Lengyel Péter születésnapja néhány hónapráadással követi az enyémet. Az, hogy a nyolcvanadik alkalmából köszönthettem, arra is jó volt, hogy néhány adattal gyarapíthattam szerény természettudományos műveltségemet.
„Belőlük lesz majd egyszer…”
Lengyel Péter 80
Lengyel Péter (Batár Zsolt felvétele, litera.hu)
Valamikor, legalább húsz évvel ezelőtt, megnéztem a New York-i Természettörténeti Múzeumot (American Museum of Natural History). Ahogy beléptem a bejárhatatlanul hatalmas múzeumnak az ember származását bemutató részlegébe, megtorpantam a meglepetéstől. A terem kiemelt helyén, egy üvegtárlóban egy Australopithecus afarensis párt pillantottam meg, a kilétük latin meghatározását akkor persze még nem ismertem. De személy szerint őket jól ismertem Lengyel Péter leírásából: „Sietnek keresztülül a pernye és hamu lepte vulkáni tájon, melyet a nap fehéres fénye mellett kormos bíborral árnyal a láthatáron lobogó tűzhányó eleven lávája. A bőrük fekete, orrukon beesik az eső, állkapcsuk előreugró; úgy első pillantásra nem volnál büszke nagyapóra: rondának találnád. De a gerincük S-hajlata megkülönbözteti már őket minden más állattól a földön. Két lábon sietnek, léptük akadálytalan, tartásuk fölegyenesedett: közvetlen felmenőink. Belőlük lesz majd egyszer az ember és minden története.” (Macskakő, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1988, 32. oldal.) A lábnyomokat, amelyek alapján rekonstruálták az emberpárt, Mary Nicol fedezte fel, pontosabban akkor már Mary Leakey. Az ő története is megérne egy kis kitérőt, itt azonban legyen elég annyi, hogy Mary még húszéves sem volt, amikor Louis Leakey könyve illusztrátoraként megismerkedett a nála tíz évvel idősebb, kétgyermekes, ráadásul hívő keresztény régész-antropológus professzorral, és szenvedélyesen egymásba szerettek. A botrány nyomán a tudós közösség elfordult Leakeytől, kutatási pénzeit megvonták. Helyzete csak akkor rendeződött, amikor Mary, aki közben kitanulta a régészet és az ásatások minden csínját-bínját, felfedezte a hárommillió hatszázezer évesnek bizonyult lábnyomokat. Ez igazolta, hogy az emberré válás egyik döntő lépése, a két lábon járás és a felegyenesedett testtartás előbb következett be, mint az értelem fejlődése: nagyapó agytérfogata alig haladta meg a csimpánzét. Lengyel Péter leírja, hogy nagyapó 140 centiméter magas volt, a kutatók azt számították ki, hogy a magassága 134 és 152 centiméter között lehetett. Péter szerint a nő (nőstény?) gyereket tartott a csípőjén; a kutatók megállapították, hogy terhet vitt, de a gyereket nem rekonstruálták, mert nem találtak bizonyítékot rá, hogy a teher valóban gyerek volt. Az egyetlen dolog, aminek nem találtam előzményét a tudós leírásokban: nagyapó egy kő alatt felfedezett egy százlábút, és nyomban bekapta anélkül, hogy asszonyával megosztotta volna. Tudom, hogy gyűjtögető eleink fehérjeszükségletüket jórészt rovarok fogyasztásából fedezték, belőlem a féregevés mégis zsigeri ellenállást váltott ki. Talán ennek köszönhetem, hogy a történet olyan élesen bennem maradt, hogy sok év múltán belépve a múzeumi terembe, nyomban felismertem a Lengyel Péter leírta jelenetet.
„Nagyapó” és „nagyanyó” a Természettörténeti Múzeumban, New York
Tudjuk, hogy az író onnan szedi össze története építőkockáit, ahol találja őket, hiába méltatlankodnak a szakemberek, hogy az író nem sajátította el pontosan útmutatásaikat. Lengyel Pétert azonban ilyen szemrehányás nem érheti: pontosan ismeri az ősrobbanás időtartamát, a világegyetem fényévekben mért méreteit, a homo sapiens férfi és a neandervölgyi asszony nem veszélytelen párzásának mikéntjét, Pest belvárosa millenniumkori mulatóinak helyét, a korabeli detektívek követési gyakorlatát, és még arra is van gondja, hogy a ma kasszafúrásnak mondott tevékenységet kasszabetörésnek nevezze. De persze az egész pontosság nem sokat érne, ha nem olvadnának össze a különféle összetevők valamilyen hihetetlenül mulatságos és egyúttal mélységesen szomorú harmóniába.
„A mindenséget vágyom versbe venni”, írta Babits, de hisz minden költő, minden művész ezt akarja. Mégse gondoljuk, hogy ez csak afféle sóhaj valami után, ami amúgy is megvalósíthatatlan. Babitsnak szinte sikerült. Be lehet venni a mindenséget versbe, prózába, színműbe – már amennyire van mindenség. De olyan irónia kell hozzá, amilyen a Faustot író Goethében, a József és testvéreit író Thomas Mannban lakozott, az iróniához pedig nagyon sok humor is kell. Lengyel Péterben megvan ez a humor és a mindent átitató irónia is. A Macskakőben benne van a mindenség, legalábbis a Pestről belátható mindenség. És vajon honnan látható be ennél több?
Készülő művének a Széchenyi Akadémián elhangzott részlete (Lengyel Anna olvasta fel) remek szöveg volt, de nem láttam, hogy függenek össze a különböző időkben és helyszíneken játszódó részek. Erre nagyon kíváncsi vagyok, szeretném megérni a mű megjelenését, de én négy hónappal idősebb vagyok Péternél, tehát ne halogassa könyve befejezését. Aztán ha megjelent, éljen még további negyven évet, lubickolva a sikerben, minden (írási) kényszer nélkül.
Boldog születésnapot kíván kortársa:
Kőszeg Ferenc
litera.hu 2019. szeptember 4.
4 830 karakter