A Petri György születésének hetvenedik évfordulója alkalmából rendezett  konferencián elhangzott felszólalás (Fuga, 2013. december 20.) vita azokkal, akik úgy vélik, hogy Petri politikai költészete, szerepvállalása a demokratikus ellenzékben elkanyarodás a lírai én szerepének, helyzetének attól az új felfogásától, amely jelentkezését fordulattá tette a magyar költészetben. A felszólalás a politikai költészet buktatóival foglalkozik és azzal, hogyan kerülhette el Petri ezeket a buktatókat.  Születésének évfordulójáról egykori barátai már hat évvel korábban is megemlékeztek.   



Propellerkapitány

Petri Györgyről, születése 70. évfordulóján


Az év végén a nagy cégeknél, sőt a hivatalokban is adnak valamilyen plusz pénzt a dolgozóknak, ha van miből: jutalmat, prémiumot, nyereségrészesedést, mikor hogy hívják – próbálom meggyőzni a rátarti bejárónőt, hogy fogadja el a karácsony alkalmából felajánlott dupla napidíjat. – Az én időmben mindig november 7-ike előtt osztották a jutalmakat, mondom. – Miért, mi volt november 7-ikén? – kérdezi. A fiatalasszony harminc éves, mire iskolába került a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulója már nem volt állami ünnep, munkaszüneti nap. „Elképzelem: az első sortűz után hogy állt ott / vakító homlokát az időnek szögezve”. Én azt próbálom elképzelni, mit jelenthetnek Garai Gábor 1961-ben írt Lenin című versének a kezdő sorai egy mai harmincévesnek, aki jószerivel már nem is tudja mi volt a nagy és mi a kis októberi forradalom. Ez nem a vers értékének a kérdése, Garai Gábor verse nem azért tűnik el az időben, mert a költő valójában egy ünnepi vezércikk ötletét tördelte szonetté. De mit jelent – csak hogy az „elképzelem” szóba kapaszkodjam –, ha egy másik költő egy másik történelmi személyiséget képzel el, aki „indul Temesvárra süllyedni jeltelen”. Pedig Illyés Gyula verse, a Dózsa György beszéde a ceglédi piacon jelentős vers.  Az életkornak itt már semmi szerepe nincs. Ötszáz év távlatából harminc év vagy hetvenöt – tökmindegy. 

Petri György Esterházy Péterrel

Petri György Esterházy Péterrel

 

A politikai vers alapjául szolgáló történelmi esemény, történelmi helyzet lassanként feledésbe merül. Történeti ismeretek nélkül sok politikai verssel nem tudunk mit kezdeni, pedig a líra nem arra való, hogy számon kérje rajtunk a történelemérettségit. A történelemfelejtés nem az egyetlen dolog, ami a politikai lírát veszélyezteti. A felejtésnél is súlyosabb veszély, hogy fenntartásaink alakulnak ki a költő szemléletével kapcsolatban. Horváth János nyomán közhelyszámba megy Petőfi szerepjátszásáról beszélni. Persze azt a víziót, hogy „S holttestemen át / Fújó paripák / Száguldjanak” nem volna illő szerepjátszásnak minősíteni, minthogy ezt Petőfi többé-kevésbé megvalósította, ha nem is olyan romantikus csataképi helyzetben, ahogy a versben leírja. De már azt a másik álmát, hogy „Lantom s kardom kezembül eldobom / A hóhérságot majd én folytatom” – nem lehet komolyan venni. Hadd tegyem hozzá: szerencsére. Így is elég bajos ezzel az Akasszátok fel a királyokat! verssel megbékélni, hisz a kezdő sor, a „Lamberg szivében kés”, a lincsbíráskodást ünnepli. Ráadásul Kolosy György (a Kolosy tér névadója) halálos kardcsapása rengeteget ártott a forradalom ügyének. De olykor nehéz megbékélni József Attila kommunista korszakának némely versével, bármilyen gyönyörű képekbe öltözteti is a marxizmus kiskátéját. Kisbali Lászlóval és Mink Andrással folytatott beszélgetés-sorozatában Petri a magyar költészet hét politikai versét elemzi, köztük van József Attila szonett-ciklusa, a Hazám is.  „Szövőlány cukros ételekről / álmodik, nem tud kartelekről” – a kartellrendszer bírálata a korabeli, jórészt jobboldali publicisztika visszatérő témája. Teljes joggal: a védővámok és a kartelek – ahogy Ungváry Krisztián írja A Horthy-rendszer mérlege című könyvében – a piaci árakat Magyarországon húsz százalékkal tartották a világpiaci árak fölött. Csakhogy a rendszer felszámolása nyomán, teszi hozzá Ungváry, munkahelyek ezrei szűntek volna meg. Vajon meg lehet-e ítélni egy ilyen összetett gazdasági és politikai kérdést egy versben?  Meg kell vallanom, a fenntartásaim még egy olyan szent versre is kiterjednek, mint a Nem tudhatom. Két munkaszolgálat között, 1944-ben Radnóti Miklós a tájban csupán térképet látó amerikai pilótával szemben a dolgáért remegő szántóvető oldalára áll. De úgy hiszem, az érzések, hogy úgy mondjam „normális” kétarcúságát Vas István szintén 44-es, Ugyanaz című verse fejezte ki hitelesen: „Én pedig várom, jön-e a tatár, / Ki megment az SS-től, / S nem bánt, ha hull a bomba, bár / Az én Budapestem füstöl.”

Hatvan, cukorgyári katély

Hatvan, cukorgyári katély

 

E fenntartások háttere előtt akarom elmondani, miért hiteles, miért egyedülálló Petri politikai költészete. Petri jelentkezésének első pillanatától kezdve politikai költő volt. Kézenfekvő példa erre a Vitrubius Acer fennmaradt verse: „A levegőégbe süti farkát / mind, aki a jövőt akarta…” A versről tudjuk, hogy csak cenzurális okból maradt ki az első Petri-kötetből. Ki gondolja, hogy az Összeomlás című vers, amely húsz évvel a bekövetkezte előtt leírta a rendszer implóziójának a folyamatát, nem politikai vers?   

Petri nem volt lángoszlop, nem volt vátesz, nem volt egész népe tanítója, vagy a nemzet szószólója, hogy egy szuszra felsoroljam a politikai költő hagyományos szerepeit. Nem is akart az lenni, és nem is várta el tőle senki, hogy az legyen. Kisbali László kérdésére azt válaszolta, „én nem az ellenzék bárdja voltam”, és ezt sokan úgy értelmezték mintha elhatárolódott volna a 80-as évek ellenzékétől, sőt a politikai költő szerepétől is. Pedig ugyanennek az interjúnak a következő mondatában azt mondja, részvétele a régi Beszélőben „morális kényszeren alapult”. (Beszélő. 1991. július 20.)

1968-ban kritikát írtam Vas István önéletrajzáról (Új Írás, 1968/2), attól kezdve Vas rendszeresen megajándékozott megjelenő könyvei dedikált példányával. 1970-ben kerültem kapcsolatba azzal a laza, de nyilvánvalóan összetartozó, rendszerkritikus értelmiségi körrel, amelyet akkoriban hol Lukács-óvodának, hol – a nyugat-európai újbaloldal mintájára – egyszerűen és egyszerűsítve újbaloldalnak neveztek. A kör két szellemi vezetője Bence György és Kis János volt, ide tartozott Petri is. Vas nem kedvelte ezt a társaságot, ez távolította el Petritől is, akit a Költők egymás közt című antológiában ő mutatott be az olvasóknak. Esetleges és rövid találkozásaink során megpróbáltam vitatkozni Vassal, de esélytelen volt, hogy értelmesen elmondjam, amit gondolok. Önarckép című kötetét 1975 márciusában hosszabb levélben köszöntem meg, ez adott rá alkalmat, hogy mintegy brosúraszerűen védelmembe vegyem a körünket. (A levél Vas halála után egy kései kommentárral együtt megjelent a Holmi 1992. évi 4. számában, majd pedig az Óda az észhez című, Réz Pál szerkesztette Vas-emlékkönyvben.) Hadd idézzek, kissé rövidítve, néhány sort ebből a levélből: Ennek az újbaloldaliságnak, írtam, „az újszerűsége éppen abban áll, hogy nem várja a jövőtől a Krisztus országának az eljövetelét és az emberiség igazi történetének a kezdetét sem. Perspektívája és baloldalisága voltaképpen követelményrendszer, [… hivatása] inkább az, hogy a jelen kritikájához nyújtson elméleti alapot, mint hogy program legyen a felettébb szkeptikusan szemlélt jövő számára. Talán az első forradalmi teória ez, amely elvszerűen elutasít minden eschatológiát. (…) Belső ellentmondása, hogy radikalizmusa áldozatokat követelhet, de követelését semmiféle messianisztikus hittel, semmiféle megváltásígérettel nem egyenlíti ki. Kérdés, lehet-e hősi halált halni, nem egy új világért, hanem a szakszervezeti jogok alkotmányos bővítéséért?” Ez a kérdés a levél megírása idején szónokinak, elidegenítőnek tetszett, de hat évvel később, 1981 decemberében, a Szolidaritás szakszervezeti mozgalom elfojtása céljából eldördült lengyelországi sortüzek azt bizonyították, hogy a válasz: Igen. Magyarországon ezekben a napokban jelent meg a szamizdat Beszélő első száma. ”Nem tudok róla, hogy Petri bármi mást olyan üzemszerű rendszerességgel csinált volna, mint az illegális Beszélőt – írta Kis János A szabadság hagyománya című fentebb már idézett interjúkötet utószavában. – Egy-egy szünettől eltekintve kilenc éven át hétről hétre megjelent a szerkesztőségi üléseken: az elsők között érkezett (amikor beléptem a szobába ő gyakran már ott ült fölbontott palack mellett, dohányfüstbe burkolózva), és az utolsókkal távozott”. Mondanom sem kell, hogy Kis János sosem késett el a szerkesztőségi megbeszélésekről. Ugyanez az utószó tisztázza, hogy Petri nem egyszerűen munkatársa volt a Beszélőnek, de „döntő szava” volt a létrejöttében is. 1980 novemberében a Szilágyi Sándor kezdeményezésére, Kenedi János lakásán összegyűltek többsége ellenezte, korainak tartotta egy szamizdat folyóirat megindítását. A többségi véleménnyel ellentétben Petri és Nagy Bálint határozottan mellette volt. Ennek alapján kereste meg Szilágyi Saci újból a folyóirat-indítás támogatóit. Így kezdődött a Beszélő megjelenésének előkészítése. Hadd tegyem hozzá: Petri aktív munkatársa maradt a Beszélőnek akkor is, amikor a szamizdat-korszak elmúltával, 1990 januárjától az hetilapként jelent meg. Nem azért nem volt az ellenzék bárdja, a Beszélő dalnoka, mert valójában nem is volt politikai költő, vagy, mert őrizte különállását, hanem azért mert közte és a Beszélő köre között teljes volt az egyetértés abban, hogy a Beszélőnek, egy folyóiratnak, egy józan politikai közösségnek nincs szüksége dalnokra. Ettől függetlenül, a forradalom vezetői kivégzésének huszonötödik évfordulójára, 1983-ban kiadott Beszélő-szám hozta le Petri Nagy Imre-versét, 1986 őszén pedig „alkalmi” költeményként írta az Egy kevéssé vizsgált, ám lényeges hőstípus című prózaversét, amelyet a forradalom harmincadik évfordulójára kiadott szám élén közölt a folyóirat. 

Mire a Beszélő kiadásának az előkészítése megkezdődött, az a rendszerkritikus értelmiségi kör, amelyről 1975-ben Vas Istvánnak írtam, eredeti formájában már nem létezett. Vezetői időközben túlléptek a marxi hagyományon, a szocializmus marxi perspektívája helyét átvette az emberi jogok, az alapvető szabadságjogok, a demokrácia ügye. De ettől az 1975-ös leírás még inkább igazzá vált. A hajdani értelmiségi szubkultúrából, társadalomkritikus szociológusokból, nonkonformista vallási közösségekből kifejlődött demokratikus ellenzék a fennálló rendszer radikális ellenzéke volt, de nem ígérte sem azt, hogy a létező szocializmust felváltja majd az igazi szocializmus, sem azt, hogy az új magyar önépítés a földre varázsolja a magasban lebegő hazát. Még csak a rendszer megváltoztatására sem hívott fel – ezt a célt 1988 előtt nem tartotta reálisnak. Ehelyett az állampárt mindenre kiterjedő hatalmának alkotmányos korlátozását kívánta, törvényekkel biztosított szakszervezeti jogokat kívánt, a vállalkozás és a verseny szabályozott szabadságát és jogokat a kisebbségeknek Magyarország határain belül és a határokon túl. 

Petri költészete egy anyagú. Az első kötetében megjelent vers, a Kizsarolt nevetséges életünket, éppúgy a hazugságok, a kis megalkuvások, a „létezéstechnika” kíméletlen elutasításáról szól, mint a „Színarany / hazugságként tündököl a Nap is / fölöttünk” az Élektra című versben, amely a szamizdat-korszak kellős közepén jelent meg, vagy mint az 1990 után írt Kívül maradandó szójátéka „a tányérnyalók, a tényárnyalók”, akik a „nem egészen úgy volt” újhazugságával kúsznak elő a bútorok repedéseiből. Amikor az ellenzék bárdja lehetett volna nem győzelmi lakomáról ábrándozott, de nem is lángsírról, hanem arról, hogy a honvédmenhely „poloskamentes vaságyán” „büszkén mélázva” pöfékeli majd a „hálás haza csikkadományait”. A hajdani Beszélő szerkesztőségében semmin sem röhögtünk többet, mint azon, hogy majd eljönnek hozzánk a kis úttörők, (kis cserkészek, kis szívgárdisták, kis turulisták), és megkérdezik Jani bácsit, Miki bácsit, hogy is volt az régen. (Azt persze azért nem gondoltuk, hogy a tányérnyalók és tényárnyalók lesznek a rendszerváltás, - változás, - változtatás kizárólagos hősei.) „Abban szeretnénk lehetőségeinkhez mérten segíteni, hogy önmagáról tudjon igazabb képet az a halkan morajló embertömeg, amely fölött a két törpe kisebbség – az ellenzék és az ország vezetése – fennhangon perel egymással – írta Kis János a Beszélő beköszöntőjében. A Beszélő nem volt az ellenzék szócsöve és Petri sem volt az ellenzék bárdja. Nagy költő volt, az első két kötete idején, a szamizdatkorszakban és élete utolsó tíz évében is. Szemlélete együtt alakult a hatvanas-hetvenes évek társadalomkritikus értelmisége, a szamizdatkészítők meg a kilencvenes évek megdöbbent és a gyakorlati politikától mind távolabb húzódó demokratái világképével. A jelen radikális elutasítása jogállami forradalmisággal, gunyoros, rezignált jövőképpel ötvöződött. Politikai költőként talán ezért is tévedett kevesebbet, mint a klasszikus elődök, akiknek fentebb felidézett verseit különösen kedvelte.

A Honvéd menház lakói. Magyar  Nemzeti Digitális Archívum

A Honvéd menház lakói. Magyar Nemzeti Digitális Archívum

 

De azért tévedett. „Mint irdatlan nagy dög kimúlt a korszak” – írta A felismerés című versében. Ma már tudjuk, nem múlt ki, feltámadott. 

Azt is írta ugyanebben a versben: „propellerkapitány / voltam a történelem egyik helyi járatán”. Nem igaz, admirális volt egy világtenger csatahajóján. Csak a világtengerből lett időközben ököritató.


Népszabadság, 2013. december 20.

12 566 karakter 

„Itt a nyilam!”


Deák Ferenc szobrának avatásán, 1887-ben Ferenc József is megjelent, Rudolf trónörökössel együtt. Petőfi Duna-parti szobrának avatásán, 1882-ben a király nem volt jelen, sőt ismereteim szerint nem volt ott Erzsébet királyné sem, holott ő közismerten kedvelte a magyarokat, s ráadásul költői lelkületű hölgy volt, aki maga is írt verseket Heine modorában. Ez a távolságtartás azonban érthető, hiszen Petőfi fel akarta akasztatni a király kollégáit, sőt rokonait is, nyíllövéshez pedig nem talált magának jobb célpontot a király székénél. De vajon Petri temetésén, 2000-ben miért nem volt jelen az akkori Fidesz-kormány egyetlen tagja sem? Miért nem volt jelen hivatalból a kulturális ügyek minisztere, Rockenbauer Zoltán, akiről ráadásul köztudott, hogy ellentétben elődeivel és utódaival a művészetet szerető és értő ember. Petrinek, ha arról a bizonyos viharfelhőről, amelyen Maya és Sára várta, végignézhette volna a saját temetését, valószínűleg fel se tűnt volna a kormányzati protokoll hiánya.  De mi, túlélők, úgy éreztük, egy tisztességes kormány nem tehetné meg, hogy oda se dugja az orrát, amikor a korszak legnagyobb költőjét temetik. Ráadásul olyan emberek voltak kormányon, akiket Petri korántsem akart lenyilazni, ellenkezőleg… Olyan emberek, akik tizenöt évvel korábban úgy jártak az előadóestekre, amelyeken Vallai Péter Petri betiltott verseit szavalta, mintha forradalmi népgyűlésre járnának. Sőt, ha Petri intelme szerint, belegondolunk, arra is jártak, amennyiben az egy négyzetméterre jutó besúgók számából indulunk ki. A Kossuth-díjat Petri 1996-ban kapta meg, azaz a Horn-kormány idején, és az átadáskor, felteszem, kezet is rázott a kormányfővel, aki ezt a maga részéről 1988-ban aligha tette volna meg.






Petri György sírja Dunaalmáson

Petri György sírja Dunaalmáson

 

Senki ironikusabban nem szólt a majdan bekövetkezhető veteránromantikáról, mint Petri például a Ha az ember című versében: „Szeretnék Pákozd, Isaszeg után / a Honvédmenhelyen / egy poloskamentes vaságyat”. Amikor mindannyiunk legnagyobb meglepetésére a rendszer tényleg összeomlott, semmitől sem ódzkodtunk jobban, mint hogy kis úttörőknek meséljünk a daliás időkről, és hogy utcákat nevezzenek el friss halottakról. De azért ami bekövetkezett…. Mára kiderült, hogy a rendszer ellenzéke kizárólag KISZ-titkárokból, pártközponti tisztviselőkből és állambiztonsági tisztekből állott, akik halált megvető szorgalommal dolgoztak azon, hogy a létező szocializmust félig létező demokráciává és kétharmadig létező piacgazdasággá változtassák át. Továbbá olyanokból, akiknek keresztény-nemzeti meggyőződésüket annyira titkolniuk kellett, hogy inkább ki se nyitották a szájukat, vagy – az álcázás magasiskolája – különféle párttisztségekben dekkoltak. Csak éppen a demokratikus ellenzéknek nem volt semmi szerepe, az talán nem is létezett. Esztéta hívei Petőfiről is kimutatták, hogy a családi és a tájlíra nagy megújítója volt, a forradalmi verseivel csak szerepet játszott. Petri az indulásakor volt a legjobb, amikor újraértelmezte a költői én és a költői tárgy viszonyát. Ehhez a poétikai fordulathoz képest a politikai versei, amelyeknek a kedvéért százak és százak gyűltek össze kultúrházak lepusztult előadótermében, visszatérést jelentettek egy hagyományos költői attitűdhöz.

Hát nem! Csak azért is: „Akasszátok fel a királyokat!” Meg: „Nekem robbanékony a természetem, / máris bizsereg az ütőszegem”.

2007. december 22-én, egy nappal a halhatatlan Sztálin 128. születésnapja után.


Nagy Bálint N&n elnevezésű Hajós utcai kiállítótermében,
Petri György születésének 64. évfordulóján.

3 406 karakter