Kőszeg Ferenc honlapja

2006. december 31-ével nyugdíjba mentem, feladataimat két társelnök, Kádár András Kristóf és Pardavi Márta vette át. Ettől kezdve a Magyar Helsinki Bizottság napi munkájában nem vettem részt, de a bizottság munkatársaival továbbra is baráti kapcsolatban maradtam. Ezért is megtiszteltetésnek tekintettem, hogy egykori kollegáim megkértek, én mondjak köszöntőt András negyvenedik születésnapján. A laudatiót meg akartam jelentetni, de András arra kért, ne tegyem. A születésnapja magánügy, nem kedveli a nyilvános dicsőítést. Azóta újabb hat év telt el. Most, amikor a honlapomat összeállítottam, nem volt kifogása ellene, hogy a honlapon ez a köszöntő is rajta legyen.   

Bis hundert und zwanzig

Kádár András Kristóf negyvenedik születésnapjára

„Tíz perc az nagy idő, Elemér” – énekelte Kazal László Szenes Iván szövegére az örök érvényű csasztuskát. Nekünk ez jut eszünkbe az időről, nem Szent Ágoston, Kant, Heidegger vagy Proust, még csak nem is az, ami az üzleties szellemű briteknek, hogy tudniillik „az idő pénz”. Az örök érvényű csasztuskának akkor, úgy 1951 táján, nagyon is határozott és időhöz kötött célja volt, nevezetesen a blokkolóóra és a tízperces mozgalom népszerűsítése.

Ez az utóbbi azt jelentette, hogy a dolgozónak tíz perccel a munkakezdés előtt kellett megjelennie a munkahelyén. Ha ez sikerült, utána a hivatali dolgozó kávézhatott, telefonálhatott, ráspolyozhatta a körmét kedvére. A tízperces mozgalom dúlt az iskolákban is. Én a magam részéről afféle fordított tízperces mozgalom résztvevője voltam: tíz perccel az órakezdés után érkeztem meg. Sok szép intőt összeszedtem emiatt, de nem segített. Se rajtam, se a tízperces mozgalmon. „Tíz percbe annyi munka, annyi öröm belefér” – folytatta Kazal a dalát, majd néhány adatot idézett termelési mutatókból. Abba a tíz percbe csakis munka és öröm férhetett bele, gond, baj, bánat a világért sem. Hiszen akkor is az volt a jelszavunk, hogy „Magyarország jobban teljesít”. Csak akkor még úgy mondták: „Minden nap győzelem!” Nem fogjátok elhinni, ebben a versben, Benjámin   László   versében   az   is   benne   van,   hogy, Magyarország   a népek példaképe: „A népek tépett koldusából / így nő a földön példakép.” Csakhogy akkor ezt még nem Orbán Viktornak köszönhettük, hanem, a vers szavával, egy „zömök férfinak”, akit Rákosi Mátyásnak hívtak. Állítólag Benjámin ennek a furmányos kifejezésnek, a „zömök férfinak” köszönhette a Kossuth-díját. De nem hálálta meg: 1956-ban már „görcs akarnoknak” nevezte Rákosit. Így múlnak el a dolgok. Reméljük.

De mit beszélek én itt tíz percről. Hiszen a mai nap kulcsszáma a 40. Én eddig úgy tudtam, van háromfejű, hétfejű meg tizenkét fejű sárkány, van hét törpe, hétmérföldes csizma meg tizenkét kőműves. Na, jó, van még egy híján húsz is. De most, hogy gugliztam egy kicsit e tárgyban, megtudtam, hogy a 40 is varázsszám, méghozzá a javából. A Bibliában a hetes után a negyvenes a leggyakrabban előforduló szám. Negyven nap és negyven éjjel esett az eső a földre: ez volt a vízözön. Negyven napot és negyven éjszakát töltött Mózes a Sínai-hegyen, hogy megkapja az Úr törvényeit. Jézus negyven napot böjtölt a sivatagban.

Feltámadása után még negyven napot töltött a földön. Negyven nap, negyven szokványos nap hamar eltelik, de negyven nap vízözönben, böjtölve, az Úr közelségében rettentő sokáig tarthat. Hát még negyven év. Miután elhagyták Egyiptom földjét, a zsidók negyven évig vándoroltak a pusztában. Pedig a távolság Egyiptom és Izrael között gyalog is megtehető néhány nap alatt. De az Úr úgy határozott, hogy akik rabságban éltek – ma úgy mondanánk, akik rabságban szocializálódtak –, ne lépjenek be múltjuk terhével a szabadság országába. Megszívlelendő gondolat. Lehet, hogy nekünk is szükségünk lett volna negyven év átmenetre a párturalom és a joguralom között. Az úrnak persze nem sokat tesz negyven év: „negyven nap, negyven év, vagy ezer-annyi / az én szájamban ugyanazt jelenti” – mondja az Úr a türelmetlenkedő Jónásnak. Bizony nekünk negyven év hosszú idő. A Korán azt tanítja, hogy egy ember negyvenéves korára éri el a teljes érettséget. Mózes élete három negyvenéves szakaszra oszlik. Negyvenéves, amikor el kell menekülnie Egyiptomból, nyolcvan, amikor visszatér, hogy kivezesse a népet Egyiptomból, és erre következik még a negyven év vándorlás a sivatagban. Így teljesül be az Úr szava: legyen az ember életkora százhúsz esztendő. Ezért mondjuk ma is születésnapokon: „Bis hundert und zwanzig!” Kedves András: százhúsz év! Annyi kijár neked.

A születésnapi köszöntőt itt be is lehetne fejezni. De akkor hol marad a laudatio?

Ha az időt nem a tíz percek és a negyven napok mérik, hanem az elvégzett elvégzendők, akkor az eddigi negyven is mintha már százhúsz lenne. Nyugi, annyira azért ne siessünk előre! Legyen mondjuk nyolcvan.

Érettségi után András úgy lazán elvégezte az angol szakot. A Wesley János szociálismunkás-képző főiskolán tanított angolt, abban az intézményben, amelyet még Solt Ottilia hozott létre az egykori demokratikus ellenzék legaktívabb szervezete, a Szegényeket Támogató Alap hagyományait követve, Kemény István tanítványainak köréből. Ez azonban nem tartozik szorosan a tárgyunkhoz, így most nincs arra mód, hogy tovább beszéljek a hajdani főiskoláról, pedig szívesen tenném. Annyit azonban talán elmondhatok, hogy a Dankó utcai intézmény akkor a SZETA és a Beszélő szellemiségét vitte tovább. Egy olyan szellemiséget, amelyet egyszerre jellemzett a szakmai komolyság, a derűs, ironikus világlátás és az elkötelezettség a hátrányos, a kiszolgáltatott helyzetben lévők iránt. Nem eleve összeillő, nem is könnyen összeilleszthető jellemzők ezek. Mégis összeillettek, ahogy összeillettek és összeillenek ma is a Helsinkiben. És András az egyike azoknak, akik ezt a szellemiséget átörökítették, képviselik, éltetik ma is. A legtöbb diáknak egy angol szakos diploma meg a tanítás egy főiskolán a stúdium befejezését jelenti és a sikeres pályakezdést. András azonban, mélyebb érdeklődésének megfelelően, két évvel az angol szakos oklevél megszerzése előtt beiratkozott a jogra. Diplomás angoltanárként és végzős jogászként lett a Helsinki munkatársa, 1998-ban. Azóta az életrajza, pályaképe nem választható el a Helsinkiétől. Részese, nagyrészt irányítója volt az egykori szocialista országok rendőrségeit összehasonlító kutatásnak – ebből született meg a Police in Transition című kötet. A rendőrségi fogdák a menekülttáborok és a közösségi szállásoknak becézett idegenrendészeti börtönök látogatása után a bizottság 2000 áprilisában kezdte meg a büntetés-végrehajtási intézetek rendszeres felkeresését, a fogvatartottak helyzetének kérdőíves felmérését. „A legfeltűnőbb jelenség a jogi szabályozás és a gyakorlat helyenként égbekiáltó ellentéte” – írta Kádár András a tapasztalatokat összegző tanulmányban. Ezt az ellentétet jelzi a börtönviszonyokról közreadott kötet címe: Kettős mérce. 

Ma már nincs szó kettős mércéről. Pártunk és kormányunk belügyminisztere ajánlássá lágyította a korábbi jogszabályt a fogvatartottaknak biztosított mozgástérről. Strasbourgban még nem tudják, hogy a kétharmados többség mindenekfelett áll: a magyar börtönökben általános, és a fogvatartottak számának folyamatos emelkedése következtében egyre súlyosabb zsúfoltságot embertelen bánásmódnak minősítették. A több mint tizennyolcezer fogvatartott szinte mindegyike perelhetné Strasbourgban a magyar államot – akkor vagy a zsúfoltság szűnne meg, vagy ez a mostani magyar állam. A rendőrségi fogdák meg a büntetés–végrehajtási intézetek rendszeres látogatása szinte tálcán kínálta a Helsinki és András következő nagy témáját: az előzetes letartóztatásban lévők helyzetének vizsgálatát. Az előzetesesek – a fogvatartottak mintegy harmada – sokkal rosszabb helyzetben vannak, mint az elítéltek. Ezt fejezi ki a róluk szóló könyv címe: A vétkesség vélelme. Németországban azoknak az aránya, akik egy évnél hosszabb időt töltöttek előzetesben 2006-os adatok szerint 6,51 százalék volt, Magyarországon 2010-ben 16,5 százalék. Ennek az oka az előzetes letartóztatás rutinszerű meghosszabbítása: a nyomozó hatóságok az előzetest pszichikai kényszervallatásként, a beismerés kikényszerítése eszközeként használják. Ezért különösen jelentős, hogy András zsinórban nyerte a pereket Strasbourgban olyan panaszosok ügyében, akiknek az előzetesét érdemi indokolás nélkül rendelték el, illetve hosszabbították meg. Elég egy  pillantást vetni a Magyar Helsinki Bizottság honlapjára: Darvas Milán, Baksza István és A.B. ügyében is azért született a panaszos számára kedvező ítélet, mert a magyar állam képviselője András  beadványainak érvelésével szemben nem tudta hitelt érdemlően megmagyarázni, mi indokolta az előzetes meghosszabbítását. Csak az a kár, hogy a panaszosnak kifizetendő kártérítés összege bennünket terhel, vétlen adófizetőket. Ha a kártérítés összegének legalább egy részét annak kellene kifizetnie, aki a hibás döntést hozta, talán a nyomozási bírók is meggondolnák, ráverik-e a gumibélyegzőt az ügyészi indítványra.

Az előzetes letartóztatás visszásságai közvetlen összefüggésben vannak a kirendelt védői rendszer visszásságaival. Felfedezni ezeket sem kellett, minden védő tudja, hogy folyik a védők kirendelése. De a Helsinki tervezett meg egy modellkísérletet, amely azt volt hivatva megmutatni, hogyan lehetne tisztességes védelmet biztosítani azoknak a gyanúsítottaknak is, akik nem tudják megfizetni a védőügyvéd honoráriumát. A kísérlet részletes tervét András készítette el; írása megnyitotta a holland külügyminisztérium pénztárcáját. Más kérdés, hogy Budapest akkor kinevezett új rendőr–főkapitánya könnyen kijátszható megállapodást kényszerített rá a Helsinkire, majd élt is a lehetőséggel: minden módon kijátszotta a szerződést. Persze közvetve a sumák gyakorlat is a modellkísérlet igazát bizonyította. Az egyik csacsi rendőri vezető elkotyogta: még szép, hogy igyekeztünk elkerülni, hogy a Helsinki ügyvédje jelen legyen az első kihallgatáson. Ha ott volt az ügyvéd, megháromszorozódott a vallomásmegtagadások aránya. Úgyhogy engem a legkevésbé sem lepett meg, hogy 2006 őszén Gergényi főkapitány egyszerre mutatta meg erőszakosságát, ostobaságát és kriminális gátlástalanságát. Sok mindenről lehetne még beszélni: a büntetőeljárásban is felfedezhető etnikai diszkrimináció kutatásáról, az etnikai profilalkotásról a rendőri igazoltatások gyakorlatában, az ezzel kapcsolatos kutatásról, a Független Rendészeti Panasztestületről, amelynek felállításáért a Helsinki éveken át lobbizott, és amelynek tényleges tevékenységében András ma is meghatározó szerepet tölt be. De egy köszöntő időkeretét így is kínosan túlléptem. Sebaj, jövőre lesz a Helsinki huszonöt éves, akkor folytatom. Addig ti is meg én is ötször elfelejtjük, amit most beszéltem.

De azért még mindig nem hagyom abba. Egy dolog ugyan nem maradhat említés nélkül: a jogvédő szervezet és a politika kapcsolata. Gyakorlati tapasztalatokat erről András akkor szerzett, amikor 2000 áprilisától a Helsinki delegáltjaként egy éven át tagja volt a Magyar Televízió Közalapítvány kuratóriumának. Mindenkinek ajánlom, olvassa el erről András Furatórium című írását a Beszélő 2001. évi 10. számában. Az irodalmi szintű elbeszélés jól érzékelteti azt a fuldokló dühöt, azt a hápogó értetlenséget, ahogy a tévé akkori elnöke, Szabó László Zsolt András kérdéseit fogadta. Adjon magyarázatot, miért mondott fel a tévé alelnökének. Adja át a kuratóriumnak a külső cégekkel, például az Ezüsthajó Kft.-vel kötött szerződések listáját. De legalább a kuratóriumi ülések szó szerinti jegyzőkönyvét. A tv-elnök az időt húzva, valamint az MDF-es kuratóriumi elnök hathatós segítségével valamennyi kérés teljesítését elszabotálta. Amikor a tévé adóssága már 15 milliárd forintra emelkedett, váratlanul lemondott a posztjáról. De nem tűnt el. Az Echo Tv vezérigazgatója lett, jelenleg pedig a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap vezérigazgató-helyettese. Andrást persze azzal vádolták, hogy nem egy civil szervezet, hanem az SZDSZ delegáltja. Való igaz, én a Helsinki vezetője létemre 1998-ig az SZDSZ képviselője voltam. Ez még az 1990 előtti ellenzéki idők öröksége volt, ma már efféle összeférhetetlenség elképzelhetetlen. De 2000–2001-ben, András kuratóriumi tagsága idején már nem voltam képviselő, András pedig, amikor egy szabaddemokrata politikus megpróbált tanácsokat adni neki, hogy mit csináljon a kuratóriumban, határozottan leállította az okító szóáradatot.

Egy civil szervezetnek távol kell tartania magát a pártpolitikától. Attól civil szervezet, hogy tevékenységében nincs tekintettel a szavazatszaporítás érdekeire. De azért egy civil jogvédő szervezet nagyon is politizál, a jogvédelem maga is politika. A Helsinki és megint csak személy szerint András politizált akkor is, amikor fellépett a szólásszabadság vagy a gyülekezési jog tartalmi korlátozása ellen, magára zúdítva ezzel a liberális baloldal rosszallását. Politizált, amikor 2006 őszén elítélte a rendőri brutalitást, Debreczeni József értetlenkedő megjegyzése szerint „középre pozícionálva” magát az események baloldali és jobboldali narratívája között. És politizál ma is, amikor bírálja az Alaptörvényt, az egyházak parlamenti engedélyezésének elvét, jelentést készít az ENSZ, a CPT vagy a Velencei Bizottság számára. Az elmúlt években szoros együttműködés jött létre a Helsinki, a TASZ és az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet között. A három jogvédő szervezet együttes szava azért már olyan hangerőt képvisel, hogy az a fülkeforradalom süketjeinek a fülébe is eljut. Politizálnak? Valójában csak jogokat védenek. Ez a mandátumuk.

Az én 70. születésnapomra készült írásában András elbeszélte, milyen volt az első találkozásunk, hogyan zajlott a felvétele a Helsinki Bizottságba. Viszonzásul én is elmondom, vagy inkább elismétlem, mi előzte meg a felvételét. Ma a bizottság az új munkatársakat az önéletrajzuk, a motívációs levelük értékelése alapján, a szóbeli meghallgatásuk után választja ki. Az ősidőkben, hiszen a Helsinki a tényleges tevékenységét csak 1995-ben kezdte meg, még nem így volt. Pardavi Márta úgy került a Helsinkihez, hogy az akkor joghallgató lányom ajánlotta. András meg úgy, hogy egy régi, nagyon kedves ismerősöm lánya ismerte András öccsét. A két társelnök, Pardavi Márta és Kádár András nélkül a Helsinki ma nem lenne az, ami.

Valaha, sok évtizeddel ezelőtt olvastam Georges Duhamel egyik regényét. Csupán egyetlen mozzanatra emlékszem belőle. Egy iroda munkatársai egy empire tintatartót ajándékoznak a főnöküknek. A következő évben a főnök az irodája egész berendezését empire-ra cseréli ki, majd újabb egy év múlva a bonapartista párt színeiben indul a nemzetgyűlési választásokon. Úgy tudom, hogy a születésnapi ajándékok között van egy CD is spanyol zenével. Ha András a heti értekezleten váratlanul flamencót kezdene táncolni, szóljatok neki, hogy térjen vissza a strasbourgi esetjoghoz.

2013. július 14.

14 156 karakter