Kőszeg Ferenc honlapja

2006-ban egy sor közszereplőt – politikusokat, művészeket, sportolókat – felkértek, hogy írják meg a véleményüket röviden az alkotmányról és az Alkotmánybíróságról.  Hogy voltaképpen milyen célt szolgált a kötet – máig sem tudom. Volt véleményem az Alkotmánybíróságról, örültem hát a felkérésnek. Csakhogy a mondanivalóm nem fért el a megszabott terjedelmi korlátok között. Végül a kötet számára írtam egy rövid változatot, amely Az élő alkotmányról címmel jelent meg A mi Alkotmányunk. Vélemények és elemzések Magyarország Alkotmányáról című kötetben (szerkesztette Trócsányi László, Complex, Budapest, 2006). A teljes tanulmány nem jelent meg. Pedig az Alkotmánybíróság három sokat vitatott döntésével foglalkozott: a halálbüntetés eltörlésével, az állambiztonsági iratok nyilvánosságával és a diktatúra nevében elkövetett súlyos bűncselekmények büntethetőségének elévülésével. Ennyi idő elmúltával szomorú belegondolni, hogy volt egyszer egy Alkotmánybíróságunk, amely tiszteletre méltóan magas szakmai és erkölcsi színvonalon tárgyalta az eléje kerülő kérdéseket.     

Az élő alkotmány

Jefferson még úgy vélte, az amerikai alkotmányt, ahogy változnak az idők, mindig újra kell majd írni. Azóta, kis híján, kétszázhúsz év telt el, de az alapjogok katalógusa, a Bill of Rights elfogadása óta (1791) a kiegészítések száma a húszat sem éri el. 

Pedig az Egyesült Államok időközben szuperhatalom lett, a tizenhárom alapító államhoz további harminchét csatlakozott, véres polgárháború árán felszabadították a rabszolgákat, a polgárjogi mozgalom sok éves erőfeszítései nyomán – legalább a jogszabályok szintjén – felszámolták a faji megkülönböztetést. De némileg változott a szövetségi kormányzás szerkezete is, holott az alkotmány eredeti szövege ezt rögzítette a legszigorúbban. Mégis ma az elnök hatalmát sokkal nagyobb mértékben korlátozza és ellenőrzi a törvényhozás, mint kétszáz évvel ezelőtt.  Annak, hogy az alkotmány a sok változás közepette is érvényben tudott maradni, az egyik fontos oka, hogy a Legfelsőbb Bíróság ítéleteivel folyamatosan értelmezi az alkotmányt. Az ítéletek szelleme koronként változik. 1919-ben a bíróság úgy döntött, hogy feketék és fehérek kötelező elkülönítése egyes államok közlekedési eszközein nem ellentétes az alkotmánnyal. Negyven-egynéhány évvel később ugyanez a testület azt mondta ki, az iskolák nem tagadhatják meg színes bőrű diákok felvételét. E változó értelmezések teszik ma is használhatóvá az amerikai alkotmányt.  Ennek alapján nevezik a kétszáz éves szöveget „living constitution”-nak, élő alkotmánynak.

A magyar alkotmány az amerikaihoz képest igen fiatal, mindössze ötvenhét éves, de egy olyan politikai rendszerben született, amely immár tizenhat éve csúfosan összeomlott. A rendszerváltás idején minden politikai erő meg volt győződve róla, hogy új alkotmányt csak a szabadon választott parlament alkothat, az új parlamentnek azonban az első feladata kell, legyen az új alkotmány létrehozása. Azok a politikusok és jogászok, akik a szabad választások előkészítésén dolgoztak, csak arra kaptak felhatalmazást, hogy kigyomlálják a régi alkotmányból azokat a szabályokat, amelyek útját állhatják a választások megtartásának. Menet közben azonban látták, hogy minden mindennel összefügg, ha egy szakaszt megsemmisítenek, a hátterében állót is át kell írniuk. Belátták továbbá azt is, nincs biztosítéka, hogy az új országgyűlésben a szemben álló és versengő pártok képesek lesznek egyetértésre jutni az új alkotmány kérdésében. Így csendben kibővítették felhatalmazásukat, és az 1949. évi XX. törvény fejléce alatt megszövegezték a még nem is létező parlamenti demokrácia alkotmányát. Gyanakvásuk megalapozottnak, önkényes eljárásuk gyümölcsözőnek bizonyult, bár az eredmény magán viseli a véletlenszerűség, ha tetszik a hevenyészett munka nyomait.  1990 óta – az akkori két legnagyobb parlamenti párt, az MDF és az SZDSZ pártközi megállapodásán alapuló módosító csomag elfogadásán kívül – legfeljebb Magyarország nemzetközi kötelezettségeivel kapcsolatos kérdésekben, mondhatni külső kényszer alatt, sikerült létrehozni az alkotmánymódosításhoz szükséges egyetértést. De nem sikerül megreformálni a nehézkes és az eredményeket sokszor eltorzító választási rendszert, nem sikerül csökkenteni a képviselők számát, és nem sikerül megszabadulni attól az 1989-ben nagyon is szükséges, de időközben túlhaladottá vált alkotmányos szabálytól, hogy a törvények jelentős részét csak kétharmados többséggel lehet módosítani.

Az alkotmánynak merevnek kell lennie: nincs értelme alkotmányról beszélni, ha szabályait majdnem olyan könnyű megváltoztatni, mint bármely törvényt. De ha az alkotmány merev is meg egyes szabályait tekintve túlhaladott is, megnő a bírói alkotmányértelmezés szerepe. A magyar Alkotmánybíróság kezdettől fogva teremtő szabadsággal értelmezte az alaptörvényt, és ez az itt-ott billegő alkotmányra rá is fért.  Az alábbiakban három alkotmánybírósági határozaton próbálom megmutatni az egyszerre kreatív és politikus alkotmányértelmezés lehetőségeit és veszélyeit. 

1. A halálbüntetés eltörléséről szóló, 1990. október 31-én kelt határozat arra példa, hogy az Alkotmánybíróság szuverén módon értelmezi jogkörét, tudatosan átveszi az Országgyűlés szerepét. Döntését – Sólyom László szavával – a „láthatatlan alkotmányból” vezeti le, amely fölötte áll a gyakran politikai érdekből módosított alkotmánynak. A feltett kérdésben a döntés vélhetően helyes volt, és az adott pillanatban sürgetően szükséges is.  Mégis roppant veszélyei lehetnek annak, ha az alkotmánybírák a maguk politikai világszemlélete alapján, akár az ország vélt érdekében, olyan, ráadásul nem is megváltoztatható döntéseket hoznak, amelyek aligha következnek az alkotmányból. 

2. Az egyes fontos tisztségeket betöltő személyek ellenőrzéséről szóló törvény alkotmányosságának vizsgálata alapján az Alkotmánybíróság 1994. december 24-én kelt határozatában, szembe szállva a politikai ellenszéllel, kimondta, hogy a politikai közéletben részt vevő személyek adatai közérdekű adatok. Esetükben nem védheti államtitok azt a tényt, hogy korábban a jogállamisággal ellentétes tevékenységet folytattak A határozat újra értelmezte, vagy inkább a magyar jog részévé tette az információs önrendelkezési jog eszméjét, és rászorította a vonakodó  Országgyűlést, hogy törvényt alkotva helyre hozza a saját  mulasztását. 

3. Az 1944, december 21-e és 1990. május 2-a között elkövetett és politikai okból nem üldözött súlyos bűncselekmények üldözhetőségéről szóló, az Országgyűlés által elfogadott, de ki nem hirdetett törvény (az úgynevezett Zétényi-Takács törvény) előzetes alkotmányossági vizsgálata alapján az Alkotmánybíróság 1992. március 5-én úgy foglalt állást, hogy a Büntető törvénykönyvben meghatározott elévülési idők visszaható hatályú megváltoztatása, a rendszerváltás forradalmi jellegű változásai közepette sem megengedhető. A törvény elfogadását, majd az Alkotmánybíróság határozatát megelőző vitákban szembekerült egymással az alkotmányos jogfolytonosság, a jogbiztonság elve és a múlttal való radikális leszámolás követelése. De szembe került egymással a mérlegelő politikai óvatosság meg az erkölcsi igény is, hogy a legsúlyosabb bűncselekmények elkövetői ne kerüljék el a felelősségre vonást.

A „láthatatlan alkotmány”:
jogértelmezés vagy jogalkotás

A halálbüntetés alkotmányellenes, mondta ki az Alkotmánybíróság [23/1990. (X. 31.)]. A kérdés érdeme tekintetében, abban tudniillik, hogy a halálbüntetést el kell törölni, egyetértés volt az Alkotmánybíróság tagjai között. Ezt az álláspontot támogatta Solt Pál, a Legfelsőbb Bíróság elnöke és a legfőbb ügyész, Györgyi Kálmán, akik véleményüket az alkotmánybíróság teljes ülésén is kifejtették. 

Mindazonáltal a halálbüntetés alkotmányellenességét az alkotmány szövegéből nem lehetett közvetlenül levezetni. Az alapvető jogokról és kötelességekről szóló XII. fejezet kinyilvánítja, hogy „minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz”, s nyomban hozzáteszi, e jogtól „senkit nem lehet önkényesen megfosztani” [54. § (1) bekezdés]. Ez a szakasz semmiképpen nem tartalmazza a halálbüntetés tilalmát. Ellenkezőleg: inkább az alkotmányos voltát támasztja alá. Ha önkényesen senkit nem lehet megfosztani az életétől, akkor – a contrario – nem önkényesen, vagyis törvényi felhatalmazás alapján, törvényes eljárás eredményeképpen, nyilvánvalóan lehet. Ez csak akkor nem igaz, ha feltételezzük, hogy a halálbüntetés természete szerint önkényes. E feltételezést azonban az alkotmány szövege közvetlenül nem támasztja alá.  

Az Alkotmánybíróság megtehette volna, hogy indokolásában az 54. § (2) bekezdésére hivatkozik, amely az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát követve kimondja, hogy „senkit nem lehet kínzásnak, kegyetlen, embertelen, megalázó elbánásnak vagy büntetésnek alávetni”. Bár a halálbüntetés „leghumánusabb” formájáról is elmondható, hogy kegyetlen és embertelen büntetés, e tételből mégsem lehet levezetni a tilalmát. A fenti tilalmat az Emberi Jogok Európai Egyezményének 3. cikke is kimondja, a halálbüntetést az 1950-ben elfogadott egyezmény mégsem tiltotta; a halálbüntetés eltörlése csak 1983-ban, a Hatodik kiegészítő jegyzőkönyv elfogadásával lett az egyezmény része. Vagyis harminchárom éven az európai jogfelfogás nem volt egységes abban, hogy a halálbüntetés kegyetlen és embertelen büntetésnem, amely nem egyeztethető össze az emberi jogok alapelveivel.

Döntése indokolásában az Alkotmánybíróság mindenekelőtt az alkotmány 8. § szakaszából indult ki, amelynek (1) bekezdése elismeri, hogy az embernek vannak „sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogai”, (2) bekezdése pedig kimondja, hogy „alapvető jog lényeges tartalmát” törvény sem korlátozhatja. Hogy mi az alapvető jog lényeges tartalma, az persze ismét csak bírói jogértelmezés kérdése. A szabadság is alapvető jog, szabadságától azonban „a törvényben meghatározott okból és a törvényben meghatározott eljárás alapján” mégis meg lehet fosztani az embert [55. § (1) bekezdés]. Persze kérdés, mi az a lényeges tartalom, ami megmarad a szabadságból egy fegyházbüntetésre ítélt esetében, akinek „életrendje részleteiben is meghatározott, állandó irányítás és ellenőrzés alatt áll” [A büntetések és intézkedések végrehajtásáról szóló 1979. évi 11. tvr. 26. § (2) bekezdés a) pont]. (Sólyom László párhuzamos véleménye szerint a fogolytól is elvehetetlen „az autonóm reakció, a szabad viszonyulás: akár belső ellenállás, akár bűnbánat, vagy más döntés”.) Az azonban kétségtelen, hogy a szabadságtól való megfosztással ellentétben, az élettől (és az emberi méltóságtól) való megfosztás nem lehet részleges. A halálbüntetés végrehajtása esetén tehát nincs olyan lényeges tartalom, amitől a törvény sem foszthatja meg az embert. Ilyen értelemben mondható ki, hogy a halálbüntetés alkotmányellenes és mindenképpen önkényes. Ha viszont az ellentmondás nem az alkotmány és a halálbüntetést megalapozó törvényhelyek között feszül, hanem az alkotmány két szakasza között, mutatott rá különvéleményében Schmidt Péter, (az ellentmondást alkotmányértelmezéssel, például a szükségesség és arányosság tesztjével sem lehet feloldani), akkor a feladat visszaszáll az országgyűlésre: az alkotmányozás szabályai szerint kell dönteniük az egyik vagy a másik alkotmányhely mellett. Hasonló véleményt fogalmazott meg Györgyi Kálmán is. De hozzátette, „nem vitatja el (…), hogy az Alkotmánybíróság a törvény erejénél fogva nem kerülheti el az érdemi válaszadást”.

A törvény (az Alkotmánybíróságról szóló törvény) erejénél fogva éppenséggel elkerülhette volna, pontosan a Schmidt Péter különvéleményében kifejtett érvelés alapján, hiszen a testület – megállapítva, hogy az elbírálása nem tartozik a hatáskörébe – áttehette volna az indítványt az Országgyűléshez [1989. évi XXXII. tv. 23. § (2) bekezdés]. Csakhogy az alkotmánybírákkal ellentétben a parlament, akár a közvélemény, nagyon is megosztott volt a halálbüntetés kérdésében. Az volt még a liberális eszméket valló SZDSZ is. Programalkotó közgyűlésén, 1989 márciusában, a jelenlévőknek mintegy harmada ellenezte, hogy a halálbüntetés eltörlése belekerüljön a párt programjába. (Ennek megfelelően A rendszerváltás programja hallgat a kérdésről.) A parlament konzervatív többsége valószínűleg úgy vélte, aki aljas indokból, kegyetlen módon, vagy visszaesőként mást megöl: bűnhődjön halállal. Számukra vélhetően elegendő volt, hogy állam elleni – vagyis politikai – cselekmények miatt ne lehessen halálbüntetést kiszabni. Ezt azonban már a pártállam parlamentje törvénybe iktatta [A Btk. módosításáról szóló 1989. évi XVI. tv.]. Ugyanakkor a kormány arra törekedett (és ezt a törekvést valamennyi parlamenti párt támogatta), hogy az ország minél előbb csatlakozzon az Európa Tanácshoz, lehetőleg elsőként a volt szocialista országok közül. Az Európa Tanács Alapokmánya viszont kimondta, hogy a szervezetnek csak olyan államok lehetnek a tagjai, amelyek elismerik, hogy „joghatóságuk alatt minden személyt megilletnek az emberi jogok és az alapvető szabadságok” (3, cikk), vagyis magukévá teszik az Emberi Jogok Európai Egyezményét annak kiegészítő jegyzőkönyveivel együtt. A halálbüntetés eltörlése tehát sürgető politikai kényszer volt. Az Alkotmánybíróság határozata alapján a halálbüntetés Magyarországon 1990. október 31-én szűnt meg, a kormány képviselői pedig november 6-án ünnepélyesen aláírhatták a csatlakozási okmányt. Az alkotmány két, egymásnak ellentmondó rendelkezése ellenben azóta is hatályos. 

Az első Alkotmánybíróság kényszerhelyzetben járt el, és politikus határozatot hozott, de korántsem meggyőződése ellenére. Sőt! Párhuzamos véleményében Sólyom László, a bíróság első elnöke kifejtette, az Alkotmánybíróság „ítéleteivel koherens rendszert alkot, amely a ma még gyakran politikai érdekből módosított Alkotmány fölött, mint ’láthatatlan alkotmány’, az alkotmányosság biztos mércéjéül szolgál”. Sólyom László a bírói alkotmányértelmezést egyértelműen a népszuverenitás fölébe helyezte. „…az Országgyűlés ki van téve a közvélemény nyomásának. A Parlament tetszése szerint fenntarthatja, eltörölheti vagy visszaállíthatja a halálbüntetést, amíg e büntetés alkotmányosságáról az Alkotmánybíróság ki nem mondta a végső szót. (…) Az Alkotmánybíróság döntése végleges. Nem köti az Alkotmánybíróságot sem a többségi akarat, sem a közvélemény. Nem köti egyetlen erkölcsi vagy tudományos irányzat sem.”

Kétségtelen, a népszuverenitás nem korlátlan. Korlátja mindenekelőtt az „ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen joga”, amelytől az emberi lényt tartósan a többségi akarat sem foszthatja meg.  Az Alkotmánybíróság döntése erre is felhívta a figyelmet. Mégis a határozat liberális bírálói, Bauer Tamás (Beszélő, 1991. május 4. 11–12. oldal) majd nagy ívű tanulmányában Kis János (Alkotmánybíráskodás a mérlegen. In: Alkotmányos demokrácia, 204–211. oldal. Indok, 2000). bár az ítélet tartalmával egyetértettek, bírálták a testület eljárásmódját, a parlamenti hatáskör elvonását. (Bauer Tamással szemben Tamás Gáspár vette védelmébe az Alkotmánybíróság „jogi paternalizmusát”.) 

A bírálóknak igazuk volt, vagy még inkább igazuk lett. A bírói magabízásnak (vagy használjuk inkább az 1950-es évek egyik kedvenc népi kifejezését: a bírói kivagyiságnak) súlyos veszélyei vannak. A saját csalhatatlanságába vetett önhit meg persze a politikai simulékonyság elvezetheti a testületet az olyan döntésekig is, miszerint a marihuánaszívás alkotmányellenes, a pálinkaivás ellenben alkotmányos [54/2004. (XXII. 13.) AB határozat]. 

Jogalkotó jogértelmezés

Az Alkotmánybíróságról szóló törvény [1989. évi XXXII. tv.] a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megszüntetésére is felhatalmazza a testületet [1. § e) pont]. Ez több mint törvénykezdeményezői hatáskör: a bíróság, ha normaszöveget nem alkot is, meghatározhatja a törvényalkotó feladatát, és kirajzolhatja a meghozandó törvény körvonalait. Bár az Alkotmánybíróságról szóló törvény kötelezi a jogalkotót az Alkotmánybíróság által szükségesnek ítélt törvény megalkotására, és arra is felhatalmazza a testületet, hogy határidőt szabjon a hiányzó törvény pótlására [49.§ (1) és (2) bekezdés], a kötelezettség nem teljesítésének nincs szankciója, így a mulasztásos alkotmánysértés akár tartósan is fennmaradhat.

Bár indítványokhoz kapcsolódva, de jelentős mértékben a fenti felhatalmazás alapján hivatalból eljárva, hozta létre az Alkotmánybíróság történetének egyik kiemelkedően jelentős határozatát: az információs önrendelkezési jogról és a rendszerváltást megelőző korszak megismeréséhez való jogról. A karácsony napján meghozott 60/1994 (XII. 24.) számú határozat ellentétes volt az 1994 tavaszán kormányra került koalíció nagyobbik pártjának, az MSZP-nek a szándékaival, és ellentétes volt a törvény megsemmisítésére törekvő indítványozók intencióival is. Elmondhatjuk, hogy ez utóbbiak kezdeményezésükkel – vulgo – pofára estek.

Aligha volt törvény, amelyről az Országgyűlés több órát és több napot vitázott, és amelynek több változata készült, mint az úgynevezett ügynöktörvény, azaz az 1994. évi XXIII. törvény. az egyes fontos tisztségeket betöltő személyek ellenőrzéséről.  Az első változatot 1990. szeptember 3-án két SZDSZ-es képviselő, Demszky Gábor, akkor a Nemzetbiztonsági Bizottság elnöke és Hack Péter nyújtotta be, a másodikat 1991. május 2-án a kormány. Eredeti formájában egyik változat sem került az Országgyűlés elé. 

Az Alkotmánybíróság elemzése szerint az úgynevezett átvilágítási törvényeknek a volt szocialista országokban két változata volt. A csehszlovákiai (később csehországi) lusztrációs törvény az állampárt volt tisztségviselőivel együtt a megszüntetett titkosszolgálatok tisztjeit és ügynökeit is kizárta a politikai életből és az államapparátusból. Hasonló előírásokat tartalmaztak az ide vonatkozó bolgár és albán törvények. A német Stasi-törvény ellenben az egykori állambiztonsági szervezet működését, továbbá munkatársai és ügynökei teljes névsorát hozzáférhetővé tette a nyilvánosság, de mindenekelőtt a tudományos kutatás és a titkosszolgálati tevékenység áldozatai számára. (Valójában a német törvény egyúttal kizárta az állambiztonsági szervezet valamennyi nyílt és titkos munkatársát nemcsak a politikai életből, de mindenfajta közszolgálatból is, azaz a német törvény egyúttal lusztrációs törvény is volt.) 

Az Alkotmánybíróság értékelése szerint a fentebb említett két hazai törvényjavaslat, amelyek még a rendszerváltás korszakában születtek, a lusztrációs törvények rokonai voltak, s középpontjukban a volt ügynökök kiszorítása révén a rendszerváltás elősegítése állt. Az 1994-ben elfogadott törvénynek ellenben, minthogy az már a rendszerváltás lezárulta után keletkezett, a lényege az államélet „áttetszőségének” biztosítása. Ez a megkülönböztetés meglehetősen önkényes, mert az elmúlt rendszerben leginkább egyértelműen politikai elnyomó feladatokat ellátó szervezet megbízásából tevékenykedő személyek további politikai és közéleti szereplésének korlátozása csak az SZDSZ törvényjavaslatában szerepel törvényi célként, a kormányjavaslat preambuluma ellenben csupán a közélet tisztaságának előmozdításáról szól, és ezt az általános igényt fogalmazza meg az elfogadott törvény felvezető szövege is. Lusztrációs szándékról különben az SZDSZ javaslatában is csak nagyon szűk értelemben lehetett szó, hiszen mind a politikai életben, mind a közszolgálatban nagy számban foglaltak el különféle pozíciókat az egykori elnyomó szervezetek valamint a pártapparátus tagjai, kiszorításukról semmiféle törvény nem rendelkezett, és nem is rendelkezhetett, hiszen a tömeges kiszorítás ellentétes lett volna a jogfolytonosság elvével, amely a magyarországi rendszerváltás egyik pillére volt. Az áttetszőség gondolata is csupán a törvényjavaslat vitájában és a törvénnyel kapcsolatos publicisztikában jelent meg. E sorok írója egyik parlamenti felszólalásában, Kis János pedig egy cikkében szólt arról, hogy a törvény lényege nem a volt ügynökök megbüntetése, kiszorítása a közéletből, hanem a közszereplő múltjának megismerhetősége: a közszereplő, különösen a választott tisztségre pályázó közszereplő közéleti életrajzának publikusnak kell lennie, márpedig az ügynökmúlt államtitoknak számít, s így a nyilvánosság számára elvben sem megismerhető. Visszájáról ugyanezt fejezte ki Hack Péter felszólalása. Nem indokolt, mondta a képviselő, hogy a törvény hatálya az egykor karhatalmistákra is kiterjedjen, hiszen a karhatalmista múlt nem titkos adat, a „pufajkást” meg lehetett ismerni arról, hogy pufajkát hord, ellenben a besúgó, a „tégla” nem hordott téglát.

Az Alkotmánybíróság érvelésének ez került az egyik gyújtópontjába. A törvény alkotmányosságát megkérdőjelező indítványokkal szemben a határozat indokolása kimondta: az arra vonatkozó adatok, „hogy a jogállamban közhatalmat gyakorló vagy a politikai közéletben részt vevő személyek korábban a jogállamisággal ellentétes tevékenységet folytattak, vagy olyan szerv tagjai voltak, amely korábban a jogállamisággal ellentétes tevékenységet folytatott (…), az Alkotmány 61. § szerinti közérdekű adatok”. A határozat a politikai közéletben részt vevő személyek körébe beleértette azokat is, „akik a politikai közvéleményt feladatszerűen alakítják”, azaz mind a nyomtatott, mind az elektronikus sajtó politikai munkatársait.

Az Alkotmánybíróság azonban – már a saját hatáskörében eljárva – a német Stasi-törvény szellemiségéhez hasonlóan azt is kimondta, hogy a „múlt megismerése, valamint a rendszerváltás jelentőségének tárgyilagos értékelése is feltételezi a titkosszolgálatok tevékenységének napfényre kerülését”. A nyilvánosságra hozatalnak nem lehet korlátja „a nemzetbiztonsági érdek, hiszen a III/III. Csoportfőnökséget még az első szabad választások előtt a jogállammal össze nem egyeztethető tevékenysége miatt felszámolták”. A nyilvánosságnak egyetlen korlátja lehet: a nem közszereplők személyes adatainak védelme.

E védelem azonban – s ez a határozat másik gyújtópontja – nem érvényesülhet az adatok tulajdonosaival szemben. Ellenkezőleg: azok, akikről adatok találhatók az állambiztonsági nyilvántartásokban, jogosultak arra, hogy megismerjék az adatokat, és rendelkezzenek velük. Ez utóbbi azt jelenti, maguk döntik el, hogy továbbra is titokban kívánják-e tartani a megismert adatokat, vagy hozzájárulnak, hogy mások is megismerjék őket. Az alkotmány hivatkozott helye, az 59. § (1) bekezdése csupán a hagyományos alapjogot, a jóhírnévhez, a magánlakás sérthetetlenségéhez, valamint a magántitok és a személyes adatok védelméhez való jogot deklarálta. Az adatvédelmi törvény (1992. évi LXIII. tv.) ellenben már tartalmazta a nyilvántartott személyes adatok megismeréséhez való jogot is. 

Az Alkotmánybíróság döntése azért jelentett fordulatot, mert az állambiztonsági iratokkal kapcsolatos törvényalkotás 1990-től 1994-ig kizárólag a közszereplők állambiztonsági érintettségének ellenőrzéséről szólt. Pedig mindenki ismerhette a német példát, Berlinben működött már a Gauck-hivatal, ahol a megfigyeltek megismerhették a rájuk vonatkozó Stasi-aktákat, számosan kérték az irataikat a Belügyminisztériumtól Magyarországon is, sőt Lovas István  pert indított a róla szóló akták megszerzése érdekében a Belügyminisztérium ellen. Az elhúzódó vita során a képviselők módosító indítványok százait nyújtották be főképp az átvilágítandók körének bővítése vagy átszabása érdekében. Az információs önrendelkezés kérdése azonban az Országgyűlés vitáiban fel sem vetődött. Még az ebbe az irányba murató legradikálisabb javaslat, amelyet a parlamenti többség nem fogadott el, Mécs Imre javaslata is csak arról szólt, hogy bárki kérhesse a saját átvilágítását. Az Alkotmánybíróság nem rettent meg a volt állambiztonsági szervezet utódszervezeteinek, a nemzetbiztonsági szolgálatoknak és az ő álláspontjukat képviselő minisztereknek (Boross Péter, Nikolits István) az érvelésétől, miszerint a pártállami titkosszolgálatok működésének megismerése veszélybe döntené a nemzet biztonságát. A határozat alapja az a meggyőződés, hogy közelebbről meg nem határozott nemzetbiztonsági érdek nem lehet akadálya annak, hogy érvényesüljön  az egyén joga a róla szóló információk és a nemzet joga a saját múltja megismeréséhez.

Gyengéi persze az Alkotmánybíróság határozatának is voltak. Ellentétben a német szabályozással a határozat nem tett különbséget a tettesek és az áldozatok jogai között. A határozat alapján az egykori ügynök akár az általa írt vagy az információi alapján készült jelentéseket is összegyűjthette, legfeljebb a megfigyeltek személyi adatait kellett olvashatatlanná tenni. De hát azokat az ügynök úgyis ismerte. Bár az Alkotmánybíróság többször idézte az Országgyűlés Nemzetbiztonsági Bizottságának 1991. október 9-én kelt jelentését miszerint „a volt állambiztonsági szervezet valamennyi operatív csoportja a parancsuralmi rendszer fenntartását, erősítését szolgálta”, és a titkosszolgálatok mind „belpolitikai elnyomó feladatokat láttak el”, a határozat egésze továbbra is csak a III/III Csoportfőnökség irataira vonatkozott.

A határozat alapján jelentős mértékben módosított törvényt az Országgyűlés jóval az Alkotmánybíróság által megszabott határidő (1995. szeptember 30.) után, 1996 nyarán fogadta el. Azóta új törvény született, a megismerhető iratok köre jelentősen bővült, de arról, hogy az egykori állambiztonsági szervezet iratanyagának tekintetében az információs önrendelkezési jog teljes körűen érvényesülne, ma sem beszélhetünk. (Annak, akit az Alkotmánybíróság határozatán túl a törvény keletkezéstörténete is érdekel, hadd ajánljam figyelmébe Ügynöktörvény, rövid tanfolyam című írásomat Lehetőségek kényszere című kötetemben, Új Mandátum Könyvkiadó, 2000.)

A politikai okosság és az erkölcs dilemmája 

A volt állambiztonsági szervezet ügynökeiről és iratairól szóló törvény (akár az egyes pártállami ítéletek semmisségét kimondó vagy a kárpótlási törvények) a rendszerváltáshoz kapcsolódó igazságtételi törvények sorába tartoznak. A fentebb elemzett határozat ismételten kimondja, hogy a módosított alkotmány elfogadása előtt Magyarország nem volt jogállam, és a rendszerváltás „politikai szempontból forradalmi változás”. „Az Alkotmánybíróság azt is tisztázta, hogy a törvényhozó ’alkotmányos mozgástere’ a történelmi helyzet figyelembevételére más és más a vizsgált alkotmányi rendelkezéstől függően: a büntetőjogi garanciákkal szemben erre nincs lehetőség, egyes alapjogok azonban, s különösen az ’értékelő’ generálklauzulák, szélesebb értelmezési lehetőséget hagynak.”

Az idézet szöveg nyilvánvalóan az Alkotmánybíróság 11/1992. (III. 5.) számú határozatára utal. E határozat teljes egészében alkotmányellenesnek minősítette az 1944. december 21-e és 1990. május 2-a között elkövetett és politikai okból nem üldözött súlyos bűncselekmények üldözhetőségéről szóló törvényt, amelyet a politikai köznyelv az előterjesztőiről egyszerűen Zétényi-Takács törvénynek nevezett. A törvényt az Országgyűlés 1991. november 4-én elfogadta, de a köztársasági elnök alkotmányellenessége vizsgálata céljából, kihirdetése előtt megküldte az Alkotmánybíróságnak. A határozat után a törvény kihirdetésére természetesen nem került sor.

A rendszerváltás idején különböző ábrándos elképzelések születtek az elmúlt rendszerben elkövetett bűnök tetteseinek megbüntetésére. Volt egy Helytállás-program, amely azt vizsgálta volna, ki hogyan áll helyt a nemzet ügye mellett az idegen megszállás röpke negyvenöt éve alatt. Ezt követte a Iustitia-program, amely a vétkesek táguló körét kívánta volna erkölcsi, anyagi és büntetőjogi szankciókkal sújtani. Az Országgyűlés alkotmányügyi bizottsága elé elsőként (1991. február 13-án) az a tervezet került, amely az 1956-os őszi-téli sortüzek kitervelőinek és végrehajtóinak felelősségre vonását javasolta. A vitában Szigethy István SZDSZ-es képviselő vetette fel, ezek a tömeggyilkosságok háborús bűncselekményekként is értelmezhetők, és mint ilyenek nem évülnek el. Magyarország ugyanis csatlakozott az 1968-as New York-i egyezményhez, amely kimondta, hogy a háborús és emberiség elleni bűncselekmények (a crimes against humanity helyes fordítása valójában: emberiesség elleni bűncselekmények) nem évülnek el, és üldözendők függetlenül elkövetésük helyétől és idejétől, de még attól is, hogy bünteti-e ezeket a cselekményeket annak az országnak a belső joga, ahol elkövették őket. Csak az a kérdés, hogy az 1971.évi 1. törvényerejű rendelettel kihirdetett New York-i Egyezmény valóban beépült-e magyar büntetőjogba, mert az 1978-ban hatályba lépett Büntető törvénykönyv egyrészt az 1939–1945 közötti háborúban elkövetett háborús és emberiség elleni bűncselekmények elévülhetetlenségét mondja ki, értelemszerűen visszamenőleges hatállyal, másrészt a Btk. XI. fejezetében felsorolt emberiség elleni bűncselekményekét. E cselekményekkel kapcsolatban viszont szó sincs visszamenőleges hatályról. Vagyis a hatályos magyar büntető törvények alapján az 1956-os sortüzek elkövetői már nem büntethetők. Megoldást az jelentene – fejtette ki Szigethy István –, ha az Országgyűlés módosítaná a Btk-t, és a New York-i Egyezmény aláírásával vállalt kötelezettségére hivatkozva kimondaná a háborús és emberiség elleni bűncselekmények elévülhetetlenségének visszamenőleges hatályát.

Ez nem történt meg, ellenben az Országgyűlés elé került a Zétényi-Takács-féle törvényjavaslat. Az előterjesztők úgy vélték áthidalhatni az elévülés problémáját, hogy azt mondták, bizonyos bűncselekményekkel szemben az állam politikai okból szándékosan nem érvényesítette büntető hatalmát, így az elévülési idő nyugodott. A rendszerváltás ismét lehetővé tette e bűncselekmények megbüntetését, az elévülési idő tehát a szabadon választott parlament megalakulásával indul újra. A parlamenti vita során a törvénnyel érintett tényállások száma háromra csökkent, a büntethetőség a szándékosan elkövetett emberölés, a halált okozó súlyos testi sértést és a hazaárulás esetén éledt volna fel. A parlamenti vitában erőteljes hangsúlyt kapott, hogy nem utólag megállapított tényállásokról van szó, hanem olyan cselekményekről, amelyeket a törvény az elkövetés idején is büntetni rendelt, csak a büntető igazságszolgáltatás politikai okból nem teljesítette kötelességét. 

A törvény alkotmányellenességét megállapító határozatában az Alkotmánybíróság arra helyezte a hangsúlyt, hogy az elévülési idő utólagos megváltoztatása ellentmond a jogbiztonság elvének, a büntetőeljárás garanciáit a rendszerváltás viszonyai között sem lehet figyelmen kívül hagyni. Az érvelés korrekt, mégis van egy gyenge pontja. „A büntethetőséget megszüntető okok függetlenek az elkövető akaratától, bekövetkezésük nem rajta múlik, s egyébként is bizonytalan. A tettes remélheti a kegyelmet, a társadalomra veszélyesség megítélésének változását, az elévülést, de nem várhatja el, hogy része lesz bennük.” Ez azonban nem igaz. Azok, akik a háborút követő időkben, vagy később, külföldön a titkosszolgálat tagjaként leszámoltak a kommunista párt illetve a szocialista állam ellenségeivel, tudták, hogy az állam védelmét élvezik, és azt gondolták, hogy ez a védelem örökké tart. Még inkább így volt ez a törvény első számú célszemélyeivel, az államvédelmi szolgálat állományának azokkal a tagjaival, akik olyan súlyosan kínoztak gyanúsítottakat, hogy azok belehaltak a bántalmazásba. A kényszervallatás papíron az ÁVH-nál is tilos volt, akiknek a keze között a gyanúsított meghalt, tudták, hogy amit tesznek, bűncselekmény, de abban is biztosak voltak, hogy legrosszabb esetben feddést kapnak érte. Nem hasonlíthatók tehát a bűnözőhöz, aki abban bízik, hogy nem fogják tettesként azonosítani, vagy rejtőzködve próbálja kivárni az elévülési idő végét. Éppen ezért téves az az érvelés, amely alkotmányellenes megkülönböztetésnek tekinti, hogy csak azok esetében éled fel a büntethetőség, akiknek a cselekményét politikai okból nem üldözték. Aki ügyeskedett, vagy olyan szerencséje volt, hogy ki tudta várni az elévülési idő végét, az nyilvánvalóan nem büntethető. Az viszont, aki folytathatta megszokott életét, noha felettesei és a bűnüldöző szervek is tudták, hogy mit tett, de az állam akaratának megfelelően fedezték tettét, a jogsértő rendszer összeomlása után igenis büntethető.

Az is visszás, hogy a határozat egy szóval sem utal arra, hogy a Btk. elévülési szabályait a New York-i Egyezmény alapján visszamenőleges hatállyal részben megváltoztatták, részben meg kellene, hogy változtassák. Holott mint fentebb szó volt róla, az alkotmányügyi bizottság már tárgyalt olyan törvénytervezetet, amely a nemzetközi egyezmény alapján kívánta feltámasztani elévült bűncselekmények büntethetőségét, és sejthető volt, hogy előbb-utóbb ez a törvény is az Alkotmánybíróság elé kerül. 

Az emberöléssel és a halált okozó testi sértéssel kapcsolatban mondottak nem vonatkoznak a hazaárulásra. Abban kétségtelenül igaza volt az Alkotmánybíróságnak, hogy alkotmányellenes a hazaárulás visszaható hatályú megbüntetése, ha a törvényalkotó nem veszi figyelembe „a védett jogi tárgy változását a különböző politikai rendszerekben”. A hazaárulás kihagyására már a parlamenti vita során javaslatot tett egy kormánypárti képviselő, Kulin Ferenc. E szakasz elhagyása után azonban a törvény alkotmányossága mellett éppen olyan nyomós érveket lehet felhozni, mint az alkotmányellenessége mellett.

A Zétényi-Takács törvényt erőteljesen támogatta a radikális jobboldal. Valószínű, hogy hatályba lépése esetén, és főképp a meginduló perek kapcsán tovább növekedett volna az antiszemitizmustól sem mentes gyűlöletkampány. A politikai okosság azt kívánta, hogy ne legyenek ávós perek. Valószínűleg ez volt az MDF-kormány miniszterelnökének és mérsékelt minisztereinek, de az alkotmánybírák többségének is a politikai véleménye. A politikai mérlegeléssel azonban szemben állt egy erkölcsi követelmény. Az tudniillik, hogy akik a politikai hatalom védelme alatt embereket gyilkoltak meg, kínoztak halálra, ne maradjanak büntetlenek. A felelősségre vonás elmaradása hozzájárult ahhoz, hogy a kommunizmus nevében elkövetett szörnytettek bocsánatos bűnné, afféle jó szándékú túlkapássá enyhülhettek. A bezzeg effektus a másik oldalon a náci bűnöket is viszonylagossá teszi. Ez a tapasztalat nem tesz jót a múlttal való szembenézést amúgy is kerülni kívánó magyar társadalom erkölcsi állapotának. Miképpen a politikáról való közvélekedésnek sem tesz jót az a tapasztalat, hogy a politikában a tetteknek nincsen következményük.  

2006. október
33 185 karakter