Kőszeg Ferenc honlapja

2014-ben Magyarországról Kenedi János kapta meg a prágai Post Bellum elnevezésű civil szervezet Nemzetek emlékezete díját. A díjat olyanoknak ítélik oda, akik kezdeményezői, mindvégig részesei voltak a kommunista diktatúra elleni küzdelemnek, s akiknek fontos szerepük volt abban is, hogy e küzdelem dokumentumai megmaradjanak, hozzáférhetőek legyenek. A döntést hozó zsűri jól választott: Magyarországon aligha van bárki, aki érdemesebb erre a díjra, mint Kenedi János. 
A Széchenyi Akadémia 2018 novemberében címzetes tagjává választotta Kenedi Jánost.

Fénylő díj, sötét háttérrel

Kenedi János kitüntetése

1986-ban történhetett. Régi ismerősömmel futottam össze az utcán. Valaha sűrűn találkoztunk, főként a hajdani Hungária kávéház eszpresszójában, ahová törzsvendégként jártunk mind a ketten. B. közben egy országos napilap munkatársa lett, meglehetősen keményvonalas gazdasági cikkeket írt, én pedig állástalan ellenzéki voltam, akinek a neve hetente elhangzott a Szabad Európa Rádióban. Abban sem voltam biztos, nem tesz-e B. úgy, mintha nem venne észre. De nem tett úgy, sőt ő jött oda hozzám. – Sokszor eszembe jutsz – mondta. – Időnként arra gondolok, megtörténhet, hogy egyszer majd a rólad elnevezett utcán fogok sétálni. Eltartott pár másodpercig, amíg megértettem, mit beszél. – Kizárt – feleltem. – Először is te vagy az idősebb, tehát túl foglak élni. Másodszor eszem ágában sincs mártírhalált halni. Harmadszor nem szeretném, ha erre a mostanira olyan világ következne, amelyben „a demokrácia régi harcosairól” neveznek el utcákat. Azt szeretném, ha az utcákat Só utcának meg Halpiac utcának hívnák, a Kruzslák Béla utca pedig megint Gömb utca lenne. Szóval nem fogsz a rólam elnevezett utcán járni. 

De most, negyed század múltán úgy érzem, a veteránkultusz elhárítása túlságosan is jól sikerült. A magyarországi rendszerváltásban az a különleges, fejtegette egy müncheni pódiumbeszélgetés során a moderátor, neves német újságíró, hogy itt a rendszerváltást a hatalmon lévő kommunista párt hajtotta végre. Megpróbáltam vitatkozni vele: még az úgynevezett reformkörösök is csak modellváltásról beszéltek, a rendszerváltás szó tabu volt, érdemben tárgyalni az ellenzéki pártokkal pedig csak akkor kezdtek, amikor látták a kétszázezres tömeget Nagy Imre temetésén. De beszélhettem. A moderátort csak az érdekelte, hogy fel ne boruljon a beszélgetés forgatókönyve. Horn Gyula nemzeti szent lett Németországban, utcákat neveznek el róla. Most hogy már nem él, a helyét Németh Miklós kezdi elfoglalni: nem is Horn, hanem ő engedte ki a keletnémeteket, mert a gazdálkodó édesapja mindig egyenességre tanította. Csak a sunyi, lapító Kohl hívta fel Gorbacsovot, hogy megkérdezze, nem lesz-e ebből baj.   Ez nem paródia, pontosan ezt látjuk az 1989 című, dán, magyar, német, norvég koprodukcióban készült „kreatív” dokumentumfilmben, amelyet a Verzió emberi jogi filmfesztiválon mutattak be (olyan nagyszerű filmek mellett, mint a közönségdíjas Ítélet Magyarországon, Hajdú Eszter munkája). 

A baloldali múltkép „csak” hamis. A jobboldali ellenben merő rágalom. A jobboldal szerint a hajdani demokratikus ellenzék Aczél György megbízásából és védelmében működött. Mert az igazi ellenzékiek börtönben voltak. Való igaz, voltak emberek politikai okból börtönben, még 1989-ben, sőt 1990-ben is. Ellentétben azokkal a keresztény világnézetű, középosztálybeli hölgyekkel és urakkal, akik oly szívesen álmodoznak az igazi ellenzékiekről, én találkoztam néhányukkal. Például Sárközi Sándorral, az enyhén szellemi fogyatékos, állami gondozásban felnőtt cigány fiúval, aki kamaszkorától kezdve újabb és újabb betörések miatt élete nagyobb részét börtönben töltötte. 1989-ben rasszista – cigányellenes – uszítás miatt még ötévi fegyházra ítélte a bírói lángelme. – Összevesztem a zárkában a többi cigánnyal – mondta magyarázatképpen a Gyűjtőfogházban. Az elnöki kegyelemhez a Balsai István vezette Igazságügyi Minisztérium nem járult hozzá. Sárközi aztán mégis kiszabadult, Szegeden élt kukázásból. Egy este megitta a kukában talált – szándékosan odakészített? – patkányméreggel dúsított kólát, reggelre meghalt. A tettest tudomásom szerint nem találták meg, talán nem is keresték. A halott volt politikai foglyot viszont felfedezték: maga a csanádi püspök temette el. Bízhatunk benne, hogy a Bíró Zoltán irányítása alatt a rendszerváltás-kutató intézet még számos forradalmi hőssel fogja gyarapítani a sort, amelynek élén Pozsgay Imre és Szűrös Mátyás áll.

Ez a háttér teszi különösen jelentőssé, hogy Kenedi János kapta meg a Nemzetek emlékezete díjat. No, persze nem Magyarországon, hanem Prágában. A díjat a 2001-ben alapított Post Bellum (a háború után) elnevezésű civil szervezet hozta létre. (Civil szervezet, azaz nyilvánvalóan a globalista karvalytőke ügynöksége.) A Post Bellum nagyszámú interjút készített a totalitárius rendszerek tanúival. Az interjúk elhangzanak a rádióban, és az interneten is olvashatók. A gyűjtőmunkához kapcsolódó díjat 2010 óta adják ki. „ A húsz személy között, akik korábban megkapták a díjat – így a Post Bellum angol nyelvű honlapja – vannak, veteránok, disszidensek, politikai elítéltek, holocaust-túlélők: olyan emberek, akiknek életük egy pillanatában volt hozzá bátorságuk, hogy szembeszálljanak a gonosszal, és segítsenek másoknak. A jelölteket történészek, újságírók, kutatók választják ki” a szervezet archívumának az anyaga alapján. Idén a díj nemzetközivé bővült: öt országból (Lengyelország, Németország, Cseh Köztársaság, Szlovákia, Magyarország) összesen húsz személyt jelöltek, közülük választotta ki a nemzetközi zsűri a díjazottakat. A lengyel Kornel Morawiecki 1982-ben egyik alapítója volt a Harcoló Szolidaritásnak. A német Manfred Matthies kelet-németek és lengyelek menekülését segítette. Részt vett a berlini Fal alatt átvezető alagút kiásásában, autókat épített át, hogy alkalmasak legyenek a menekülők elrejtésére, lengyeleket menekített vitorlással a Szövetségi Köztársaságba. 1972-ben az NDK-ban elfogták, tizenhárom évre ítélték, de három év után az NSZK kiváltotta. A szlovák Anton Srholec 1951-ben megpróbált átszökni Ausztriába, elfogták, tizenkét évre ítélték. A 60-as évek enyhültebb légkörében kiutazhatott Nyugatra, Rómában elvégezte a teológiát, maga VI. Pál szentelte pappá. 1968 után, amikor csehszlovák állampolgárok tízezrével menekültek az országból, ő visszament szülőhelyére. 1985-ben eltiltották a papi hivatás gyakorlásától, a fordulat idején számos népgyűlés szónoka volt. A legszorongatóbb történet a cseh Dana Vargováé. Fia, Julek, akinek az apja magyar nemzetiségű volt, gyerekkorában megbetegedett, mozgásképtelenné vált. De rendületlenül írt, katolikus szellemű politikai elemzéseket, röpiratokat. Az állambiztonsági szervezet újra meg újra beidézte, ilyenkor az édesanyja kerekesszéken tolta be a kihallgatásra. Julek 1996-ban meghalt, a díjat Dana Julek emlékére kapta. 

Kenedi János a Nemzetek emlékezete díj optimális kitüntetettje: egyrészt kezdeményező, vezető személyisége volt a demokratikus ellenzéknek, másrészt hatalmas érdemei vannak abban a munkában, amit Prágában a Post Bellum végez: a totalitárius rendszer működésének dokumentálásában. Aki eddig nem tudta, vagy nem akarta tudni, kicsoda Kenedi János, az ebből a rövid írásból nem fogja megtudni. Aki meg tudja, annak fölösleges magyarázni.  Mégis címszavakban! Az első szószólója volt (Haraszti Miklós mellett) annak az elvnek, hogy a cenzúra réseinek keresése helyett cenzúrázatlan műveket kell sokszorosítani és terjeszteni. Döntő szerepe volt Bibó újra-felfedezésében, a Bibó-felejtés ködének eloszlatásában. Szerkesztette a Máshonnan Beszélő című szamizdat folyóiratot, amely rendszeresen hírt adott a szovjet birodalom országaiban kibontakozó ellenzék működéséről. Egyik alapítója volt a Nyilvánosság Klubnak. Szívós és részben sikeres harcot folytatott az állambiztonsági iratok nyilvánosságáért, az információs önrendelkezési jogért. Kis állambiztonsági olvasókönyv című dokumentum-gyűjteménye a legmegrázóbb demonstrációja a puhának minősített diktatúra kegyetlenségének.

A másik három magyar jelölt Gyenes Judit, Pákh Tibor és Oloffson Károly katolikus pap volt. Az utóbbi tevékenységét nem ismerem. Abban azonban biztos vagyok, hogy a díjat Gyenes Judit és Pákh Tibor is megérdemelte volna. A döntést hozó zsűri legismertebb tagja Ivan Havel, az elhunyt elnök testvére. Magyar tagként a hazai közlemények Konrád Györgyöt említik. Valójában a testületnek két magyar tagja volt: a másik Varga György műfordító. Ő fordította Havel Tiltakozás és Területrendezés című színműveit, Távkihallgatás című önéletrajzi beszélgetéssorozatát. Varga Györgyöt az Antall-kormány Havel személyes kérésére nevezte ki a Magyar Köztársaság első prágai nagykövetévé. 

A Hiradó.hu portál szerint a Post Bellum adatbázisához a Terror Háza Múzeum csatlakozott. Lehet, hogy így van. A Post Bellum honlapja hosszan sorolja a partnerszervezeteket, ezek között a Terror Háza nem szerepel. Szerepel ellenben az 1956-os intézet, amelyet a Fidesz-kormány beolvasztott a Széchenyi Könyvtár szervezetébe. Magyarországon az oral history dokumentumok gyűjtése, Hegedűs B. András és Kozák Gyula kezdeményezésére már 1981-ben elkezdődött. Ma az 1956-os Intézet keretében működő Oral History Archive több mint félezer életút interjút őriz. Joggal mondhatjuk, hogy az archívum a Post Bellum idősebb testvére, vagy inkább a nagybátya.  Díjakat azonban a megnyirbált költségvetéséből aligha adhatna. De talán jobb is így. Jobb, ha az arra érdemesek a díjakat Prágában, Berlinben, New Yorkban vagy Oslóban kapják. Mert amit a mai Magyarországon adnak át, azt óhatatlanul beszennyezi a gyalázkodás meg a gyanakvás. 

Élet és Irodalom, 2014. november 21.

9 116 karakter

Kurta laudatio Kenedi János
akadémiai taggá választása alkalmából

A Széchenyi Akadémia címzetes tagjává választotta Kenedi Jánost. Ehhez semmit sem kell és semmit sem lehet hozzáfűzni. Ha elolvassuk az akadémia magyarázatát, még arra a bosszúságra is legyinthetünk, hogy mit jelent a címzetes tagság. Mintha az valami nem is igazi tagság volna. 

De nem így van. Ez az elnevezés azokat illeti meg, akik nem a szorosabb értelemben vett írói-művészi teljesítményük révén lettek akadémiai tagok, hanem a tudomány, a művészet, a publicisztika határterületén elhelyezkedő életművükkel. Kenedi a kezdeményezés és a közvetítés zsenije. Az apród és a hírhozó írtam egy réges-régi, a születésnapjára írott köszöntőben. Ma már merészebben fogalmaznék: Kenedi hermészi alkat: felfedező és lélekvezető teenager kora óta, azaz idestova hatvan éve. Meghatározó szerepe volt abban, hogy létrejött a szamizdat, létrejött a demokratikus ellenzék, hogy a szerveződő demokratikus ellenzék felfedezte Bibót, hogy létrejött a Nyilvánosság Klub, hogy Magyarországra is behatolt az adatainkkal való önrendelkezés eszméje, hogy társadalmi kérdéssé vált a volt állambiztonsági akták nyilvánosságának – máig megoldatlan – kérdése. Ez pedig nemcsak történettudományi probléma. Benne van, hogy az állambiztonsági „szerv", amelynek a felszámolása az NDK-ban a demokratikus mozgalom első számú követelése volt, Magyarországon nem történt meg. Hogy a „belügy" átmentette a hatalmát, és régi kedves témái, a migráns-ellenesség, a Soros-ellenesség révén ma nem kevésbé fontosabb támasza az Orbán-rendszernek, mint egykor a Kádár-rendszernek volt. Mindez együtt nem egy, hanem öt akadémiai tagságra is elegendő volna. Gratulálok a Széchenyi Akadémiának, hogy tagjai közé választhatta Kenedi Jánost.

Facebook bejegyzés, 2018. november 27.

1 841 karakter