2006. december 31-ével nyugdíjba mentem, már nem volt rá módom, hogy a Magyar Helsinki Bizottság elnökeként rendszeresen felkeressem a menekülteket befogadó szállásokat, a börtönként működő közösségi szállásokat.  Cikkeimben egyre inkább az emlékeimre hagyatkoztam. A jelen írás egy menekültekről szóló antológia számára készült, amelynek megjelenését a kiadó az Európai Unió pénzéből finanszírozta. A megjelenés előtt derült ki, hogy a kiadványt a Belügyminisztérium is ellenőrzi, és három írás kihagyásáról rendelkezett. A kényszerűen kihagyott írásoknak, mint ilyen esetekben mindig, jót tett a cenzúra. A megjelent kötetnek sajnos szinte semmilyen érzékelhető visszhangja nem volt, a kicenzúrázott írások megjelenése ellenben kisebb fajta szenzációnak bizonyult. 



Az őrnagy sírt…

Menekültügyi szilánkok


Kútba esett sikertörténet

Derűs történetet akartam írni, boldogan végződőt, egy koszovói menekültről, aki otthonra lelt Magyarországon, kiválóan megtanult magyarul, elismert, népszerű művész lett. Hajdanán annyiszor írtam menekülők fogva tartásáról, kiüldözéséről, hadd beszéljek el most, hosszú szünet után, egy sikertörténetet. A reménybeli történet hősnője, ha interjút készítettek vele, mindig elmondta, hogy menekülőként érkezett Magyarországra, és magyarországi tartózkodásának első szakaszában a Magyar Helsinki Bizottság is a segítségére volt. Ahogy feltételeztem, készséggel vállalta, hogy interjút ad. Csak azt kérte, írjam le a kérdéseimet, hogy a találkozásunk előtt átgondolhassa a válaszokat. A kérdéseim arra vonatkoztak, mit élt át háború sújtotta hazájában a menekülése előtt, mi történt a szüleivel, testvéreivel, érték-e őt személyesen bántalmak, hogyan jutott el Magyarországra, hogyan fogadták itt a hatóságok, hogyan indult a magyarországi élete. Már másnap válaszolt: „a kérdéseket sem tudtam elolvasni sírás nélkül”, írta. Micsoda bunkó vagyok, gondoltam. Belegyalogolok valakinek a legfájdalmasabb emlékeibe, holott ezernyi tapasztalatból tudhatnám, hogy az emberek elfojtani, elfelejteni próbálják azt, amire rossz emlékezni. Nem mindenki olyan, hogy sztorivá egyszerűsíti a nehéz, bonyolult emlékeket is. Sőt, még aki olyan, az se olyan, mert az igazán kínos-fájdalmas emlékeket az is elhallgatja. Mindenesetre itt maradtam sikertörténet nélkül. Mert ismerek ugyan néhány menekülőt-migránst, akik kénytelen-kelletlen itt ragadtak Magyarországon, és úgy ahogy boldogultak, de sikertörénetnek egyikük életét sem nevezném. 

De nemcsak a sikertörténetekkel van „gondprobléma”, hogy ezt az összevont kifejezést használjam, amelyet a rendvédelmi szervek állományának tagjai oly igen kedvelnek. Majd húsz éven át írtam cikket, jelentést idegenrendészetről, menekültügyről, sok órát és sok napot töltöttem befogadó állomásokon, amelyeket a köznyelv csak menekülttáboroknak nevez, közösségi szállásokon, amelyeknek a valóságos neve idegenrendészeti börtön, de jobban emlékszem idegenrendészeti ügyintézőkre, határőr tisztekre, akikkel, olykor hisztérikus vitákat folytattam, vérlázító kiutasítási határozatokra, amelyekkel szemben ingerült beadványokat fogalmaztam, többnyire hiába, mint magukra a menekülőkre. Jobb híján régi újságokat lapozgattam, a számítógép mappáit nyitogattam: velük élesztgettem megfáradt memóriámat.


Megbilincselt magyarok

Sokan valószínűleg úgy tudják, hogy a „szocialista” Magyarországon a menekültügy 1989-ben kezdődött, azzal, hogy a magyar hatóságok átengedték Ausztriába az ugyancsak szocialista Kelet-Németországból érkezett menekülőket. Valójában a 80-as évek második felében egyre nagyobb számban érkeztek menekülők Romániából, részint a zöldhatáron át. A jelenségről az első nyilvánosságot a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának illetékes titkára, Szűrös Mátyás tájékoztatta 1988. január 25-én elhangzott rádiónyilatkozatában.  A Beszélőben, amely ekkor még a pártállami jogszabályok által előírt sajtórendészeti engedély nélkül, „illegálisan”, azaz szamizdatként jelent meg Szent-Iványi István arról számolt be, hogy 1988. január 28-án Menedék Bizottság néven társadalmi szervezet jött létre, amely politikai és jogi segítséget kíván nyújtani ahhoz, hogy a Magyarországra érkezett menekülők védelmet kapjanak. (Beszélő, 24. szám, 1988 tavasza). A szamizdat Beszélő 26. (1989. évi 1.) száma a Menedék Bizottság dokumentációját közölte. 1988. november 11-én hat magyar nemzetiségű román állampolgár jelentkezett Debrecenben a menekülők számára létesített szálláson. Másnap a magyar határőrök megbilincselve átadták őket a román határőröknek. Valamennyiüket összeverték, kopaszra nyírták, másnap pedig szíjra fűzve végigvezették őket Nagyvárad főutcáján. December 19-én Gál Zoltán, a Belügyminisztérium államtitkára elmondta a Magyar Hírlapnak, egy háromtagú (tegyük hozzá utólag: részben állambiztonsági tisztekből álló) bizottság dönt a román állampolgárokról: ki maradhat, kit adnak vissza. December 28-án Székely János vezérőrnagy, a Határőrség Országos Parancsnokságának a vezetője nyilatkozott a rádiónak, hogy az 1988-as évben 1400 menekülőt adtak vissza a román hatóságoknak. A Magyar Köztársaság menekültpolitikájának volt mire építenie.


Angolaiak Bicskén

1990-től a Beszélő már sajtórendészeti engedély nélkül, legálisan jelenhetett meg, hetente. A hetilap először első évfolyamának 25. számában foglalkozott menekülőkkel. Havas Gábor és Solt Ottilia a bicskei menekültszállást kereste fel, ahol ekkor harminc angolai tartózkodott.  „A létező szocializmus afrikai fellegvárában” már tizenöt éve dúlt a háború a kubai csapatok által támogatott kormányerők és a kormányellenes gerillák között. Amikor Magyarország 1989 tavaszán – a kommunista országok közül elsőként – csatlakozott a genfi menekültügyi egyezményhez, csupán a Romániából menekülők befogadásához keresték a megfelelő nemzetközi formát. A biztonság kedvéért bejelentették, hogy Magyarország csak európai konfliktusok menekültjeinek biztosít védelmet – álmukban nem fordult meg, hogy Európából bárki Magyarországra menekül. És egyszerre itt voltak az angolaiak: olyan országból jöttek, amelyhez képest – így a cikkírók – „Ceauşescu Romániája az ésszerűség derűs birodalmának számított volna”. A magyar hatóságok eleve lemondtak a döntés jogáról (ez így maradt egészen 1998-ig), az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának magyarországi képviselete pedig akkor még semmiféle szervezettel nem rendelkezett a menekültkérelmek érdemi elbírálására és a menekültek ellátására. A Beszélő szerzői attól tartottak, a védelem megtagadása azt jelenti, hogy angolaiakat visszaszállítják hazájukba, azaz a biztos halálba. A Beszélő az angolaiakról nem szolgál további információval, de a kitoloncolásuknál valószínűbb, hogy az embercsempészek, akik már addig is fejenként 1500 dollárt kasszíroztak a menekülőktől a magyarországi utazásért, egy újabb összeg fejében tovább vitték őket Ausztriába. A következő években tíz- és tízezrek járták végig ezt az utat. A derék embercsempészek megszabadították hazánkat a menekültek befogadásának és védelmének terhétől – igazán nem szép, hogy némelyikük társadalmilag hasznos fáradozásáért hat-nyolc év fegyházzal fizetett.       


„Magyarország megtelt”

Pedig a történetnek voltak tiszteletre méltó korszakai. A délszláv belháború kezdetén, 1991 augusztusában, mohácsi beszédében Antall József védelmet ajánlott a széteső Jugoszlávia háborús menekültjeinek: a következő hetekben mintegy ötvenezer menekülő érkezett Magyarországra, és részesült ideiglenes védelemben. Ez volt az az időszak, amikor a menekülők, a bajba került szomszéd megsegítése társadalmi üggyé emelkedett.

A változást nem a magyar társadalom spontán idegenellenessége váltotta ki. Magyarország megtelt – jelentette ki Boross Péter belügyminiszter újra meg újra (lásd Beszélő, 1993. 12. szám).  Az idegenek beáramlása váltja ki az idegengyűlöletet, és növeli a bűnözés veszélyét – állította a belügyminiszter egy budapesti migrációs konferencián, 1993 februárjában. Ismerős a szöveg: az antiszemitizmust a zsidók váltják ki, ha nem lennének zsidók, nem lenne antiszemitizmus. Tudjuk, hogy ez nem igaz. De azt sem bizonyította semmi, hogy a külföldiek jelenléte növeli a bűnözést. Az ismertté vált bűnelkövetőknek csekély töredéke volt külföldi. Persze lehet, hogy az ismeretlenül maradt bűnelkövetők mind külföldiek voltak. De az is lehet, hogy ufók. 


Kínai – hun – magyar

1991–1992-ben a hatósági idegenüldözés célpontja elsősorban a kínaiak voltak. A kínaiak nem menekültként érkeztek az országba. Azt tették, amit a nagy áruházláncok, a Tesco, a Cora, a Liedl: a felbomlott szocialista külkereskedelem pótlására üzleteket létesítettek a külföldi áruk behozatalára. Csak a kínaiak nem plazákat és hipermarketeket hoztak létre, hanem kis üzleteket, százával, elsősorban a kispénzű vásárlók számára. 1992. január 3-án 57 kínait toloncoltak ki – megbilincselve, rendőri kisérettel – Pekingbe. Holott legálisan lépték át a magyar határt, pénzt fektettek be az éppen megnyílt üzletükbe, árukészletük sok esetben gazdátlan maradt. A német menekülők kiengedése révén Magyarország hallatlan népszerűségre tett szert a világban. Ezt a népszerűséget kezdte el lerombolni, hogy az új, magát antikommunistának hirdető kormány, két és fél évvel a Tienenman téri tömegmészárlás után százával szolgáltatott ki kínaiakat a kínai kommunista hatóságoknak. Soha, egyetlen magyar hatóság nem foglalkozott azzal, hogy mi történik velük Kínában. Ellenben az rendőrség idegenrendészei nagyon szerették elkísérni a kitoloncoltakat Pekingbe: bőségesen bespájzoltak az olcsó kínai árukból, nem kellett Pesten, a kínai piacon tülekedniük. Január 22-én, miután többen jelezték, hogy számos kínait tartanak jogellenesen fogva a rendőrség „idegenrendészeti szállásán”, kimentem, és országgyűlési képviselőként be is mehettem Kerepestarcsára. Az őrizetesek elmondták, Dél-Afrikába akarnak utazni, útlevelüket ott kellett hagyniuk a követségen, de kaptak egy szabályosan kitöltött, lebélyegzett átvételi elismervényt. Amikor azonban a rendőrség – lakossági bejelentés nyomán – átkutatta az Újpesten bérelt lakásukat, hiába lobogtatták a papírt: vitték őket Kerepestarcsára. 26 napot töltöttek ott, ruhaváltás, megfelelő tisztálkodási lehetőség nélkül. A képviselői érdeklődés nyomán a rendőrség végre felvette a kapcsolatot a Külügyminisztériummal, 22-én már ott voltak az útlevelek Kerepestarcsán. „Nyelvi és kommunikációs nehézségeknek köszönhető adminisztratív hiba történt” – mondta a tábor illetékese. Estére győztesnek érezhettem magam: hat kínai élén hagytam el a tábort. Ők azonban semmiféle írást nem kaptak a majdnem négyhetes fogva tartásukról Másnap ellenben Újpesten fél órán belül kétszer igazoltatták őket. Pedig a kínaiak rokonszenvvel és illúziókkal tele jöttek Magyarországra. Némelyek rokon népet láttak a magyarokban, a hun-magyar rokonságot emlegették, a hun uralkodót pedig a kínai császárok rokonának képzelték. Nagy ostobaság volt (lett volna) egy hatalmas nép rokonszenvét a „sárga veszedelemtől”, a kínai triádoktól való hátsóudvari meg rendőrmitológiai félelmek miatt elvesztegetni. Lett volna – mert a kínaiak (és más módos bevándorlók) hamar rájöttek, hogy az idegenellenesség zárjának a kulcsa nem a jogvédelem, hanem a pénztárca. Korkedvezménnyel nyugdíjba vonult rendőrök idegenrendészeti ügyintéző cégeket alakítottak, amelyek száz-kétszázezer forintos sikerdíj ellenében tartózkodási, letelepedési engedélyt ígértek. Aligha a kérdőívek kitöltése került ennyibe. 


A törvény és a törvényhozók

A menekültügyi hatóság szerint a Magyarországon védelmet kérő migránsok többsége gazdasági menekült, akiknek nem jár sem a genfi egyezmény által biztosított menekültstátus, sem az Európai Unió befogadási irányelve alapján megadott humanitárius védelem. Elég azonban egy pillantást vetni a hivatalos statisztikákra, hogy lássuk: ez nem igaz. 1999-ben, amikor a koszovói válság háborúba, torkollott, Afganisztánban pedig az egész országot a fanatikus tálibok uralták, a kereken 11 ezer menedékkérő 62 százaléka érkezett Szerbiából illetve Afganisztánból. 2002-ben a hat és félezer menedékkérő 68 százaléka a két válságövezetből: Afganisztánból és Irakból jött Magyarországra. 

A menedékjogi törvény elfogadására csak 1997-ben, a genfi egyezményhez való csatlakozás után kilenc évvel került sor.  A késlekedés elsődleges oka az volt, hogy törvény elfogadásával egyidejűleg fel kellett oldani a menekültek befogadásának földrajzi korlátozását. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának erre vonatkozó sürgetését Boross Péter belügyminiszter újra meg újra elhárította. Pedig ilyen korlátozás ekkor már szinte csak Törökországban volt érvényben. A törvényjavaslat parlamenti vitájában Boross Péter egyebek közt azzal is érvelt túl sok menekült befogadása ellen, hogy ez visszatetszést váltana ki a társadalomból. Csak azt nehéz megmondani ilyen esetben, vajon a politikus érzékeli a társadalom csendes rosszallását, vagy pedig ő maga igyekszik gerjeszteni azt.

Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága jogosult arra, hogy a genfi egyezményhez csatlakozott államokban figyelemmel kísérje az egyezmény alkalmazásával kapcsolatos jogalkotást és jogalkalmazást.  A Főbiztosság képviselete számos megjegyzést fűzött a készülő törvény szövegéhez. A parlamenti benyújtás után a kormány már nem módosíthat a javaslat szövegén. Ilyenkor a kormány – ősrégi gyakorlat szerint – lojális képviselők révén érvényesíti a lépcsőházi ötleteit: a minisztériumban megfogalmazott új szöveget valamelyik képviselő módosító indítványként nyújtja be, a kormány pedig támogatja a javaslatot. A menedékjogi törvény esetében a Belügyminisztérium apparátusa (jobbára egykori rendőrök) csendesen átverte a minisztérium liberális vezetését. Lusztig Péter (MSZP) korábban Baranya megyei rendőrfőkapitány, még korábban az állambiztonsági szervezet tisztje, két, utóbb végzetesnek bizonyuló, és máig érvényben lévő módosító javaslatot fűzött a törvényhez. Az egyik azt mondta ki, hogy ha a külföldi illegálisan lépte át a határt, s emiatt idegenrendészeti eljárás indult ellene, a menedékjogi kérelem benyújtásakor az idegenrendészeti eljárást nem kell megszüntetni, elegendő felfüggeszteni. Magyarán a menekülő külföldit, aki illegálisan érkezett, és védelmet kért Magyarországon, a kérelmének elbírálása előtt ki lehet utasítani. Igaz, végrehajtani a kiutasítást nem lehet, de a kérelmezővel úgy lehet bánni, mint egy kiutasított külföldivel. Például fogva lehet tartani a kiutasítás majdani végrehajtása érdekében. Ez ugyan egyértelműen ellentmond a genfi egyezménynek, amely tiltja, hogy a részes állam a határ illegális átlépéséért büntetéssel sújtsa a menedékkérőt, de hát a magyar jog nem is a menekülőt bünteti, aki Magyarország védelmét kérte, hanem a külföldit, aki jogellenesen lépte át a határt. Olyan ez, mint a fizikában a foton: hol részecske, hol hullám. Ezt az unortodox megoldást egészítette ki Lusztig főkapitány másik javaslata: elegendő a menedékkérő iratait átküldeni a menekültügyi hatósághoz, őt magát vissza lehet tartani a határőrség közösségi szállásán.  Ez egyszerre két problémát is megoldott. A sorállományú határőrség megszüntetésével fölöslegessé váltak a határőrség rossz állapotban lévő laktanyái, már az eladásuk is szóba került. Így viszont új funkciót kaptak, menekültszállásnak lelakottan is megfeleltek. 

Lusztig Péter, Gyurcsány Ferenc, Toller László. Lusztig, ekkor már Lampert Mónika belügyminiszter  kabinetirodájának tanácsadója, korábban az állambiztonsági szervezet III/I Csoportfőnöksége (Hírszerzés)  Baranya megyei kirendeltségének vezetője, később Baranya megyei rendőrfőkapitány. Országgyűlési képviselőként (MSZP) az ő módosító indítványa alapján vált lehetővé, hogy a határon elfogott menedékkérőt a határőrség ne adja  át a menekültügyi hatóságnak, hanem a saját intézményében tartsa fogva. Ez alapozta meg 1998-ban  a menedékkérők tömeges fogvatartását

Lusztig Péter, Gyurcsány Ferenc, Toller László. Lusztig, ekkor már Lampert Mónika belügyminiszter
kabinetirodájának tanácsadója, korábban az állambiztonsági szervezet III/I Csoportfőnöksége (Hírszerzés)
Baranya megyei kirendeltségének vezetője, később Baranya megyei rendőrfőkapitány. Országgyűlési képviselőként (MSZP) az ő módosító indítványa alapján vált lehetővé, hogy a határon elfogott menedékkérőt a határőrség ne adja
át a menekültügyi hatóságnak, hanem a saját intézményében tartsa fogva. Ez alapozta meg 1998-ban
a menedékkérők tömeges fogvatartását


 

A törvény hatályba lépésekor, 1998 márciusában a jogszabály még nem tette lehetővé a menedékkérők fogva tartását, de a Fidesz kormányra lépése után, 1998. augusztus 12-én az országos rendőrfőkapitány meg a Határőrség országos parancsnoka törvényi felhatalmazás nélkül is zárttá nyilvánította a közösségi szállásokat. Egész családok kerültek így egyik napról a másikra fogságba. A szülő nőket a kórházból az újszülöttel együtt a zsúfolt, levegőtlen kaszárnyaépületbe szállították vissza, amelyet börtönnek nevezni súlyos sértésnek minősült. Mindehhez a törvényi felhatalmazást a parlament csak egy évvel később szavazta meg kétharmados többséggel. Pedig a Fidesznek akkor nem volt kétharmada.

Karl Schögl, osztrák, szocialista belügyminiszter:  „…nem rendelkezem illetékességgel.”

Karl Schögl, osztrák, szocialista belügyminiszter:
„…nem rendelkezem illetékességgel.”


Két miniszter

Külföldi újságírók gyakran meglátogatták a közösségi szállásokat, s főként a német nyelvű sajtóban drámai cikkek jelentek meg „a győri pokolról”, a szombathelyi szállás iszonyatos körülményeiről. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy az osztrák kormány már korábban nyomást gyakorolt a magyar kormányra, hogy gátolja meg a menedékkérők továbbmenekülését Ausztriába. Osztrák nyomásra a magyar kormány beleegyezett, hogy mindenkit visszavesz, aki az osztrák csendőrség észlelése szerint Magyarország felől lépte át az osztrák határt. A Zöldek képviselője az osztrák nemzetgyűlésben írásbeli kérdést intézett a belügyminiszterhez a visszatoloncolásokról, különös tekintettel a magyarországi közösségi szállásokon uralkodó állapotokra. „Ami a magyar gyűjtőtáborok helyzetét illeti – válaszolta Schlögl belügyminiszter (SPÖ) a nemzetgyűlés 1998. november 27-i ülésén – ebben nem rendelkezem illetékességgel.” 

Manfred Kanther CDU politikus, szövetségi  belügyminiszter, a menekült-elhárítás mestere

Manfred Kanther CDU politikus, szövetségi
belügyminiszter, a menekült-elhárítás mestere

A Szerbiából érkezett menekülők kérelmét a magyar hatóságok következetesen visszautasították. Gazdasági menekülteknek minősítettek olyan koszovóiakat, akik dokumentumokkal igazolták, hogy olyan településről menekültek, amelyet Milosevics expedíciós hadserege feldúlt. A szerb szolgálati kötelezettségre hivatkozva kiutasítottak egy szabadkai magyar fiút, aki a katonai behívás elől szökött Magyarországra, mert attól tartott, hogy Koszovóba küldik az albánok ellen. A Menekültügyi Főbiztosság budapesti képviselője levélben javasolta Orbán Viktor miniszterelnöknek, hogy nyilvánítsák a Szerbiából érkező menekülőket menedékeseknek, hiszen erre a menedékjogi törvény felhatalmazta a kormányt. Semmi sem történt.  Hosszú ideig azt hittem, mindezt a magyar idegenrendészeti-menekültügyi szervek alig titkolt idegenellenessége magyarázza. Aztán rábukkantan egy adatra: 1998 júliusában egy voralbergi üdülőhelyen találkozott a német, az osztrák, a francia, az olasz és a svájci belügyminiszter. Nem szabad megismételni a bosnyák menekültekkel elkövetett hibát – fejtette ki a német miniszter, Manfred Kanther (CDU). Nem kellenek koszovói menekültek, Macedóniában és Albániában kell menekülttáborokat létrehozni a számukra. Aki átjutott a határon, azt gazdasági menekültnek kell nyilvánítani, és vissza kell toloncolni Magyarországra. A magyar hatóságok tehát nem a szuverén magyar idegengyűlölet nevében jártak el (mellékesen a szerbiai magyarok kárára is), csupán szolgaian másolták a német idegengyűlöletet. Mindez nem vitt messzire. Fél év múlva az amerikaiak bombázni kezdték Szerbiát, a magyar Belügyminisztériumban valakinek eszébe juthatott, visszás, hogy börtönbe zárjuk a koszovóiakat, akiknek a szabadságáért a szövetségeseink háborút indítottak. Megnyitották hát a közösségi szállásokat, a koszovóiak pedig még aznap átmentek Ausztriába. De Kanther sem jutott messzire. 2000-ben pártpénzekkel folytatott manipulációk miatt le kellett mondania a mandátumáról, büntetőeljárás indult ellene, pedig a pártja még kormányon volt. 2007-ben tetemes pénzbüntetésre ítélték.

„Még az unokáimnak is…”

A közösségi szállások kényszerlakóinak fizetniük is kellett a szállásukért, ellátásukért. Persze nem tudtak fizetni, addig azonban nem térhettek vissza Magyarországra, amíg a tartozásukat ki nem egyenlítették. A Magyar Helsinki Bizottság kifogásolta, hogy azoknak is fizetnie kell, akiknek az ügyében folyik a menedékjogi eljárás, hiszen ha a bicskei vagy a debreceni befogadó állomáson tartózkodnának, akkor nem kellene fizetniük. A bíróságok elfogadták ezt az érvelést, és a menedékjogi eljárás időtartamára mentesítették a fogva tartottakat a fizetési kötelezettség alól. 1998 őszén megpróbáltam rábeszélni egy koszovói fiatalembert, hogy forduljon a bírósághoz. – Minek? – kérdezte. Úgyse tudok fizetni. – Amíg nem fizetett, nem térhet vissza Magyarországra – érveltem. – Vissza Magyarországra? – kérdezte döbbenten. – Ha egyszer kiszabadulok innen, még az unokáimnak is azt fogom tanítani, soha az életükben a lábukat se tegyék be ebbe a rohadt országba. 

Amikor elkezdődtek a bombázások százával érkeztek Németországból, Ausztriából koszovóiak, hogy találkozzanak a hozzátartozóikkal, akiket Magyarországon tartottak fogva. Álltak a zuhogó esőben a Győri Határőr Igazgatóság épületének kerítése előtt, bent pedig a határőr tisztek idegesen magyarázták a Helsinki Bizottság munkatársainak, hogy nem engedhetik be őket, hiszen ez katonai terület. Kifelé menet odaszóltam a kapuban őrt álló szakaszvezetőnek, nem szép, hogy így bánunk a menekülőkkel: 1956-ban kétszázezren menekültek el Magyarországról, velük nem így bántak. A tiszthelyettes vállat vont. – A mi családunkból nem ment el senki – mondta. – A mi családunkban nincs senkinek semmi baja ezzel a rendszerrel. De nem volt az előzővel, sőt még az azt megelőzővel sem. 

Egy másik közösségi szálláson, a húsz ágyas zárkában hosszabban beszélgettem egy koszovói férfival, aki elmélyülten olvasott egy angol könyvet. A koszovóiakkal jobbára németül beszéltem, még a kamasz fiúk is elég jól beszéltek németül. Az olvasó urat angolul szólítottam meg, kiválóan beszélt angolul, nálam sokkal jobban. Pristinában közgazdász volt, gazdasági folyamatok számítógépes modellezésével foglalkozott. Elmondtam ezt az idegenrendészeti osztályvezetőnek, egy barátságos őrnagynak, aki többször panaszkodott, milyen nehéz rendet tartani az őrizetesek között. Egyszerre azt látom, hogy lehajtja a fejét, a kezébe temeti az arcát. Nem akartam hinni a szememnek: sírt. Szégyellte magát. Én is szégyelltem magam.        

Élet és Irodalom, 2012. június 15. 
20 654 karakter
 

Az Élet és Irodalom Szolid döntések címmel bevezetővel látta el a három írást, amelyeket a Belügyminisztérium kicenzúrázott egy kötetből, amelynek megjelenését a kiadó háromnegyed részben az Európai Unió pénzéből finanszírozta.  A kényszerűen kihagyott írásoknak, mint ilyen esetekben mindig, jót tett a cenzúra. A megjelent kötetnek sajnos szinte semmilyen érzékelhető visszhangja nem volt, a kicenzúrázott írások megjelenése ellenben kisebb fajta szenzációnak bizonyult. Az És „kopfját” nyugodt lélekkel teszem fel a honlapomra. Ennyi év múltán beismerhetem: azt is én írtam.  

Az Európai Unió négy pénzügyi alapot hozott létre az unióba irányuló migrációs folyamatok kezelésére.  A magyar honlap neve: solidalapok.hu; a „solid” szó (?) itt a szolidaritásra utal.  Magyarország 2007 és 2013 között az alapok révén 115 millió euró támogatásban részesül, az összeget a hazai költségvetésnek 25 százalékkal kell kiegészítenie. Az alapokat a Belügyminisztérium kezeli, a pénzt pályázati úton osztják el, a pályázatokat a minisztériumon belül működő független Értékelő Csoport bírálja el. A pályázók java részben a Belügyminisztérium alá tartozó szervezetek, a rendőrségnek a határőrizettel foglalkozó egységei, a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal (BÁH), illetve a BÁH alárendelt szervei, így a menekülteket befogadó állomások. De pályázhatnak és rendszeresen kapnak támogatást civil szervezetek, így a Magyar Helsinki Bizottság vagy a Menedék – Migránsokat Segítő Egyesület is. A civil szervezetek szempontjából a legfontosabb az Európai Menekültügyi Alap, amelynek feladata a honlap meghatározása szerint „a menekültek, oltalmazottak, menedékesek és menedékkérők helyzetének javítása”. Pályázatot gazdálkodó szervezetek is benyújthatnak. A pályázatokat szakmai és pénzügyi szempontok alapján bírálják el. A pályázati célok megvalósulását és főképpen a pályázó szervezet gazdálkodását természetesen az eredményhirdetés után is szorosan nyomon követik, de a nyertes pályázat keretében végzett tevékenység tartalmi elemeibe eddig nem szólt bele a minisztérium.

Ezúttal egy elsősorban reklámtevékenységgel és kiadványszerkesztéssel foglalkozó cég nyújtott be – egy tapasztalt menekültügyi szakember közreműködésével – pályázatot. A pályázó azt vállalta, hogy 2012. június 20-ára, a Menekültek Világnapjára gyűjteményt állít össze olyan írásokból, amelyek menedékkérőkről, menekültekről szólnak, érzékeltetik helyzetüket, boldogulásuk lehetőségeit és akadályait azzal a céllal, hogy erősítsék a hazai társadalomban a szolidaritást azokkal a külföldiekkel, akik nem önszántukból hagyták el hazájukat. A minisztérium azt kérte a pályázótól, mutassa be a kiadvány néhány felkért szerzőjének nyilatkozatát, hogy írásukkal hozzájárulnak a gyűjteményhez. A pályázó Kőszeg Ferenc, Parti Nagy Lajos, és egy harmadik szerző nyilatkozatát mutatta be. A gyűjtemény tervezete és a mellékelt nyilatkozatok alapján a pályázó megkapta a kért támogatást, és májusra el is készült a kiadvány kézirata.

Éppen ezért volt meghökkentő, hogy a pályázó pár napja azt közölte három szerzővel – a fentieken kívül Makai Józseffel –, hogy írásuk megjelenéséhez a minisztérium nem járul hozzá, mert a BM döntése szerint azok „nem felelnek meg a támogatott célkitűzésnek, nem támogatják maradéktalanul az elismert menekültek, oltalmazottak társadalmi integrációját, nem irányulnak a társadalom érzékenyítésére, így nem képviselik a kormányzati érdekeket sem”.   

A Magyarországra érkező menekülők közül sokan azért részesülnek nemzetközi védelemben, mert véleményük, politikai nézeteik kimondása miatt hazájukban üldözés fenyegeti őket. Ma Magyarországon ismét megtörténhet, a minisztérium kicenzúrázza egyes szerzők írásait egy gyűjteményből. Így ünnepeljük a Menekültek Világnapját 2012-ben. 

Írásom az Élet és Irodalomban kissé rövidítve jelent meg.