„Csörögnek a zászlók”

Kőszeg Ferenc válogatott írásai, 2000-2022
Könyvbemutató a Muzikum Klubban, 1088, Múzeum utca 7.
2023. április 28.
A rendezvény házigazdája Mészáros Sándor, a Pesti Kalligram vezetője
A könyvet bemutatja: Márton László és Tölgyessy Péter

Mészáros Sándor: Mészáros Sándor vagyok a Kalligramtól, és nagyon örülök, hogy ilyen sokan lettünk. Mindig pesszimisták vagyunk, de most úgy látom, nagyobb termet kellett volna bérelnünk. Másrészt azt mondták nekem, nem tudom, hogy dicséretként vagy bírálatként, hogy túl súlyos, túl nehéz könyvet hoztunk. A vendégeket, azt hiszem, nem kell bemutatni, hiszen mindenki ismeri őket. Kőszeg Ferenc nemcsak a könyv szerzője, de abban is segített, hogy a könyvet kiadhassuk. 2012-ben, amikor, azt hiszem, Kis János és Vajda Mihály könyvéhez pályáztunk támogatásért, a Nemzeti Kulturális Alap illetékese azt válaszolta, hogy ne provokáljuk őket. Így a Kulturális Alap helyett a szerző segítette a könyv kiadását. Vállalnunk kell és büszkén vállaljuk is, hogy a magyar szabadelvűség klasszikus és mai műveinek kiadását a szerzők és az olvasók támogatása teszi lehetővé. És nagyon örülünk, hogy ezúttal ilyen testes könyvet adhattunk ki, témákban, és stílusban sokszínű válogatást Kőszeg Ferenc életművének utolsó huszonkét évéből. A könyvet Tölgyessy Péter és Márton László mutatja be. De előtte még hallgassanak meg egy verset németül és magyarul. A vers magyar fordításának utolsó sora lett Kőszeg könyvének a címe.

Friedrich Hölderlin: Hälfte des Lebens. Elmondja Wilhelm Droste

Mit gelben Birnen hänget
Und voll mit wilden Rosen
Das Land in den See,
Ihr holden Schwäne,
Und trunken von Küssen
Tunkt ihr das Haupt
Ins heilignüchterne Wasser.

Weh mir, wo nehm’ ich, wenn
Es Winter ist, die Blumen, und wo
Den Sonnenschein,
Und Schatten der Erde?
Die Mauern stehn
Sprachlos und kalt, im Winde
Klirren die Fahnen.

Kőszeg Ferenc: Köszönöm, Wilhelm. Megkérem Törley-Havas Sárát, mondja el a vers magyar fordítását.  

Az élet fele útján. Kosztolányi Dezső fordítása

Az élet fele útján

Sárga virággal és vad
rózsákkal rakva csüng le
a part a tóba,
ti nyájas hattyuk
és részegen csóktól
a józan és szent vízbe
mártjátok fejetek.

Jaj nékem, hol kapok én, ha
tél jön, virágokat és hol
napsugarat
és árnyékot a földön?
Falak merednek
szótlan s hidegen a szélben
csörögnek a zászlók

A vers elhangzása után a művésznő felolvasott néhány sort Kőszeg Ferencnek a kötethez írt előszavából: 

„Kosztolányi fordította” így Hölderlin megrendítő versének az utolsó sorát. A németben nincs semmi zavaró, a Fahne (zászló) szó szélkakast (Wetterfahne) is jelent, az őszi szélben csikorognak vagy csörögnek a szélkakasok. A szélkakasok Arany Jánosnál is csikorognak, még hozzá élesen. De csörgő zászlók? Lehet, hogy Kosztolányi is megbicsaklott? Kezdtem hozzászokni a gondolathoz, hogy Kosztolányi is tévedhetett.

De aztán rájöttem, hogy nem tévedett. A 2000 és 2022 között írott, de kötetben nem megjelent írásaimból készítettem két részes válogatást. Az első résznek politikusi címet adtam, a másodiknak személyesebbet, játékosabbat. Közös főcím azonban nem jutott eszembe. Aztán valahonnan a mélyből felbukkant a Hölderlin-vers. Hölderlin is kihűlő világról ír, ahol nincs napsütés és árnyék, ahol a tó vize is szentül józan, a falak hidegen és szótlanul merednek a magasba, a virág pedig a beköszöntő tél vadrózsája.” Csörögnek a zászlók,,.

  Igen, a Fidesz világa ez, ahol a zászlók nem véreznek, de nem is lobognak.

 A zászlók jégkérges vászna „csörög”, akár a bilincs: nyomasztó, de nevetséges is, amilyen egy csörgő zászló lehet. Ezeket a cikkeket mind a készülődő, majd beteljesedett Fidesz-uralom idején írtam. 2019-ben meggyőztem magam, hogy van remény, de Orbán újabb győzelme meggyőzött, hogy nincsen. A bilincseket nem látni, nem hallani.  Helyettük is “csörögnek a zászlók…”

Mészáros Sándor: Köszönöm szépen. Megkérném Tölgyessy Pétert, hogy mutassa be a könyvet.

Tölgyessy Péter: Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim! Kedves Feri!

Vaskos gyűjteményes kötetet mutathatok be a Kalligram Kiadó jóvoltából. Csaknem ezer oldal, talán harminc híján. Még megemelni is bajos. Pedig ez a könyv csupán az életmű hozzávetőleg fele. A legszebb ajándék Kőszeg Ferenc nyolcvannegyedik születésnapjára. Így kettős ünnep a mai. Egy termékeny élet ünnepe.

Kétféle munka van a kötetben. Az egyik közéleti írások szerteágazó témákban, a másik önéletrajzi fogantatásúak. A szerző nagyszüleinek emlékezetével indítva sorra felidéződik egy viszontagságos magyar családtörténet évszázada. A folyamatos önreflexió varázsa által hitelesítve. Őszintén szólva ezek a legszemélyesebb írások voltak nekem a legerőteljesebbek és a legtanulságosabbak az előttünk fekvő ezer oldalból. Nem csupán azért, mert némelyiknek ez az első nyilvános közlése.

A közéleti írások első látásra a magyar értelmiségi progresszió jellegzetes véleménycikkei. Tartalmuk nem más, minthogy a legkülönbözőbb ügyekben szerzőjük mit kárhoztat szenvedéllyel és mit látna ezzel szemben kívánatosnak idehaza. Maga mondja valahol a kötetben: jó publicisztikát csupán indulattal lehet írni. Bőséggel akadt oka a baloldali progressziónak a felháborodásra az elmúlt húsz esztendőben. Így aztán a tüzes értelmiségi publicisztikából is kiadós a termés. Ám Kőszeg Ferenc írásai valahogy nagyon mások, mint a szokványos baloldali véleménycikkek.

Nyomban szembeötlik: a legújabb kor uralkodó divatjával ellentétben szerzőjük nem valamilyen társadalomtudomány felől közelít. Nem szociológus vagy még inkább filozófus. Sosem mondja magát valamilyen végső tudományos igazság mérvadó emberének. Hanem a régi kelet-európai véleményformálói hagyománynak megfelelően, irodalmár. Egy irodalmi műhely, hajdani neves könyvkiadó egykori szerkesztője. Ahonnét ellenzéki fellépése következtében távozni kényszerült, ám publicisztikája mindmáig szilárdan irodalmi fogantatású. Véleménycikkei és önéletrajzi írásai tulajdonképpen egyformán irodalmi szövegek.

Maga írja egy Veres Péter munkásságáról szóló írásában: egészen máshonnét indul az irodalmár, mint a magát az elvont tudomány emberének gondoló szerző. Nem az általános felől következtet, hanem a valóságos élet, a hétköznapi ész felől közelít. Hitelességét Kőszeg Ferenc szövegeinek pontosan ez, a gyakorlatias ész állandó használata adja. Ebben térnek el lényegileg a kötetbe foglalt írások a szokványos értelmiségi véleménycikkektől. Ha kicsit is hosszabb a szöveg, azonnal megjelenik a személyes vonulat, az életrajzi elem, a bátor önreflexió. Elvileg így van, ám egészen bizonyos, hogy ez a teljes valóság?

Olykor az egyéni tapasztalat okán egészen más lesz a végső következtetés, mint az elvileg politikailag korrekt kiindulópont. Mindez, tehát az általános és a személyes, a deduktív elvi levezetés és a személyesen átélt élmény közötti váltás valami hihetetlenül virtuóz módon történik. Ehhez foghatót nem is nagyon láttam és nem is nagyon ismerek. Én magam például soha, semmikor nem lennék képes erre a virtuózitásra. A legnagyobb zeneszerzőkről tudjuk, zseniálisan váltanak a hangnemek között, mondjuk D-dúrral kezdenek, ám hangnemek során át, a létező legtávolabbra jutnak. A hallgató csupán élvezi a harmóniát. A zeneelméletben kevésbé járatos nem is észleli az akár ellentétes hangnemek közötti átmenetek nagyszerűségét.

A személyes tapasztalás és a baloldali eszmék szerint helyénvaló közötti virtuóz összhangzat, az ebből származó folytonos feszültség, a valóság ismétlődő beköszönése teszi az irodalmár Kőszeg Ferenc munkáit jellegzetesen más minőséggé. Írásaiban nem valami általánosságot, nem valami ideológiát, nem valami baloldali tantételt kér számon a hétköznapi életen. Vagy ha mégis ezt teszi, akkor előbb vagy utóbb, néhány bekezdéssel lejjebb megjelenik a való élet, az átélt tapasztalat, a gyerekkor, felnőttkor tényleges élménye. Így a publicista indulatának a végső mércéje, a szenvedélyes kritika alapja nem a deduktív igazság elvontsága, hanem az empirikus valóság összetettsége lesz. Ez a kritika, legalábbis számomra, lényegesen erőteljesebb, hitelesebb és becsületesebb, mint a hazai baloldali értelmiségé általában.

A legnagyobb ereje Kőszeg Ferenc szövegeinek az önreflexió képessége. Pontosan az, ami leginkább hiányzik a hazai közéletből. Itt kinyilatkozások és folytonos kiátkozások olvashatók. Kőszegnél is van ilyen, de rendszerint nyomban ott a személyes tapasztalás: bizonyosan így van? Bizonyosan az én táboromnak, az én barátaimnak van mindig igaza? Köt a radikális baloldali progresszióhoz, a régi bajtársaimhoz fűződő szolidaritás, ám mégis csak ez a valóság. És ez az, ami olyan biztos tartást ad a vérbeli irodalmár Kőszeg Ferenc kötetének.

Magyarország közélete évszáda végletesen polarizált. Olyan szerző, aki a saját oldal igazságát hirdeti invenciózusan, tulajdonképpen bőséggel akad. Ám olyan, aki a saját tábor eszméit folytonos vizsgálatnak veti alá, olyan, aki a saját tábor legfontosabb tételein is hajlandó elgondolkodni, szinte unikum. Ez újabban olyannyira kivételes, hogy ezt tartom a legtöbbre ebben a vaskos kötetben. Számos ok miatt érdemes elolvasni Kőszeg Ferenc munkáit, ám az önreflexióra való képessége, az empirikus valóság folytonos kutatása és az ideológia alárendelt szerepe az, ami rendkívülivé teszi ezt a kötetet. Ez az, ami a nála szokványosan többre értékelt baloldali szerzők műveinél is érezhetően magasabbra emeli az én szememben ezt az ezer oldalt.

A kötet végigköveti szerzője teljes életét, mi több, megszületése, 1939 előtti évekről is ír. Családjának legendáriumát követve olvashatjuk: nagyszülei a mai Lettország területéről érkeztek Magyarországra még az első világháború előtt. Általa még az orosz uralom alatti Baltikum nyelvi, nemzetiségi viszonyairól is röpke képet kaphatunk. A hajdani házitanítóval való beszélgetésektől kezdve temérdek történeti szál fut végig hihetetlenül tanulságosan. Az önéletrajzi írások vérbeli irodalmi szövegként érzékletesen segíthetik a huszadik századi magyar értelmiség előtörténetének megértését. Általa átélhetővé válik az a családi környezet, átélhetővé válik az az élményanyag, ami meghatározza későbbi közéleti írásait.

Kőszeg Ferenc könyvének erejét nem kis hányadban a határokat alig ismerő őszintesége adja. Újólag tanúbizonyságát adja mély valóságismeretének. Van, amikor közkeletű vagy éppen családi legendákat közöl. Számomra esetenként legalábbis ennek látszó állításokkal él, de még ebben is sokak emlékezetét követi, a való életben folyamatosan ott munkáló mitológiákkal találkozhatunk kötetében. Erős a gyanúm, Feri munkáiból sokkal többet meg lehet tudni a huszadik századi magyar progresszióról, a hazai értelmiségi szakadásokról, mint számos fontoskodó elméleti analízisből. Ezek a családtörténetek, emlékezettöredékek összeállnak, a számos kisebb terjedelmű írás egyöntetű kötetté szerveződik. (Jóllehet, hogyha módszeres önéletrajzként született volna, talán még lenyűgözőbb lenne hatása.) Ám így is egységes egész, öröm végigolvasni, egyáltalán nem fárasztó, pedig hát annak, aki még nem láthatta, annak fölemelem, valóban nehéz megemelni, a súlya sem igazán csekélység.

A legelső alapélmény, ami még igazán a tudatos gyerekkora előtt történik, édesapjának elvesztése. Aki munkaszolgálatos, úgy kerül ki a Don-kanyarba, előre megmondják édesanyjának, onnét aligha lesz visszaút. Ami visszatérő determinánsa számos későbbi történésnek. Megismerhetjük Slachta Margit szerzetesrendjének szerepét Feri vészkorszak alatti bujdokolásában. A kötetben szemléletes ábrázolása olvasható az 1945 utáni családi körülményeknek. Visszatérő elem a hatvanas években Nyugat-Németországba emigráló édesanya emlékezete. A szerző rokonságának csaknem minden ága kommunista párttag lesz, miközben megtart temérdek polgári magatartásformát, házitanítót, bejárónőt. Kőszeg nem csekély öniróniával maga írja, kispolgárnak mondta ekkor önmagát, ám házitanítója megjegyezte, dehogy kispolgár, inkább valóságos nagypolgár. „Aki nagyapjának sarokháza van Szegeden a Tisza Lajos körúton, az bizony nagypolgár.” Elég csak ránézni: Feri mindenkor nyakkendővel, öltönyben lép mások elé. (A nyakkendő valahogy ma hiányzik, meleg van, de az öltöny a szokásos.) Ami egyáltalán nem volt általános a hajdani demokratikus ellenzékben vagy az induló SZDSZ-ben. Ez a magától értetődő, szilárdan rögzült középpolgári autonóm magatartás bizony ott van az átélhető valóságtól hitelesített irodalmár hozzáállásában. Feri egész lényében. 

Aki olvasta K történeteit, ami ennek a kötetnek a legközvetlenebb előzménye, ismerheti az 1956 utáni megpróbáltatásokat, az akkori beszervezési kísérletet, miegyebet. Aztán jön a fiatal irodalmár, aki nem ír szépirodalmat, de szépirodalommal foglalkozik: Kosztolányi és más kiválóságok műveit gondozza. Ám idővel kényszerűen kikerül a hivatásos irodalmárok közül. Mert benne munkált a kicsinyes kádári világ elleni lázadás igénye, ahogy az induló demokratikus ellenzék majd’ minden tagjában ott volt a szembenállás, a létező elviselhetetlenségével szembeni dac örökös gesztusa. Ami Kőszeg további sorsának alapélménye: a baloldali radikalizmus kádári univerzum elleni lázongásának története. A meglehetősen zárt értelmiségi csoport belső szolidaritásának rendkívüli kötőereje. A kötetben olykor a  legváratlanabbul előkerül a visszaemlékezés a hajdani demokratikus ellenzék küldetésére. Ismétlődően előjövő téma a demokratikus ellenzék hőskora. Olvashatunk a szamizdatkiadás technikai részleteiről, megannyi személyes megfontolásról, a dac átható erejéről. Mégis a lényeg: a házibulik világából induló legújabb kori magyar progresszió megszerveződése.

A magát demokratikus ellenzéknek mondó csoport története a mostani hazai olvasóközönséget végletesen megosztja. Őszintén szólva már ’89-ben is rendszeresen tapasztaltam, idősebb jobboldaliak állítják: ez sosem volt valóságos rendszerellenzék. Én magam ma is azt képzelem, jó, hogy létezett a baloldali progresszió ellenzéki mozgalma. A hetvenes, nyolcvanas években, akár csak kevéssel '89 előtt még egyáltalán nem lehetett tudni, mi lesz a vége. Valamiféle védelmet valóban adott egy-egy történelmi név a baloldali ellenvéleménynek, ám lehetett volna súlyosan roncsoló is a sokáig örökké valónak látszó hatalom retorziója. Mindent egybevetve akárhogy is alakult később, akkor és ott a magyar nemzet becsületét védte a baloldali értelmiségi progresszió azzal, hogy a Kádár-korszak békeéveiben is hangot adott a tiltakozásnak. Felmondta a kiegyezésnek hazudott megalkuvást, az általánosan betartott cselekvésokossági szabályokat. Aláírt a csehszlovák chartás ellenzék mellett, kiállt a lengyel Szolidaritás-mozgalomért, és főleg megteremtette a magyar szamizdat intézményeit. 

Aztán ott az SZDSZ története a kötetben, ami, ha lehetséges, még jobban megosztja a magyar publikumot. Bármit is gondolunk a szabaddemokraták két évtizedes létezéséről, kétségtelen, a vég fájóan csúfosra sikeredett. Erkölcsileg is és politikailag is. A magyar baloldal számára összeomlást hozó 2010-es választásokon a saját jogán még csak elindulni sem tudott a párt. A kötet visszatérő kérdése, mi okozta ezt a bántó kudarcot? Hogyan jutott a Szabad Demokraták Szövetsége idáig?

Kétségkívül egy-egy pillanatra az SZDSZ Magyarország legerősebb politikai ereje volt. Meghatározó szerepet játszott a ’89-es alkotmányos fordulatban. A kilencvenes önkormányzati választáson Budapesten és a városok többségében polgármestert állíthatott. Olykor széles koalíció vezető pártjaként léphetett a nyilvánosság elé. A négyigenes népszavazás idején egészen bizonyosan. (Amit a kisgazdák támogatása nélkül soha meg nem nyerhetett volna az SZDSZ. Bármily hihetetlennek tűnik is ma már, a Kisgazdapárt része volt a népszavazási koalíciónak, nemcsak a mostani hatalomgyakorló párt, a Fidesz. Amire többen emlékeznek.) Miként jutott sok ezer szabaddemokrata hajdani elszánása a 2010-es teljes összeomláshoz? Ez az egyik  visszatérő kérdése a kötetnek, ami újra és újra előjön, mondjuk még abban az írásban is, amely arról szól, miként nyomtatta hajdanában Dunabogdányban Orosz István a Beszélő oldalait.

Kőszeg Ferenc válasza szerint az ok nem annyira a téves koalíciókötés a korábbi diktatúra utódpártjával, hanem a későbbi, mondjuk 1996-os szakítás elmaradása. Ebben feltétlenül következetes, annak idején ugyanis ellenezte a koalíciókötést, majd végül mégis megszavazta. Szerintem azonban 1996-ra már szervesült a magyar baloldal tömbje, aminek már csupán az egyik, folyvást vitatkozó frakciója volt az SZDSZ. Demokratikus chartás politikájukkal éppen a szabaddemokraták legnagyobb nevei indították el az antalli jobboldallal szembeállított baloldali blokkot. Ám Horn Gyula kimagasló választói támogatású pártjára alapozva rohamosan föléjük kerekedett, a maga módján hatalompolitikailag ragyogóan kivitelezett, valóságos mesterét, Kádár Jánost utánzó centrumpolitikájával. A miniszterelnök a koalíció különböző csoportosulásait egymás ellen kijátszva középről fölényesen uralta a baloldali blokk egészét. Centrumpolitikájának szorítása alól, a jobboldali szavazók által mindjobban meggyűlölt SZDSZ már sosem szabadulhatott.

A koalíciókötéssel rendszerváltó küldetésüket, nagypárti szerepüket elhagyó szabaddemokraták 1994 után csupán a baloldali blokk egyik állandóan feleselő értelmiségi frakcióját jelentették. Amivel a magyar progresszió ismét ugyanabba a folyóba lépett, mint 1918-ban vagy 1945 után. A végeredmény, a baloldali blokk vitatható kormányzása, majd későbbi összeomlása Kőszeg számára elfogadhatatlan. Mentséget sem igen talál az egykori demokratikus ellenzék küldetésének kisiklására, a szabaddemokraták végül is alapvetően meddőnek bizonyuló kormányzati szerepvállalására.

Pontosan ez, a baloldali blokk történelmi kudarca alapozta meg 2010 „fülkeforradalmát”, második rendszerváltását, amely lényegbevágó szakítást hozott ’89 parlamenti váltógazdaságával. Ami nem következhetett volna a baloldali blokk teljes összeomlása nélkül. Amelyben a szocialisták 19 százalékos választási eredménye állt szemben a Fidesz 53, a Jobbik 17, de bizonyos értelemben még az LMP hét és fél százalékával is.

Kőszeg Ferenc ezer oldala jelentős hányadban a gyorsan berendezkedő Orbán-rendszerre adott indulatos reakció. Nem annyira megérteni próbálja ennek létezését. Nem annyira higgadt orvosi diagnózist kíván adni a fennálló rendszerről, hanem megítélni és elítélni akarja a bűnösen elfogadhatatlannak látott rezsimet. Csaknem minden sorában égbe kiáltja fájdalmát. Igen, szinte naponta történik Magyarországon olyasmi, ami okot ad fölháborodására. A baloldali értelmiségi progresszió fontosságtudatát naponta érik fájdalmas sérelmek. A két világháború közötti időkhöz hasonlóan csupán a történelmi vesztes szerepe maradna az Orbán-rendszer szándékai szerint a progresszió számára. Így tökéletesen érthető, ha a kötet újólag az indulat nyelvén szól. Kőszeg írásai a baloldali értelmiség vágyainak megfelelően jobbára a Fidesz-áfium elleni azonnali megváltást keresik. Legutoljára éppen Márki-Zay Péter személyében. 

Előtörténete alapján természetesnek vélem Kőszeg szenvedélyét. Ugyanakkor a baloldali értelmiség a székesfőváros kivételével nemigen tudja indulatát átvinni a legszélesebb választóközönségre. A létező baloldali pártok eddig tulajdonképpen választásról-választásra távolodtak a folyamatosan térthódító Fidesz-hatalom megbuktatásától. Az érzelem vezérelte gondolkodás valójában csupán nehezíti a hatásos társadalompolitikai diagnózis megalkotását és a széles körben meggyőző kormányképesség felmutatását. 

Ami velünk történt, szerintem világméretű probléma része. Ismét részben Magyarországon mutatkozott meg elsők között egy újabb globális trend. Ami tulajdonképpen egyáltalán nem szokatlan a történelmünkben. A Horthy-rendszer elsőként törte meg az első világháború utáni közép-európai nyugatos irányt. Szovjet kezdeményezésre Nagy Imre új szakaszával nálunk indult el a reformkommunizmus. 1989-ben a lengyelekkel együtt hazánkban készülődött elsőként az alkotmányos fordulat. 2006 után idehaza mutatkoztak szinte a legkorábban a demokratikus kapitalizmus krízisének jelei. Most semmiképpen sem szeretném Önöket terhelni saját diagnózisommal. Annyit azonban talán megjegyezhetek: egy tehetséges magyar politikus a hazai és a világméretű bajokban meglátta a személyét leválthatatlanná tevő uralmi szerkezet kiépítésének lehetőségét. Ezt a nemzetközi trendindító szerepet igazolja vissza Orbán Viktor egészen kivételesen nagyszámú hivatkozása a legfontosabb világlapokban. 

Félek, az Orbán-rendszer sorsa is világméretekben dől majd el. És ezzel lassan zárom is laudációmat. Talán még csak annyit: a kötet a címével is, de első oldali illusztrációjával is, hallatlan pesszimizmust sugall. Felemelem, ám nem tudom mennyire láthatják, azonban a versrészletet halhatták: „Csörögnek a zászlók”. Én semmiképpen sem lennék ennyire pesszimista. Egyfelől tény, újra a húszas éveket írjuk. Véletlenül ugyanabban a hónapban volt a marcia su Roma százéves évfordulója, mint Meloni asszony olaszországi kormányra lépése. Kétségkívül a polgári uralomgyakorlás újabb apályidőszaka érkezett el az Egyesült Államoktól kezdve Európa legtöbb országáig.

1989 nem tett minket hirtelen rendes nyugati állammá. Csakhogy másoknak sem sikerült első nekifutásra. A hierarchia paternalista rendjéből nem is olyan egyszerű az áttérés az osztott hatalom világába, a folyamatos piaci és közéleti versengés demokratikus kapitalizmusába. Még a Nyugat igazán középponti nemzeteinek számító briteknek és franciáknak sem sikerült elsőre. Előbb Oliver Cromwell lord protektorátusa és Napóleon egyeduralma következett. A két világháború közötti Dél- és Közép-Európa, valamint főleg Németország különösen durva kisiklásáról nem is beszélve. A világ mozgása 1989-ben kinyitott számunkra egy kaput a Nyugat felé, amely nemsokára félig-meddig be is zárult. A hazai bajok, egybefonódva a világméretű demokratikus apállyal, ismét keresztülhúzták reménységeinket. Ez történelmünkben korántsem először Magyarország sorsa. Számunkra az igazi dráma, ez közvetlenül a most élő generációkat sújtja.

Én mégsem lennék ennyire pesszimista. Idővel újabb demokratikus dagály érheti hazánkat. A kérdés leginkább az, fel vagyunk-e készülve a kedvezőbb nemzetközi széljárásra? Félek, nem igazán. Pedig országunk akkor lehetett valóban sikeres, amikor a kedvező külső körülmények, mint 1848-ban, a változásra felkészült eliteket találtak idehaza. Az okos készülődés nélkülözhetetlen előfeltétele a valóság tisztelete. Még kéziratban átrágtam magam a kötet jelentős részén, aztán a maradékon a kinyomtatott változatban. Bizton állíthatom, Kőszeg Ferenc könyvében a való élettel találkozhatnak. Ha kezükbe veszik, nem ideológiai konstrukciók, nem eszmei levezetések, nem kiátkozások várják Önöket, hanem egy irodalmár vitára késztető becsületes önreflexiója. Ami máris lépés egy olyan ország felé, amelyben érdemes élni, ahol nyugatos, polgári, civilizált élet lehetséges. Mindezért a legnagyobb szeretettel ajánlom Kőszeg Ferenc munkáját a szíves figyelmükbe.

Kőszeg Ferenc:

Köszönjük szépen Péternek, és megkérem Márton Lacit, hogy folytassa a kötet bemutatását.

Márton László:

Hölgyeim és Uraim! Kedves Feri! Szeretettel üdvözlöm az itt jelenlévőket.

Tölgyessy Péter már nagyon sok mindent elmondott abból, amit én is elmondhatnék. Az elmúlt néhány hetet Kőszeg Ferenc “Csörögnek a zászlók ,, című könyvével töltöttem, eleinte képernyőről olvastam, aztán ahogyan Tölgyessy Péterhez, hozzám is megérkezett a kinyomtatott példány, és hát nagyon sokszor nem tudtam eldönteni, hogy most ezt a monumentális munkát állampolgárként olvassam-e vagy az író szemével. Tudniillik a kettő egymásba játszik folyamatosan és a könyv egyik érdemének ezt tartom. Nagyon sok réteg van ebben a könyvben, és ezek a rétegek kiegészítik egymást. Szó volt már arról, hogy van egy alapvetően közéleti része és van egy, mondjuk így, hogy irodalmi, irodalomtörténeti része, és van személyes része is. Itt szó esett a Laci nevű nagybácsiról már, szó esett a házitanítóról, a Lovász László nevűről és ezek nélkül nem lenne teljes a könyv, de ez a személyes rész a politikatörténeti és az irodalomtörténeti írásokat is átszövi, elvégre Kőszeg Ferenc könyvkiadóban dolgozott igen sokáig, nagyon sok akkor élő íróval és kiadói személyiséggel dolgozott együtt és némelyikükről részletes portrét is rajzolt.

Engem leginkább azok a részek ütöttek szíven ebből a rétegből, amikor olyan személyekről írt, akik hozzá nyilvánvalóan nem álltak eszmeileg közel és mégis kivívták nagyrabecsülését, ilyen például a Domokos Mátyás-portré vagy ilyen az az írásmű, amely Veres Péterről szól. Más szövegekben nyilvánvalóan az érzelmi és eszmei közelség, például a Petri Györgyről szóló írásban. Itt nemcsak Petri személyiségéről esik szó, hanem a költés nagyon mélyreható és találó elemzést olvashatunk. De engem meglepett és megfogott az, amit Pilinszkyről ír, illetőleg Pilinszkynek az unokaöccséről, Kovács Péterről. Ez tudniillik egy nagyon értő olvasónak a szemszögét adja, és ugyanakkor bevisz az élet sűrűjébe, meg hát érzelmi kötődések is vannak, hasonlóképpen, amikor Solt Ottiliiáról beszél vagy a demokratikus ellenzékről, a demokratikus ellenzék kialakulásáról.

Én magamról nem akarok beszélni, de még emlékszem eléggé pontosan, hogy egyetemi hallgatóként milyen volt, amikor megláttam az első Beszélő-számot. Nem volt rá pénzem, hogy megvegyem, horribilis összegbe került volna, 50 forintba, de kiolvastam ott helyszínen, és barátomnak visszaadtam, akitől kölcsön kaptam.  Hasonlóképpen emlékszem a Bibó Emlékkönyv gépelt példányára, és ki kell emelnünk néhány erényt, amelyről szó volt az imént már, például a civil bátorságot, például a szolidaritást, például a társadalmi problémák iránti érzékenységet, és ezeket Kőszeg Ferenc ebben a könyvben nemcsak felidézi, hanem életben is tartja, és arra biztatja az olvasókat és a fiatalabb nemzedékeket, hogy ezeknek életben kell maradniuk és működniük kell továbbra is, mert a magyar társadalomnak a továbblépésre vagy a fennmaradásra ez a jóformán egyetlen esélye. Aztán beszél egy sor olyan dologról, amelyeket én állampolgárként olvastam, tehát például a Helsinki Bizottság, az egy fontos réteg, akkor szerintem egy fontos rétege a könyvnek a magyarországi zsidóságról szóló rész. Aztán hát a jogvédő tevékenység, az is igen fontos, mármint a közelmúltbeli jogvédő tevékenység, azon belül külön kiemelhető a menekültügy. Kőszeg Ferenc életét a pesti belvárosban élte, lakta,.. Ismerjük azt a házat, ahol a lakása van. Aki nem ismeri, az ebből a könyvből megismerheti, és itt a szűkebb pátriájáért, Budapestért és azon belül a belvárosért aggódó polgár szava is megszólal. Nekem Rainer Verner Fassbinder jut eszembe, aki annak idején Frankfurtért aggódott hasonlóképpen, amely várost a szeme láttára vásárolták fel, kerítették birtokukba és tettek tönkre a spekulánsok. Nagyon fura ez az érintkezés, de nagyon erősnek érzem a párhuzamot.

Én az író szemével olvastam és irodalmi alkotásnak látom, noha nem tekinthető vegytiszta szépirodalmi fikciónak, hiszen csupa olyan tényt sorol fel, amely dokumentumokkal is alátámasztható. Ennek ellenére van egy cúgja. Tudjuk, hogy a szigorú értelemben vett tudományos munkáknak is van egy narratív struktúrájuk, amely epikai karaktert kölcsönözhet nekik. Hát hogy most mondjak kapásból egy negatív szereplőt, aki a könyvben megjelenik, ez Kardos György, a Magvető igazgatója. Őróla se gyűlölettel beszél vagy haraggal, csak éppen bemutatja, megírja, és teszi ezt olyan erkölcsi bátorsággal és ugyanakkor láttató erővel, amely több Kardosról szóló szövegből, amelyeket az utóbbi időben olvastam, hiányzik, és ráadásul Kardos kapcsán beszél Moldova Györgyről is például, mindenféle más írókról, Fejes Endréről is például. Fejest jóval többre becsüli, mint Moldovát és teljes joggal. Nem hallgatja el például azt, hogy a Kardos miféle tisztogatást hajtott végre a Magvető Kiadóban az 1960-as évek végén vagy például beszél Fekete Évának a Lukács György-könyvéről, és ott bizony-bizony szót ejt arról, hogy hogyan hiúsult meg ennek a munkának a megjelentetése, meg egyáltalán, Lukács György halála után hogyan váltak bukott angyalokká a Lukács-tanítványok és azok tanítványai. Szóval nem húznám tovább, Ez egy Univerzum. Tehát van egy kiváló olasz író, Italo Svevo. Fő művének az a címe,:h Zénó tudata. Én ennek a könyvnek én azt a címet is adhatnám: Kőszeg Ferenc tudata.Ennek a tudatnak nagyon-nagyon sok rétege, elágazása olvasható, és mindenkit arra biztatok, hogy kövesse nyomon.

Köszönöm szépen.

Mészáros Sándor:

Mindkettőjüknek még egyszer köszönöm, és nyilván szeretném, hogyha Ferenc is megszólalna. Már egy órája becsülettel hallgattad, hogy dicsérnek.

Kőszeg Ferenc: Nem tudok erre mit mondani. Nagyon jólesik, nagyon jólesett hallgatni a dicséreteket, és remélem, hogy a majdani olvasók osztani fogják ezt a véleményt, és érdeklődéssel fogják olvasni a könyvet annak ellenére, hogy megértem, van benne valami ijesztő, hogy ilyen vastag ez a könyv és ilyen súllyal kell megküzdeni, mert nemcsak… és elsősorban nem is a belső súlyra gondolok, hanem a tényleges, mérlegen mérhető súlyra. Nem mértem meg, de a hátizsákomba beletettem három példányt, hát bizony kicsit aggódtam, hogy nem fogok tudni felszállni a 2-es villamosra. És hát nagyon örülnénk, hogyha a jelenlévők és Sándor elsősorban feltenne kérdéseket a két személynek, akik beszéltek a könyvről és természetesen nekem is, és megpróbálok válaszolni a kérdésekre, ha tudok.

Mészáros Sándor: Miért hagytál ki egy csomó dolgot?

Kőszeg Ferenc: Elsősorban azért hagytam ki, mert azt mondtad mint a Kalligram a vezetője, hogy azért ez már egy kicsit sok. De egyébkét em volt nehéz elfogadnom a felszólítást a kihagyásra. Aki  szerkesztett valaha könyvet, az tudja, hogy a könyvszerkesztőnek állandó küzdelme ez, hogy úgy gondolja, hogy egy írásnak meg kellene jelennie ebben a kötetben, de közben meg azt is tudja, hogy egy bizonyos mennyiségen túl nem lehet nöelni egy könyv terjedelmét. Volt egy egyszerű szempont, amit követtem, tehát nagyon sok minden ismétlődik a könyvben, természetesen, hiszen ugye események kapcsán és az eléggé természetes, hogy ugyanolyan, egymáshoz közelálló, egymáshoz hasonló események hasonló reakciókat váltanak ki. Hát azokat mindenképpen kiraktam a könyvből, amelyek nagyon hasonlítottak egy másik írásra. Vagy volt olyan írás, amelyik a maga nemében önálló volt, de mégis annyi részlet volt azonos egy másik írással, hogy megpróbáltam kigyomlálni az írásból azokat a részeket, amelyek szinte ismételtek egy másik írást. És amikor az ismétlődő részeket mind kiszedtem, akkor kiderült, hogy semmi sem maradt, úgyhogy végül az egész írást ki kellett hagynom, pedig sajnáltam, mert azt gondoltam, hogy önmagában jó írás, mégsem lehet benne hagyni egy könyvben, amelyben már van egy, vagy akár több nagyon hasonló írás. Szóval ilyen, ezek voltak az alapvető.Meg voltak természetesen gyengébben sikerült írások, azokat is igyekeztem kihagyni. Nem voltam magamhoz elég szigorú, mert hogyha szigorú lettem volna, akkor, mondjuk, ez a könyv legalább kétszáz oldallal kevesebb. De végül is azt gondoltam, hogy ugye az ember ebben a korban már azt gondolja, hogy ez az utolsó könyve. Én mint szerkesztő átéltem azt, hogy a Komlós Aladárnak a könyvét szerkesztettem, aki amikor az első könyvét szerkesztettem, már akkor is kb. 75 éves volt, és mindenki azt mondta, hogy na hát most igazán tegyünk bele mindent, hiszen nyilvánvalóan ez az utolsó könyve. Aztán még írt hármat. 

Mészáros Sándor: Nem én voltam a kötet szerkesztője, de a szerkesztő, Rácz Éda, azért mondta, hogy csempészgettél a kéziratba be újabb és újabb írásokat. Ez nagyjából majdnem egy háromnegyed évig tartott. Tehát nyilván arról volt szó, hogy nem volt lezárt a kötet.

Kőszeg Ferenc: Így van, nem volt véglegesen lezárt, az utolsó írást, amely az unokám születéséről szól, 2022 karácsonyán tettem bele a kötetbe. 

Egyúttal hadd fejezzem ki a köszönetemet a Kalligramnak, és személy szerint a szerkesztőnek Rácz Ágnes Édának, aki fantasztikus munkát végzett.l

Én nem törődtem olyan sokat azzal, hogy ha hivatkoztam egy-egy műre, beleírjam a könyv címét, a megjelenés idejét és helyét. Rácz Éda minden ilyen hivatkozást felkutatott, és beleírta a jegyzetbe. A könyv ezzel gazdagodott, használhatóbb és némileg tudományosabbá vált, mint amilyen eredeti formájában volt. Szóval nagyon hálás vagyok a Kalligramnak a részvételéért, türelméért, segítségéért.

Mészáros Sándor: Nem akarom kinyitni a Pandora szelencéjét, de ugye az utolsó öt perc, amiről beszéltél, talán a teremben nem mindenkinek nyerte el a tetszését. Erre hogyan reagálsz? 

Kőszeg Ferenc: A gondolom, hogy a Péternek alapvetően igaza van abban, amit mondott.   Tehát egyik dolog, amivel egyetértek, hogy bármilyen rokonszenvet érzek a jelenlegi tiltakozások iránt, az teljesen nyilvánvaló, hogy ezek a valóságot nem változtatják meg. Tegnapelőtt volt egy tanártüntetés. A lakásból hallottam  a kiáltozást, hogy Pintér takarodj. Ezzel teljesen egyetértek, de ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy ettől a Pintér nem fog elmenni. És akármennyire is magam is meg nagyon sok ember próbáljuk valahogy anyagilag támogatni ezeket a mozgalmakat, de azért az ember tisztában van vele, hogy ezeknek a hatása csekély. Emlékszem, hogy részt vettem azon a tüntetésen, ahol azt kiabáltuk, hogy Nem hagyjuk, nem hagyjuk! Ugyanakkor persze nemcsak én, gondolom, a tüntetők többsége, akik azt kiabálták, hogy nem hagyjuk, tisztában volt vele, hogy kénytelenek vagyunk hagyni, mert egyszerűen nincsenek eszközeink arra, hogy változtassunk. Sajnos az is teljesen igaz, amire Orbán Viktor hivatkozik, hogy a legutóbbi választáson is hány tízezerrel, százezerrel több szavazatot kapott, mint az ellenzéke.  Ilyen körülmények között tudomásul kell venni, hogy ez egy olyan kormányzat, amelyik bármennyire ellenszenvesnek érezzük, jelentős támogatottságot kap a társadalomtól. Hogy ez miért van így, az  hosszabb kifejtést igényelne, de hát ugye végig, amikor a demokratikus ellenzék működött, akkor azért részesei voltunk annak, hogy a Szabad Európából nap mint nap értesülni lehetett szinte mindenről, ami Magyarországon történt. Számos vicc is szólt erről, hogy mi mindent tudnak az emberek. Most ez különböző okokból  nincsen így. Azt gondolom, nagyon sokat jelentene, ha volna, mondjuk, egy műholdas televízió, amelyik nem kizárólag politikával foglalkozna, hanem érdekes és vonzó műsorokat adna, amelyeket az emberek néznének, hallgatnának. Még hozzá nemcsak magyarul, hanem valamennyi nyelven, amelyeket az Európai Unió azon országaiban beszélnek, ahol harminc egynéhány  évvel ezelőtt még kommunista diktatúra volt. Hogy tényleg hallgatnák-e ezt az adást az mberek, azt nem tudom megjósolni, és hogy nincs ilyen, annak se tudom egyértelműen meghatározni az okát. Az biztos, hogy a nyolcvanas években a Szabad  Európát nem százezrek hallgatták, hanem milliók hallgatták. Egyszer előfordult, hogy egy rendezvénynek a műsorát, amelyen én is beszéltem többek között, felvettem, és sikerült kijuttatnom a Szabad Európához, és  le is játszották. Akkor egy könyvesboltban dolgoztam, a könyvesboltban általában nem a szoros értelmében vett értelmiségiek dolgoztak, volt olyan eladó, aki korábban egy kocsmában dolgozott. Szóval ne tessék egy értelmiségi társaságot képzelni. És érdekes módon, szemben más hírekkel, erről nem beszéltek. Azt gondoltam, hogy úgy látszik, ez egy kicsit sok volt a kollégáimnak is, hogy a saját hangomon szólalok meg a Szabad Európában. De mindez tartott addig tartott, amíg részt nem vettem egy  lakásszentelőn, ahol megittunk néhány pohár pezsgőt, és egyszerre csak mindenkiből kitört, elkezdtek arról beszélni, hogy milyen érdekes volt, hogy hallották, amikor beszéltem a Szabad Európában, és hogy milyen érdekes volt és hogy volt ez, hogy tudtad kijuttatni, volt-e valami következménye. Tehát abszolút hallgatták, mindent hallgattak, ami a Szabad Európában elhangzott és nem gondolom azt, hogy ma kevésbé hallgatnák, mert ma nagyobb hitelt adnak a hivatalos kormányzati közleményeknek, legalábbis nagyon csodálkoznék, ha ez lenne a helyzet. És hát abban is igazat adok Tölgyessy Péternek, hogy itt valóban világtendenciákról van szó, és hogy ezek a tendenciák hogyan alakulnak, azt nagyon nehéz megmondani. Sokan azt jósolják, hogy a Trump vissza fog térni az amerikai politikába. Én nagyon remélem, hogy ez nem így lesz, de azért fogadni nem mernék rá.

Mészáros Sándor: Nagyon sokan állták végig ezt a beszélgetést. Örülnék, hogyha kérdeznének, és kinyitnánk így a beszélgetés terét.

Kőszeg Ferenc: Bocsánat, csak ehhez a mondathoz még hadd tegyem hozzá, hogy amikor Péterrel beszéltünk arról, hogy milyen teremben kellene megtartani a könyvbemutatót, ezt és ezt a termet ajánlották, amelynek a befogadóképesség, mint látjuk, nem olyan nagy, és akkor a Péter bizonyos iróniával azt mondta, hogy sokkal jobb, hogyha egy teremben néhányan állnak, mint ha üres székek vannak benne. Együttérzek azokkal, akik kénytelenek állni, de úgy érzem, hogy bizonyos értelemben a rendezvénynek szóló dicséret, , hogy ennyien állnak, és remélem, hogy nem fogunk olyan sokáig tartani, hogy megunják az állást.

Mészáros Sándor: Igen, és erre biztatnám, hogy kérdezzenek, vagy akkor menjünk ki a büfébe, mert a ott sokkal jobban tudunk beszélgetni. Nagyon szeretném, hogyha minél többen megvennék ezt a könyvet, ezért Márton Lászlónak teszem fel a kérdést, hogy hagyhattad ki a katalógusszerű felsorolásból a Poliamoria témakörét?

Márton László: Nem akartam magamról beszélni, itt pedig elkerülhetetlen lett volna. Tudniillik az, hogy Ferivel közelebbi ismeretségbe kerültem, ez Goethének és két művének, a Stella című drámának, különösen az első változatnak, valamint a Vonzások és választások című regénynek köszönhetem, és hát ennek az alapja egy hosszú beszélgetés volt, amely interneten ma is megtekinthető és nyilván Feri választása azért esett rám, mert Faust-fordítóként lakása közelében, a Katona József Színházban szerepeltem. S valóban, ez is egy külön vonulat a könyvben, a Poliamoria, az érzelmi erőtér, amely ekörül kialakul,. Való igaz, hozzátartozik, mondjuk úgy, hogy az érzelmek radikalizmusa is ahhoz az ellenzéki attitűdhöz, amely felidéződik és kirajzolódik ebben a könyvben, és nagyon szépen köszönöm, hogy erre felhívtad a figyelmet.

Mészáros Sándor: A könyvben egyébként az egyik erőssége ez a Goethe-elemzés, amely a Poliamoria mellett egy igen mélyreható megállapításokat tesz Goethe írásmódjáról és írói stratégiáiról, és innen olvasva, mondjuk, Veres Pétert is másképpen látjuk.

Kőszeg Ferenc: Annyit hadd tegyek hozzá, hogy a könyv számos írása billeg az értekező próza és a szépirodalom határterületén. Van a kötetben egy, mondjuk, kisregény terjedelmű szöveg, amely azért közelebb áll a szépirodalomhoz, mert ha valamihez hasonlítani akarom, akkor nem a minőségét tekintve, de hát a platóni beszélgetésekre emlékeztet. Egy baráti társaság tagjai mesélik el egymásnak a szerelmi élményeikrt. Ez az írás legalábbis a szándékát tekintve, szépprózai mű. Hogy az  egész kicsit távolabb legyen a mindenapi valóságtól, a történetet orosz környezetbe helyeztem: a szereplők önözik és atyai és keresztnéven szólítják egymást, de azért a valóságban többé-kevésbé a figuráknak megvan a hazai előképe. De őszintén zavarban lennék, ha valaki felszólítana hogy mondjam meg, ki kicsoda, hiszen az alakok jelentős része több személyből van összegyúrva.  

Mészáros Sándor:  Ha már itt egy általános laudációba csapunk át, Feri sokoldalúságához, a jogvédő munkája. Egészen más a jogot úgy védeni, hogy megfuttatom a kísérőket vagy kibújok a hátsó pinceajtó, hogy elkerüljem őket, és egyáltalán az illegalitásban működjek, mint egy modern, profi jogvédő szervezetet vezetni, és énnekem tényleg leesett az állam, hogy ezt a Feri milyen menedzseri képességekkel és professzionalista módon csinálta. Ez is hozzátartozik.

Kőszeg Ferenc: Szerencsére jelen vannak a Helsinki Bizottságból néhányan, akik többé-kevésbé meg tudják mondani, hogy mennyire professzionális volt az én működésem. Nem volt eléggé professzionális.

Egy hang a közönségből: De szórakoztató volt.

Mészáros Sándor: Úgy látom, hogy több kérdés nincsen. Nagyon örülök, mert sokan állnak, másrészt meg nem tudom azokat a könyvbemutatókat díjazni, amelyek egy nagymisével konkurálnak. Azt gondolom, a büfében könnyebben és szórakoztatóbban beszélgethetünk. és lesz egy további folytatás is.  Megkérdezemem Ferit, hogyan és miképp?

Kőszeg Ferenc: Meghirdettünk egy házi összejövetelt, ugye a szokásos kifejezéssel élve egy házibulit, tehát mindenkit szeretettel várunk erre a nálunk rendezendő házibulira. Van otthon mindenféle szeszesital, tömény is, mert az egyetlen dolog, amiben mélységesen egyetértek Orbán Viktorral, hogy a házi pálinkát én is sokra tartom. Az is van otthon.

Mészáros Sándor: Akkor legyen ez a zárszó.