Tabajdi Gábor és Ungváry Krisztián hihetetlen munkával, 2003-ig nagyrészt titkosnak minősített anyagok felhasználásával megírta az állambiztonsági szolgálat, illetve azon belül a „belső reakció elhárításával” foglalkozó III/III-as Csoportfőnökség történetét. Az elbeszélés bemutatja, hogyan vált a Párt félelmetes ökle, a sokszáz gyilkosságban bűnrészes „ávó” egyre inkább elbizonytalanodó szervezetté. Ez sem akadályozta meg azonban azt, hogy egyes munkatársai a rendszerváltás után is megőrizzék hatalmukat, és befolyásolják az ország demokratikus átalakulásának folyamatát.       


Szegény szörnyetegek

Tabajdi Gábor – Ungváry Krisztián: Elhallgatott múlt


Az állambiztonsági iratok sorsáról legújabban rendelkező 2003. évi III. törvényt sokan bírálták és okkal. Mégis a törvény hatályba lépése óta majdnem másfélszeresére nőtt az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában (ÁBTL) őrzött iratanyag mennyisége, és jelentős számban oldották fel olyan iratok titkos minősítését, amelyeket 1998 és 2002 között titkosítottak újra, újabb 30-50 évre. Nem hiába mondta meg Kövér László, hogy az információs önrendelkezési jog porhintés, csak az ügynökök leleplezése fontos. Mármint azoké, akik ma baloldalinak számítanak. A kutatás és a sajtó a gyakorlatban megtörte az adatvédelmi fundamentalizmust, amely tíz éven át tabuvá tette a hálózati személyek megnevezését. Történelmet végül is nem lehet anonimizálva írni. Képzeljük el, ha olvasókönyvünkben ez állna: 1848. március 15-én P. Sándor „Lapulevél” és „Harangvirág” ügynökök nyomdájában kinyomatta N. dal című költeményét! 


A Párt ökle

Ebben a megváltozott közegben vágott neki a hihetetlen munkabírású történész, Ungváry Krisztián, kollégája, Tabajdi Gábor társaságában, hogy megírja a Kádár-rendszer állambiztonsági szolgálatának, pontosabban a „belső reakció” elhárításával foglalkozó szervezetrészek – nem hivatalos, de kifejező megnevezéssel –, a politikai rendőrség történetét. A könyv bemutatóján Ungváry mestere, Romsics Ignác az ilyenkor szokásos laudatio helyett szabályos opponensi véleményt adott elő; az ámuldozó hallgató azt várta, hogy a végén beírja a könyvbe az osztályzatot: 5-ös alá. Az értékelés majdnem pontos. A szerzőpáros elsőként dolgozta fel levéltári források alapján a szerteágazó, mindenütt jelenlévő szervezet harmincöt éves történetét – a vállalkozás per se csillagos ötöst érdemel. Ha azonban ezt a könyvet Ungváry előző nagy művével, A magyar honvédség a második világháborúban című, kiegyensúlyozott, tagolt, klasszikusan áttekinthető monográfiával hasonlítjuk össze, akkor ez a munka csak négyes.   

Tabajdi Gábor és Ungváry Krisztián könyve

Tabajdi Gábor és Ungváry Krisztián könyve

A szerzők nyomban a Bevezetőben elutasítják azt a közkeletű legendát, hogy az állambiztonsági szervezet „állam volt az államban”. Az állambiztonsági szervezetet a kommunista párt, a párt legszűkebb vezetése (Rákosi Mátyás, Farkas Mihály) irányította már a kommunista hatalomátvétel előtt is, 1956 után pedig kikristályosodott a pártirányítás rendszere: az elvi határozatokat a Politikai Bizottság hozta, de időnként megtárgyalt egyedi ügyeket is, a gyakorlati irányítás a Központi Bizottság Adminisztratív Osztályának, 1969-től Közigazgatási és Adminisztratív Osztályának a feladata volt. A belügyminiszter állambiztonsági helyettese nem a belügyminiszternek, hanem a Központi Bizottság adminisztratív titkárának jelentett. Ezt a helyzetet képezte le a területi szerveződés is: a megyei rendőrfőkapitány állambiztonsági helyettesének tényleges főnöke a megyei pártbizottság első titkára volt. A Belügyminisztérium pártszervei révén, amelyek 1971-től közvetlenül a Központi Bizottság alá tartoztak, az MSZMP irányító és ellenőrző szerepe megkettőződött, „minden kinevezéshez, előléptetéshez, dicsérethez szükség volt az illetékes pártszerv hozzájárulására” – olvassuk az Elhallgatott múlt 33. oldalán. Ezt a kettős irányítási rendszert kiegészítette, sőt vélhetően jelentős mértékben módosította az informális irányítás. „A belbiztonsági szolgálat jelentéseinek nagy része – válaszolta a Beszélő kérdésére Verebélyi Imre, a BM közigazgatási miniszterhelyettese (Beszélő, 1990. 3. szám) – az ellenzékkel, a kulturális és tudományos intézményekkel foglalkozott, meg az egyházakkal. Ez mind Aczélhoz tartozott. Itt a házban a régiek csak úgy emlegették: Aczél Művek”. A Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalának egyik volt munkatársa, aki a 90-es évek elején diszkont könyvesboltot működtetett a megszűnt Hírlapkiadó Vállalat földszintjén (a New York Kávéház helyén) azt állította, hogy szakállas, szemüveges ember lévén Aczél felszólította, járjon el ellenzéki rendezvényekre, például a Hétfői Szabadegyetem előadásaira, és számoljon be közvetlenül neki a tapasztalatairól. Ha ez igaz, nem kizárt, hogy Aczél a személyes megbízottai révén az állambiztonsági információkat is viszontellenőrizte.   

Horváth Ede, a sztahanovista vasmunkádból lett  szocialista nagyvállalkozó

Horváth Ede, a sztahanovista vasmunkádból lett
szocialista nagyvállalkozó

Az állambiztonsági szervezet részint feladata, részint munkatársai miatt a pártállam sötétebb oldalát testesítette meg, és sokszor elmaradt egy-egy lépéssel attól a képtől, amelyet a rendszer kifelé igyekezett mutatni magáról. Az 1960. június 21-én kelt MSZMP-határozat például feladatként jelöli meg a „szervezkedő horthysta erők figyelését”, illetve a „szabotázselhárítás fejlesztését”. Holott az állambiztonságiak tudhatták a legjobban, hogy horthysta erők nem szervezkednek, gazdaságvédelmi tevékenységük pedig azt bizonyította, hogy politikai indíttatású szabotázsakciók legfeljebb a Kis Katalin házassága meg az Állami Áruház című filmekben fordulnak elő. Mindezt jól mutatja a Vörös Csillag Traktorgyárban folyó állambiztonsági munka, amelynek a szerzők külön fejezetet szentelnek. Az állambiztonsági jelentések 1962-ben megállapítják, hogy a 4500 főt foglalkoztató gyárban 11 volt horthysta tiszt, 2 volt tőkés, illetve arisztokrata, 12 ellenforradalmár és 7 volt pap illetve szektatag dolgozik, szabotázsakciók ellenben egyáltalán nincsenek. Pedig a gyár súlyos termelési problémákkal küzdött, amelyeknek az oka azonban a szervezetlenség, az elavult termékszerkezet volt, nem az osztályellenség aknamunkája. 1971-ben az állambiztonságiak figyelmét az kötötte le, hogy egy évig itt dolgozott Haraszti Miklós, itteni tapasztalatai nyomán írta Darabbér című könyvét. Ungváryék kötetében már nem szerepel, de a történet groteszk fináléja, hogy Haraszti 1973-as perében többször elhangzott: a Vörös Csillag nem igazi, korszerű szocialista nagyüzem, amit az is bizonyít, hogy időközben beolvasztották Horváth Ede virtigli szocialista vállalatbirodalmába, a Győri Vagon- ás Gépgyárba. A nem tipikus gyár kiválasztását a perben némelyek súlyosító, mások enyhítő körülményként értékelték.


Káderlapok     

A kádárkori „állambiztonsági szerv” legkevésbé ismert területe a szervezet hivatásos állományának személyi összetétele. A Tabajdi-Ungváry szerzőpáros jelentős érdeme, hogy végre képet adnak erről a sötétben bujkáló populációról. Az NDK-beli Stasi százezres létszáma alapján a kívülálló úgy gondolná, hogy huszonötezer embere a magyar állambiztonsági szervezetnek is volt. Az Elhallgatott múlt 65. oldalán található táblázat szerint ezzel szemben az egész állambiztonsági szervezet összlétszáma 1957-ben 4260, 1963-ban 4867 fő. Ez az összesítés azonban feltehetőleg nem tartalmazza a különböző intézményeknél dolgozó, de hivatásos állományú SZT (szigorúan titkos) tiszteket. A táblázat szerint a megyei rendőr-főkapitányságokon nem dolgoztak hírszerzők. Valójában a megyei szerveknél is működtek kis létszámú hírszerző alosztályok. A Baranya megyei hírszerzők főnöke Lusztig Péter volt, később a megye rendőrfőkapitánya, majd 1994-től 1998-ig az MSZP országgyűlési képviselője. Salgó László a későbbi országos rendőrfőkapitány ugyancsak hírszerzőként kezdte a pályáját Csongrád megyében. A belső reakció operatív elhárításával 1963-ban mindössze 177-en foglalkoztak. Ezt az adatot erősíti meg, hogy a III/III-as Csoportfőnökség központi állományának az a névsora, amelyet Végvári József a Duna-gate ügy kirobbanása, azaz 1990. január 5-ike után átadott a parlament illetékes bizottságának, gépkocsivezetőkkel és gépírónőkkel együtt 235 nevet tartalmazott. 

Dr. Lusztig Péter, a Baranya megyei rendőr- főkapitányság III/I-es (hírszerző) alosztályának  vezetője, majd 1990 őszéig megyei rendőrfőkapitány.  1994 és 1998 között az MSZP országgyűlési  képviselője

Dr. Lusztig Péter, a Baranya megyei rendőr-
főkapitányság III/I-es (hírszerző) alosztályának
vezetője, majd 1990 őszéig megyei rendőrfőkapitány.
1994 és 1998 között az MSZP országgyűlési
képviselője

Az 1945 januárjában megalakuló politikai rendőrség állománya jelentős részben volt illegális kommunistákból, a Szovjetunióból hazatérő partizánokból és volt munkaszolgálatosokból állott. Érthető módon igen sok volt köztük a zsidó származású. Ez azonban már 1952–1953-ban kezdett megváltozni, 1962-re a szervezetet lényegében árjásították. A kötet több mint félszáz állambiztonsági vezető rövid életrajzát közli. A személyi anyagok 2003-ban kerültek az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárába, azóta kutathatóak. Persze a rövid és a szerzők által még tovább tömörített káderlapok nem adnak életszerű képet az egyes személyekről, de legalább megtudhatjuk: kik voltak. Hogy mit akartak, azt eddig is tudtuk: megfelelni főnökeik, végső soron az MSZMP vezetése elvárásainak. Az életszerűség hiányáért némileg kárpótol két meghatározó szerepet játszó állambiztonsági vezető, Hollós Ervin és Harangozó Szilveszter részletesebb pályaképe.  

Vacsora a Belügyminisztériumban 1989. január 29-én Harangozó Szilveszter,  a III. Főcsoportfőnökség vezetője 60. születésnapja alkalmából, Középen  az ünnepelt, jobbján Ladvánszky Károly, az Országos Rendőr-Főkapitányság vezetője, balján Gál Zoltán belügyminiszter-helyettes. Háttal ül Horváth István belügyminiszter és Földesi Jenő államtitkár

Vacsora a Belügyminisztériumban 1989. január 29-én Harangozó Szilveszter,
a III. Főcsoportfőnökség vezetője 60. születésnapja alkalmából, Középen
az ünnepelt, jobbján Ladvánszky Károly, az Országos Rendőr-Főkapitányság vezetője, balján Gál Zoltán belügyminiszter-helyettes. Háttal ül Horváth István belügyminiszter és Földesi Jenő államtitkár

 

Az állambiztonsági hierarchiában az „ügynök”, azaz a hálózati személy a legalsó szinten állt. Figuráját a politika és a sajtó növelte főszereplővé, részint azért, mert az ügynökvadászat lett a zátonyra futott igazságtételi törekvések pótszere. Az információknak csak a harmada származott hálózati személyektől. A lehallgatás, levélellenőrzés révén beszerzett információk mellett nagy mennyiségű bizalmas anyagot szolgáltattak a hivatalos, a társadalmi és az alkalmi kapcsolatok. Mérei Ferenc főként a tanítványai számára időközönként 24 órás csoportfoglalkozásokat rendezett munkahelye, a „Lipót” pszichodiagnosztikai laboratóriumában. A résztvevők ilyenkor kibeszélték magukat, felfedték rokon- és ellenszenveiket, átélték a kitárulkozás és a hosszú összezártság kínjait és örömeit. Egy alkalommal szenvedélyes beszélgetés kerekedett 56-ról. A III/III – tekintettel arra is, hogy Mérei volt politikai elítéltként folyamatos megfigyelés alatt állt – rendkívüli eseménynek fogta fel a történteket, és széleskörű bizalmas nyomozást kezdett. Társadalmi kapcsolatként hallgattak meg egy neves pszichiátert is, számos népszerű lélektani könyv szerzőjét. A kiváló szakember mélységes felháborodásának adott hangot, hogy Mérei politizálásra használta fel a tudomány és a gyógyítás műhelyét. Az állambiztonságiak nagyon elégedettek voltak a tk. (társadalmi kapcsolat) pozitív hozzáállásával, aki a jelentésben – nem lévén beszervezve – a valódi nevén szerepelt. Az MSZMP-szervezet jelenlétét az intézetben a tudós a jelentés szerint nem kifogásolta.

Kiszely István antropológus (1932–2012),  „Petőfi csontjainak” azonosítója, „Feledy Zsolt” fedőnéven titkos megbízott

Kiszely István antropológus (1932–2012),
„Petőfi csontjainak” azonosítója, „Feledy Zsolt” fedőnéven titkos megbízott

Trabanttal a kamion ellen

A mű második – terjedelmesebb és olvasmányosabb – része egyedi történeteket tartalmaz: valamennyi a politikai rendőrség históriájának egy-egy aspektusát vagy korszakát mutatja meg. Az első történet még a politikai rendőrség legkorábbi korszakában, a háborút követő években kezdődött. 1946-ban őrizetbe vették Kovrig Bélát, a két háború közötti időszak jelentős – következetesen náciellenes – szociálpolitikusát, majd fenyegetésekkel, pszichikai kínzással rávették, hogy jelentéseket írjon a katolikus egyház vezetőiről; 1948 novemberében az utolsók egyikeként sikerült Nyugatra szöknie. Az ellenpont a „Feledy Zsolt” fedőnevű tmb. (titkos megbízott), bencés szerzetes, akit „hazafias alapon” szerveztek be. Nagyszámú jelentést írt rendtársairól, köztük barátjáról, iskolatársáról az 1971-ben összeesküvés vádjával öt év börtönbüntetésre ítélt Hagemann Frigyesről. Életrajzi adatai alapján a szerzők „Feledyt” Kiszely István antropológus professzorral, a barguzini női Petőfi megtalálójával azonosították. A történet arra is utal, hogy a hatvanas-hetvenes évekre már nem volt igaz, hogy a hálózati személyeket zsarolással, vagy éppen kínzással kényszerítették volna együttműködésre. 1977. december 31-én a 6995 hálózati személynek (lásd 188. oldal) csupán 3 százaléka volt valamilyen bűncselekmény eltussolása fejében együttműködő ügynök, a többi titkos munkatárs (tmt. 9 százalék), illetve titkos megbízott (tmb. 88 százalék). A belügyminiszter 005/1972 számú parancsa értelmében a tmb. „elvi hazafias meggyőződésből fakadó hivatástudattal, magas fokú áldozatkészséggel vesz részt a titkos együttműködésben”. Hogy valójában miért tette, máig rejtély. A juttatások ugyanis nem voltak különösebben magasak. Valószínű, hogy igen sok esetben a bennfentesség képzete, az átverés, a „nem az vagyok, akinek hisztek” gyönyöre motiválta a besúgókat, akik nem kevés munkával fizettek bizarr örömükért.

Földi László, Kövér házelnök kedvenc „ávósa”,  a migráns-elhárítás-szakértője

Földi László, Kövér házelnök kedvenc „ávósa”,
a migráns-elhárítás-szakértője

A történetekből az is kiderül, hogy az állambiztonsági szervezet korántsem volt mindenható. A Dialógus békemozgalmat a nyolcvanas évek elején ügynökei segítségével, rendőri erőszakkal és a KISZ közreműködésével sikerült szétvernie, a Hétfői Szabadegyetemmel (és általában a demokratikus ellenzékkel) szemben tehetetlennek bizonyult. A szabadegyetem előadásait bárki látogathatta, az előadásokon részt vevő 32 hálózati személy összesen 283 jelentést készített (lásd 391. oldal). Földi László, a rendszerváltás után az Információs Hivatal műveleti igazgatója, utóbb sikeres biztonsági vállalkozó, elmondta, hogy alkalmanként maga is végighallgatta a hétfői előadásokat, de nagyon unalmasnak találta őket. A III/I-es Csoportfőnökség tisztje aligha látogathatott ellenzéki rendezvényeket privát érdeklődésből. Minden bizonnyal elöljárói jóváhagyásával, vagy inkább utasítására járt el az előadásokra, beszédes példájaként annak, hogy a csoportfőnökségek, vélhetően tapasztalatcsere céljából, átadták egymásnak a kádereiket.

Csalog Zsoltnak az állambiztonsági kihallgatója egyszer azt mondta: Amit maguk csinálnak, egy Trabant harca a kamion ellen. A derék BM-es tévedett, az állambiztonsági szerv s azon belül a III/III már rég nem volt kamion. A Végvári József által kimentett és a parlamentnek átadott anyagban benne vannak az őrnagy jegyzetei a tanfolyamokról, amelyeken a kulturális területen dolgozó tiszteket tájékoztatták a kulturális élet jelenségeiről. A nyolcvanas évek első felében készült jegyzetanyag sirámok özöne: minden folyóiratban ellenséges, az egyes hibákat általánosító írások. Végvári jegyzetei a belső tájékoztató anyagra („lásd papír”) utalnak, amelyet a pártközpontból kaphattak az állambiztonságiak. „Végh: 56 volt az egyetlen győztes magyar forradalom. Eörsi verse az Életünkben – lásd papír: általánosítás. Petri-vers általánosítás (lásd papír)... Csoóri: Jelenkor általánosítás (lásd papír). Fekete Gyula általánosítás (lásd papír) Mészöly általánosítás (lásd papír). Csalog Zsolt általánosítás (lásd papir). Csődhelyzet – ismerjük be a kudarcot: Csoóri, Petri”. Kádár politikai rendőrsége nem akkor bukott meg, amikor a Duna-gate után feloszlatták, hanem amikor be kellett (volna) látnia, hogy a rendszer összeomlását, implózióját nem tudja feltartóztatni. Kísértetélete a rendszerváltástól máig – már egy másik történet.

Tabajdi Gábor és Ungváry Tamás munkája úttörő módon, imponáló levéltári anyag (1418 hivatkozás!) alapján mutatja be a politikai rendőrség több szakaszra oszló, szerteágazó történetét – könyvük mellőzhetetlen alapmű. Mely fenntartások indokolják, hogy 5-ös helyett mégis a 4-es osztályzatot adnék? Az első ellenvetés, hogy az Elhallgatott múlt nem történeti monográfia. Az első 200 oldal – információkban rendkívül gazdag történeti, szociológiai, statisztikai áttekintés, a következő 300 példázatos, de egyenetlen színvonalú történetek sorozata. Némelyik, például a Vörös Csillag traktorgyárban folyó állambiztonsági munka krónikája, vagy a Feledy-dosszié remek, más fejezetek már korábban publikált írásokhoz képest elnagyoltak. A március 15-ék története Kenedi János Kis állambiztonsági olvasókönyv-ében izgalmasabb, pedig Kenedi kizárólag dokumentumokat közöl. A Hétfői Szabadegyetemről is életszerűbb képet ad az egykori kezdeményező, Szilágyi Sándor könyve, mint Ungváryéké, a katolikus egyházi vezetők beszervezéséről pedig Majsai Tamás tett közzé a Beszélőben könyvvé bővülő esettanulmányokat.

A sietős munkát jelzik a jegyzetapparátus gikszerei. A 904-es jegyzet Kahler Frigyes neve alatt hivatkozik a Kis állambiztonsági olvasókönyv-re, az irodalomjegyzék szerint a Beszélő Összkiadást Sebes Katalin szerkesztette, holott a három kötetes mű sajtó alá rendezője Havas Fanny volt. Nagyobb baj, hogy a szerzők megfeledkeztek Kenedi János figyelmeztetéséről: a Kis állambiztonsági olvasókönyv-ben csak a történelmi közszereplők szerepelnek a valódi nevükön, továbbá azok, akik ehhez hozzájárultak. Az Ungváryéknál a 370. oldalon szereplő Izay Gyulának, akit 1974. március 15. előtt rendőri felügyelet alá helyeztek, Kopcsa Andrásnak, akit kényszergyógykezelés fenyegetett – az 1996-ban hatályos adatvédelmi előírásoknak megfelelően – Kenedi adott alkalmi fedőnevet. Mégis szerepelnek a Névmutatóban, mintha valóságos személyek lennének, holott ezen a néven nem léteztek. (1956-os IntézetCorvina, 2008, 516 oldal, 3990 Ft

Magyar Narancs, 2008.július 24.
17 443 karakter