Kőszeg Ferenc honlapja

Ez a karácsonyi cikk az önbírálat jegyében fogant. Tévesen hittem azt, hogy Orbán nem fog kerítést építeni, tévesen képzeltem, hogy a menedékkérők távoltartását követelő politikának Nyugat-Európában nincsenek erőteljes támogatói. Ráadásul a Nekünk Trianon kell! című cikkem mottójaként idézett Habermas-szövegben egy szót félreolvastam. A téves olvasatot Orbán világképpé formálta: ezzel a mondattal bizonyítja, hogy az európai alkotmány eszményét a szerzője se gondolta komolyan.

Fekete karácsony

„Akkor nevezik feketének a karácsonyt, mikor nincs hó… óh milyen szomorú ilyenkor a világ! A puszta, sötét mezőket, a száraz fákat nem díszíti fel a hó, a zúzmara az ő kedves fehérségével (…) Hó, sok hó borította az országot 1848 karácsony havában, decemberben… és mégis fekete karácsonya volt a magyar nemzetnek.”

Így kezdődik gyerekkorom kedves olvasmányának, Rákosi Viktor Hős fiúk című könyvének egyik fejezete. Amit 1848–49-ről tudtam, hosszú ideig Rákosi Viktor művéből tudtam. Ennél elmélyültebb történelmi ismeretekre csak évekkel később, a középiskolában tettem szert, Gyapay Gábor tanár úr óráin.

Parlamentáris egypártrendszer

Ha az ellenzéki sajtót olvassa az ember, úgy hiszi, hogy a kormány napjai meg vannak számlálva. Korrupciós botrányok, zavaros törvények, amelyeket olykor napokon belül módosítani kell, összeomló egészségügy, hibás tankönyvek, csökkenő közalkalmazotti fizetések. „Az uniós pénzeket rendkívül rossz hatékonysággal használjuk fel, túl nagy részben alacsony hozadékú közösségi és infrastrukturális beruházásokra költjük” – állítja az egykor Fidesz-közeli közgazdász, Chikán Attila (Népszabadság, 2015. december 5.) Csoda, ha a kormányt nem kergetik el akár két évvel a választás előtt. A szeptemberi közvélemény-kutatási eredmények mégis azt mutatják, ha vasárnap lennének a választások, a Fidesz-KDNP biztosan nyerne. A választók 32-34 százaléka szavazna a kormányzó pártszövetségre, 13-15 százalék a Jobbikra, 8-11 százalék az MSZP-re. Rajtuk kívül – némi szerencsével – a DK és az LMP juthat be a parlamentbe, más pártnak a jelenlegi állapot szerint nincs esélye. A legfrissebb közvélemény-kutatások még magasabb Fidesz-támogatottságot jeleznek. De hát nincs ebben semmi meglepő. A Medián nyári felmérése szerint a lakosság 71 százaléka a televízióból tájékozódik a közélet eseményeiről, az ellenzékinek számító ATV-t 21 százalék nézi. De még ez is óriási arány, hiszen a Klubrádiót a lakosság 93 százaléka sosem hallgatja, a Népszabadságot 5, a Népszavát 3, az Élet és Irodalmat 3, a Magyar Narancsot ugyancsak 3 százalék olvassa, több-kevesebb rendszerességgel.

A formális cenzúra megemeli a művek népszerűségét. Amikor 1959-ben megjelent Pilinszky János Harmadnapon című kötete, egy amerikai újságíró megkérdezte, hogy lehet, hogy a könyv csak ezer példányban jelent meg, holott úgy hallotta, harmincezer példányban is elkelt volna. A költőnek óvatosnak kellett lennie, hisz épp, hogy kiengedték a tizenkét éve tartó karanténból. De ha harmincezer példányban jelent volna meg, felelte, akkor lehet, hogy csak ezer fogyott volna el belőle. Az emberek megtanultak a sorok között olvasni, a Szabad Európa rádiónak pedig több százezer hallgatója volt. Ma formálisan nincs cenzúra. De az államilag ellenőrzött hírgyárakból egyen-hírcsomagok kerülnek a fogyasztókhoz. Ezek az ellenzéki álláspontot is tartalmazzák, de érvek, bizonyítékok nélkül. A tévénéző, a rádióhallgató vállat von. Az ellenzék vitatja a kormány álláspontját. Hát persze, az a dolga, ezért kapják a fizetésüket. Az ellenzéki orgánumokat pedig az olvassa, az hallgatja, aki eleve azt akarja hallani. Az ellenzéki vélemény nem jut túl az ellenzéket körülvevő kerítésen. Nemrégiben egy orvosi rendelő folyosóján egy nyugdíjas orvosnő ült mellettem. Húsz éve van mozgáskorlátozott igazolása, a bizottság most mégis felülvizsgálatra küldte. Kassán születtem, nagy felvidéki magyar családból származom, mondta, és hívő katolikus vagyok. De én ezeket az Orbánékat úgy utálom, mint a…. Itt elhallgatott, mert idős úri hölgy létére nem akarta kimondani az ide illő szót. Merde, fejeztem be a mondatot. Bólintott. Megértettük egymást. De azért aligha lennénk egy pártban, sőt az sem biztos, hogy ugyanarra a pártra szavaznánk, ha egyáltalán elmegyünk szavazni. Pedig mindketten tudjuk, hogy egy párt kormányát a parlamentáris demokrácia viszonyai között, csak egy másik párt válthatja le. 

1989–1990-ben sokan azt reméltük, hogy Magyarországot egy, a német CDU-ra emlékeztető konzervatív-liberális párt (az Antall József vezette MDF) és a szociáldemokrata vonásokat is magába olvasztó szociálliberális SZDSZ váltógazdasága fogja kormányozni, az utóbbi remélhetőleg koalícióban a Fidesszel. Az 1990-es választás első fordulója, amikor még csekély volt a különbség a két nagy párt szavazóinak száma között, mintha alátámasztotta volna ezt a jövőképet. Úgy tetszett, az MSZP-vel nem kell számolni: a választáson törpévé zsugorodott utódpárt kikopik, elpárolog a politikából. Ezzel szemben az időszaki választások eredményei már 1992-ben azt jelezték, hogy a következő választást Horn Gyula pártja nyerheti meg. Manapság közkeletű a nézet, hogy Orbán Viktor tartós sikerét az magyarázza, hogy a magyar társadalom jobboldali, nacionalista, kirekesztő. 1994-ben a jobboldalon magyarázták az MSZP abszolút többségét azzal, hogy a magyar társadalom alapjában baloldali. Pedig a magyar társadalom 1994-ben leginkább csodaváró volt. De az volt 2010-ben is, amikor a Fidesz kétharmados többséget szerzett.

Végzetessé azonban ezt a helyzetet az tette, hogy a demokratikus ellenzék pártja, a rendszerváltás legkövetkezetesebb pártja koalícióra lépett az abszolút többségben lévő MSZP-vel. Bármilyen unalmas és távoli is, újra meg újra kénytelen vagyok leírni ezt az avas igazságot. A koalíció legfőbb szószólója, vagy ha tetszik, kikényszerítője az SZDSZ holdudvara volt. Az a befolyásos társadalmi közeg, amely egyrészt nem akart választani korábbi évei reformszocialista illúziói és liberális rokonszenvei között, másrészt paranoid módon túldimenzionálta a szélsőjobb előretörésének veszélyét. Pedig hol volt az akkori szélsőjobb a mostanitól, amely ma az országot kormányozza. Csak azt nem vették észre a koalíció önhitt hívei, milyen hatalmas szolgálatot tesznek Orbán Viktornak. Orbán ugyanis nyomban megértette, hogy a liberálisok és a posztkommunisták összezárása remek lehetőséget kínál számára, hogy a jobboldal vezére, minden elégedetlenség harsonása legyen. Az egypártrendszert nem a szocializmus hozta Magyarországra. A kormányzó pártot sem a dualizmus korában, sem a Horthy-rendszerben nem lehetett leváltani. Ahogy Oroszország az örök cárizmus, Magyarország az örök egypártrendszer országa.   

Vaksi Kasszandra

Megnyugtatásul hadd tegyem hozzá: nem vagyok biztos tekintetű látnok. Tamás Gáspár Miklós egyszer fordított Kasszandrának nevezte Lengyel Lászlót: a jóslatait sorra elhiszik, holott egyik sem következik be. Én fordított Kasszandra sem vagyok: a jóslataim nem következnek be, de nem is hiszik el őket. Idén csak azért nem tévedtem többet, mert nem írtam annyit. Valamikor a nyár elején egy német újságíró járt nálam; fel fog-e épülni a határra tervezett kerítés – kérdezte. Orbánnak valami erőset kellett mondania – feleltem –, mert csökken a különbség a Fidesz és a Jobbik támogatottsága között. De ténylegesen alig hiszem, hogy felépítik a kerítést, ha pedig valamit mégis felépítenek, az nem fogja feltartóztatni a menekülőket. Nem lett igazam. A kerítés megállította a menekülők beáramlását Magyarországra, a Fidesz pedig visszanyerte korábbi pozícióját: [2015.] február végén az Ipsos mérése szerint a Fidesz előnye a Jobbikkal szemben öt százalékra zsugorodott, szeptemberre ismét 17 százalékra nőtt. 2015 tavaszán már javában folyt a Nemzeti Konzultációnak nevezett uszítás a Magyarországra érkező menekültek ellen. Május 15-én a Migrációs Szolidaritás (MigSzol) csoport felkérésére beszédet mondtam a csoport Deák téri gyűlésén. Amikor 2004-ben Magyarország az Európai Unió tagja lett, tudnia kellett, hogy a bevándorlási és menekültpolitikát az unió közös ügynek tekinti. Az erről szóló vita az amszterdami szerződés hatályba lépésével (1999. május 1.) lezárult, ez a vita tehát „másutt megunt ócskaság már”. Októberben Európa-szerte és Amerikában is megszaporodtak az Orbánt bíráló újságcikkek; vezető politikusok vetették fel, van-e helye Magyarországnak az Európai Unióban, ha semmit sem akar vállalni a menekülők beáramlásának közös terheiből. „Gondolkodjon el az EU-tagságáról, aki nem osztja az európai értékeket” – ajánlotta Orbánnak Hollande francia államelnök. „Az igazi veszély Európára nem Oroszország, hanem Magyarország, amely új falat épít” – vélte Matteo Renzi olasz kormányfő. „Ha Orbán keresztény, akkor Kim Ir Szen is keresztény volt” – jegyezte meg gúnyosan Jean Asselborn, Luxemburg külügyminisztere. (A fiatalabbak kedvéért: Kim Ir Szen Észak-Korea sztálinista diktátora volt.)

A legkonkrétabb javaslat Werner Faymann osztrák kancellártól származott. „Aki kivonja magát a felelősség alól, azt pénzügyileg kell büntetni – mondta –, például úgy, hogy csökkentjük a strukturális alapból származó támogatást, amelyből leginkább a kelet-európai tagállamok húznak hasznot.” Olvasva ezeket a szövegeket Nekünk Trianon kell címmel cikket írtam a Heti Világgazdaságba. Seton-Watsonra próbáltam emlékeztetni az olvasókat: a brit újságíró az első világháborút megelőző években élesen bírálta a magyarországi nemzetiségi politikát. Állításait a magyar közvélemény sértődött dühvel utasította vissza. Hazai olvasóit azonban meggyőzték cikkei és könyvei: a trianoni békefeltételek kialakításában ennek is volt szerepe, noha az újságíró az elfogadottaknál kedvezőbb határokat javasolt Magyarország számára. Egy ország, különösen egy kis ország megszívhatja, ha a nemzetközi közvélemény negatív képet alakít ki róla.

Egyelőre azonban nem ez a helyzet. A menekülőkről szóló vita újra fellángolt, már az is kérdésessé vált, nem indokolt-e a határellenőrzés visszaállítása a schengeni övezet egyes országaiban. „Sok mindenben igaza van Orbánnak. Osztrákként hálásnak kell lennünk, hogy távol tartja tőlünk a totális káoszt” – ezt Heinz-Christian Strache mondta, a radikális jobboldali Osztrák Szabadságpárt elnöke.

Egyértelműen Orbán mellé állt Horst Seehofer bajor miniszterelnök is: „Sokan hálásak lesznek majd Orbán Viktor magyar kormányfőnek az uniós külső határok biztosításáért”. Merkel kancellár népszerűsége megroppant. Franciaországban a helyhatósági választások első fordulóján élre tört Marine Le Pen Nemzeti Frontja. Az Európai Unióba befogadott volt kommunista országok menekültellenes lobbycsoportot alkotnak. Az októberi végi lengyel választás Jarosław Kaczyński jobboldali, nacionalista pártjának hozott abszolút többséget.  Ez összetörte azt az illúziót, hogy egy mérsékelt jobboldali, konzervatív liberális párt – Lengyelországban a Polgári Platform – tartósan útját állhatja a radikális jobboldal előretörésének. Kaczyński nem a Jobbikot, hanem a Fideszt tekinti pártja testvérszervezetének.  Orbán Európa-szerte a „nemzeti erők” idolja lett.

Ebben minden bizonnyal része van az iszlámista terrortámadásoknak. Orbán retorikájában a menekülő az gazdasági bevándorló, a gazdasági bevándorló az moszlim, a moszlim az a mi egységes (?), keresztény (?) kultúránktól idegen, terrorista, vagy az lesz. A Medián szeptemberi felmérése szerint a Jobbik szavazók 83, a Fidesz szavazók 77, az MSZP szavazók 56 százaléka lát veszélyt a menekülők befogadásában. A közvélemény-kutatók valószínűleg nem mérték, hogy azok, akiket az antiszemiták zsidóknak minősítenek, hogy gondolkodnak a menekülőkről. A Facebook bejegyzésekből, személyes beszélgetésekből azonban tudható, hogy olyan emberek, akik idegenkednek a Fidesz nemzeti és keresztény retorikájától, a menekülők távoltartásának kérdésében egyetértenek a Fidesszel: a szíriai „bevándorlókat”, akik Aszad diktatúrája és az Iszlám Állam terrorja elől menekülnek, azonosítják az Izraelben késelő dzsihádistákkal. Közben valószínűleg elfelejtik, hogy a jobbikosok, akik a legnagyobb arányban helyeslik a kerítést, nemrégiben még zöld palesztin kendővel tiltakoztak az arabokat sújtó „zsidó terror” ellen.

Tollhibából világkép

Orbán és intellektuális segítőtársai gondolatvilágában a menekültek elleni uszítás, az Európa-kritika, Soros és a civil szervezetek ellen kavart gyűlölet, az unortodox gazdaságpolitika, a szegényellenesség, a hatalom védte őrségváltás a gazdaságban és a kultúrában egységes ideológiává áll össze. Világnézetét a miniszterelnök legutóbb [2015.] október 30-án adta elő a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége fórumán. „A politikailag konstruált világtársadalom távlatát, mondta Orbán, még Kőszeg Ferenc is idézte valamelyik hetilapban, így találtam rá erre a remek akciótervre.” Fentebb már említett Nekünk Trianon kell című írásomban mottóként idéztem egy mondatot Jürgen Habermas 2011-ben írt nagyhatású esszéjéből, amely 2012-ben magyarul is megjelent, Papp Zoltán fordításában. A szöveget a Széchenyi Könyvtárban olvastam, miközben Seton-Watson köteteire vártam. A HVG-ben természetesen megneveztem a szerzőt, a fordítót és megadtam az írás címét. Mégis elkövettem egy súlyos hibát. A fordításban ez áll: „A politikailag konstituált világtársadalom”. Vagy rosszul másoltam le a mondatot, vagy a saját macskakaparásomat olvastam félre – így lett a konstituáltból konstruált. Emlékszem, egy pillanatig még elgondolkoztam, vajon miért nevezi Habermas konstruáltnak a világtársadalmat, de aztán megfeledkeztem az egészről. Nem kizárt azonban, hogy Orbánnak éppen ez a szó tetszett meg. Konstruált világtársadalom – és ezt még egy megátalkodott liberális is egyetértőleg idézi. Akkor talán érdemes megnézni mi van ebben a híres-nevezetes írásban. A miniszterelnök valamennyi idézete a négy oldalas előszóból származik, pedig az egész esszé sincs száz oldal. De nem ez az érdekes. Hanem az, hogy végig nem nevezi meg a citált írás szerzőjét. Hogy Habermast az én nevem mögé bújtatja, mintha egy elefántot próbálna egy egér mögé rejteni. Az én nevemen kívül csak Soros Györgyé fordul még elő a beszédnek ebben a szakaszában. Ha „hagymázas álmuk” beteljesül, tanítja a miniszterelnök, „Európa többé nem az európai polgárok Európája lesz, hanem néhány jól szervezett, ha most a Soros Alapítványra gondolnak, nem indokolatlan a gondolat, jól szervezett, nagypénzt mozgató, a nemzetállamok keretein túl gondolkodó aktivista” mozgástere. A jelen lévő keresztény értelmiségiek, katolikus főpapok, nagytiszteletű protestáns államférfiak, érdemes professzorok ismét érezhették, hogy a Vezér, miközben a szíriai „bevándorlók” elé állít kerítést, valójában a zsidó háttérhatalom, a nemzetellenes zsidó nagytőke ellen harcol. Így ölelkezik Orbán Viktor beszédében Hitler és Putyin.

Az csak hab a tortán, hogy mindehhez Habermas esszéjének semmi köze. Egy tudatos, baloldalinak mondható szellemi konstrukcióval állunk szemben, állítja Orbán, amely a keresztény és nemzeti Európa etnikai alapjait kívánja felszámolni. Migrációról Habermas írásában alig esik szó. A filozófus kiindulópontja a 2008-ban kezdődött pénzügyi válság. Ha Orbán ma is az az értelmiségi volna, aki 1989-ben volt, nem tagadná le önmaga előtt, hogy kritikai véleménye nem áll olyan távol Habermasétól. A baloldali filozófus úgy látja, a nemzeti jog nem tudja hatékonyan ellenőrizni a globális tőkét – egyebek közt ezért van szükség szupranacionális törvényalkotásra. Határozottan elutasítja viszont az Európai Egyesült Államok koncepcióját, éppen Európa népeinek kulturális sokféleségére hivatkozva. De bírálja az uniós bürokrácia túlhatalmát is. A tisztviselők döntései helyett az európai polgárok által választott, hatékony törvényhozásra van szükség. Mindezt persze Orbán Viktor is tudja. A valóság azonban nem számít. Csak az számít, hogy a Habermas mumust mint baloldalit, a Soros mumust mint zsidót azzal lehessen vádolni, hogy politikai érdekből meg akarják változtatni Európa etnikai összetételét. Mintha egymillió, vagy akár tíz millió bevándorló meg tudná változtatni az ötszáz milliós kontinens demográfiai arculatát. Szégyen, hogy püspökök és professzorok megbűvölten hallgatják ezt a hablatyot ahelyett, hogy felállnának, és csendben magára hagynák ágáló vezérüket. Orbán, a maga sziporkázó politikai tehetségével utálatossá teszi önmagát a civilizált világ szemében. De sajnos utálatossá teszi Magyarországot is. A szégyen előreláthatólag még sokáig velünk marad. Ez teszi feketévé a demokraták karácsonyát.

Közben azonban eszembe jutnak a fiatal, vagy már nem is olyan fiatal emberek, az új és a régi civil szervezetek a Migration Aid, a MigSzol csoport, a Magyar Helsinki Bizottság, a Menedék Egyesület és más szervezetek aktivistái, akik heteken át dolgoztak a pályaudvarokon, a határ mellett, hogy a kerítésépítéssel elfoglalt állami szervek helyett valamelyest emberi körülményeket teremtsenek a menekülők számára. Így, karácsony közeledtekor, a lobogó hanuka-gyertyák közelében, mégsem helyes belesüppedni a sötét pesszimizmusba.

De azért az optimizmust sem kell túlzásba vinni. Visszagondolva mindarra, amit az államszocializmus végnapjaiban reméltünk, amit a szabad választásoktól vártunk, belegondolva, hol is tartunk most, a régi német mondást mormolom magamban: Selten kommt was Besseres nach. Azaz: ritkán jön utána valami jobb.

Élet és Irodalom, 2015. december 18.
16 790 karakter