1997 novemberében a Magyar Nemzet szerzője rám pirított: Kuncze Gábor belügyminisztersége idején miért nem tiltakozom egy tüntetés betiltása, a rendőri erőszak ellen. A felszólításra válaszolnom kellett.
A mundér becsülete
A múlt hétvégi Magyar Nemzet két cikke is hozzászólásra késztet: az egyik kifejezetten felhívott a szólásra, a másik csak mint olvasót ingerelt.
Boross Imre név szerint rám pirít: egykori tüntetések részese, most miért nem tiltakozom a rendőri erőszak ellen? Nyilván a mundér becsületét védem.
Nos, ha Boross Imre úgy véli, nélkülem is tudja, mit gondolok, és mit hallgatok el, ki kell ábrándítanom. Nem azért nem szólaltam meg, mert kénytelen-kelletlen titkolom a felháborodásomat, hanem mert nem vagyok felháborodva. Mert – most tessék pfujjolni – ezúttal igazat adtam a rendőrségnek. Sőt igazat adtam még Kunczénak is, pedig ő igazán felbosszantott, amikor arról beszélt, hogy némelyek pénzt, konyakot kaptak a tüntetésért. Túl sokat hallottunk hőbörgőkről meg bérencekről ahhoz, hogy az efféle állítások ne ébresszenek kínos emlékeket bennünk, akár van valóságalapjuk, akár nincs.
A rendőrség nem engedélyezte a forgalomlassító autós felvonulást. Helyesen tette: autóval, traktorral, kamionnal egy kis csoport is a tényleges támogatottságánál nagyobb hatást tud elérni, és én mint járókelő, mint autós nem kívánom megadni ennek az árát. Fegyveresen sem szabad tüntetni – kérdés, autóval, csúcsforgalom idején szabad-e, jogos-e. Nyilvánvaló, hogy így gondolkodott a bíróság is, amikor helybenhagyta a rendőrség határozatát.
A tüntetésszervezők ott követték el a hibát, hogy nem jelentették be külön a parlament előtti demonstrációt. Ezt a rendőrség nem tilthatta volna meg, hisz a parlament környékén nap mint nap tüntetnek.
A nem engedélyezett tüntetést pedig a rendőrségnek fel kell oszlatnia. A jogállam nem attól lesz demokratikus, hogy a hatóság nem szerez érvényt a jogszerű határozatoknak, ha végrehajtásuk csúnya látványt nyújt, hanem attól, hogy a jog fegyvereit mindenki egyenlő eséllyel veheti a kezébe. Amitől persze még távol vagyunk.
Hallom az olvasók hangját: „És a taxisblokád idején miért pofáztál? Az talán jogszerű volt?” – Nem, nem volt az. Antall József találóan nevezte a benzinárlázadást polgári engedetlenségi mozgalomnak. Ez a kifejezés szépen hangzik, de elfedi a tényt, hogy a polgári engedetlenség – jogsértő. Aki részt vesz benne, annak számolnia kell vele, hogy megbilincselik, a földön vonszolják, megbüntetik. Ezért volt helyes 1990-ben, hogy a taxisblokád ügyét nem pusztán a felejtés, hanem amnesztia, törvényes megbocsátás zárta le. Ami viszont az erőszakos fellépést illeti, döntő a különbség aközött, hogy néhány tucat autó állja-e el az utakat vagy több tízezer. Több tízezer autós engedetlensége sem jogszerű, de egy népmozgalommal szemben a legitim hatalom is csak a kompromisszumkeresés vagy a vérfürdő között választhat.
Ha hinni lehet az újsághíreknek, Pongrácz Gergely a rendőri felszólításra nem állt meg, kocsija az egyik rendőrt magával rántotta. A rendőri intézkedésnek mindenki köteles magát alávetni, az intézkedés során annak jogszerűsége nem vonható kétségbe. E szabály helyességén lehet elmélkedni, de jelenleg így szól a rendőrségi törvény, amelyet az országgyűlés Boross Péter miniszterelnöksége, Kónya Imre belügyminisztersége alatt fogadott el. Ha az autós az intézkedő rendőrt kocsijával félreugrásra kényszeríti, meglöki, a hivatalos személy elleni erőszak bűntettét követi el, amely alapesetben három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. S. Lajos – történetesen roma származású – k-i lakos egy kötekedőnek vélt igazoltatás alkalmával személygépkocsijának bal első részével „érintőlegesen elütötte” az intézkedő rendőrt: immár több, mint két éve folyik ellene büntetőeljárás. Jogállamban a történelmi érdemek nem kezdhetik ki a jogegyenlőség elvét. Az országgyűlés szégyene, hogy nem függesztette fel Kovács Pál mentelmi jogát, amikor az ügyészség hasonló bűncselekménnyel vádolta, és persze Kovács Pál szégyene, hogy védekező beszédét a törvényhozás előtt mondta el, és nem a bíróság előtt.
Persze ha sorolni kell, azért akad amin fel vagyok háborodva. Például azon, hogy N. Istvánt egy sértő mondat miatt beviszik a kerületi rendőrkapitányságra, és ott úgy megverik, hogy mentővel kell kórházba szállítani. Hogy a kórházban az orvos azt állítja, hogy a mellkasfal zúzódása, lépzúzódás, dobhártyarepedés együttesen – nyolc napon belül gyógyuló sérülések. Hogy az ügyészség elfogadja a tanúként kihallgatott rendőrök vallomását, miszerint N. István önkezével okozta sérüléseit. Vagy azon, hogy a rendőrök a kapitányság épületében, a Magyar Helsinki Bizottság fogdamegfigyelői szeme láttára ütlegelnek és rugdosnak két megbilincselt, a földön fekvő ukránt, akiket állítólag súlyos, erőszakos bűncselekmény elkövetése közben értek tetten. Aztán másnapra mindkettejüket szabadon engedik, nevüket pedig a személyiségi jogaik védelmében nem árulják el: ha történetesen – kivételesen – van tanúja a bántalmazásnak, legalább sértettje ne legyen.
De fel vagyok háborodva „komolyabb” dolgokon is. Például azon, hogy a rendőrség állandóan arról panaszkodik, nincs elég rendőr, holott a rendőrlétszám a rendszerváltás óta (az állambiztonságiakat nem számítva) másfélszeresére nőtt, és ma semmivel sem marad alatta a nyugat-európai átlagnak. Hogy a rendőrség a költségvetés megkerülésével – úgymond ingyen, cserealapon – építtetett magának székházat, majd először az épület technikai-informatikai berendezésének a számláját nyújtotta be, utóbb pedig kiderült, hogy az épület árát is állami vagyonból kell megtéríteni. Meg hogy már szinte természetes: a rendőrség évről évre eladósodik, például olyan módon, hogy 1996 decemberében 370 millió forint karácsonyi jutalmat fizet ki a rendőröknek, majd mintegy elcsodálkozik, hogy ez az összeg az adó- és tb-terhekkel az egymilliárd közelébe emelkedik. Nekünk pedig állnunk kell a számlát, és aki elhúzza a száját, az nyilván a bűnözőkkel árul egy gyékényen.
***
De felháborodtam a minap valami máson is. Mit tetszenek szólni az alábbi szöveghez?
„Az érintetlen tátrai táj vonzereje nőttön nő. Egyvalami aggaszt. A magyarok viselkedése. Az felül- és egyben alulmúlhatatlan, ahogy a sörmárkák között válogatnak laza leereszkedéssel. Ahogy a jogaikra hivatkoznak lépten-nyomon. Ez persze csak egy rossz mag, a többségükre nem ez a jellemző.”
Gondolom, önök is felháborítónak tartják az efféle beszédet. Csak az a baj, hogy az igazi szöveg nem tátrai, hanem szatmári tájról szól, hogy nem egy szélsőségesen nacionalista szlovák lapban jelent meg, hanem a szombati Magyar Nemzetben, elmondóját pedig nem a magyarok viselkedése aggasztja, hanem a romáké. A túristvándi fogadós panaszkodik így, hogy a romák válogatnak a sörmárkák között, (ahelyett, hogy alázatosan meginnák, amit eléjük löknek), és a jogaikra hivatkoznak, (ahelyett, hogy megtiszteltetésnek vennék, hogy egyáltalán beengedik őket). Lehet, hogy Baróti Szabolcs rokonszenvvel leírt fogadósa mestere a „paprikás kolompér” (kevésbé népfrontos nyelven: paprikás krumpli) elkészítésének. De nem tudom, van-e vajon érzéke a vendégfogadáshoz, ha nem bírja elviselni, hogy vendégei válogatnak az árukínálatában. De még az újságíró érzékenységében is kételkedem, ha nem hallja, mit is beszél ez a derék fogadós.
Magyar Nemzet, 1997. november
7 108 karakter