Kőszeg Ferenc honlapja

A kötetben elsősorban jobboldali szerzők szerepeltek, de szerepeltek benne a szamizdat Beszélő egykori munkatársai is: Nagy Bálint és Szilágyi Sándor. Én azért fogadtam el a felkérést, mert ezzel is ki akartam fejezni, hogy elutasítom az ország és a kultúra kettészakadását. A kötetben írásom változtatás nélkül jelent meg.

Az írás áttekinti a rendszerváltás előzményeit és krónikáját, így tartalmilag részben megegyezik a Visszapillantó ciklus más írásaival. Szerepeltetését azért tartottam fontosnak, mert úgy hiszem, a cikk, főként jobboldali olvasókra számítva is, liberális értékek alapján tekinti át a rendszerváltás és az utána következő évek politikai eseményeit. Az írás fájdalmas kérdéssel zárul: vajon az SZDSZ önfeladása és az MSZP esetleges összeomlása után honnan támadhat olyan politikai erő, amely fenntartja a politikai váltógazdaságot?

A megvalósult Éden?

– Smolt, de hát mi a fenét akartok?! Hadd hallom mán eccer.
– Hát, konzol úr, megmondom én, meg én! Republikát akarunk, aszondom.
– Ej, te habajgó… Hisz ammán van nekünk!
– Hát akkó, konzol úr, akkó még eggyet akarunk!
Thomas Mann: A Buddenbrook ház (Lányi Viktor fordítása)

Megvalósult-e a 12 pont 1848-ban? Voltaképpen igen, bár nem zökkenőmentesen. Mindjárt az akkor legfontosabbnak tartott 1. pont, a sajtószabadság akadályokba ütközött. Az előzetes cenzúrát eltörölték, de a sajtótörvény tervezete, amelyet még a pozsonyi országgyűlés vitatott meg, a lapindítást igen magas összegű óvadék letétbe helyezéséhez kötötte az újságra esetleg kiszabott pénzbüntetés fedezetéül. Politikai napilapok esetében Szemere Bertalan 20 000 forintra emelte volna a kaució összegét. Ez egy rangos városi tisztviselő húszévi fizetése volt – írja Kosáry Domokos A magyar sajtó története 1848–1867 című kézikönyvben. A történet humorához tartozik, hogy 1990-ben, a pártállami parlament utolsó heteiben az MDF képviselője, Zsigmond Attila javasolta a kauciórendszer visszaállítását: indítványában egymillió forinthoz kötötte volna a lapengedély kiadását. Március 22-én Pest város közgyűlése Batthyányhoz intézett levélben tiltakozott a törvényjavaslat ellen, a forradalmi nép pedig a városháza előtt elégette a javaslat szövegét. A szentesített törvény a napilapok kauciójának az összegét 10 000 forintban állapította meg, de hat évig terjedhető börtönnel fenyegette azt, aki az alkotmány erőszakos megváltoztatására izgat. Az országgyűlés elég erős ahhoz, hogy eltiporja azt, aki parancsolni próbál neki. Ezzel nem Gergényi Péter budapesti rendőrfőkapitány fenyegette meg 2006 októberében a Kossuth térieket, hanem maga Kossuth Lajos mondta a szemébe a forradalmi ifjúság küldöttsége élén Pozsonyba érkező Vasvári Pálnak, 1848. március 19-én.    

Mit is akartunk?

A rendszerváltás előtörténetének krónikásai számon tartják a népi ellenzék és a liberális ellenzék 1985-ös monori találkozóját, az 1987-es Társadalmi Szerződést, vagy a forradalom harmincadik évfordulója alkalmából 1986 decemberében megrendezett 56-os konferenciát, de sajnálatos módon megfeledkeznek a harmincadik évforduló alkalmából, kiadott közös nyilatkozatról, amelyet magyar, lengyel, csehszlovákiai és kelet-német ellenzékiek írtak alá. 

Pedig a szöveget 1986. október 23-án közreadó londoni Times azt jósolta, hogy a rövid szöveget egykor majd Kelet-Európa Függetlenségi Nyilatkozataként fogják emlegetni.

Ez ugyan nem jött be, de a Felhívás valóban tömör összefoglalója annak, amiben a kelet-európai ellenzékiek valamennyien egyetérteni látszottak.

Az aláírók, mintegy százan, a magyar forradalmat közös örökségnek ismerték el, és kijelentették: „közös akarattal küzdünk a politikai demokráciáért, országaink függetlenségéért, az önigazgatás elvére épülő pluralizmusért, és a megosztott Európa békés egyesítéséért, demokratikus integrációjáért, és valamennyi kisebbség jogaiért. A közös nyilatkozat ötlete Szilágyi Sándoré volt, az eredeti felhívást Tamás Gáspár Miklós fogalmazta, de a különböző javítások, egyeztetések során igazi nyilatkozatszöveggé vált: első hallásra nagyon elszánt üzenetet tartalmazott, de valójában minden szintagmáját többféleképpen lehetett értelmezni. A politikai demokrácia elsődlegesen többpártrendszert jelentett, de jelenthetett éppenséggel mást is. Például „igazi” szocialista demokráciát, „igazi” nemzeti demokráciát, vagy éppenséggel közvetlen bázisdemokráciát is. A pluralizmus kifejezés, amelynek nyilvánvalóan a politikai demokrácia szövegösszefüggésében kellett volna megjelennie, elbújt az önigazgatás kontextusában. Az önigazgatás elve jelenthette az önkormányzatiságot is, de elsősorban a vállalati önigazgatásra utalt, vagyis a gazdasági demokráciának arra az utópikus formájára, amely nem államszocializmus, de nem is magánkapitalizmus. Európa békés egyesítése, demokratikus integrációja a tömbpolitika felszámolását sürgette anélkül, hogy egyértelmű felhívást tartalmazott volna a Varsói Szerződésből való kilépésre. A valamennyi kisebbség jogai kifejezés egyképpen jelentette az erdélyi és csehszlovákiai magyarok meg a magyarországi (és csehszlovákiai) cigányok jogait. A magyar forradalom (akkor még) minden ellentétnél erősebb hívószavának és a szöveg többértelműségének volt köszönhető, hogy a nyilatkozatot Kis János, Solt Ottilia, Konrád György mellett Csoóri Sándor, Csurka István és Lezsák Sándor is aláírta. Az aláírók sorában ott szerepel a liberális Václav Havel, a kereszténydemokrata Ján Čarnogurský, Duray Miklós és a hajdani újbalos Peter Uhl, a „ballierális” Jacek Kuroń, Adam Michnik és Zbigniew Romaszewski, akit 2005-ben a Kaczyński-fivérek pártjának listáján választottak szenátorrá.

A Beszélő programjavaslataként 1987 júniusában megjelent Társadalmi Szerződés világosan megkülönböztette – Michnik híressé vált kifejezésével – azt, „amit akarunk” és azt, „amit lehet”.  A program bevezetője 1956 eszményeire tekintett vissza és kimondta: „a történelem nem tette túlhaladottá október követeléseit: – többpártrendszert, képviseleti demokráciát az államvezetésben; önkormányzatot a munkahelyeken és a településeken; nemzeti önrendelkezést, semlegességet a külpolitikában”. Ugyanakkor a program szerzői, köztük e sorok írója, úgy véltük, ezek a követeléseket az adott politikai helyzetben nem lehet napirendre tűzni. A Társadalmi Szerződésben benne van, hogy „Kádárnak mennie kell”, ellenben nincs benne, hogy az oroszoknak is mennie kellene. Nem mintha bárki közülünk azt szerette volna, hogy Kádár menjen, de azért a szovjet csapatok csak maradjanak itt. Csak természetesen tisztában voltunk vele, nem áll hatalmunkban, hogy döntsünk a szovjet csapatok maradásáról vagy távozásáról. Nem nekünk, maroknyi ellenzékinek, nem áll hatalmunkban, de az egész magyar társadalomnak sem. És nincs értelme olyasmit követelni, aminek a megvalósulásáért semmit sem tehetünk. Nem azért tettük jelszavunkká a párturalom törvényes korlátozását, mert elfogadtuk a párturalmat, hanem mert akkor, 1987 tavaszán nem láttunk esélyt a megszüntetésére. Úgy véltük tehát, ha tudomásul kell vennünk, hogy létezik olyan hatalom, amelyet a népszuverenitás nem szentesített, akkor is írja körül törvény e hatalom jogait és korlátait. Ennél – szándéka szerint – radikálisabb programot Krassó György hirdetett. A Szabad Európa Rádióban elhangzott és a Beszélő 19. számában (1987/1) megjelent írásában így érvel: „Eljön még a pillanat, amikor maga az orosz nép lázad fel elnyomói ellen, és nem lesz, aki »testvéri segítséget« nyújtson hóhérainak. Vagy az a pillanat, amikor a Nagy Testvér nem lesz abban a helyzetben, hogy újabb háborút indítson Közép-Európában, különösen nem több országban egyszerre. És ezt a pillanatot majd nem szabad elszalasztani.” Krassó veretes szövege lényegében azt mondja: várjunk a pillanatra.  A Beszélő „mérsékelt” javaslata ezzel szemben így hangzott: „Ne csak háborogj – követelj!” 1987-ben senki sem tudta, hogy az a pillanat már nincs is olyan messze. Az azonban nyilvánvaló volt, hogy követelni már lehet.

1987 őszétől már szerveződtek, színre léptek a független politikai csoportok. Programjaik azonban nem tették világossá, mi az, amit akarnak, és mi az, amit lehet – valószínűleg önmaguk számára sem. A Lakitelken, 1987 őszén létrejött Magyar Demokrata Fórum elutasította mind a kormánypárti, mind az ellenzéki besorolást. Olyan össztársadalmi mozgalomnak tekintette ugyanis magát, amilyen a lengyel Szolidaritás volt 1980-ban. Ehhez az önértékeléshez képest a 24 százalékos győzelem az 1990-es választás első fordulójában egyúttal egy mítosz szétpattanását is jelentette. 1989 nyarán egy kommunista politikus államelnökké választása némi védelmet jelenthetett egy esetleges újabb szovjet intervencióval szemben: az ettől való félelem nem volt indokolatlan 1956 és 1968 tapasztalatai után. De vajon ez a taktikai megfontolás állt-e Pozsgay Imre MDF-es támogatása hátterében, vagy inkább az az elképzelés, hogy a népi írók politikai mozgalmának és a nemzeti szellemű szocialista politikának az összetalálkozása a hatalomban útját állja majd a liberális pluralizmusnak és a nemzetközi kapitalizmusnak?

Megegyezéses rendszerváltás

Megalakulásakor (1988. november 13.) az SZDSZ számára egyértelmű volt, hogy nyugat-európai (brit-német) típusú parlamenti demokráciát akar. A rendszerváltás programjának az előkészítése során az Országos Tanács rövid vita után kimondta, hogy a Társadalmi Szerződés hatalom-megosztásos koncepciója felett eljárt az idő, nincsen már szükség arra, hogy az alkotmány vagy más jogszabály bármilyen kivételezett helyzetet biztosítson az állampártnak (ahogy Lengyelországban történt); a volt állampárt egy a versengő pártok között. A választás előkészítése érdekében az ellenzéknek tárgyalnia kell a kormányon lévő állampárttal, de csak arról kell tárgyalnia, amiben feltétlenül meg kell egyezni a választás zavartalan lebonyolítása érdekében: magáról a választási törvényről, az alapvető szabadságjogok biztosításáról és fegyveres szervezetek pártirányításának megszüntetéséről.  

Tárgyalni – két szemben álló félként – a kormányzó MSZMP-nek és az ellenzéki pártoknak kell; az ellenzéki pártok lehetőleg alakítsanak ki közös álláspontot a megtárgyalandó konkrét kérdésekről. (A tárgyalások a valóságban túlmentek ezen a programon; a tárgyalóasztal mellett – szerencsére – létrejött a köztársaság alkotmánya.) Az MDF alapítói vonakodva fogadták a tárgyalások gondolatát. Nem mintha valamilyen forradalmi megoldásban gondolkodtak volna. Ellenkezőleg. Csurka a 168 Óra kérdésére válaszolva még 1989 szeptemberében is elismeréssel hivatkozott a lengyel példára: ott az ellenzék elsöprő választási győzelme ellenére a kommunisták kezében marad a belügy és a hadügy irányítása. Valószínűbb, hogy 1989 tavaszán a lakitelkiek nyilvános tárgyalások helyett inkább egy különalkuról álmodoztak, amely a politikai hatalmat a nemzeti érzelmű kommunistáknak, a kultúra feletti hatalmat pedig a népnemzeti értelmiségnek biztosítja.

Az efféle elgondolásokat részint a négy igenes népszavazás tette végképp túlhaladottá, részint pedig az, hogy az MDF vezetését Antall József, az adenaueri-erhardi konzervatív demokrácia elkötelezett híve vette át.

Általános volt az egyetértés abban, hogy az átmenetnek békésnek kell lennie. Egyetlen számottevő politikai erő sem javasolt erőszakos lépéseket, ilyenekre a társadalom nem is volt fogékony. Krassó György és a Magyar Október Párt (MOP) direkt akciói (Münnich Ferenc szobrának ledöntése, az MSZMP székházának megszállása) inkább látványos médiaesemények voltak, nem bizonyultak alkalmasnak arra, hogy tömegeket mozgósítsanak. 1989. június 16-án, Nagy Imre és mártírtársai temetése napjára a MOP a névtelen mártírok emlékére tervezett tüntetést, ettől Krassó Marc Palmer amerikai nagykövet erőteljes közbelépésére állt el. Valószínű azonban, hogy ha sor kerül a tüntetésre, az se vezetett volna sem felkeléshez, sem véres megtorláshoz. Kenedi János Kis állambiztonsági olvasókönyv című dokumentumgyűjteményéből tudjuk, a riogatás, hogy erőszakos csoportok megzavarni készülnek a temetés rendjét, az állambiztonsági szervezet tervszerűen felépített legendája volt. A nap emlékezetes eseménye, Orbán Viktor beszéde a Hősök terén magával ragadta a tömeg nagy részét, erőszakra azonban senkit sem késztetett. Az SZDSZ radikális követelése, a Munkásőrség jogutód nélküli feloszlatása éppenséggel kiválthatott volna erőszakos ellenállást, de nem váltott ki: némi „hőbörgés” után a párt hadserege észrevétlenül és nyomtalanul feloszlott. A hatalom sehol sem szállt szembe komolyan a változásokkal, sőt – bár tartózkodnánk attól, hogy hitelt adjunk bármiféle összeesküvés-elméletnek – itt-ott mintha előrelendíteni igyekezett volna őket. Amikor Berlinben a Honpolgári Bizottság kezdeményezésére a tömeg megszállta az Állambiztonsági Minisztérium normanenstraßei épületegyüttesét, a rohamozókat – mint utóbb kiderült – stasi-tisztek vezették, igaz, azzal a szándékkal, hogy távol tartsák őket attól az épülettől, ahol az ügynöki jelentéseket őrizték.

A Csehszlovákiában a november 17-i prágai tűntetés, amely a szervezők szándéka szerint megemlékezés lett volna a náci megszállók negyven évvel korábbi brutális akcióira, attól változott országos mozgalommá, hogy elterjedt a híre, a biztonsági erők megöltek egy diákot. Csakhogy a diák, Ludvik Zifcak, az StB ügynöke volt, halálhírét a titkosszolgálat kezdte terjeszteni, azzal a kézenfekvő szándékkal, hogy a feldühödött tömeggel szemben bevethessék az erőszak minden eszközét. De aztán mégsem vetették be, és a posztsztálinista rendszert napok alatt elsöpörte a bársonyos forradalom. Leginkább a romániai forradalom története titokzatos máig is; sok jel szól amellett, hogy a forradalom (a valóságos halottak ellenére is) inkább forradalomnak álcázott színjáték volt. A magyar televízió élő adásban közvetítette a bukaresti tévé-székház körül zajló eseményeket. Többször elmondták, hogy az épületet és a stúdiókat fegyvertelen tömeg védi a biztonsági erők fegyveres támadásával szemben, percek kérdése, mikor foglalják el a stúdiót, akkor az adás is meg fog szakadni. Aztán az adás mégsem szakadt meg, mintha az emberek megvédték volna a tévét. Márpedig lőfegyverekkel szemben semmilyen fegyvertelen tömegnek nincs esélye, akármilyen nagy és akármilyen elszánt is.    

Az átmenet békés jellegéből következett, hogy a változást semmilyen leszámolás nem követheti. „Felkészülés a magyar demokráciára – írta Csurka 1989 februárjában. – Felkészítése lelkünknek a megbocsátásra. Mert ez is fontos, sőt elkerülhetetlen a demokráciába való átmenethez. Meglehet, az elemi igazságérzet vagy a radikális rendcsinálás szándéka ezt a módszert nehezen fogadja el, mégis ezt az utat kell járnia a magyar társadalomnak (…) Egyszer már valóban véget kell vetni a felelősségre vonások, a népbíráskodások, a bosszúállások rossz hagyományának. A magyar különben is nagylelkű nép, s most önérdeke is nagylelkűséget parancsol.” Ebből következett az MDF emlékezetes 1989-es programja: „Nem az öklünket, hanem a fejünket emeljük fel! Elutasítjuk a bosszúállás politikáját!” Ennél tovább a választások előtt csak az SZDSZ ment. A független politikai szervezetek kijelentik – javasolja A rendszerváltás programja –, hogy „a törvénytelenségek elkövetőire a köztörvényes bűncselekmények elévülési szabályait tekintik irányadónak; mindez nem jelenti azt, hogy nem kívánjuk a múlt bűneinek következetes feltárását”. E sorok írója akkor felvetette, hogy a forradalom alatt és után elkövetett bűncselekményekre alkalmazni lehetne a háborús bűnök elévülhetetlenségét kimondó jogelvet, de ezzel az ötletével nem volt sikere.

A népi ellenzék a népi mozgalom és Bibó István hagyományát követve elvetette mind az államszocializmus, mind pedig a tőkés kapitalizmus gazdasági berendezkedését. A demokratikus ellenzék utópikusnak és túlhaladottnak ítélte meg a harmadik út teóriáját, piacgazdaságot hirdetett, de voltaképpen maga is „harmadikutas” volt. A Társadalmi Szerződés határozottan kiállt a tulajdonformák (állami, szövetkezeti és magántulajdon) egyenlősége, szabad versenye mellett, elutasította a magántulajdon növekedésének mesterséges korlátozását. Ugyanakkor nem tudott elszakadni a vállalati önigazgatás 1956-ból származó utópiájától, sőt az önigazgatásban a gazdasági hatalom koncentrációjának ellensúlyát látta. A szintézis így hangzott: „a pénztőke tulajdonosa rendelkezik a befektetéseivel” (…), „a vállalati szervezet fölött a dolgozók rendelkeznek az önigazgatási testületek útján”. A Társadalmi Szerződés egyetlen részét sem érte annyi bírálat, mint az önigazgatásról szóló fejezetet. A Szabad Európa Rádióban elhangzott elemzésében Kemény István szarkasztikusan beszélt arról, vajon hogyan akarnak a szerzők külföldi tőkét bevonni a gazdaságba, ha a tőketulajdonosnak csak arra van joga, hogy megvásárolja a cég részvényeit, majd amikor az önigazgatás tönkretette a vállalatot, eladja az értéküket vesztett részvényeket. 1988-ban közgazdászok, például és kiváltképpen Bokros Lajos, egyértelművé tették, hogy nem lehet szeretni a jól hangzó piacgazdaság szót, de fanyalogni a csúnya kapitalizmustól, a kettő ugyanis ugyanazt jelenti. 1988 pártjai közül az SZDSZ volt az első, amely elismerte, hogy a rendszerváltás után kapitalizmus lesz, hogy valóban nincs harmadik út, legfeljebb az „első útnak” lehetnek változatai: lehet a kapitalizmus olyan, mint Svédországban meg lehet olyan is, mint Törökországban. 1989-re a szociális piacgazdaság, azaz a nyugat-európai típusú kapitalizmus mellett foglalt állást az Antall József vezette MDF is. Az első szabad választás előtt tehát széles körű konszenzus alakult ki a politikai élet szereplői között: Magyarországon többpártrendszeren alapuló parlamenti demokrácia, magántulajdonon alapuló kapitalista piacgazdaság lesz, az átmenet pedig békés  marad. Ezt – a politikai viszonyok és a „termelési viszonyok” – alapvető, ám vértelen, jogállami átalakulását nevezte Antall alkotmányos forradalomnak. Parlamenti demokráciát akartunk – megkaptuk. Tudomásul vettük, hogy kapitalizmus lesz – azt is megkaptuk. Mi bajunk van még?      

Pótforradalom

Mint mindennek a világon, a békés átmenetnek is voltak, vannak hátulütői. Az emberek nem élhették át a korona lehullásának, a zsarnokok futásának bibói élményét. (Én egy kicsit átéltem. Számomra a rendszerváltás hosszú históriájának a legszebb napja 1988. március 15-e volt. Hajnalban a megmozdulás feltételezett szónokait őrizetbe vették, mégis tízezernél több ember ment ki az utcára. A Bajcsy-Zsilinszky úton rendőrsorfal állta el a tüntetők útját, de a hatalmas tömeg közeledtére egy szempillantás alatt szétnyílt. A rendszer még erős volt, de már félt.) 1989-ben a százezres demonstrációk ellenére a társadalom nagyobbik része passzív maradt, kívülről, a szerveződő pártoktól várta, hogy a rendszerváltást lebonyolítsák helyette. 1990 tavaszán az SZDSZ egyik Baranya megyei kampánygyűlésén az egyik felszólaló azt kérte, tegyen az SZDSZ valamit, mert náluk, az igazgató irodájában még mindig ott a Lenin-szobor. „Miért vár az SZDSZ-re? – kérdeztem. – Menjen be, és mondja meg, Igazgató úr, az a szobor már nem időszerű, legyen szíves, vitesse ki a raktárba”. „De akkor kirúghatnak”, válaszolta a felszólaló zavartan.

Az első kísérlet az elmaradt forradalom „bepótlására” az 1990. októberi taxisblokád volt. A parlament MDF-es többségét annyira megdöbbentette, hogy a nép ellenük lázad fel, holott ők a népnek nem csupán képviselői, hanem ők maguk a nép, hogy úgy reagáltak, ahogy a kommunista pártvezetés 1956-ban: a megmozdulást (az SZDSZ által) szervezett összeesküvésnek, restaurációs kísérletnek bélyegezték. Holott a százezrek, akik órák alatt országos mozgalommá növelték a fuvarozók kezdeményezését, nem restaurációt, hanem radikális(abb) rendszerváltást akartak. Elegük volt abból, hogy a miközben az életkörülményeik drasztikusan romlanak, kormány folytatja a kommunista kormányok ígérgetős-megnyugtató retorikáját, hogy a hivatalokban ugyanazok ülnek, és ugyanúgy bánnak velük, mint a rendszerváltás előtt, hogy miközben a munkahelyük bizonytalanná vált, a főnökeik a saját maguk részre privatizálják az állami vállalatot, és hogy senkinek semmiért nem kell felelnie. A taxisblokád idején kialakult helyzet – a jelentős különbségek ellenére – meglepő hasonlóságokat mutat a 2006-os szeptemberi-októberi eseményekkel. A szikra egy hazugság volt: a benzin árát, a kormány korábbi ígéretei ellenére, jelentősen felemelték. Hazugságról szólt az őszödi beszéd is, jóllehet a beszéd maga nem hazugság volt, hanem egy évtizedes hazugság önvádló leleplezése. Az utcai események mindkét esetben összefonódtak a kormány súlyos népszerűségvesztésével. A tavaszi parlamenti választások eredményével szemben az őszi önkormányzati választásokat 1990-ben is és 2006-ban is az ellenzék nyerte meg: 1990-ben az SZDSZ és az akkor még harcosan liberális Fidesz, 2006-ban a Fidesz-MPSZ.

Az utcai megmozdulások és a választási eredmények nyomán mindkét alkalommal felvetődött a kormány illetve a kormányfő távozásának illetve az előrehozott választásoknak a gondolata. Fontos különbség ellenben, hogy 1990-ben ezt a véleményt csak az SZDSZ publicistái, Bauer Tamás, Tamás Gáspár Miklós hangoztatták, (így vélekedett akkor e sorok írója is), a párt hivatalos állásfoglalása a blokád napjaiban csupán az erőszaktól való tartózkodásra, a válság tárgyalásos rendezésére szólította fel a kormányt. 2006-ban viszont az ellenzék vezetői, Pokorni Zoltán, Navracsics Tibor és Semjén Zsolt már az első spontán tüntetések másnapján, szeptember 18-a reggelén távozásra szólították fel a miniszterelnököt és a kormányt, mintegy politikai támogatást biztosítva ezzel az este kezdődő tüntetésnek, amely a tévé-székház elfoglalásába torkollott. 1990-ben mindkét oldalon megszólalt a józanság hangja. Az SZDSZ – szembe szegülve az utca hangulatával – elismerte, hogy a benzinár felemelése indokolt. Antall József emlékezetes kórházi interjújában polgári engedetlenségnek nevezte, és ezzel részben legitimálta a taxisblokádot. Kár, hogy a pártja a parlamentben nem ezt a hangot vitte tovább, hanem puccskísérletről beszélt, és drákói büntetéseket követelt. 2006-ban a józan mértéktartást legfeljebb néhány jogvédő civil szervezet képviselte.

Pálfordulás

A taxisblokád egyik tanulsága, hogy – eltekintve attól, hogy kialakult egy érdekegyeztetési mechanizmus – nem voltak számottevő következményei. A blokád napjaiban úgy tetszett, a fuvarozók ügyét a társadalom túlnyomó többsége támogatja, az úttorlaszoknál már mindenki ott volt, aki radikálisabb rendszerváltást kívánt, köztük igen sok SZDSZ–es. Ennek ellenére a blokád néhány nap alatt éppúgy elenyészett, ahogy keletkezett. Az elégedetlenek hosszú időre megértették, hogy efféle akciókkal nem lehet elérni azt a célt, amelynek a tartalmával sem volt senki sem tisztában. A kormány is a helyén maradt, s bár népszerűségét nem nyerte vissza, parlamenti többségét meg tudta őrizni a következő választásig. A radikális antikommunizmus viszont elvesztette a társadalom többségének támogatását. Valószínűleg Tölgyessy Péter volt az első, aki már 1992-ben felismerte, hiába mutatják a közvélemény-kutatások a Fideszt a legnépszerűbb pártnak, az időközi választásokat sorra nyeri az MSZP. Nem lehet tehát arról beszélni, hogy a társadalom rossz közérzetének az az oka, hogy a volt kommunisták továbbra is jelen vannak a politikai és gazdasági hatalomban. Az állampárt utódpártjának a térnyerése megosztotta ugyan a társadalmat, de a gazdasági nehézségekre, a létbizonytalanságra válaszul a többség, főképpen a leginkább kiszolgáltatottak tömege, a Kádár-rendszert kívánta vissza, és 1994-ben abszolút többséget biztosított a feltámadó funkcionáriusok pártjának. Ez a folyamat a legtöbb volt szocialista országban lezajlott, a leglátványosabban éppen Lengyelországban, ahol pedig hatalmas társadalmi mozgalom söpörte el az állampártot.

A szocialisták 1994-es fölényes győzelme valószínűleg nem volt elkerülhető. Ezt elkerülni legfeljebb akkor lehetett volna, ha a törvényhozás jogszabályi úton kizárja az állampárt egykori funkcionáriusait a politikai életből, ahogy ez a Cseh Köztársaságban történt. Csakhogy éppen Magyarországon létezett a legkevésbé a Mi és az Ők merev ellentéte, amely például Csehszlovákiában, de részben Lengyelországban is kettészelte a társadalmat a hatalommal rendelkezők kisebbségére és a hatalom nélküliek sokaságára. Magyarországon a társadalom, vagy legalábbis a társadalomnak az a része, melyet megérintettek a köz dolgai, inkább hosszú láncolatot alkotott, amelynek egyik végén a döntéshozók álltak, a másik végén a folyamatosan megfigyelt ellenzékiek. Az ellenzéki vélemények, különböző szakértőkön át, eljutottak a döntéshozókhoz, és az utolsó években olykor befolyásolták is őket. A változásokat tárgyalások készítették elő, abszurd lett volna, ha az Ellenzéki Kerekasztal pártjai jogszabályi úton kirekesztik korábbi tárgyalópartnereiket a politikai életből. Persze ha a háború után a békeszerződés, illetve Németországban a megszálló hatalmak nem tiltják meg a náci utódpártok működését, akkor könnyen lehet, hogy egyes országokban posztnáci pártok nyerik meg a demokratikus választásokat. Nem érdemes itt belemenni abba a vitába, hogy összehasonlítható-e a kommunizmus a nácizmussal, vagy éppen hogy melyik követelt több áldozatot. Azt gondolom, hogy mind a kettő éppen elég rossz ahhoz, hogy akár a tiltást is indokolni lehessen. A megítélés, az elbánás különbözőségét nem is a két totális rendszer valamiféle értékkülönbsége magyarázza, hanem a megszűnésük mikéntje. A nácizmus véres háborúban szenvedett vereséget, Hamlettel szólva „kenyér elégségében”, miközben gaztetteinek gépezete javában működött. A kommunizmus ellenben évtizedes agóniája közben sokat szelídült, és úgy vesztette el a hidegháborút, hogy formálisan nem kellett kapitulálnia. De azért ez nem jelenti azt, hogy a kommunizmus nevében elkövetett bűnök bocsánatos bűnök lennének.

A szocialisták győzelmét 1994-ben sokféleképpen lehet magyarázni, de morálisan elítélni nem lehet. Egy választási eredmény, ha nem csaláson alapszik, társadalmi-történelmi tény, amely lerázza magáról a morális rosszallást. Egészen más a helyzet az MSZP és az SZDSZ koalíciójával. A koalíció nem a választók akarata volt, hanem a pártvezetés többségi döntése. Egy politikai döntést utólag is meg lehet ítélni, akár gyakorlatias-politikai, akár erkölcsi szempontok alapján. A koalíciókötés első szinten erkölcsileg volt elfogadhatatlan. Az SZDSZ-t a demokratikus ellenzék alapította, felemelkedését annak köszönhette, hogy ez volt az a párt, amely a leghatározottabban szembe fordult a kommunista egypártrendszerrel. Ez sosem jelentett primitív, személyeskedő antikommunizmust – ez lett az egyik érv a koalíció mellett. A koalíció hívei azt mondták, az MSZP a jogállam szabályai szerint vesz részt a politikai életben, demokratikus módon nyerte meg a választást, a koalíció a programok összeegyeztethető voltán alapszik, nem azon, ki mi volt a múltban. Ez azonban nem igaz. Az apák bűneiért a fiak nem felelnek, a saját múltjáért azonban mindenki felel. Az MSZP frakciója „legalább nyolc focicsapatot állíthatna ki kádárista funkcionáriusokból” írta Eörsi István, méghozzá abban a cikkében, amelyben elmondja, hogyan lett a koalíció makacs ellenzőjéből vonakodó támogatója (Pálfordulásom története, Beszélő, 1994. 23. szám). Morálisan nem elfogadható, hogy egykori ellenzékiek együtt kormányozzanak olyanokkal, akik helyeslőleg tudomásul vették „másként gondolkodók” őrizetbe vételét, békés tüntetések szétverését, az alapvető szabadságjogok semmibe vételét. Andrássy Gyula, akit Haynau távollétében jelképesen felakasztatott, Deák ajánlása ellenére nem vette be kormányába ’Sennyei Pált, mert az az abszolutizmus idején rövid ideig a Helytartótanács alelnöke volt. (E sorok írója az Eörsiéhez hasonló utat járt be: számos cikk, ellenző felszólalás után végül, nem jó szívvel, de megszavazta a koalíciót. Hiba volt.)

A politikai szükség időnként felülírja a morális elveket. Ha az MSZP-nek nem lett volna abszolút többsége, és más módon nem lehetett volna kormányt alakítani, legalábbis nyomós érvek szóltak volna a koalíció mellett. Csakhogy az MSZP-nek 54 százalékos többsége volt a parlamentben, Horn Gyula csak dekorációnak akarta maga mellé venni az SZDSZ. Az SZDSZ pedig elhitette magával, hogy a koalíciós szerződés majd megköti a miniszterelnök kezét. A koalíció morálisan kétes értékű, politikailag pedig egyszerűen ostoba döntés volt.

1994-ben fontos érv volt az SZDSZ-ben a koalíció mellett, hogy ha nem válik be, majd kilépünk. Ma a félhivatalos SZDSZ álláspont szerint a koalíciókötés helyes volt, de a Tocsik-ügy után, azaz 1996-ban ki kellett volna lépni. Csakhogy a kilépést – már miniszterként – azok akadályozták meg, akik két évvel korábban a belépést kierőszakolták. Igazuk lett azoknak, akik úgy vélték, a koalíció olyan, mint az ímmel-ámmal vállalt házasság: megkötni könnyű, elválni nehéz. A négy éves együtt kormányzás végére az SZDSZ kis párttá zsugorodott, sorsa pedig „indivisibiliter ac inseparabiliter” összekapcsolódott az MSZP-ével.

Lövészárok

A Beszélő 1994 februárjában interjút készített Orbán Viktorral. A Fidesz elnöke a kérdésre kérdéssel válaszolt: „El tudjátok képzelni, mi lenne itt, ha szociálliberális koalíció kerülne kormányra, a másik oldalon meg egy táborba sodródna a konzervativizmus és a radikális jobboldal? A két lövészárok között megint egy nemzedéknyi időre nem nőne fű” (1994. február 17.). Orbán a koalíciókötés után mindent elkövetett, hogy jóslata beteljesüljön, de figyelmeztetése jogos volt. Bár a konzervatív kormánykoalíció és a liberális ellenzék szembenállása 1990 és 1994 között is rendkívül éles volt, az elemzők, például az akkor még SZDSZ-képviselő Tellér Gyula, joggal beszélhettek háromosztatú társadalomról, amely egy rendies-konzervatív, egy államelvű szocialista és egy liberális táborra tagolódik. 1994 után a háromosztatú társadalomból egyre inkább kettészakadt társadalom lett, amelynek két felét tévesen nevezik jobb-, illetve baloldalnak. A Fidesznek ugyanis csupán a retorikája konzervatív-jobboldali, az erős, a népéről gondoskodó kormányzat eszménye inkább baloldali (vagy szélső-jobboldali) eredetű. Az MSZP politikájában pedig keverednek és váltakoznak a Nyugat-Európában inkább jobboldalinak számító neoliberális törekvések meg a Kádár-rendszerből örökölt gondoskodó paternalizmus gesztusai. A Beszélő az interjú során idézte Orbán Viktor egy korábbi nyilatkozatát (Népszabadság, 1994. február 7.), amely szerint „az SZDSZ és az MSZP közeledése igazolná az MDF-politikusok állítását, miszerint a két párt azonos kulturális, társadalmi gyökerekből fejlődött ki, és törekvéseik is azonosak”. „Ez a vád – felelte Orbán –, (amely nem az én személyes véleményem) bizony igazolódna a közvélemény nagy része előtt, ha létrejönne a szociálliberális koalíció”.

Az „azonos kulturális, társadalmi gyökerek” kifejezés, ha kifejtjük a szociológiai blablából, egyszerűen azt jelenti: komcsik és zsidók – egykutya. Orbán az interjúban elhatárolta magát ettől a véleménytől. A koalíciókötés után ellenben ugyanő idézte Willy Brandt híres mondását: Ami összetartozik, összenő. Az 1990-ben az SZDSZ ellen folytatott választási kampányban az antiszemita próbálkozások nem voltak hatékonyak. A mai (szélső)jobboldali retorikában  a komcsizás és a zsidózás már összetartozik.

Ha az SZDSZ nem lép be a Horn-kormányba, talán a Fidesz se kanyarodhatott volna el annyira a jobboldali populizmus irányába. Ha például az SZDSZ 1995-ben, a parlament legnagyobb ellenzéki pártjaként bírálva védi a Bokros-csomagot, akkor talán a Fidesz sem tehette volna meg, hogy „nemzeti” retorikával rontson neki a programnak, amely a csődtől mentette meg az országot. Hiszen a Fidesz vezetői kollégistaként éppúgy Bokros Lajostól és más racionálisan gondolkodó közgazdásztól tanulták meg, milyen következményekkel jár az állami túlköltekezés, mint – néhány évvel korábban – a Beszélő szerkesztői. Akkor talán még arra is lehetőség nyílott volna, hogy a Horn-kormány veresége után a két liberális gyökerű párt alkosson koalíciót. De ha nem így történik, ha a Fidesz és az SZDSZ ellenzéki helyzetben is szembefordul egymással, akkor is az SZDSZ erős, önálló liberális ellenzéke lehetett volna a Fidesz-kormánynak. A választópolgárok pedig nem két, hanem három lehetőség között választhattak volna.

A kettéosztottság a Fidesz-MPSZ, sőt személy szerint Orbán Viktor létérdeke. E nélkül nem mondhatná, hogy „Egy a tábor, egy a zászló”, nem állíthatná, hogy a magyarok a vizitdíj ellen döntöttek, hogy a kormánypártokat kivéve mindenki a három igen mellett volt, miközben a jogosultak fele el se ment szavazni, mert a három kérdést eleve ostobának és demagógnak tartotta. (Ne felejtsük el, a demagóg népszavazási kezdeményezés a szocialistáktól sem idegen. 2001-ben egyebek közt a középiskolások ingyenes nyelvvizsgájáról és a nyugdíjemelésnek a nyugdíjasok számára kedvezőbb számítási módjáról kezdeményeztek népszavazást, az Alkotmánybíróság át is engedte s kérdéseket, csak aztán az MSZP megnyerte a választást, és a népszavazást sürgősen elfelejtették.)   

A kettéosztottság, helyesebben szólva a kettészakítottság pusztító hatású. A kettéosztott világban minden pártpolitikává válik. Politikusok korrupciós ügyeit, visszaéléseit csak azért tárja fel a sajtó, hogy lejárassa a meggyanúsított politikus pártját. Így korrupció voltaképpen nem is létezik, hiszen mindig csak a másik párt politikusai lehetnek korruptak. Egykori ügynökök se léteznek, Szita Károly nem lehetett ügynök, hiszen derék jobboldali, a főpapok se lehettek beszervezve, hiszen hívő emberek, Szabó Istvánt viszont a filmes kollégái ünnepelték, amikor elismerte, hogy ügynök volt. Egyébként ugyanezt tette a jobboldal Csurka Istvánnal már 1993-ban. Rendőri brutalitás is csak azóta van, amióta Gyurcsány Ferenc a miniszterelnök. Az őrizetesek, akiket az Antall-kormány, a Horn-kormány, az Orbán-kormány idején bántalmaztak a rendőrkapitányságokon – csak a liberálbolsevista propaganda elmeszüleményei. Derék liberálisok viszont képesek azt mondani, hogy a 2006 szeptemberében-októberében előállított és összevert emberek megérdemelték, amit kaptak.    

A független intézmények sorra vesztették el hitelüket. Az Alkotmánybíróság alkotmányértelmezéseit a 90-es évek első felében Európa-szerte számon tartották. Ma némely döntés (például a drogliberalizáció alkotmányellenességéről szóló) nevetség tárgya, más döntések pedig nyilvánvalóan pártpolitikai alkuk eredményeképpen születtek. Az egykor nemesnek tetsző elv, hogy az alkotmánybírókat az országgyűlésnek konszenzussal, azaz kétharmados többséggel kell megválasztani, mára hoci-nesze játékká degradálta az alkotmányértelmezők megválasztását. Az országgyűlés képes volt megtenni, hogy olyan felkészült és hiteles embereket, mint Majtényi László és Nagy Boldizsár ne válasszon meg országgyűlési biztossá. A sajtó és a politikai közvélemény nagy része Sólyom Lászlót hibáztatta, mert nem egyeztetett a pártokkal. Holott az ombudsmanválasztás eredménytelensége kizárólag a parlamentről állított ki bizonyítványt. A kettészakítottság a parlamenti vitákat is lehetetlenné teszi. Mindenki tudja, hogy például a társadalombiztosítás átalakítása több mint tíz éve késik. „A dolgozó nép okos gyülekezetében” az átalakítás mikéntjéről kellene tárgyszerű vitát folytatni, előtérbe helyezve természetesen a különböző megoldások társadalmi, politikai tartalmát és következményeit, hiszen a parlament nem szakmai testület. De ha az ellenzék azt állítja, hogy a kormány reformterve nemzetgyilkosság, és egy csekély jelentőségű mellékkérdésről kényszerít ki országos népszavazást, akkor az értelmes vitának nincs esélye.

A népszavazás eredménye – ha szabad két év messziségéből bármiféle jóslásba bocsátkozni – azt jelzi, hogy az MSZP elveszti az 2010-es választást. Ez rendben is van, a szocialista párt nyolc évet kapott, ennyi még egyetlen pártnak sem jutott a kormányzásból. Gyurcsány Ferenc hebehurgya módon megpróbált Horn Gyula káderpártjából, Medgyessy Péter nyakló nélkül osztogató pártjából korszerű szociáldemokrata pártot csinálni, de igyekezete megtört részint azon, hogy a saját pártjának a Kádár-rendszerben szocializált funkcionáriusai sosem tekintették a „mi kutyánk kölykének”, részint azon, hogy az ellenzék folyamatos és utcai megmozdulásokkal is támogatott támadásai, lehetetlenné tették a politikai üzem normális működését. Megtörténhet azonban, hogy a sors most nyújtja be a számlát. A társadalom, amely elégedetlenségében 1994 visszafordult a Kádár-rendszerhez, és kiűzte a kormányzati hatalomból a rendszerváltás legnagyobb pártját, most a túlélő utódpárttal akar majd végezni, amely mintha máig sem értette volna meg, nem csupán a párton belül dől el, ki kormányozza az országot. Megtörténhet, hogy az MSZP úgy omlik össze, ahogy a lengyel baloldal: a népszavazás eredménye, bár a választóknak csak a fele ment el szavazni, mintha alátámasztaná ezt a jóslatot. Ha az MSZP bukik, megérdemli a bukását. Lengyelországban azonban két jelentős párt maradt a jobboldalon, s amikor a Kaczyński-fivérek nemzeti radikalizmusa szembekerült az Európai Unió politikai stílusával, de a lengyel társadalom többségével is, akkor a konzervatív liberálisoknak volt erejük hozzá, hogy az előrehozott választáson leváltsák a két éve győztes kormányt. De vajon az SZDSZ önfeladása, az MSZP esetleges összeomlása után hol van, honnan támadhat Magyarországon olyan politikai erő, amely a Fidesz-MPSZ ellenében fenntartja a politikai váltógazdaságot, amely nélkül nincs demokrácia, nincsen szabadság? 

***

Megvalósult-e a 12 pont? – hangzott a kérdés a jelen írás elején. Betöltötte-e a hozzá fűzött várakozásokat az 1989–1990-es tárgyalásos-alkotmányos forradalom egyik nagy előképe, az 1867-es kiegyezés? Tudjuk persze, mit tartott Ady a magyar ugarról, és tudjuk, hogy forradalmas reménnyel és a jövőt sejtő szorongással várta, rettegte a változásokat. Ismerjük a polgári radikálisok mélyre hatoló társadalombírálatát is. Mégis manapság a dualizmus évtizedeit Magyarország egyik leginkább virágzó korszakának látjuk, a polgári szabadság, a dinamikus gazdasági fejlődés és egy hihetetlenül gazdag kulturális kibontakozás korszakának.

Halász Imre Deák-párti publicista volt, a kiegyezés feltétlen híve, Andrássy Gyula majd Lónyay Menyhért miniszterelnöki sajtóirodájának a vezetője. Hetven éves korában Egy letűnt nemzedék címmel lenyűgözően színes portrésorozatot írt a Nyugatba a reformkor és a kiegyezés nagy politikusairól, Széchenyiről, Kossuthról, Deákról, Andrássyról. Sorozata Végszavában (Nyugat, 1912. 2. szám) keserű mérleget készít a kiegyezés óta eltelt negyvennégy évről. Az olvasónak talán némi vigaszul szolgál, hogy egykor esetleg a mi utódaink is sokkal szebbnek fogják látni ezt a mostani időt, amelyre meghökkentő pontossággal illenek Halász Imre majdnem száz évvel ezelőtt írott szavai:

„Nem lehet tagadni, hogy az alkotmány helyreállítása óta haladtunk. De a nemzet nem dolgozott és nem alkotott annyit, amennyit dolgozhatott és alkothatott volna [...]. Igenis, haladtunk, de ideje végre, hogy tudomást vegyünk arról, hogy Ausztria legalább kétszer, Németország legalább háromszor annyit haladt, mint mi. Pedig ezek már negyvennégy évvel ezelőtt is sokkal előbbre voltak, mint mi akkor. [...]

Balga előítéletek és soha nem szűnő kicsinyes pártviszályok megbénították a vezető államférfiak tetterejét, meddőségre kárhoztatták a törvényhozást. Üres, haszon nélküli fecsegésekkel, erőfogyasztó huzavonával telt el a letűnt nemzedék életének legalább a fele. És most még rosszabbul állunk, mint régebben. A parlamentarizmus, amelytől az alkotmány helyreállítása idejében csudákat vártunk, nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket [...] Az ország legtekintélyesebb politikusai 1867 után azt a nézetet vallották, hogy húsz, huszonöt év elég lesz arra, hogy a magyar államot belterjesen kiépítsük, intézményeinket minden irányban az európai államok színvonalára emeljük. Legfőbb vágyunk az volt, hogy vajha 20-25 évi zavartalan béke jutna osztályrészül az országnak. Íme, a jó sors kétszer annyit nyújtott. Az alkotmány helyreállítása óta állandó békét élveztünk, s mily messze vagyunk még ma is a céltól! Ha mindenkor élt volna a nemzetben annak a tudata, hogy az időt lehetőleg ki kell használnunk, mert jöhetnek zivatarok, melyek a félig kész épületre végzetesek lehetnek, akkor talán nem engedtük volna felburjánzani a meddő párthuzavonát, talán serényebben dolgoztunk, kevesebbet torzsalkodtunk, többet alkottunk volna. De e helyett ázsiai indolenciával pazaroltuk azt a kincset, mely a legbecsesebb, s ha fecséreltetett, örökre visszahozhatatlan: az időt.”

2008. Megjelent az Elárvult szabadság című kötetben,
a Kecskeméti Lapok Kft. kiadása
40 214 karakter