csúfoltak volna, ha meg tudom állni, hogy ne kergessem az iskolai folyosón a csúfolódókat. Egy időben, úgy tizenegy-tizenkét éves koromban állandó show-műsor volt, hogy néhányan csúfolni kezdtek, én meg felugrottam, szaladtam utánuk, a többiek meg álltak körben, és jókat röhögtek. Aztán a legjobb barátom, Gábor Iván komolyan a lelkemre beszélt, hagyjam abba a kergetőzést, a csúfolódás is abba fog maradni. Persze igaza lett, idősebb is lettem meg a gyerekkori kövérséget is kinőttem, de azért amíg idáig eljutottam, sok rossz élményt kellett elviselnem. Pedig akkor is tudtam, hogy magamnak csinálom a bajt. Az ellenben, amit most felidézek, korábbi élmény, bár a csúfolódással és a sértődékenységgel függ össze. Valami játszótéri csúfolódás lehetett az előzmény. A Weisz-ikrek, ahogy már említettem, védelmező pártfogásukba vettek. Egy Rikker Feri nevű osztálytársam csúfolt a Petőfi szobor melletti Eskü téren. Bepanaszoltam a Weisz-fiúknál, azok meg felelősségre vonták. Verekedni miattam nyilván a Weiszeknek se volt kedve, mondtak valamit a Rikkernek, az meg elment a térről, tüntetőleg a hátsóját mutatva felénk. Egy következő alkalommal szinte dicsekedve mondtam el Lovas Lászlónak, hogy ez meg az csúfolt, de majd megveretem. Lovasnak tátva maradt a szája az elképedéstől. Amikor megértette, mit képzelek, nagyon szigorúan válaszolt. Ha úgy érzed, hogy megbántottak, magadnak kell verekedned. Ha a másik erősebb nálad, meg fog verni, de tisztelni fog, hogy bátor voltál. Ha ezt el akarod kerülni, mondd meg neki, hogy szégyellje magát, hogy csúfol valakit, aki gyengébb nála. De ilyesmi, hogy „megvereted” eszedbe ne jusson. Ezt kimondani is szánalmas. 

Minthogy kötelező volt a hittan, kötelező volt a miselátogatás és a gyónás is. Akkor már nem voltam vallásos, sőt istenhívő sem. Lovastól kérdeztem, mit gyónjak. Akkor se volna mit meggyónnom, ha vallásos volnék. Amit vallásos katolikusként éppenséggel meggyónhattam volna, azt meg annyira szégyelltem, hogy fülbe se bírtam volna meggyónni. – Miért nem próbálsz őszinte lenni? – kérdezte Lovas. – Mondd meg, hogy nem vagy vallásos, nem hiszel Istenben. A pap számára ez érdekes lesz, vitatkozni fog veled. El fogja mondani, mi bizonyítja Isten létét, hívni fog, hogy máskor is hozzá menj gyónni. Ha azt mondod el, hogy a padtársadról másoltad le a házi feladatot, azt a pap se veszi komolyan, a legtöbb gyerek ilyesmiket mond. Nem fogadtam meg a tanácsot. Amikor azt mondtam, azért nem voltam misén, mert az anyukám nem engedett el egyedül a templomba (ami igaz volt), a tisztelendő atya azt kívánta, hogy legközelebb szökjem meg otthonról. Aki pap létére ezt parancsolja egy hét éves gyereknek, az aligha képes normálisan beszélni egy gyerekkel Isten létéről. De azért kár, hogy nem vállalkoztam a kísérletre. Máig foglalkoztat, vajon mit mondott volna a gyóntatóm 1947-ben, ha megmondom neki, hogy nem hiszek Istenben. 

Az első áldozóként még hívő voltam, a következő alkalommal már nem. Az áldozónak éjfél után már nem szabad ennie. Akkor még volt háztartási alkalmazottunk, az áldozás reggelén is behozta a reggelit. Lovas megkérte, vigye ki. Nekem pedig azt mondta: Ha elmész áldozni, vedd annyira komolyan, hogy nem eszel előtte. Mindig lázadoztam a kényszerek ellen. Egy kanálka cukrot lenyeltem, mielőtt Rózsi néni kivitte a tálcát. De azért magamban Lovasnak adtam igazat. 

Meg egyebet is tanultam. Eldúdolta a menő amerikai vagy annak mondott slágereket: Három aranyásó ment a hegyek közt, a vízesés felé (ez Kazal László száma volt, Szenes Iván szövegére), It is a long way to Tipperary (ez sem amerikai, hanem első világháborús brit katonadal), Csupa könny a szobám. S felvilágosított, hogyan kell értelmezni a népek, kultúrák közötti különbségeket. Vajon miért került az európai civilizáció fölénybe az afrikaival szemben? Ezt a kérdést akkor még nem tiltotta a politikai korrektség, még a fogalom sem létezett. De Lovas elmagyarázta, hogy feltételezett válaszom nem marxista. Nem arról van szó, hogy az európai majom, amelyből az ember kifejlődött, jobb majom volt, mint az afrikai. A civilizációs különbségeket a természeti körülmények különbözősége magyarázza. Itt voltak például a hajózás számára kedvező kikötők, tengerszorosok, szigetek.  S ami még ennél is fontosabb: megtanított úszni. Sajnos csak a mellúszásig jutottunk, talán a vizsgaidőszak kezdődött a számára; kitartó mellúszó lettem, de a gyorsúszást sosem tanultam meg rendesen. 

(A cserejoghurt) Ma már furán hangzik, de a megállapodás a javadalmazásról ebben a budapesti, belvárosi környezetben is úgy zajlott, ahogy Móricznál A boldog emberben  állapodik meg a gazda a napszámossal. A házitanító szobájában volt mosdó, ott mosakodott. Nem emlékszem, hogy a fürdőszobát használta. Akkoriban még nem volt szokás a naponkénti fürdés-zuhanyozás. Anyám naponta fürdött a kádban, de én csak hetenként egyszer, egyébként a mosdó előtt állva. Szegeden hetenként egyszer fűtötték be a hengeres vízmelegítő kályhát. Budapesten a központi fűtéssel állandó melegvíz szolgáltatás is járt. Apám előrelátó módon még a harmincas években csináltatott egy gázbojlert, ezt akkoriban autógejzírnek hívták. Nagyon jól jött, a háború után a ház kazánja már csak hetenként egyszer szolgáltatott meleg vizet, aztán az is megszűnt. A másik ilyen előre mutató csoda a lakásunkban gázlánggal működő hűtőszekrény volt. Nagyon sokáig húzta, egészen a Szaratov megjelenéséig. A jegest, aki a vállán hozta a jeget a jégszekrénybe, én csak Szegedről ismertem. De a szókincsemben megmaradt a jégszekrény kifejezés: sem a frizsidert, sem a hűtőszekrényt nem szoktam használni. 

A megállapodás értelmében a házitanító velem ebédelt. A vacsorájáról maga gondoskodott (felteszem a reggelijéről is). Én teát meg felvágottat, időnként aludtejet kaptam vacsorára. Lovas este joghurtot evett. Egyszer megkértem, engedje meg, hogy megkóstolhaassam a joghurtját. Nagyon ízlett, azt kértem, adja nekem az egészet. Nem adta, minden nap az a vacsorája, mondta. Cserét javasoltam, felajánlottam a jégszekrényben álló tejet. Ezt Rózsi néni nem akarta elfogadni: tudja, hogy én nem szeretem a tejet, de neki szüksége van a tejre a főzéshez. Lovas ugratni kezdett: a joghurt sokkal értékesebb élelmiszer, mint a tej. Nem boldogultam, a házitanító megőrizte a vacsorája függetlenségét. 

Meg az időbeosztását is védte. Szigorlatra készülve felfüggesztette a tanítóskodást. Amikor a diplomamunkáján dolgozott, hetekre bezárkózott a szobájába, nem nyitott ajtót, legközelebb dús, világosbarna szakállal láttam viszont. Időnként talán feljártak hozzá a barátnői, de ha jöttek is, korán reggel elmentek. Hajnalonként női lépteket véltem hallani a tanítói szoba és a WC közötti folyosón, de találkozni sosem találkoztam senkivel. Ahogy befejezte az egyetemet, az akkor, 1950-ben indult metróépítkezésen helyezkedett el, és úgy hiszem meg is nősült. Néhányszor meglátogattam a munkahelyén, mert persze kíváncsi voltam a metróépítésre, kezdetben mint nagy szocialista beruházásra, később pedig azért, mert egyre többet beszéltek arról, hogy a szovjet tervek alapján épülő nagy mű befuccsolt. A kapcsolatunk azonban nem ezért szakadt meg. Az apai nagyapám a korával, tartásával, műveltségével imponált Lovasnak. Rá nem mondta, hogy nagypolgár, pedig ha valaki a családból, Kőszeg Miksa valóban az volt. Valahányszor meglátogattam, mindig megkérdezte, hogy van a nagypapa, és mindig elismerően bólintott, milyen jól tartja magát. Én meg nem mertem bevallani, hogy meghalt. Zavartan bólogattam, amikor néhány hónappal a halála után elismételte, milyen jól tartja magát. Ettől kezdve nem kerestem többet. Pedig sokszor gondoltam rá.

(A bárónő spenótja) Az utolsó, inkább kellemetlen emlékem nem is Lovas Lászlóhoz kötődik, hanem egy közeli rokonához, akinek volt egy háza a Balatonnál, talán Almádiban. Itt nyaraltam egy jó hétig. A háztartást egy szigorú tartású asszony vezette; minden lehetséges alkalommal szóba hozta, hogy valaha egy bárónő szakácsnője volt. Egy nap spenótfőzeléket kaptunk ebédre. A spenótfőzelék, ahogy ez dukál, fokhagymával készült. Még csak nem is az összehasonlítás kedvéért, inkább csak érdekességként elmondtam, hogy az anyám fokhagyma nélkül főzeti a spenótot. Valahányszor spenótfőzelék került az asztalra, az anyám mindig elmondta, annyira utálja a fokhagymát, hogy még a spenótban sem tűri el, pedig azt az ég világon mindenki fokhagymával csinálja. 

Nem számítottam rá, hogy a kis történetemnek ilyen drámai hatása lesz. – A méltóságos asszony – mondta a házvezetőnő olyan hangon, mint egy apácafőnök, akinek kétségbe vonják a szüzességét –, a méltóságos asszony sosem kifogásolta az ő főztjét, pedig a méltóságos asszonyhoz előkelő vendégek jártak. – Dehogy kifogásoltam – próbáltam menteni a helyzetemet – én csak… Kedves tanítóm nagynénje azonban közbevágott: – Ugyan, Annuska, csak nem veszi fel, amit egy tíz éves gyerek beszél. Ezzel engem sértett vérig. Nem az a kérdés, hány éves gyerek mondja, egy öt évesnek is lehet igaza. De nem erről van szó. Semmiféle kifogás nem hangzott el. Anna néni elmondta, hogy a méltóságos asszony hogy készíttette a spenótfőzeléket, én meg elmondtam, hogy az anyám hogy készítteti. Az egyik recept nem zárja ki a másikat. 

De hát szó sem lehetett arról, hogy ezt elmondjam. A nagynéni, mondjuk, hogy Edit néninek hívták, megvetően nézett rám. – Legalább bocsánatot kérhetnél Annuska nénitől – mondta –, ha már így megbántottad. 

Nem voltam gőgös gyerek, nem esett nehezemre bocsánatot kérni, ha rosszat szóltam. Ezúttal azonban csak azt forgattam magamban: Hagyjanak békin. Nem értik, hogy semmit sem mondtam, ami bármi kifogást tartalmazott volna Annuska főztjével kapcsolatban? Nem értik? Sosem fogják megérteni? 

Szerencsére már csak három nap volt hátra a nyaralásból.  

Nem jelent meg

44 831 karakter