Kőszeg Ferenc honlapja

A tiltott, félig-meddig a föld alá kényszerített politikai mozgalmakban, a zárt és kényszerűen összetartó közösségekben óhatatlanul összekeveredik a politika és a szex. Az érzelmi sérelmek politikai konfliktusok formáját öltik, és fordítva. Így volt ez az egykori kommunista mozgalomban. De így volt a hetvenes-nyolcvanas évek demokratikus ellenzékében is. Az általánosító megjegyzés természetesen nem igaz mindenkire, de sokakra igaz. A történet magva az úgynevezett „puha diktatúra” egy különösen brutális akciója. A köré rendeződő szextörténetre a még élő szereplők közül az egyik így emlékszik, a másik amúgy. Ha annak van igaza, aki szerint a történet nem így történt meg, vagy meg se történt, akkor az elbeszélő örülhet: sikerült megírnia egy kitalált történetet, mintha igazi novellista lenne. 

Amikor megírtam a Csonka négyest, fogalmam sem volt, hol jelenhetne meg. Végül a Mozgó Világgal próbálkoztam, és a főszerkesztő, némi meglepetésemre, vállalta közlést. Igaz, azt kérte, próbáljam kicsit eltávolítani a szereplőket a vélhető modelljüktől. Ehhez a szerkesztőség segítségét is felajánlotta. Tartottam tőle, hogy a művelet nem lesz sikeres, de azért leültem a feladattal megbízott szerkesztővel. Javaslati képtelenek voltak, de jó alkalmat kínáltak arra, hogy némileg parodisztikus formában megírjam, miféle véleményekkel találkoztam szépírói próbálkozásaim során. Így keletkezett az Előjáték a magas égben. Sejtettem, hogy ennek nem lesz jó vége, mert már tapasztaltam, hogy csípős nyelvű szerzők-szerkesztők nyomban roppant sértődősek lesznek, ha valaki velük gúnyolódik. De bizonyos mazochista kíváncsisággal vártam, mi történik, ha a fő szöveg elé odateszem az Előjátékot. Nem kellett sokáig várnom, hamarosan felhívott a főszerkesztő. Megbeszélte a jogászukkal, mondta, az lebeszélte a publikálásról, mert az érintettek milliós sérelmi díjra perelhetik a folyóiratot. Nem érdemes most érvelni, miért tartottam képtelenségnek, hogy bárki pereljen, hiszen a szöveg kényes részei megjelentek a 2000-ben, és senki egy szót sem szólt ellene. A történet azonban jól mutatja, hogyan teszi a félelem cenzorrá a sajtószabadságban érdekelt szerkesztőt is. De hiszen ilyen világban éltük le az életünket, miért csodálkozunk, ha tovább élnek bennünk a begyakorolt félelmek?

Csonka négyes

Történetek a múlt századból
Előjáték a magas égben

AZ ÚR:
Mindaddig, míg a földön él,
Csábíthatod: lehet hálódba hullva.
Az ember téved, míg remél.

MEPHISTOPHELES:
                                                 Köszönöm szépen; hisz a hulla
Becsvágyamat csöppet se vonzza.
Kedvencem a telt, piros orca!
A holtaknak házon kívül vagyok;
Mint macska, szeretem, ha élő húst kapok.

Goethe: Faust. 
(Márton László fordítása)

Helyszín: az ég kiadói tanácsának ülésterme.  A mélyben felhők.

Zoltán főangyal: Itt van ez a kézirat, a Csonka négyes. A szerzőnek, aki egyébként rövid ideig politikus volt, továbbá valaha irodalomkritikus, jogvédő, publicista, tehát nincs rendes mestersége, ez már a második próbálkozása, hogy behatoljon az irodalomba. Mindkét kísérletében központi helyet foglal el a szex, nevezetesen a csoportszex. Az első próbálkozását (A sors és a számla), amelyben a szerző a szereplőit orosz nevekkel ruházta fel, és a művét álnéven adta közre, elhibázottnak láttam, leginkább az erőteljes, egyénített alakokat hiányoltam belőle. Ez volt a földi szerkesztőség véleménye is: önéletrajz fikció álarcában, és ettől se ez, se az. A szereplők elmosódnak a sok orosz név mögött. Egy idő után elunja az ember, hogy számon tartsa, ki kicsoda. Ezt a mostani írást sokkal többre tartom. Egy Tolsztoj méretű „nagyrealisata” regény anyaga van benne, de a megírása gyerekcipőben botladozik. Az egész inkább életút interjú, nem elbeszélés. A kulcsregény jellegét pedig aligha lehet kiküszöbölni.

András főangyal: Én A sors és a számlát jobban kedvelem, mint a Csonka négyest. A Sorsban benne van, hogy a szereplők víg napjait a puha diktatúrában mennyi tragédia kísérte, hogy hányan pusztultak bele a meghosszabbított kamaszkor boldog felelőtlenségébe. Ehhez képest ez az újabb írás elkerüli a sötét árnyakat. Ami pedig az említett földi szerkesztőség elutasító véleményét illeti, abban benne lehet maguknak a szerkesztőknek, a baráti körüknek az érintettsége. Kizártnak tartom, hogy egyes szerkesztők egy-egy orosz név viselőjében ne ismertek volna önmagukra. Én a szerző írásaiban, a kritikáiban, de a politikai írásaiban is, mindig éreztem az irodalmi velleitást, az írói megnyilvánulás igényét. 

Zoltán főangyal: Kedves főangyaltársam! Ezt a velleitás szót te pozitív értelemben használod, mintha az írói igény írói igényességet jelentene. De hát a szó a latin velle, akarni igéből formálódott, és törekvést, ambíciót, becsvágyat jelent, tehát nem megvalósult eredményt. Egy magyar esszéista szerint a velleitás az erőtlen vágyak, a bágyadt akarat együttese, vagyis épp úgy a puha diktatúra terméke, mint az élet elviselhetetlen könnyűsége. 

István főangyal: Egyetértek Zoltán főangyal kollégámmal, a történetben, főleg a Sorssal együtt benne van egy XIX. századi regény lehetősége. Politika, politikai mozgalom és szex összefonódásáról a múlt század harmadik harmadában: a szerzőnek megfelelő tapasztalata van mindkét régióról, és megvan benne a képesség, hogy a történéseket jól átélhető jelenetekbe sűrítse. De az elbeszélésében túlteng a szex, ehhez képest kevés a társadalomrajz, kevés a politika, kevés a szexen kívüli emberi tényező.

Zoltán főangyal: A politikában sosem volt olyan bennfentes, hogy regényt írjon belőle. Olyan ez, mintha a Háború és békét az a kozák írná meg, akiről Napóleon azt hiszi, nem ismerte fel, hogy ő a francia császár.

András főangyal: De felismerte, csak úgy forgatja a szót, hogy a császár azt higgye, nem ismerte fel. Vagyis valójában ő veri át a császárt. Lehet, hogy ez a kozák nagyon jó regényt tudna írni, ha megtanulna írni-olvasni.

Zoltán főangyal: Egy öt-hatszáz oldalas regény megírásához idő és írói gyakorlat kell. A mi szerzőnknek az egyik már nincs, a másik még nincs.

Alíz szeráf (egy felhőn ülve elszáguld a tanácskozók mellett): Én mindig mondtam, hogy írjon önéletrajzot. Ehelyett a történeteit praktikus kis tárcákká tördelte szét. Most meg egyszerre író akar lenni. Én levettem róla a kezem.

András főangyal: Ehhez képest a tárca-könyve elég jó kritikákat kapott. Igaz, hogy a kritikák inkább a rokonszenves szerzőről szóltak, nem az írásokról.

Imre kerub: Abban egyetértünk, hogy a történet az életrajzi dokumentum és a fiction között lebeg. El kell dönteni, hogy merre dőljön. Valószínűleg jobb lenne, ha életrajzot írna, de ezt a szerző nyilvánvalóan nem akarja. Nyilván nem írhatja ki a szexjelenetek szereplőinek a nevét, amit pedig magáról ír, egy önéletrajzban merő exhibicionizmus volna. Az nem elég, hogy a szereplőinek kitalált neveket ad. A történetet kell eltolni a fikció irányába. 

Zoltán főangyal: A szerző újra meg újra leírta, hogy nincs írói fantáziája. Ahhoz van tehetsége, hogy érzékletesen leírja, ami megtörtént, úgy ahogy emlékszik rá. A fiction egyetlen esélye, hogy sok mindenre rosszul emlékszik,

Imre kerub: Egyszerű módosításokra gondoltam. Miért kell Szörény Balázs bátyjának Londonban élnie. Élhetne Párizsban is. Nem lehetne Perényi Gábor egy fejjel magasabb? 

Zoltán főangyal: Caro mio Amerigo, caro mio Cherubo! Pirandello híres darabjában a múlt szereplői nem jelennek meg, mert a színpadi kanapé zöld. Ellenben egyszerre betódulnak a színpadra, amikor a kellékesek behoznak egy sárga, virágmintás plüssbársony rekamiét. Legalábbis azon az előadáson, amelyre a szerző emlékszik, így volt. Ha Perényi Gábor magasabb lenne, a huszonöt éves pasi kapcsolata a tizenhárom, vagy talán csak tizenkét éves kislánnyal színtiszta pedofília lenne. Minthogy azonban Gábor a testméretét tekintve maga is gyerek, játékuk az ágyban, inkább papás-mamás, mint szex. Szóval a történet eltávolítása a valóságtól korántsem olyan egyszerű dolog.

Imre kerub: Belátom. De van egy másik gond is. A mai politikai élet szereplői, akik minden módon lejáratnák az egykori demokratikus ellenzéket, a Csonka négyesre fognak hivatkozni, hogy a demokratikus ellenzéket valójában csak a kefélés érdekelte. Még nagyobb baj, hogy az egykori ellenzék tagjai is lejáratásnak fogják tekinteni a történetet. Voltak köztük, akik annak idején kommunában éltek. Ezek a kommunák gazdasági és világnézeti közösségek voltak, megesett, hogy a csoport két tagja egymásba szeretett, és otthagyták az addigi párjukat, de a csoportszex nem volt szokásos. Nem illett bele abba a felfogásba, hogy a partnerváltásnak a hirtelen feltámadó új szerelem az alapja. Ezért a csoportszex művelőitől, tartózkodó módon, de némileg idegenkedtek. Itt pedig úgy tetszik, mintha a csoportszex általános gyakorlat lett volna a demokratikus ellenzékben. És van még egy szempont: a szereplők vagy a hozzátartozóik beperelhetik a szerzőt.

András főangyal: Ettől kevésbé tartanék. Ilyen alapon sok-sok regény, novella szerzőjét be lehetne perelni, hiszen nagyon sok irodalmi alaknak van életbeli modellje. Egy kiváló magyar regény megjelenésekor egy alacsony ember felkeresett egy ügyvédet. Be akarta perelni a szerzőt, mert az a róla mintázott szereplőről azt írta, hogy az illető alacsony termetű, kicsi a hímtagja, és megcsalta a felesége. Ez valótlan állítás, hitelrontás, kártérítést követel. Mire az ügyvéd: alacsony a termete, ez nyilvánvaló. De alacsony ember sok van, ez még nem bizonyítja, hogy az író Önről mintázta a hősét. Azt kellene bizonyítania, hogy a felesége megcsalta, a hímvesszője pedig kicsi. Akkor talán elfogadná a bíróság, hogy az író Önről mintázta a figurát. De akkor elismerte, hogy kicsi a hímvesszője, és a felesége megcsalta, akkor pedig hol a valótlan állítás? Az alacsony úr belátta, hogy az ügyvédnek igaza van, és elállt a pereskedéstől.   

István főangyal: Ahhoz képest, hogy a magas égben tanácskozunk, kicsit sok földi szempontot mérlegelünk. Ha volna egy folyóiratom, én közreadnám a Csonkát. Lehet, hogy önéletrajznak jobb lenne, lehet, hogy nagy regénynek még jobb lenne, de a mostani formájában is elég jó ahhoz, hogy megjelenjen.

Zoltán főangyal: Cher ami, könnyen beszélsz, minthogy nincs folyóiratod. Ebben a mai helyzetben nagyon csekély a nyomtatott folyóirat-megjelenés esélye. 

István főangyal: Ez sajnos igaz. Ezért könyvvel kellene próbálkozni. A két írásból ki kellene küszöbölni az átfedéseket. Tudom, hogy a szerző egy harmadik elbeszélést is írna. A három együtt már kiadna egy tisztes kötetet. 

Anna őrzőangyal: Szó sem lehet róla. Két írást olvastam, a témájuk teljesen érdektelen, az „elméleti megalapozás” pedig nem irodalmi és nem ismeretterjesztő. Az ábrázolt korról semmi újat nem tudtam meg, ellenben kukkolónak éreztem magam, minthogy a szereplők jó része könnyen felismerhető.    

András főangyal: Manapság kétféle prüdéria él egymás mellett. Az egyik a hivatalos, hagyományos „keresztény” prüdéria, amely betiltaná a pride-ot, titkolózásra kényszerítené a homoszexuálisokat. A másik a szabadgondolkodók újprüdériája. A szerelmi szabadság ábrázolása megengedett, de csak mély, mondhatni romantikus érzések őszinte megnyilvánulásaként. A csoportszex nyilvánvalóan nem ilyen, tehát el- és megvetendő. Ha a csoportszex szereplői között általuk tisztelt embereket vélnek felismerni, az elbeszélés nyilván a lejáratás szándékával íródott, kukkolás, függetlenül attól. hogy az egykori szereplők részvételüket a csoportszexben a legkevésbé sem szégyellték. Mennydörögnek a pedofilia ellen, amely persze gyalázatos dolog, de aligha jut eszükbe Babits megrázó regénye, a Timár Virgil fia, amely egy pap és egy diák fájdalmas érzelmi kapcsolatáról szól. Hogy a Halál Velencében-t ne is említsem. Sajnos a tényezők között, amelyek útját állják, hogy szerzőnk írásai eljussanak az olvasókhoz, jelen van ez az újprüdéria is. 

Imre kerub: Nem lehetne, hogy kikérjük az Úr véleményét? Hisz végül is itt vagyunk a magas égben. 

Zoltán főangyal: Én kétmilliárd éves vagyok, de az Urat még sosem láttam.

András főangyal: Én vagyok a legidősebb köztetek, négymilliárd éves, de az Úrral én se találkoztam. Állítólag utoljára az ősrobbanás idején mutatkozott, tizenöt milliárd éve.

Júlia fő-főangyal (mint lovas futár berepül a tanácskozás színhelyére): Sose félj vad vésztől, segítség jő az égből. Az Úr azt üzeni, jelenjen meg a Csonka négyes.

István főangyal: Találkoztál vele?

Júlia fő-főangyal: Neeem, de szeretném, hogy jelenjen meg. Ezt a szokatlan vágyat csak az Úr ültethette a szívembe.

Mind: Vivát, vivát! Uraim, hölgyeim, le a kalapokkal!

István főangyal: De hiszen mindenkinek csak egy kalapja van! Szontagh Gusztáv hibázott, amikor bírálata szállóigévé vált címében többes számot használt. 

Zoltán főangyal: Mein lieber Erzengel! Ha nem hibázott volna, sosem lett volna szállóige a recenziója címéből.   

Az AIDS-ről szóló első hírek az 1981-es év végén érték el a sajtót. Azt szokták mondani, ez jelentette a végét az akkor húsz éve tartó szexuális forradalomnak, amely a fogamzásgátló tabletták megjelenésével kezdődött. De az efféle korszak-meghatározások meglehetősen önkényesek. A szexuális életre vonatkozó társadalmi, vallási előírásokat nyíltan vagy titokban mindig áthágták. Inkább permanens szexuális forradalomról beszélhetünk, amely végig kísérte az emberiség történetét. 1981 februárja mindenesetre belül van a szexuális forradalom legszűkebben értelmezett korszakhatárán. Szörény Balázs és Herba Mari, Lozsádi Judit és Körmendi Miklós életében a szexuális forradalom nem játszott meghatározó szerepet. Nem kellett tabukat leküzdeniük, és azt sem gondolták, hogy egy szerelmi kapcsolat örökké tart. A féltékenységet lenézték, a féltékenyeket ősvilági lényeknek tekintették. Elvben.

„Még csak harmadik gimnazista.” (Körmendi Miklós visszapillant.) Herba Marit a hatvanas évek közepe táján ismertem meg. Akkor Perényi Gáborral járt. Gábor néhány évvel idősebb volt nálam. Ez még abszurdabbá tette, hogy a lány, akivel Gábor gyakran felbukkant például az Építészpincének nevezett klubban, ahová tagsági igazolvány nélkül csak különféle trükkökkel lehetett bejutni, tizennégy éves sincs. Mégis beengedték, senki sem nézte gyereknek, kortalan volt. Művészcsaládból származott, édesanyjával és két testvérével élt, mondhatni teljes szabadságban. De kortalan volt Gábor is, az apró termetével szinte maga is gyereknek látszott, csak a feje meg az oroszlánsörénye volt nagy. A férfi meg a kislány egyformák voltak termetre, egyformának tetszettek életkorra is. Gábor egyszer arról beszélt, az ágy valójában játszótér, nem szabad leszűkíteni a nemi aktus színterévé. Talán ez a megjegyzés árult el valamit kettejük kapcsolatáról. A kistestű zseni meg a zseniálisan szabad lelkű kislány az ágynak nevezett játszótéren játszottak egymás testével, mint a magukra hagyott óvodások. Mari azonban, úgy tizenöt éves korában, egyszerre nőni kezdett, s egy év múlva már vagy húsz centivel volt magasabb Gábornál. Valahogy ettől tűnt fel, hogy Gábor majdnem kétszer annyi idős, mint Mari. 

Zenéről, festészetről Gábor mindenkinél többet tudott. Ha elkezdett beszélni, a hallgatói úgy érezték, mintha nekik is tágulna, nőne a fejük a sok csillogó gondolattól, amit Gábortól hallottak. Egyszer Modiglianit elemezte, a gyönyörűségesen vonzó női portréit, az érzéki varázsú aktjait. Aztán váratlanul hozzátette: Modigliani olyan, mint a mediterrán gyümölcs. A narancs nagyszerű, de meg lehet unni. Az almát nem lehet megunni. Enni is így evett, mindig éhesen, és látható műélvezettel. Ahogy megevett egy hatalmas karéj zsíros kenyeret sóval, paprikával, hagymával, az olyan volt, mintha egy képről beszélt volna. Nemcsak ragyogó esszéket, könyveket írt művekről és művészekről, de ironikus, gúnyolódó módon művész volt maga is. Egy tenyérnyi kiállító teremben tapétákat és fürdőszoba-csempéket állított ki, fel a mennyezetig úgy, hogy a csöpp helyiségben nagyszabásúnak hatottak. Monumentális művészet, piciben, gondoltam magamban. Ez illik a világhoz, amelyben élünk. Elmondtam az ötletemet Gábornak. Bólintott, gesztusát akár egyetértésnek is értelmezhettem. Sziklai Aurél, az 1930-as évek neves műgyűjtője, a felesége halála után hazatelepült Amerikából, és feleségül vette régi barátnőjét, Várnai Magdát, aki a kollégám, félig-meddig a főnököm volt. Sziklainak a kivándorló útlevélért meg az engedélyért, hogy néhány képét magával vihesse, fel kellett ajánlania híres gyűjteményét a magyar államnak. Képek nélkül azonban nem bírt élni, visszatérte után ismét gyűjteni kezdett, de távolról sem volt annyi pénze, mint a háború előtt, amikor gyárai voltak. Anyagi helyzete és kiváló ízlése egyképpen arra késztette, hogy kevéssé ismert művészektől vásároljon, főképpen olyanoktól, akiket a szocialista kulturális politika éppen csak megtűrt. Néhány éven belül ismét csodálatos gyűjtemény birtokosa volt, apró lakása falán Kondor Béla, Ország Lili, Bálint Endre, Tóth Menyhért, Anna Margit, Deim Pál képei függtek. Felfigyelt Perényi Gábor képzőművészeti írásaira, szívesen megmutatná neki a gyűjteményét, mondta egy alkalommal. Közvetítettem a meghívást. Az este egy meglepetéssel kezdődött és egy másik meglepetéssel folytatódott. Ahogy a liftből kiszállva ki kellett lépnünk az ötödik emeleti körfolyosóra, kiderült, Gábor retteg a mélységtől, a nyílt udvar látványától. A ház falának fordulva, szinte a falhoz tapadva, Mari óvó kalauzolása mellett, oldalazó lépésekkel jutott el a lakás bejáratáig. Magda, kávéval, szendviccsel kínálta a vendégeket, majd mint társaságbeli úriasszony, megkérdezte Marit: – És te mivel foglalkozol? Mari valami furcsa morgást hallatott, nem válaszolt. A háziasszony úgy vélte, a vendég nem figyelt oda, megismételte a kérdést. Most se jött válasz, kínos csend lett. Gábor szólalt meg, kissé zavartan: – Még csak harmadik gimnazista. Hogy a képekről mit mondott, arra már nem emlékszem.

Gábor aztán elment Magyarországról, Nyugat-Németországban telepedett le, kiállításai voltak, könyvei jelentek meg. Nemcsak művészetről írt, hanem matematikáról, növénytanról is. Egy alkalommal halvány barna színű karton lapokra, gondos kalligráfiával felírt egy-egy szót: merde, shit, Dreck, szar, és a sorozatot elküldte a világ vezető politikusainak. Az amerikai first lady, Nancy Reagan válaszolt: Mr. Reagan nevében is megköszönte a művésznek értékes ajándékát.

Mari nagykorú lett, de felnőtt nőként éppen olyan vadóc, tüskés és kiszámíthatatlan maradt, amilyen tizennégy éves korában volt. Rajzolt, filmeket csinált sógyurma figurákkal, falfirkákat és WC-feliratokat gyűjtött. Már persze nem volt gyerek, de nő sem lett, koszlott férfinadrágokban járt, kinyúlt pulóverben, csimbókos hajjal. Egyszer rávették, hogy egy jelmezbálon öltözzön nőnek. Szoknyát adtak rá, kivágott blúzt, a haját kifésülték, az arcát kifestették. Fiúk és lányok leesett állal bámulták, hogy milyen gyönyörű nő. De a becketti maszkjában is sexappeales volt, ragadtak rá a pasik, választani azonban csak ő választott. Autóstoppal beutazta azokat az országokat, ahová kiengedték, aludt, ahol elálmosodott, lefeküdt azzal, akivel kedve támadt, Bulgáriában kémnek nézték, és letartóztatták, de végül kitoloncolták Romániába, mert úgy ítélték meg, hogy inkább bolond, mint kém. Aztán egymásba botlottak Szörény Balázzsal. Egymásnak voltak teremtve, bár Balázs már az ötvenhez közeledett, Mari pedig alig múlt húsz. Balázs romantikus forradalmár volt egy korban, amikor senki sem akart újabb forradalmat. A gátak nélküli szabadságot hirdette, nemcsak a politikában, de a szexben is. A maga módján azonban romantikus volt a szerelemben is. 

A nagymama bojlerje. Ekkortájt, az 1960-as években iszonyatosan sok időt töltöttem a Hungária kávéház presszójában meg más, nevezetes, éjszaka is nyitva tartó helyeken, például a Luxorban. Teltek az órák, folyton azt képzeltem, hogy majd történik valami, de általában nem történt semmi. Beszélgettünk, vitatkoztunk, többnyire ugyanazzal a néhány emberrel, fel akartam állni, hogy hazamenjek, de nem bírtam elszánni magam. Valamikor, 1966 őszén lehetett, a Berlin eszpresszóban ültem, már éppen indultam volna haza, amikor bejött néhány ismerős. Köztük volt Maja, a Hungária egyik törzsvendége, aki régóta rettenetesen tetszett. Vékony, sötét hajú, kreolos bőrű, végtelenül kedves lány volt, sugárzott belőle az erotika. Később elmesélte, kapcsolatban áll néhány belügyessel: el szokták hívni bizalmas összejövetelekre, ahol hozzá hasonló lányok állnak fontos külföldi elvtársak rendelkezésére. Ezeket az estéket rendesen megfizetik, csak nem szabad beszélnie róla, hogy ilyen egyáltalán létezik. Más lányok a Hungáriából kijárnak a Rákóczi térre, neki azonban erre nincs szüksége, elég az, amit a belügyesektől kap. Nem sokkal Majáék után bejött Robi, ugyancsak a Hungária rendszeres vendége. Robi szinkrontolmács volt, vagy négy nyelvből tolmácsolt, de közben japánul tanult, a noteszába beszélgetés közben is japán szavakat írt, hogy gyakorolja az írást. Legendásan sokat keresett, de mutatványt csinált a saját fukarságából. Zsuzsa a ragyogó szőke hajával ugyancsak a Hungária állandó lakója volt. Egyszer megkérte Robit, hívja meg egy konyakra. Robi azonban a fejét rázta. – Nézze – mondta –, ha én fizetek magának egy konyakot, azt gondolom, hogy le fog feküdni velem. De nem fog, én meg úgy fogom érezni, hogy átvert, bosszankodni fogok, dühös leszek magára. Ennyit nem ér az a konyak magának se. Úgy éreztem, ez az este még tartogat valamit, elment a kedvem attól, hogy hazamenjek. De csak annyi pénz volt nálam, hogy kifizessem a már megivott kávét. Egyedül Robitól lehetne kölcsönkérni, ő azonban nem fog adni. Ekkor eszembe jutott, hogy délután bent voltam lelki barátném, Gerda munkahelyén, egy ipari kutatóintézetben. Az egyik kutatómérnök a kertes családi házában tyúkokat tartott, a tojásokat az intézetben árulta, a tranzakciókat gondosan könyvelte, a kollégák fizetéskor egyenlítették ki a hónap során vásárolt tojások árát. Délután Gerda számlájára vettem egy doboz tojást, ezt ajánlottam fel Robinak. A jómódú szinkrontolmács gyanakodva hallgatott, de aztán megvizsgálta a tojásokat, lealkudott valamennyit az árból, a huszonöt forint helyett, amennyit én fizettem a tíz tojásért, Robi húszat adott. De legalább elégedett volt, úgy érezte, jó üzletet kötött, én pedig nyugodtan ott maradhattam a Berlinben.

Érdemes volt ott maradnom, nemsokára bejött Szörény Balázs. Inkább a bátyja, Szörény Péter nevét hallottam, azt mondták róla, hogy zseniális filozófus, 1956-ban ő teremtett összeköttetést az Írószövetség és a munkástanácsok között.  A felkelők először provokátornak nézték, főbe akarták lőni, de aztán meggyőzte őket az igazáról, és elfogadták afféle értelmiségi tanácsadónak. De Balázsnak is megvolt a maga legendás története. Tizennégy éves korában, különleges engedéllyel belépett a kommunista pártba, huszonkét éves korában, pártellenes nézetei miatt nemcsak a pártból zárták ki, de a közgazdasági egyetemről is.1956. október 23-án fegyverrel harcolt a Rádiónál, a 25-ére virradó éjszaka, miközben az egész városban kijárási tilalom volt, elindult hazafelé, hogy megnézze, a nyolcvan éves nagyanyájának van-e mit ennie. Út közben igazoltatták, pisztolyt találtak a zsebében, őrizetbe vették. Kihallgatásakor közölték vele, hogy statárium van, bíróság elé állítják, halálra ítélik. Négy nap múlva, a forradalom győzelmes pillanatában szabadon bocsátották, a kihallgatóit zárták a helyére. A forradalom leverése után stencilgépet szerzett, röpcédulákat sokszorosított. Még az oroszok tartóztatták le, a magyar bíróság tíz évet mért rá, hat és fél év után szabadult az 1963-as amnesztiával. Híresen renitens elítélt volt, újra meg újra fegyelmi büntetéseket kapott, öt nap sötétzárkát, húsz nap szigorított magánelzárást, ez akkor még élelemelvonással járt; csontsoványan szabadult a börtönből. Ott, a Berlinben hamarosan beszélgetni kezdtünk, persze nem a börtönről. Azt mondta el, hogy a nagymamája bojlerje elromlott, már többször javították, mégse működik rendesen, levelezést folytat a gyártó vállalattal, hogy adjanak egy új bojlert. Ez a történet a jelenlévőket kevéssé érdekelte, engem azonban mindig lekötött a jogi érvelés. Általános iskolás korom óta valamiféle irodalmár akartam lenni, 1956 tavaszától azonban eljártam a Petőfi-kör vitáira, és megkísértett, hogy inkább jogra jelentkezzem.  A következő évben viszont több családi ismerősünk börtönbe került, tudtam, milyen képtelen vádak alapján ítélték el őket, és a védőiknek milyen korlátozottak voltak a lehetőségeik. Ez elvette a kedvem a jogi egyetemtől – talán szerencsémre. Balázs jogi fejtegetését a bojler ügyében lenyűgözve hallgattam, pedig a beszédét nem volt könnyű követni, hadart és még nálam is rosszabbul artikulált. Elkottyintottam, hogy szívesen elolvasnám a levelezését, megörült az érdeklődésnek, és felajánlotta, hogy mindannyian menjünk fel a lakására. Robi persze elbúcsúzott, én azonban örömmel mentem, annál is inkább, mert Maja is velünk maradt. A fürdőszobán át kellett bemennünk Balázs szobájába, a másik szobában a nagymama lakott. A csöpp szobában a földön is könyvek, papírok. Az ágy nem volt bevetve, leülni nem nagyon lehetett máshová, mint az ágyra. – Kávé, tea, alkohol? – kérdezte Balázs. Később tapasztaltam, hogy ez afféle rituális kérdés, mindig elhangzott, valahányszor vendégek érkeztek Balázshoz. Aki kért, kapott kávét vagy egy pohárka pálinkát. Közben Balázs előszedte a bojler ügyében keletkezett levelezését. Az érvelés logikája imponáló volt, a törvényi hivatkozások felkészült jogászra vallottak. Olvastam ügyvédek beadványait, azok tele voltak félresikerült mondatokkal, egyeztetési hibákkal. Itt minden mondat a helyén volt, és nem találtam a szövegben egyetlen mellé ütést, egyetlen áthúzott szót sem. Én akkoriban még kézzel írtam, akadt gépírónő, aki kiigazodott a kézírásomon, a gépiratot átírtam, újra le kellett gépelni, másodjára lett belőle elfogadható szöveg. Balázsnak nem volt gépírónője, ő maga gépelt gyorsan és hibátlanul, az első fogalmazvány egyúttal az utolsó is volt. Növekvő elismeréssel olvastam végig a leveleket, amelyeket a bojler tulajdonosa, azaz a nagymama írt alá. A legfrissebb levél utolsó mondata így hangzott: „Kérem, szíveskedjenek meggyorsítani az ügyintézés folyamatát. Nagyon szeretném ugyanis megérni a bojler kicserélését, erre azonban nem áll korlátlan idő a rendelkezésemre, tekintettel arra, hogy kilencvennégy éves vagyok.” Talán a valószínűtlenül magas életkor tette, de a zárósorok olvastán csillapíthatatlan röhögés fogott el. Ettől kezdve Balázst is a felsőbbrendű énjeim közé soroltam, irigyeltem és tiszteltem, bár úgy éreztem, neki bőven vannak fenntartásai velem szemben. Életem során egyébként Balázson kívül még legalább három felsőbbrendű énem volt, akik mind jelentős mértékben különböztek Balázstól, de egymástól is.

Amikor megismerkedtünk, még nem tudtam arról, hogy Balázsnak a furfangos jogi észjárását a közelmúltban súlyosabb dolgokra is fel kellett használnia, mint a nagymama bojlerjének az ügye. 1963-ban az állambiztonsági szervezet mindent elkövetett, hogy az általános amnesztia ne vonatkozzék valamennyi 56-os elítéltre. Sikerült is elérniük, hogy mintegy ötszáz elítéltet továbbra is börtönben tartottak: ezek a többieknél hat-hét évvel később szabadultak. Másokat a szabadulásuk után, újabb bűncselekmények gyanújával ismét letartóztattak. Közéjük tartozott Balázs is.

„Ügyész elvtárs, foglaljon helyet!” (Szörény Balázs elbeszélése izgatási peréről.) 1963. március 27-én szabadultam. Mondhatni attól a pillanattól kezdve, hogy kiléptem a börtön kapuján, éreztem, hogy figyelnek. Nem volt rá ürügyük, hogy kizárjanak az amnesztiából, nem voltam visszaeső, nem vádoltak gyilkossággal, rablással. Valami új ügyet kellett rám verniük, ha ismét elítélnek a hátralévő négy évemet is le kell töltenem.  Azt viszont nem bírtam, meg nem is akartam megállni, hogy ne beszéljek a börtönről, arról például, hogy a kihallgatásaim során összevertek. Tudtam, hogy sokkal több embert végeztettek ki, mint Haynau a szabadságharc leverése után, de tudtam, ha ebből izgatási ügy lenne, nincs rá módom, hogy bizonyítsam, igazat mondtam. Nyilvánvaló volt, hogy besúgókat állítottak rám, mindenkire gyanakodtam, de persze nem tudtam, hogy kik a besúgók. Találkoztam egy rabtársammal, elpanaszolta, nem tanulhat, nem kap rendes állást, elhatározta, hogy külföldre szökik. Lebeszéltem, de hajthatatlan volt, szereztem neki egy iránytűt. Aztán megtudtam, hogy már Győrnél leszedték a vonatról. Egy többszörösen büntetett szélhámos dobta fel, ugyancsak rabtársunk volt: sok pénzért segítséget ígért neki, meg is kapta a pénzt, aztán bejelentette a tartójának, hogy a volt rabtársa tiltott határátlépésre készül.  Tudtam, hogy én következem, a lakásomról meg a szüleim lakásáról is eltűntettem mindent, amit felhasználhatnak ellenem: a forradalomról szóló külföldi kiadványokat, a saját feljegyzéseimet a börtönről. A házkutatásra azonban elég sokára került sor. Endrét, aki disszidálni akart, 1963. szeptember 9-én szedték le a vonatról, engem csak december 9-én vettek őrizetbe, de még akkor is kiengedtek. Már az ávósok se a régiek, gondoltam. Közben rám eresztették az erkölcsrendészetet, akkor a csoportszex szeméremsértés álnéven bűncselekmény volt, de aztán ezt abbahagyták. Talán azért, mert azok között, akik részt vettek a szexpartikban, elég magas állású emberek is voltak. Végül a következő év februárjában tartóztattak le, akkor hét hónapig voltam vizsgálati fogságban. A kihallgatási jegyzőkönyveket a szokásos rendőrnyelven fogalmazták meg, tele olyan minősítésekkel, amelyeket én sosem mondtam volna. Nem írtam alá, fenyegetődztek, de végül beleegyeztek, hogy a magam szavaival mondjam el a vallomásomat, azaz én diktáljam a jegyzőkönyvet. Sajnos a noteszemet nem rejtettem el, megtalálták, annak alapján gyűjtötték össze a tanúkat. Szembesítéskor megkérdeztem a tanút, megfenyegették-e, hogy kirúgják az állásából, ha nem vall ellenem. Volt, aki elmondta, igen, megfenyegették, vagy az állásával, vagy azzal, hogy tanúból gyanúsított lesz. Ezt is megismételtem a saját vallomásomban, nagyon nem akarták beírni, de végül beírták. Összeállítottam egy anyagot a fenyegetésekből. Borbély őrnagy gúnyosan kijelentette, ha húsz tanú közül egy se tesz terhelő vallomást, berendeli a következő ötvenet, azok között majd csak akad megfelelő tanú. Ezt is beírtam a feljegyzésembe. De mindez nem segített volna, ha nincs egy bírónő, bizonyos Kelemen Ágnes, aki korrekt módon vezette a tárgyalást, és határozottan szembeszállt az ügyész követeléseivel. Ilyen a Rákosi-rendszerben vagy 1957-ben elképzelhetetlen lett volna. Kelemen Ágnes velem körülbelül egy idős, harminc- valahány éves nő volt, elég csinos, rövid, sötét hajjal. Halkan beszélt, de időnként éles hangon felcsattant. Amikor egyetemre járt, már akadtak oktatók, akik a bírói függetlenségről beszéltek meg a kirakatperekről.  A Fővárosi Bíróságon 1964. június 8-tól megtartott tárgyaláson zárt tárgyalás elrendelését kértem, majd kértem a tanács elnökét, hogy ismertesse a kihallgatások körülményeiről készített, az iratokhoz csatolt feljegyzésemet. Az ismertetés végeztével Sárkány ügyész, nomen est omen, felugrott a helyéről, és üvöltve megfenyegetett, hogy az elmondottakat a vádhatóság feljelentésnek tekinti, a bíróság csak hozassa ide a BM nyomozóit a kérdés tisztázására. A bírónő ügyész elvtárs megszólítással figyelmeztette Sárkány Miklóst, hogy a vádlott a védekezését terjesztette elő, így az nem tekinthető feljelentésnek. De az ügyészség indítványozhatja a nyomozók kihallgatását. Az ügyész erre észbe kapott, és nem indítványozta. Tanúként hallgatták meg egy volt osztálytársamat, egykori barátomat, aki hivatásos katona, politikai tiszt volt. Elmondta, hogy tizennégy éves korunkban mint kommunisták együtt vitatkoztunk a reakciós osztálytársainkkal, és 1956 tavaszán is egyetértettünk Rákosi és Gerő megítélésében. A szabadulásom után is találkoztunk, de akkor elhárította, hogy politikáról vagy a börtöntapasztalataimról beszéljünk. Viszont elmondta, hiába válaszolta a kihallgatóknak, hogy előtte semmiféle politikai kijelentést nem tettem, ezt többszöri kérésére sem voltak hajlandók jegyzőkönyvbe venni. Végül a sok tanú közül egyedül a szüleim lakása melletti eszpresszó kávéfőzőnője vallott ellenem. Azt állította, a Kennedy-gyilkosság kapcsán kijelentettem, kizártnak tartom, hogy az amerikai rendőrség részese volt Kennedy merénylője meggyilkolásának. Ilyet csak a kommunista rendőrségek csinálnak. A noteszomban volt egy bejegyzés, hogy az angol nyelvvizsgám után mentem be a presszóba. Azt könnyű volt igazolnom, hogy a nyelvvizsgám 1963. november 15-én volt, Kennedyt viszont egy héttel később, november 22-én gyilkolták meg, a tanú tehát nem szavahihető. Erre az ügyész megint felugrott, és azt kiabálta: a tanúnak igaza van…  A bírónő azonban ismét leintette: – Ügyész elvtárs, foglaljon helyet, most nem kapott szót. A tárgyalás során Kelemen Ágnes még egyszer rendre utasított az ügyészt, mire az azt kiabálta, hogy a maga részéről nem kívánja folytatni a tárgyalást, ellenben a feletteseinek jelentést fog tenni. Ez nemcsak hisztérikus kirohanás volt, bizalmas információkból megtudtam, hogy mind az ügyész, mind a nyomozók jelentették a főnökeiknek, hogy a bíróság hajlik a védekezési taktikám elfogadására. Ez pedig árt a Belügyminisztérium tekintélyének. Az ügyész beadványa nyomán Pócsi Lajos, a Legfőbb Ügyészség állambiztonsági osztályának a vezetője vizsgálatot rendelt el. Állítólag Benkei András belügyminiszter és Nezvál Ferenc igazságügyi miniszter is tárgyalt az ügyről. A bíróság viselkedése ennek ellenére nem változott. Végül a Fővárosi Bíróság az I. rendű vádlottat tiltott határátlépés előkészülete miatt egy évi, a II. rendűt, aki pénzért segítséget ígért a disszidáláshoz két év hat hónapi szabadságvesztésre ítélte, engem pedig bizonyítottság hiányában az izgatás vádja alól felmentett. Megfellebbeztem az ítéletet, a Legfelsőbb Bíróság bűncselekmény hiányában mentett fel. Nyomban kártérítést kértem az Igazságügyi Minisztériumtól. Halogatták a kifizetést, végül módosították a jogszabályt: a kártérítésről az Igazságügyi Minisztérium mérlegelés alapján dönt. Szerencsém volt a bírónőkkel az izgatási ügyben is, meg négy évvel később is, amikor megpofoztam egy pimasz, kötekedő rendőrt. Persze ebben a második ügyben sokat segített maga a rendőr, aki sértettként egyszerre akarta bizonyítani, hogy elkövettem a hivatalos személy elleni erőszak bűncselekményét, ő ellenben olyan fasza gyerek, hogy hozzá sem tudtam érni. Ebbe aztán alaposan belezavarodott, nem lehetett komolyan venni a vallomását. De mind a két esetben azt éreztem, hogy meggyőztem a bírónőket, mellém állnak*.   

*Az izgatási ügy leírásához felhasználtam Pécsi Vera Baklövés címmel közreadott dokumentációját:
Lásd http://www.rev.hu/ords/f?p=600:2:::::P2_PAGE_URI:kiadvanyok/szovegek_
evk2000/pecsi

A csoportszex Kálvinja. (Miklós visszapillant.) Az izgatási pere részleteit Balázs évekkel később mondta el, amikor már közelebbi, baráti kapcsolatba kerültünk. Felfigyeltem Pócsi Lajos nevére: tizennyolc évvel Balázs ügye után engem is kihallgatott. Még mindig ő volt a politikai (állambiztonsági) osztály vezetője a Legfőbb Ügyészségen. Nem akart kiengedni pisilni, de aztán talán észbe kapott, hogy mégsem 1951-et írunk, és ő maga strázsált a WC ajtaja előtt. Az elbeszélést hallgatva az volt a benyomásom, Balázs szerénykedik. Kelemen Ágnes viselkedése több volt, mint bírói függetlenségének a védelme. Átütött rajta a rokonszenve a vádlott iránt; imponált neki, hogy a jegyzőkönyv tanúsága szerint az előzetes letartóztatásban lévő gyanúsított az ujja köré tekerte a kihallgatóit, maga mellé állította a tanúkat, nevetségessé tette az ügyészt. A magánjellegű érdeklődéséről árulkodott az is, hogy a terhelő tanút, a kávéfőzőnőt megkérdezte, volt-e szexuális kapcsolata a vádlottal, és nem motiválja-e a vallomását, hogy a vádlott elhagyta. Igen, Balázsnak legendás hatása volt a nőkre. Talán ezt a képességet, ennek a technikáját szerettem volna ellesni tőle, jóllehet tudtam, a vonzerőt nem lehet tanulni. Én csak afféle möchte gern nőcsábász voltam, aki csak szaladgál a nők után, de a nagy igyekezetével el is rontja az esélyeit. Balázs nem jóképű volt, ahogy férfiakra mondani szokták, sőt, nem volt jóképű. Ellenben szép volt, tökéletes test, még ötven éves korában sem volt rajta egy deka felesleges zsír sem. Holott soha semmit nem sportolt, nem is volt különösebben izmos, lágyan volt szép, ahogy a klasszikus Apollo-szobrok. Aki csak az utcán látta, felöltözve, agyonhordott ruhákban, az talán észre sem vette ezt a szépséget. Otthon, a csöppnyi szobájában azonban jobbára az ágyában élt, nem fedte más, csak a fecskének nevezett aprócska fürdőnadrág, ebben nyitott ajtót, akárki jött hozzá, akkor sem vett fel semmit, amikor kávéval vagy itallal kínálta a vendégeit. Szeretkezés közben szoborszerű szépségből haragvó, démoni istenséggé változott át: arca feszült lett, dühödt, fenyegető. Őszülő, csigás haja azonban még így is fennköltnek mutatta a fejét. Aki közelről nézte, de kívül maradt az aktuson, úgy látta: maga Zeusz baszik itt a keskeny heverőn. Nem udvarolt a nőknek, nem mondott soha szépeket, tudta, hogy úgyis a nők döntenek, nem érdemes nyomulni. Ellenben nyíltan, mondhatni szakszerűen beszélt a szexről, volt, aki a szövegéről ismerte fel, hiszen, aki személyesen nem ismerte, az is tudhatta róla, hogy a szexuális szabadság igehirdetője. Közben kínosan korrekt volt, pénzügyekben éppen úgy, mint szerelmi ügyekben. Egy nő szenvedélyes szerelme sem késztette arra, hogy viszontszerelemmel áltassa imádóját. Ugyanakkor azt hirdette, partnerei sokasága ellenére monogám alkat. Való igaz, volt az életében néhány nő, akikhez odaadóan ragaszkodott: a szerelmük azt is túlélte, hogy mindketten régóta új kapcsolatban éltek. 

A csoportszexet Balázs programként hirdette. Az akkori jogszabályok a szexuális aktust, ha kettőnél több személy vett benne részt, szeméremsértésnek minősítették, így a csoportszex büntethető volt. Erre hivatkozva Balázs a rendszer elleni lázadásként propagálta a csoportszexet. Elmondta, hogy huszonéves korában volt néhány csoportszex-élménye, a börtönben sokszor gondolt rájuk, amikor kiszabadult, sikerült szexpartikat szerveznie. Az ideológia később jött hozzá. Engem nagyon foglalkoztatott a csoportszex. Az új barátaim, akik lassanként felváltották a kávéházi ismeretségeket, elkötelezett hívei voltak a szerelmi szabadságnak, a csoportszex azonban a körükben nem volt elfogadott dolog. Egyesek kommunákat hoztak létre, mintegy tiltakozásul a rendszer álságos családpropagandája ellen. A kommunában közösen gazdálkodtak, együttesen gardírozták a gyerekeket, egyetértettek abban, hogy a marxizmus nem a szükségszerűség, hanem a szabadság filozófiája, a létező szocializmus pedig nem szocializmus. Ebbe az elvi összetartozással is megerősített közösségbe belefért, hogy olykor váltogassák a partnereiket, a nők talán még inkább, mint a férfiak, s ezt nem illett kifogásolni, de hármasban, négyesben nem jöttek össze. Talán azért nem, mert a partnerek cseréjét indokolhatta az érzelmek fellángolása, vagyis belefért az érzések szabadságharcának keretébe, a csoportszex ellenben első rápillantásra egyszerűen szex volt, érzelmek nélkül, mint egy pornófilmben, amelyet ebben a társaságban ugyancsak megvetettek. Amire azonban megismerkedtem velük, már kijártam Balázs iskoláját. A Balázzsal való első találkozásunk időpontjához képest eltartott egy ideig, amíg Balázs felvetette, hogy hozzunk össze egy négyest. Nekem azonban ehhez nem volt partnerem. Végül elhívtam Annit, akivel rengeteget beszéltünk szexről, de nem volt köztünk semmi, mindig éppen másba volt szerelmes.  Mint várható volt, Anni nem akart beszállni a szexbe, elköszönt és elment. Időközben azonban megérkezett Valló Éva, Balázs egyik barátnője. A megérkezése előtt annyit tudtam róla, hogy egy ismert, legendás hírű tudós titkárnője és szeretője. Nyilván a felfokozott várakozásnak is része volt benne, hogy nyomban beleszerettem. Pedig első pillantásra nem is volt vonzó, vastag szemüveget hordott, a sűrű, vastag szálú, sötét haja, összenőtt szemöldöke azt sejtette, hogy a lába is szőrös, ráadásul mesterkéltnek tetsző nyúlós hangon beszélt. Viszont vékony volt és törékeny. Fájdalmas vágy fogott el, már nem is a csoportszex izgatott, hanem Évát szerettem volna magamhoz ölelni. De éppen ezért nem akartam, hogy Balázs kedvéért feküdjön le velem. Mint a legtöbb férfi, a csoportszexet úgy képzeltem, hogy két nővel vagyok.  Most fordított helyzet jött létre: elrémített a gondolat, hogy egy férfival feküdjem egy ágyban. Megkérdeztem Évát, maradjak-e, a kitérő választ visszautasításnak vettem, és elmentem. Az utcán azonban úgy éreztem, szörnyű hibát követettem el, Évát soha nem fogom látni. Némi vívódás után felhívtam Balázst, Éva ekkor határozottan hívott, jöjjek vissza. Hajnalig voltunk együtt, Éva vékony teste, vastag szálú sötét haja, nyúlós hanghordozása továbbra is megbűvölt. Legerősebb élményem mégis Balázs hatalmas tökének rémítő látványa volt.

Amikor az első döbbenet elmúlt, és már túl voltunk néhány szexpartin, időnként eltöprengtem, vajon Balázs számára a politikán túl is olyan fontos-e a csoportszex? Időnként férfiakkal is összejött, holott úgy láttam, nincsen benne cseppnyi homoerotikus késztetés sem, legfeljebb azt gondolja, a szabadság és a lázadás eszméje megköveteli tőle, hogy ezt se utasítsa el. Viszont megesett, hogy hárman ott feküdtünk a keskeny ágyban; megszólalt a telefon, és Balázs végeláthatatlan vitába keveredett valamilyen politikai kérdésről. Amikor végre abbahagyta, ránk nézett, akik ingerülten és zavartan vártunk rá, és kaján mosollyal Petőfit idézte: „Szabadság, szerelem…”.     

Rokonaink, a bonobók. A féltékenység, a szerelemféltés voltaképpen csak egy szó (illetve kettő) egy jelenségre, amely mélyen gyökeredzik az emberi, sőt az állati természetben. Általánosabb neve a versengés, a fölé- és alárendeltségi viszonyok hálója (nevezzük az utóbbit a fölény mintájára alánynak), amely az élőlények minden csoportjában jelen van, gondoljunk csak a picking order, a csípésrend szigorú hierarchiájára a baromfiudvaron. A versengést a csoportban élő élőlényeknél az együttműködés egészíti ki, együtt vadásznak, együtt védik a területüket. Legközelebbi genetikai rokonainknál, a bonobóknál, mondják az etológusok, a szex az összetartozás erősítésére, a konfliktusok elsimítására is szolgál. Két bonobócsapat összetalálkozásakor a nőstények szexuális kezdeményezése megelőzi a hímek összecsapását. De hát a bonobóknál a nőstények vannak domináns szerepben. Van mit tanulnunk tőlük. 

Csoportszex-ügyekben kezdőkkel, főleg nőkkel előfordult, hogy kíváncsiságból, vagy rábeszélésre belementek a csoportszexbe, de amikor azt látták, hogy a párjuk farka eltűnik a másik nő hüvelyében, vagy különösen, ha azt érzékelték, hogy a pasijuk jól érzi magát a másik nővel, tiltakozni kezdtek, és elrontották mind a maguk, mind a többiek örömét.  Ilyen értelmében Balázs természetesen nem volt féltékeny. Ellenkezőleg. Elvárta, hogy a barátnője, aki az ő szervezésében került a csoportba, teljes odaadással vegyen részt benne. Ebben a tekintetben nem tett különbséget a tartós, érzelmileg fontos és az alkalmi kapcsolatok között. Az sem tette féltékennyé, hogy a másik férfi szexuális teljesítőképessége felülmúlja az övét. Nem volt féltékeny, mert tudta, hogy a nők így is rajonganak érte. A dominanciájára volt féltékeny, arra, hogy minden helyzetben ő maradjon az ügy ura. A szabadságot hirdette, de igazi macsó volt az Úr színe előtt. Persze nem fizikai erővel védte a helyét a hierarchiában, nem is ordítozással, hanem azzal, hogy a nők, akik fontosak voltak a számára, sorra függő helyzetbe kerültek vele szemben. Ezt részben az éles eszével érte el, azzal, hogy átlátott embereken és helyzeteken, a nők pedig úgy érezték, számíthatnak rá, rábízhatják magukat szabad életű kedvesükre. De még az éles észen kívül is megvolt benne a titokzatos mágnesesség, amely hozzá tapasztotta a nőket.

Közpolitikai intermezzo. Munkaköri leírásom szerint olyan intézménynél dolgoztam, ahol feladatunk a Párt, (természetesen csakis az egyetlen, az uralkodó pártról lehetett szó) kulturális politikájának megvalósítása volt. Véleményem a rendszerről nem sokat változott azóta, hogy 1956. november 4-én arra ébredtem, repülőgépek vijjognak a ház fölött, ahol laktam. Azon a hajnalon elhatároztam, hogy a kommunizmusnak semmilyen formáját nem fogadom el. Meggyőződésem és munkaköri feladatom szemben állt egymással, ez mégsem okozott súlyos konfliktust. A társadalom többsége ugyanígy gondolkodott: a rendszert, amelyben éltünk, semmibe vették, de kerülték, hogy szembe kerüljenek vele. A kollégáim legalább négy-öt évvel idősebbek voltak nálam; vagy azt gondolták, hogy a rendszeren úgysem lehet változtatni vagy azt, hogy a gazdasági reformok fokról fokra mégis változtatnak rajta. Ehhez képest felszabadító élmény volt, hogy egy új generációval, nálam négy-öt évvel fiatalabb fiúkkal és lányokkal barátkoztam össze.  Ez a generáció nem hitt sem a rendszer örökkévalóságában, sem abban, hogy a reformok megváltoztathatják. Úgy vélték, „a létező szocializmusból” nincs békés átmenet az igazi szocializmusba, a változást politikai, esetleg forradalmi harccal kell kikényszeríteni. Ennek a szellemi alapja, vélték akkor, nem lehet más, mint a hamis, hivatalos marxizmussal szembeszegezett igazi marxizmus. Nézeteik nem álltak távol attól a világnézeti hullámtól, amelyet Nyugat-Európában és Amerikában újbaloldalnak neveztek, bár a létező szocializmusban szerzett tapasztalataik szembe is állították őket az újbaloldal antikapitalista illúzióival. Lozsádi Judit ehhez a körhöz tartozott, de a körnek egy másik alköréhez, így egy időre elszakadt azoktól, akik az egyetemi évei alatt a legközelebbi barátai voltak. Kapcsolatunk révén ismét teljes jogú tagja lett a régi társaságának.  Borza Géza ugyanis, aki ennek a körnek akkoriban a szellemi vezetője volt, afféle bezzeg-gyerekként fedezett fel magának. Lám, egy ember, aki idősebb is nálunk, más a kulturális háttere, mégsem gyanakvó idegenkedéssel tekint ránk, mint a hozzá hasonlók általában, hanem nyitott, fogékony arra, amit mondunk. Engem viszont elkápráztatott új barátaim szikrázó logikája, és rokonszenvet keltett benne az is, hogy a halkan morgolódó kollégáimmal ellentétben vállalták a rendszer kritikus ellenzékének a szerepét. Egyszerre visszaemlékeztem a gimnazistaként olvasott, de időközben elfeledett Marx-szövegekre. A kávéházban régi beszélgetőtársamnak, Kommerell Petrának próbáltam továbbadni a frissen tanult eszméket. Petra egy darabig nem is értette, miről beszélek. Amikor azonban megértette, hogy a „marxi intenciók” alapján megvalósítandó igazi szocializmust hirdetem, elképedve kiáltott fel: – Te jó Isten, hányszor kell még megenni a kefét?

„Vigyázzanak, mert maguk is bepettyeződnek.” (Borza Géza elbeszélése rendőri kihallgatásáról.) 1971 áprilisában Budapesten járt egy kaliforniai újbalos aktivista, Marcuse tanítványa, néhányan találkoztunk vele a Deák téri evangélikus templom mellett, a Mignon presszóban. Közel volt oda a Budapesti Rendőr-főkapitányság, a presszó mindig tele volt civil ruhás nyomozókkal, nehéz lett volna nem felismerni őket. De a találkozás helyétől függetlenül is nyilvánvaló volt, hogy figyelnek bennünket. Marcuse a Szovjetuniót éppen olyan imperialista nagyhatalomnak tekintette, mint az Egyesült Államokat, őt ellenben a szovjet sajtó báránybőrbe bújt farkasnak nevezte. A szocialista állambiztonsági szervezetek mindig meg voltak győződve róla, ha három ember arról beszélget, hogy nem tetszik a rendszer, nyugati titkosszolgálatok állnak mögöttük, és a CIA pénzeli őket. Akkor meg különösen élénk lehetett a titkosszolgálati érdeklődés: pár hónappal korábban tartóztatták le Angela Davist, Marcuse tanítványát azzal a váddal, hogy ő vásárolta a fegyvert, amelyet a tárgyalóteremben rászegeztek Harold Haley bíróra. A túszejtésnek több halálos áldozata volt, köztük a bíró is.  Lehet, hogy azt lesték, nem veszünk-e át ott az eszpresszóban fegyvereket az amerikai fiútól, bár azt hiszem, senki sem volt köztünk, akinek valaha is volt a kezében pisztoly. Igaz ugyan, hogy én légpuskával egészen jól lövök, nyertem is néhányszor vásárfiát a városligeti céllövöldékben. Innen a presszóból mentünk Körmendi Miklós házibulijába. Miklós a szüleitől rá maradt tágas lakásban lakott, az áprilisban rendezett házibulikon, azt hallottuk, olykor száznál is többen jönnek össze. Számítottunk rá, hogy számunkra idegen emberekkel találkozunk majd, de hogy ilyen pofák lesznek Miklósnál, aki mégiscsak egy finom lelkű intellektuel, arra nem számítottunk. Ahogy benéztem a nagyobbik szobába, ahol a vendégek táncoltak, rögtön egy nagydarab, nagy hasú ember bukkant elém, akiről a félhomályban is lehetett látni, hogy koszos. Részeg hangon üvöltözött, valamilyen főorvosnak a kurva anyját szidta. Szerencsére ott volt a társaságban Nagy Bernát, a vastag bajuszú történész. Az ő társadalom-ismeretében az ember sosem csalódik. Bár a zajban a motyogását alig lehetett érteni, megtippelte, hogy a részeg pasas csak novellaíró lehet, így bukkant fel Miklós társaságában. Kisvártatva Miklós megerősítette, valóban, novellista, sűrűn jelennek meg írásai, de azon felül a piszkos kezével még orvos is, részegen rendel valamilyen üzemi rendelőben, üvöltözik a betegekkel, de azok rajonganak érte. Volt ott még egy magas, sovány ember, a végtagjait valószínűtlenül hosszúaknak láttam. Ahogy az égbe nyúló kezével a szekrények tetejét tapogatta, olyan volt, mint egy jeti, a jégkorszakot túlélt legendás ősember, akire időnként rábukkannak a Himalája jeges lejtőin, de elkapni sosem tudják. Ez is folyton üvöltözött; Miklós elmondta, hogy költő, valaha zongoraművésznek készült, Kodály sokra tartotta, de aztán felhagyott a zenével. A kávéházban élt, reggel ivott egy presszókávét, délután kért egy pohár szódát, a WC-ben mosakodott, gatyára vetkőzve. Hogy mit evett és hol aludt, azt senki sem tudta. Feltűnt még egy láthatóan erős testalkatú férfi, lehetett volna kidobó ember egy kuplerájban, ha lett volna kupleráj. Nem üvöltözött, de sűrűn nyitogatta a száját, erőlködve megnyalta az ajkát, ebből látszott, hogy az alkoholtól ki van száradva a szája. Egy kis kör állta körül, a házigazdát utánozta: félreismerhetetlen volt Miklós enyhe raccsolása, időnként elakadó beszéde, ahogy elgondolkodva magyaráz valamit. A közönsége hatalmasakat nevetett a produkción; az volt a benyomásom, ez a nagyöklű pasi istenáldotta színészi tehetség. Láthatólag népszerű volt a társaságában, a nők hízelegtek neki. Ezeket a benyomásokat apránként szedtem össze, ahogy egyszer-egyszer bemerészkedtem a táncteremként szolgáló nagyobbik szobába. Mert egyébként a másik szobában ültünk mindahányan, akik együtt érkeztünk a Mignon presszóból, ahol meghallgattuk az amerikai vendég elbeszélését az egyetemi diáktanács választásáról. Mindenben nekik volt igazuk, mondta az amerikai, a szónokaik nagy tapsot kaptak, sajnos ennek ellenére a tizenöt tagú diáktanácsba csak két jelöltjük került be.  Eléggé kiríhattunk a társaságból. Miklós odajött hozzánk: – Olyanok vagytok – mondta –, mint a nyugati diplomaták csoportja a bolgár nagykövetségen, a Bulgária nemzeti ünnepe alkalmából rendezett fogadáson. Megint átmentem a táncos szobába, akkor vettem észre Szörény Balázst. Öt ismertem, de inkább csak hírből. A bátyjáról többet tudtam: egy angol folyóiratban olvastam egy tanulmányát Trockijról.   Az volt benne a furcsa, hogy egy olyan folyóiratban jelent meg, amely közelebb állt Trockij nézeteihez, mint a hivatalos szovjet állásponthoz, a szerző mégis inkább Sztálin álláspontját vette védelmébe Trockijjal szemben. Balázs körül láthatólag ott volt a sleppje, egy betegesen sovány férfi, állítólag kiváló matematikus, a felesége, aki a tekintetét nyugtalanul járatta körbe, mint aki azt keresi, ki az, akivel a leghamarabb megcsalhatná a férjét. Volt velük még egy szemüveges nő, a vastag szemüvege azt sejttette, nagyon rossz a szeme. Hozzájuk tartozott egy egészen fiatal, romantikus szépségű, vékony, sötét hajú lány is, az volt a hirtelen benyomásom, hogy Szörény Balázs minden nőre hajt ugyan, de ebbe a lányba beleszeretett. Azért írtam le ezt a társaságot kicsit részletesebben, mert hamarosan viszontláttam őket. 

Két nappal később a feleségem címén idézést kaptam, holott erről a címről már hónapokkal előbb elköltöztem, igaz, az új címemre nem jelentkeztem be. Az idézés másnapra szólt a Budapesti Rendőr-főkapitányság vizsgálati osztályára. A lapról nem derült ki, hogy terheltként vagy tanúként idéznek-e, de ez a szabálytalanság nem volt szokatlan a rendőrség gyakorlatában. Rajtam kívül még ketten kaptak idézést azok közül, akik az amerikai Marcuse-tanítvánnyal találkoztunk. Mind a hárman akadémiai intézeteknél voltunk aspiránsok, a kandidátusi értekezésünkön dolgoztunk, még két évünk volt a megírására. Nyilvánvaló volt, hogy az amerikairól, a vele való kapcsolatunkról akarnak kérdezni. Még aznap este megbeszéltük, milyen várható kérdésre mit feleljünk. 

A vizsgálati osztályon azonban az amerikairól szó sem esett. Üljünk le, várjunk mondta a rendőr, aki felkísért bennünket az emeletre. Legnagyobb meglepetésünkre a folyosón Szörény Balázst pillantottuk meg, továbbá a sovány férfit és a három nőt, aki velük volt Miklóséknál. Az idézésük nyilván korábbi időpontra szólt, mert már mind ott voltak, amikor mi megérkeztünk. Egymás után hívták be a társaság tagjait, velünk nem foglalkoztak. Szörény Balázs a kihallgatása után odajött hozzám, és azt mondta, állítólag információjuk van, hogy Valló Éva, aki nemrég kapott útlevelet, kinn akar maradni, kint várja a pasija, aki három éve disszidált. – Azt se tudom, ki a Valló Éva – feleltem, bár sejtettem, hogy a szemüveges nőről lehet szó. – Hm – mondta Szörény Balázs –, akkor lehet, hogy benneteket csak ijesztgetési céllal hívtak be. – Tessék abbahagyni a beszélgetést, ez nem kávéház – szólalt meg a folyosón posztoló rendőr. – Maga üljön vissza a helyére. Jó három órát ültünk a vizsgálati osztály folyosóján, amikor közülünk elsőként Fényes Ferit behívták. Körülbelül húsz perc múlva jött ki. – Igaza volt Szörénynek – mondta. – Nem akartak semmit, csak ijesztgettek. Közülünk a harmadik, vagyis az utolsó meghallgatott voltam. A kihallgatók ketten voltak, mindketten civilben, pár lap papír hevert előttük, az írógépet félretolták, tehát nem akartak szabályos jegyzőkönyvet felvenni. Az volt a benyomásom, nem is ez a munkahelyük, talán a Gyorskocsi utcából, a Belügyminisztérium vizsgálati osztályáról jöttek át. Ott állambiztonsági, azaz politikai ügyekben tartanak kihallgatásokat, a helyszín megválasztásával azt akarták hangsúlyozni, ez nem politikai ügy, a hazatérés megtagadása igazgatásrendészeti bűncselekmény.  Megkérdezték, hogy kerültem Körmendi Miklós házibulijára, mik voltak a benyomásaim. Azt feleltem, a házigazdán kívül jóformán nem ismertem senkit, a másik szobában ültem a régi barátaimmal. Bólintottak, mint akik tudják, hogy így volt, nyilván volt néhány besúgójuk a helyszínen. Megkérdezték, honnan ismerem Valló Évát, és mit szólok ahhoz, hogy külföldön akart maradni. Elmondtam, hogy nem ismertem eddig, így azt sem tudtam, hogy van útlevele, és mit akar vele kezdeni. Erre is bólintottak, ezt is tudták. Magamban csodálkoztam, ha a házibuli a téma, hogy hogy nem hívták be a házigazdát, de hamarosan erre is kaptam valamiféle választ. – Tudja – mondta az egyik nyomozó, vélhetőleg ő volt a magasabb rangú –, mindenki gyűjt valamit, akinek sok pénze van, az festményeket, akinek kevés van, az papírszalvétát, gyufás skatulyát. Ez a Miklós kurvákat gyűjt. Azokkal csak az a baj, hogy nem lehet őket gombostűre szúrni, mint a lepkéket. De hát ez a Miklós dolga. Az volt a benyomásom, Miklóst figyelik, de nem veszik nagyon komolyan, ezért is nem hívják be. – Na, Géza – mondta a magasabb rangú belügyes az emberséges, jó rendőr hangján –, most ez alatt a néhány óra alatt láthatta, hogy mi mindenre odafigyelünk, mindenről tudunk. Láthatta, milyen társaságba keveredik, ha nem vigyáz magára. Ez persze a külföldi kapcsolatokra is vonatkozik. Maga komoly ember, ha megírta a kandidátusi értekezését, nyilván kutató lesz, vagy egyetemi oktató, gyakran utazhat külföldre. De ha nem vigyáznak, ha ilyen társaságba keverednek, maguk is bepettyeződnek, és akkor nem lesz magukból tudós, egyetemi tanár, és még örülhetnek, ha Lajosmizsére elutazhatnak, nemhogy New Yorkba. – Ezt az utolsó mondatot kicsit emeltebb hangon mondta, a „bepettyeződnek” szót külön megnyomta, és szúrós szemmel nézett rám. Aztán megint barátságosnak szánt hangon hozzátette: – Erről a mai beszélgetésünkről pedig egy szót se, mert mi azt is tudni fogjuk, és akkor indítunk büntetőeljárást államtitoksértés miatt, amikor akarunk. 

Ez a fenyegetődzése mégsem rémített meg. A kifejezése, „bepettyeződnek” annyira megtetszett, hogy széltében-hosszában meséltem. Két év se kellett hozzá, és valamennyiünket kirúgtak az állásunkból, eltiltottak a tudományos munkától, az egyetemi tanítástól. De persze nem azért, mert „bepettyeződtünk”, hanem azért, mert cikkeket, könyvet írtunk arról, hogy Marx miben tévedett, és hogy a rendszer, amely jogtalanul hivatkozik Marxra, rossz, javíthatatlan. Meg azért is, mert meg kellett mutatniuk, hogy vége a szabadosságnak, visszatért a kemény kéz politikája. De persze ilyen is volt már néhányszor. Sejtettük, hogy ez se tart örökké, és Sztálin csak nem támad fel.     

„Hányszor álmodtam…” (Judit feljegyzése, 1971. június.) Balázst áprilisban ismertem meg, Miklós születésnapi házibuliján. Rengetegen voltak, Borza Gézáék egész társasága. De ott volt Miklós régi köre is, Gézáék döbbenten nézték őket, különösen egy elhízott, koszlott, tökrészeg alakot, aki megállás nélkül ordítozott, ráadásul azt mondták róla, hogy orvos. Gézáékon látszott, hogy még az életben nem találkoztak ilyen figurákkal. Biztosan novellákat ír, mondta Nagy Bernát, különben, hogy kerülne ide? És tényleg, Miklós elmondta, hogy a doktornak rendszeresen jelennek meg novellái. Egy magas, ősz hajú férfi kért fel táncolni, egy egészen fiatal, sötét hajú, szép lánnyal jött. Fél perce se táncoltunk, amikor megkérdezte, Miklós barátnője vagyok-e, és voltam-e már csoportszexben. Magázott, utoljára a tánciskolában szóltak hozzám tánc közben magázva.  Elnevettem magam:  – Ja, maga az a híres Szörény Balázs, akiről Miklós beszélni szokott. Rokonszenves volt, bár a felét sem értettem annak, amit mondott, mert hadart és raccsolt. Alig pár hete jártunk Miklóssal, Eszterről beszéltem neki, a legjobb barátnőmről. Hetenként többször is felmentem Eszterékhez, segítettem lefektetni a két kislányát, nagyon szerettem náluk lenni. Miklós már korábban beszélt Balázsról, a csoportszexről, akkor egyszerre megkérdezte, nem lehetne-e Esztert bevonni egy hármasba. Teljesen felháborított a kérdés, élesen válaszoltam, megfordult a fejemben, hogy elmegyek, szakítok Miklóssal. De persze maradtam. Miklós újra meg újra visszatért csoportszex témájára, Esztert azonban ilyen vonatkozásban többször nem hozta szóba.

A kapcsolatunk Miklóssal hosszú időn át ingatag volt. Később, amikor talán a harmadik találkozásunkkor lefeküdtem vele, gyanakodott, nem azért hajtottam-e rá, mert így akartam visszakerülni Borza Gézáék társaságába, ahonnan mindenféle belvillongások miatt kiszorultam. Ezt viccből kérdezte meg, de láttam rajta, hogy félig-meddig komolyan gondolja. Aztán váratlanul összejött Jákó Margittal, aki csak felugrott valamiért, korábban nem is ismerte Miklóst, de ott ragadt, ki se mozdult a lakásból vagy két hónapig. Ez persze nagyon rosszul esett, Miklóshoz nem mehettem fel többé, de rendszeresen találkoztunk azon a félig-meddig titkos házi szemináriumon, amelyet Borza szervezett. Az összejövetelek után vagy Miklós kísért haza, vagy én kísértem el őt. Aztán Miklós lakásában volt valamilyen kulturális rendezvény, közben már beállt a nyár, egészen rövid szoknya volt rajtam, egy vékony trikó, talán a szerelmi bánattól a szokásosnál is soványabb voltam. Láttam, hogy Miklósnak elakad a lélegzete, amikor meglátott. Ekkor nevezett először őzsutácskának. A gimnáziumban Zsiráfnak hívtak, mert magas és sovány voltam, nem szerettem, hogy zsiráf vagyok, az őzsutácska hihetetlenül jól esett. Persze aztán rájöttem, hogy Miklós könnyen mond olyan szövegeket, amelyekről sejti, hogy jól esnek a megcélzott nőnek. Hamarjában azt is elmondta, hogy Margit, mihelyt túl van az államvizsgáján, elköltözik, a kapcsolatuknak vége. Néhány nap múlva egy eszpresszóban találkoztunk, megbeszéltük, hogy ott folytatjuk, ahol április végén abbahagytuk. Nagyon szeretné, mondta Miklós, ha elmennék vele Balázshoz, ott lesz Valló Éva is, akiről korábban is beszélt nekem. Ha nem lenne komoly, hogy hamarosan szakít Margittal, bizonyára őt akarná elvinni Balázshoz. Nyilvánvaló volt, Miklósnak fontos, hogy engedjek neki. 

Ezért is mentem bele, nem nagy lelkesedéssel, hogy vele menjek. Itthon tettem-vettem, húztam az időt, reménykedtem, hátha történik valami, és mégse kell elmennem. Miklós úgyis mindig késik, nemegyszer vártam már rá, biztos még ő sincs ott a Felszabon. De persze ott volt, ezúttal nem késett, viszont nem is tett szemrehányást, láthatólag kerülni akarta a konfliktust. Egy üveg bor volt nála, mintha valami rendes vendégségbe mennénk. Évára kíváncsi voltam, bár amiket Miklós mondott a szőrös lábáról meg a nyúlós beszédéről, az nem tette különösebben vonzóvá. Balázs fürdőnadrágban nyitott ajtót, ilyen fecskét a Palatinuson hordtak, tíz évvel ezelőtt. A fürdőszobán keresztül mentünk be a szobába, Balázs visszabújt az ágyba Éva mellé, lehetetlennek látszott, hogy még ketten odaférjünk melléjük a keskeny ágyba. Ittunk egy korty pálinkát, aztán nem akartam húzni az időt, vagy pláne kéretni magam. Éva egyébként rokonszenves volt, Miklós eltúlozta a nyúlós hangot. Inkább az tűnt fel, milyen vastag szemüveget hord, amikor levette, tétova lett a pillantása, nyilvánvaló volt, hogy nagyon rosszul lát. Kiderült, ő is ott volt az áprilisi házibulin, de akkor nem figyeltem föl rá. Gyorsan levetkőztem, bebújtam az ágyba, Éva lábtól feküdt, hogy jobban elférjünk, mellé bújtam. Közben Miklós is levetkőzött, nyilván úgy képzelte, hogy engem kezd simogatni a szokásos módon, hogy belejöjjek a dologba, aztán átad Balázsnak. Nekem azonban hihetetlenül jól esett összesimulni Évával, nem volt szükségem semmiféle szoktatásra. Éva felemelkedett, fölém hajolt, szájon csókolt. Átöleltem, élveztem, hogy a nyelvét a számba dugja, viszonoztam, szokatlan gyönyörűség volt csókolózni vele. Láttam, hogy Miklós integetni próbál Évának, nyilván attól tartott, hogy Éva rámenőssége megriaszt. Éva azonban nem vette észre Miklós integetését, vagy nem törődött vele, érezte, hogy nekem jól esik, amit csinál. A szájába vette a mellemet, szopogatta. Az én mellem elég tömött, kifejezetten jól esett, hogy Éváé lágyabb, be tudtam szívni a szájamba. Aztán kölcsönösen simogatni kezdtük egymás punciját, mindketten nyomban megtaláltuk a másik csiklóját, egyszerre élveztünk el. De még nem akartuk abbahagyni, láttam, hogy a két pasi dermedten és irigykedve néz bennünket, folytattuk a csókolózást, a simogatást. Tudtam persze a pornókból, hogy a leszbikus érintkezés betetőzése a kölcsönös nyalás, de ehhez nem volt kedvem, és úgy éreztem, hogy Éva sem igényli. Jól megvoltunk azzal, hogy kézzel simogattuk egymást, most már lassabban, mint az első alkalommal, két ujjal benyúlva egymásba. Másodszor is elélveztünk. Nekem egyszerre Eszter jutott az eszembe, számtalanszor láttam a vékony, törékeny testét ágyban, hálóingben, mindig szégyelltem, hogy annyival nagyobb vagyok nála, a vállamig sem ért. Miközben a hüvelyem összerándult, Esztert láttam, az ő puncijába szerettem volna belefúrni a számat, a nyelvemet. Rájöttem, amit érzek, az nem barátság, szerelmes vagyok Eszterbe. Lenyugodtunk Évával – ez az, amire mindig vágytam, ez a lágy érintés – mondtam. – Hányszor álmodtam, hogy lányokkal vagyok, de aztán szégyelltem magam, igyekeztem elfelejteni az álmaimat. Miklós elégedetten, boldogan nézett rám, tudtam, hogy szakítani fog Margittal, együtt maradunk. Még az is átvillant az agyamon, hogy Miklós voltaképpen nő szeretne lenni, leszbikus nő, ezért szaladgál annyit a nők után, ezért akar minden nőt lefektetni. Évával úgy éreztük, azért a pasiknak is jár valami, lefeküdtünk Balázzsal és Miklóssal is, menet közben váltottunk, mindenki megkapta a magáét, elégedetten, jókedvűen mentünk haza a kora nyári éjszakában. Kíváncsi vagyok, hogy lesz tovább. Leszbikus aligha leszek, meg akarom tartani Miklóst, gyereket szeretnék. Miklós biztosan örülne, ha biszexuális lennék, szeretné, ha közös kalandjaink lennének. De vajon biszexuális vagyok-e, vagy „csak” beleszerettem Eszterbe? 

Keserűen folytatom ezt a feljegyzést, néhány nap múltán. Állandóan fáj a fejem, migrénem van, a fájdalomcsillapító semmit se használ. Pedig elégedett lehetnék, Miklós szakított Margittal, megmondta, hogy velem szeretne maradni. Ebben fontos szerepe volt annak is, hogy „beváltam” a csoportszexben, kiderült, szeretem a lányokat. Két nappal az Évával töltött este után felmentem Eszterékhez, tudtam, hogy Basa János, a férje nincs otthon, a munkája az estéi nagy részét lekötötte, a gyerekek már lefeküdtek, és hamarosan elaludtak. Eszter ágyban feküdt, influenzás volt, lázas. Leültem mellé az ágyra, simogattam a kezét, ahogy máskor is. Most azonban a csókolózás Évával felbátorított, már tudtam, mit szeretnék.  Ráhajoltam Eszterre, szájon csókoltam. Éreztem, hogy Eszter elhárítaná a közeledését, de szóval nem tiltakozott, engem pedig elragadott a vágy, szerelmes voltam Eszterbe, szenvedélyesen kívántam, hogy Eszter viszonozza ezt a vágyat. Csókolgattam Eszter apró mellét, felhajtottam a takarót, az arcomat befúrtam Eszter két combja közé. De éreztem, hiába csókolom Eszter ölét, hiába találom meg a nyelvemmel a csiklóját, Eszter teste egyre merevebb lesz, nem indul el a gyönyör felé vezető úton. Betakartam Esztert, összegörnyedve, szomorúan ültem az ágy szélén. Eszter megsimogatta a kezemet. – Judit, tudod, hogy nagyon szeretlek – mondta –, és tudom, hogy te is szeretsz. Azelőtt is éreztem, hogy a te szereteted több mint barátság. Az előbb nem mondtam, hogy ne csináld, mert nem akartalak megbántani. De nekem ez nem megy. Egy férfival sem menne. Tudod, hogy János rettenetesen féltékeny, a féltékenységi rohamaiban időnként brutális. Pedig semmi oka sincs rá, soha nem csaltam meg, nem is fogom. Nem elvből, nem, mert így illik, hanem mert amióta összekerültünk, csak hozzá kötődöm. De hiszen ezt te is tudod, és ő is tudja. Mégis izgatja, hogy félek tőle, és a félelemtől, a kiszolgáltatottságtól még jobban kívánom. Szégyellem, hogy így van, de nem tehetek róla. 

Ahogy hallgattam, hirtelen megfájdult a fejem, a sajgó fejfájás azóta sem hagyott alább.  Nyilvánvaló volt, hogy a barátságunk Eszterrel már sosem lesz olyan, mint korábban volt.  A megvallott, fájdalmas szerelemből nem lehet visszahajózni a békés barátságba. 

Cinkosság. (A bennfentes elbeszélő összefoglalója.) Házassági válságuk idején Miklós Mártély Mariettához költözött. Szörény Balázs egyszer azt mondta Mariettának, ne élje bele magát ebbe a kapcsolatba, Miklósnak csak Judit fontos. A találkozásuk után Marietta sírva ment haza, Miklóst pedig felháborította, hogy Balázs beleártja magát a kapcsolataiba, ellene hangolja az amúgy is labilis alkatú Mariettát. Szemrehányást tette Balázsnak, de magában el kellett ismernie, Balázs, mint általában, ezúttal is helyesen ítélte meg az emberi viszonyokat: minden válság, szakítás, párhuzamos szerelem ellenére Judit volt a fontos számára, és valószínűleg ő is fontos volt Juditnak. A Balázsnál töltött éjszaka megszilárdította a kapcsolatukat, Judit és Éva összefonódása a legizgalmasabb fantáziáinak felelt meg, hirtelen azt kívánta, úgy simuljon hozzá Judit, mintha ő lenne Éva.  A csoportszex valamiféle cinkosságot is kialakított közöttünk.  Támadt egy közös játékuk, félig-meddig titkuk, ami összekötötte őket. Ha Miklós összejött egy nővel, rögtön azon kezdett dolgozni, hogy behozza a családi hármasba. Judit pedig kedvesen fogadta a felbukkanó vendégeket, megnyugtatta őket, ha zavarban voltak a szokatlan helyzettől. Mindent megtett, hogy örömet okozzon a lányoknak, és ő is megtalálja velük a maga örömét. Egyébként nemcsak lányokkal, volt csoportszex négyesben is egy-egy másik párral, és hármasban Balázzsal meg más pasikkal is. Miklós figyelte Juditot, látta, hogy megmerevedik a lába, a lábfeje szinte vízszintessé feszül: ez biztosabb jele volt az elélvezésnek, mint a sóhajtozás vagy a sikoltás. Nem volt féltékeny, inkább maga is élvezte Judit gyönyörét, akár férfiakkal volt, akár nőkkel. Viszont irigyelte, ahogy Judit a nőket fűzte. Úgy érezte, ő maga nehézkes a nőkkel, nem tud könnyedén átváltani az általános társalgásból a szerelmi kezdeményezésbe. Az volt a híre, hogy minden nőre ráhajt, akiket csábítgatni próbált, sokszor csak legyintettek. Judit ellenben táncolni kezdett egy-egy lánnyal, pár perc múlva már szorosan átölelték egymást, aztán eltűntek egy üres szobában. Pedig az elragadott lányok között voltak olyanok is, akik korábban sosem jöttek össze nőkkel, sőt némelyek esküdöztek, el nem tudják képzelni, hogy egy nő megcsókolja őket. Ezeket a saját hódításait Judit, hiába kérlelte Miklós, többnyire nem vitte be a közösbe. De nem is voltak nagyon fontosak a számára. Miklós meg gyanakodott, szóvá is tette, hogy Judit nem is „igazi” biszexuális, csak az ő kedvéért játssza meg magát. Azt hiányolta, hogy Judit csókolódzik a lányokkal, „ujjazzák” egymást, összefonódik a combjuk, de szinte sosem csókolja a puncijukat. Fecske Zsuzsa biszexuálisnak mondta magát, Miklóssal együtt ment el Markos Gabihoz, aki nagy csoportszex-kedvelő volt. A két lány megörült egymásnak, néhány perc múlva mind a hárman ágyban voltak, Zsuzsa nyomban befúrta az arcát Gabi combja közé. Miklósnak később el kellett mennie, amikor végzett a dolgával, felhívta Gabit, hogy Zsuzsa ott van-e még. – Hogy itt van-e? – kérdezte Gabi vidáman. – Még most is nyal! Pedig legalább három óra eltelt azóta, hogy Miklós eljött Gabitól. 

Judit teherbe esett, összeházasodtak Miklóssal, három év alatt három gyerekük született. A nyitott kapcsolat a házasságkötés után is fennmaradt, bár élni a lehetőséggel inkább csak Miklós tudott, a három kisgyerek Juditnak minden idejét lefoglalta. Miklós ellenben továbbra is tartotta a kapcsolatot Balázzsal, és többnyire nem mondott nemet, ha Balázs rátelefonált, hogy van nála egy nő, aki szívesen látná. Balázs és Ildikó, Balázs világszép felesége, időközben különváltak. Imádták egymást, de Ildikó sosem bírta megszokni a szerelmi szabadság kényszerét: nem szerette a csoportszexet, van ilyen. Balázs összejött Marival, aki szexben, politikában, kreatív ötletekben egyívású társa volt. Korábban Mari holmi kulturális hivatalnokot láthatott Miklósban, szóba sem jött, hogy a „hogy vagy, mi újság?” jellegű kapcsolatnál több is lehetne köztük. Balázs társaságában a helyzet megváltozott, kézenfekvő volt, hogy Balázs összehozza Miklóst Marival. A keskeny ágyban elpárolgott a távolság, amely korábban elválasztotta őket egymástól. Miklóst szórakoztatta Balázs és Mari idézőjelbe tett szertartásossága.  – Tegye a pinájára a kezét – mondta Balázs udvariasan, Mari pedig ironikus alázattal engedelmeskedett. Mint a legtöbb vallásalapító, Balázs nemcsak prófétája, de szigorú iskolamestere is volt a csoportszex hitvallásának, egy Kálvin János a szexpartik üdvtanában. Helytelenítette például, ha a csoport résztvevője külön találkozót beszél meg a csoport ott megismert másik tagjával. Ez azt a képzetet erősítette benne, hogy a másik férfi nem a csoportszex eszménye kedvéért vett részt a partiban, hanem mert különösebb erőbefektetés nélkül akart új nőre szert tenni.  Így már az első szereplésemkor rossz pontot kaptam Balázs osztálykönyvében. Hajnalban Évával együtt mentünk el Balázs lakásáról, és az utcára érve nyomban megmondtam Évának, hogy szeretnék vele kettesben is találkozni. Még súlyosabb hibának minősült, ha a csoport résztvevője az új partnerét nem akarta behozni a csoportba, felrúgva ezzel a kölcsönösség elvét. Pedig a tartózkodásnak nem feltétlenül holmi féltékenység volt az oka. Egy hirtelen fellángolt, de hamar kihunyó kapcsolat végjátékában éltem, szerettem volna visszatérni Lozsádi Judithoz, akivel Jákó Margit kedvéért szakítottam. Nem akartam Margitot belerángatni a csoportszex kalandjába, hiszen tudtam, hogy a kapcsolatunk nem tart már sokáig. Juditot ellenben megint olyan vonzónak láttam, mint a kapcsolatunk első heteiben, és arról álmodoztam, vajon milyen lenne a találkozásuk Valló Évával. Balázs azonban úgy vélte, illenék viszonoznom, hogy összehozott Évával, legalább meg kellene kísérelnem, hogy rávegyem Margitot egy négyesre, és kemény szavakkal korholt az önzésemért.   

A kritikus értelmiség, amely már rég hátat fordított a marxizmusnak politikai ellenzékké szerveződött, az állásvesztést jelentő megtorlások csak gyorsították a folyamatot. Egy tiltakozó nyilatkozatot már kétszázötvenen írtak alá, Miklós is a szervezők közé került, elvesztette az állását. Ettől több lett az ideje, több idővel és energiával szállt bele a politikai mozgalomba. A mozgalmi munka, ahogy a hajdani forradalmi csoportokban is, összefonódott a szerelmi találkozásokkal. Juditot halálosan bosszantotta, hogy a mozgalmi barátnője olyan ellentmondást nem tűrő hangon kéri Miklóst a telefonhoz, mint aki világtörténelmi feladatot teljesít. Holott Judit tudta, hogy a feladat elvégzését nagy kefélés követi. Halmozódott benne a bosszúság, de a hiányérzet is. Olyan kalandra vágyott végre, amelyet nem Miklós szervez a számára, amelyben meggyőződhet róla, hogy meg tudja hódítani, akire kedve támad, akár férfit, akár nőt. Amikor a legkisebb gyerek is óvodás lett, Judit megkockáztatta, hogy a bébiszitterre hagyja a gyerekeket. 1981 farsangján Judit és Miklós hosszú idő után először ment együtt házibuliba. 

Mitokondriális Éva. (Judit feljegyzése 1987-ből) Vasárnap este van, a gyerekek már alszanak. Délelőtt heverésztünk az ágyban, a gyerekek a tévét nézték, vagyis hagyták, hogy egy kicsit tovább aludjunk. A rádió új tudományos eredményekről beszélt, az amerikai Time egy cikkét ismertette. A genetikai kutatások azt a feltételezést valószínűsítik, hogy valamennyi ember, aki ma a földön él, egyetlen ősanyától származik. Az ismertetés az eredeti cikk alapján mitokondriális Évának nevezte ezt az ősanyát, aki ötven- vagy százezer évvel ezelőtt Afrikában élt, a Szaharától délre. Ellentétben az egyetlen ősanyával, ősapa valószínűleg több is volt, az ősanya gyerekei több férfitől is származhattak. A hazai kommentátor erőteljesen hangsúlyozta, hogy a tudományos feltételezés, ha a további kutatás alátámasztja, egyáltalán nem a bibliai teremtéstörténetet igazolja. Ez a kötelező vörös farok egyáltalán nem érdekelt. De ahogy a rádiót hallgattam, furcsa izgalom fogott el, amely egyáltalán nem következett a tudományos ismeretterjesztő előadásból. Egészen különös érzések kavarogtak bennem. Elképzeltem az ősanyát, de egyáltalán nem olyan finom hölgynek láttam, amilyennek Lucas Cranach festette Évát az Édenkert almafája alatt. Egy hatalmas ősasszony jelent meg előttem, izmos karokkal, erőteljes lábbal, akinek öléért és öleléséért kétségbeesetten versengenek az esendő férfiak. Számomra azonban az ősnő egyáltalán nem volt félelmetes. Ellenkezőleg, védelmet kerestem és találtam a közelében, olyan kicsinek, olyan törékenynek éreztem magamat mellette, amilyennek Esztert láttam magam mellett, sok évvel ezelőtt, amikor nem tudtam többé eltitkolni, hogy szerelmes vagyok belé. Ahogy az ősnő átölelt, ahogy magához szorított, kívánni kezdtem, arra vágytam, hogy csókoljon meg, hogy simogasson mindenütt. Már rég nem éreztem ilyet, valaha, régen megkívántam nőket, tudtam, Miklóst mennyire izgatja, ha nőkkel csókolózom, ha látja, vagy ha csak elmesélem neki, hogy élvez el egy nő a simogatásomtól. Emlékszem egyszer egy régi barátnőjével, Mártival feküdtünk az ágyban, tudtam, hogy Miklós sokáig fűzte, hiába. Aztán sok szerelmi csalódás után engedett Miklósnak. Csakhogy közben már ott voltam a képben én is, Márti el akarta foglalni a helyemet, ezért ment bele a hármas szexbe is. Tudtam, hogy gyűlöl, annál izgalmasabb volt örömet okozni neki, simogattam a szokatlanul nagy és még nagyobbra duzzadó csiklóját, szenvedélyesen mélyre dugtam két ujjamat a hüvelyébe, éreztem, ahogy a rándulások összeszorítják az ujjamat. Nem kellett megjátszanom magam, a versengés és a gyűlölet az én élvezetemnek sem állta útját. Miklós a másik szobában az íróasztalnál ült, és dolgozott, valami sürgős munkája volt. Az ajtó a két szoba között nyitva volt, az ágyra nem láthatott oda, de hallotta a nyögéseket, sikoltásokat. Kíváncsi voltam, meddig bírja, mikor csatlakozik hozzánk. Elég sokáig bírta, de kétlem, hogy közben figyelni tudott a szövegre, amin dolgozott. De mindez régen volt, ahogy a lányaim kinőttek a kisgyerekkorból, és kamaszodni kezdtek, elhalványult bennem a nők iránti erotikus érdeklődés, még az emlékeimet is eltemettem, Miklós nagy bánatára. Csak most bukkantak újra elő, ahogy megjelent előttem a látomás, az afrikai ősnő. De aztán ez a kép is változott, már nem azt éreztem, hogy az ős-Éva átölel, hanem azt, hogy fölegyenesedik, és lepillant a völgybe, ahol emberek hatalmas tömege nyüzsög, mind a gyermekei, unokái. Magam előtt pedig egy kisebb csoportot láttam, az én gyerekeim unokáit és dédunokáit. Ebben a pillanatban azonban fájdalom nyilallt belém: eszembe jutott az a szörnyű álmom, amelyet a házassági válságunk idején álmodtam. Gergellyel, a váratlanul támadt szerelmemmel kempingezni mentünk a Tisza-tóhoz, Miklós maradt a gyerekekkel. Talán a rossz lelki ismertem volt az okozója, de az egyik hajnalban lidérces álomból riadtam fel. Azt álmodtam, ötvenéves koromban kiderül, rákom van, hamarosan meg fogok halni. Igyekeztem elfelejteni az álmot, azzal nyugtattam magam, hogy az álmok a múltról szólnak vagy a jelenről, nem a jövőről. De azért időnként előtolakodott a tudatom mélyéről a sátorban átélt rettegés. Most, hogy az utódaim sorát láttam magam előtt, megint belém villant a félelem, már csak hét évem van hátra az ötvenedik évig. Ha az álom mégis jóslat, akkor nemhogy a dédunokáimat nem fogom látni, az unokáim születését sem érem meg.

Ideges tárcsázás, csattanós pofonok. (Miklós visszapillant.) Régóta nem voltunk együtt házibuliban. Judit élete a gyerekek körül forgott, egy darabig úgy tetszett, a társasági életből elég a számára annyi, hogy babazsúrokat rendez, vagy ő viszi a gyerekeket babazsúrokba. Majdnem öt év szünet után Judit visszament a munkahelyére, éreztem, hogy feltámad benne a régi nyugtalanság, emberekre vágyik, kapcsolatokra, talán kalandokra. Ahhoz képest, hogy farsangi bulit hirdettek, a lakásban, ahová megérkeztünk, nem voltak sokan, az egyik szobában Mari táncolt egy fiúval. A cipőjét lerúgta, a szokásos gönc volt rajta, férfinadrág és kinyúlt pulóver. A tánc és a táncpartnere láthatólag untatta. Feszült volt, bosszantotta, hogy Balázs, akivel megbeszélték, hogy a bulin találkoznak, nincs sehol. Judit csak futólag ismerte Marit, de tudta, hogy én régóta ismerem, és azt is elmeséltem, hogy amióta Balázzsal él, többször is voltunk együtt hármasban. Felcsillant a szeme, táncolni hívta Marit. A fiú, akivel Mari addig táncolt, eltűnt a félhomályban. Rettenetesen kíváncsi voltam, mit mondhatott Judit Marinak, hogyan kezdte fűzni, de hiába faggattam, azt állította, semmire sem emlékszik. Persze lehet, hogy nem is mondott semmit, én sem emlékeztem rá, hogy beszélt, vagy suttogott volna valamit Mari fülébe. Azt azonban a távolból is éreztem, Judit tánc közben úgy ölelte magához Marit, hogy az érezze, hiába a szinte taszító ruházata, táncosának minden érzékszerve felragyog attól, hogy átfogja a vállát, hogy hasuk, combjuk egymáshoz szorul, hogy az ajka ujjnyira sincs Mari ajkától. Amikor egy pár pillanatra abbamaradt a zene, Judit rám pisszegett: – Mindhárman hazamegyünk hozzánk. Mari azonban még minden áron fel akarta hívni Balázst: nem azért, hogy engedélyt kérjen, hanem, hogy csatlakozzon ő is. A háziak megmutatták, hol a telefon, Mari tárcsázott, de a kagylót, mint várható volt nem vette fel senki. Balázs, hisz jelezte is, hogy valamit el kell intéznie, nem volt otthon. Különben is híres volt a sajátos időszemléletéről. Előfordult, hogy délre mondta a jövetelét, de éjfélkor érkezett meg. Abban viszont mindenki biztos lehetett, hogy ahová ígérte, oda el is megy. Mobiltelefon akkor még nem létezett.

Ahogy hazaérkeztünk, Mari megint telefonálni akart. Szerencsére a lakásban két készülék is volt, a második eléggé távol a gyerekek szobájától, nem kellett attól tartani, hogy Mari ideges tárcsázására a gyerekek felébrednek. Az újabb sikertelen kísérlet után Mari még nyugtalanabbul jött vissza, Balázs rossz néven fogja venni, hogy nélküle belement egy szexpartiba. Judittal felváltva erősködtünk, majd tanúsítjuk, Mari mindent megtett, hogy odahívja Balázst, a szorongás Mariban mégsem oldódott. Láttam, hogy Juditnak kezd elege lenni Mari nyavalygásából. Mégis egyszerűbb volt megtenni, amiért összejöttünk, mint kihátrálni belőle. Levetkőztünk, lefeküdtünk a hall szokatlanul széles ágyára. A jövő csoportszexére gondolva csináltattam ilyen, két méternél is szélesebb ágyat: épp odaillett a sajátos alakú, a lakás hajdani ebédlőjéből átalakított ablaktalan hall, rövidebb falához, ahol valaha a zongora állott. Juditot az is nyugtalanította, hogy a gyerekek netán mégis felébrednek, és átmasíroznak a hallba. A helyiség kulcsa régen elveszett. Hiába voltak hát a praktikák, hiába a simogatás, a csókolózás hármasban, az izzás, amelyet Judit és Mari tánca közben még a távolból is érzékeltem, nem tért vissza. A szex mindhármunknak jó volt, de ahogy a légzésünk üteme visszazökkent a szokásosba, mindhárman éreztük, hogy a csoportszex varázsa, amelyben összeolvad a mozi káprázata és az orgazmus gyönyörűsége, elmaradt. Judit bosszúságát csak fokozta, hogy Mari ismét elment telefonálni, ezúttal anyaszült meztelenül. Bosszúságát az is jelezte, hogy meg sem várta Marit, átment a másik szobába, lefeküdt a saját ágyába, és nyomban elaludt. Én általában jóval később feküdtem le, mint Judit, szerettem az ágyban olvasni, így jobbára külön aludtunk, én a hallban, Judit a nappalinak nevezett szobában. 

Marinak reggel sikerült elérnie Balázst, nyomban elmondta, mi történt. Balázs, mint Mari számított rá, éktelen haragra gerjedt, árulónak nevezte Marit is, Miklóst is, Marival vége a kapcsolatuknak, Mari majd mondja meg, mikor és hol veszi át a nála maradt holmiját. Marinak nem volt hová mennie, különben is hozzá volt szokva a csöves élethez, ott maradt hát nálunk. Ennek a gyerekek örültek, Mari rajzolt nekik, kacskaringós, maga kitalálta meséket mondott, énekelt. A gyerekek hamar eltanulták a dalokat, és egyre csak fújták az állítólag francia eredetű nótát a lusta királyról, aki egész nap csak aludt.

Amíg a gyerekek óvodában, iskolában voltak, Mari csak Balázs telefonját várta, lerajzolta a szobákat, a bútorokat, csendben szenvedett, és valami szórakozáson törte a fejét. Ha összeveszít bennünket Judittal, ha féltékennyé teszi Juditot, már szórakoztatóbbak lesznek a nálunk töltött napjai. Ebben volt tapasztalata, egyszer már beköltözött egy házaspárhoz, és sikerült is megzavarni a házasságukat. A férfi, András György, újságíró volt, túl az ötvenen, művelt, kedves, de idétlenül kövér ember, örökösen sértődött és bizonytalan, mert kollégái éreztették vele, hogy besúgónak tartják. A halála után kiderült, valóban besúgó volt, önként vállalta a feladatot, hogy leleplezze a nyilas összeesküvéseket. Az egyszerűség kedvéért a népi írókat is nyilasoknak tekintette. Csakhogy ezek András Györgyöt a zsidó származása és harcos urbánussága miatt eleve besúgónak tekintették, nem álltak vele szóba, vagy elhallgattak, ha a közelükbe került. Így kénytelen volt a zsidó barátairól jelenteni, akikkel jobbára egyetértett. A felesége, kései házasság, jó húsz évvel volt fiatalabb nála, sikertelen színésznő. Kovács Ilona lazán Balázs társaságához tartozott, Balázs pedig fűtötte benne a tévhitet, hogy az ellenzéki nézetei miatt nem kap szerepet. A párt leginkább a páros sértődöttség tartotta össze, de szembe is fordította őket egymással: kölcsönösen szégyellték a másikat a saját társaságuk előtt. Mari ráhajtott Ilonára, Ilona pedig úgy érezte, ezzel a kapcsolattal társadalmilag is magasabb szintre emelkedik: jobban ragaszkodott tehát Marihoz, mint amennyire az érzékei diktálták. Mari pedig elhatározta, látványosan érzékelteti az öregedő, kövér férjjel, hogy a felesége belé szerelmes, a férfival viszont nem fekszik le. Úgy élt együtt a házaspárral, hogy szenvedélyesen szexelt Ilonával, ezt György hallhatta, de ha akarta, éppen láthatta is, ha ellenben be akart szállni, a két nő együtt kergette el. Marinak jól esett volna, ha nálunk megismételheti ezt a mutatványt. Judit azonban már az első este kimutatta, Mari nem olyan fontos a számára, a tánc közben felkavargó szenvedély Mari telefonálgatásai alatt elpárolgott. A következő éjszakákon Marival aludtam, részint azért mert a hallban volt a megszokott helyem, részint udvariasságból, mert nem akartam az amúgy is sértődött vendégünket magára hagyni, részint pedig azért, mert azt reméltem, hogy Judit mégis csatlakozni fog hozzánk. Erre azonban nem került sor, Judit nem lett féltékeny, tudta, nem kell attól tartania, hogy beleszeretek Mariba. Marival fél éjszakán át beszélgettünk, ezek a beszélgetések érdekesebbek voltak, mint a rutinszerű szeretkezések. Nem mondhatni, hogy ömlött belőle a szó, de a kérdéseimre adott elharapott válaszaiból is fordulatos kép bontakozott ki lengyel pasikról vagy a bolgár rendőrség fogdájában töltött éjszakákról.  Ahogy a rendőrségről meg a fogdáról beszélgettünk, elmondtam, hogy kisgyerekkorom óta egy komolyabb pofont kaptam, 1957 őszén, amikor a hónapokkal korábbi röpcédula-terjesztés ügyében kihallgattak. Fájni nem fájt, sőt kifejezetten jól jött, mert véget vetett a belső megingásnak, amelyet a „Miklós, mi nem akarunk rosszat magának”-stílusú nyájaskodások idéztek elő. A zárkatársaim, akik között politikai nehézfiúk is voltak, legyintettek a pofonra: – Az Andrássy út 60-ban az volt a pihenés, amikor pofoztak – mondta az egyikük. A pofonról a szadizmus és mazochizmus témájára terelődött a beszélgetés. Elárultam, hogy mindkettőre van bennem hajlam, de csak lelki kínokat tudok okozni és elszenvedni. Egy barátnőm egyszer azt találta ki, hogy kötözzem meg. Megtettem, de semmi különösebb izgalmat nem éreztem, csak attól szorongtam, hogy képes leszek-e normális csomót kötni a fürdőköpenyem övéből, s aztán képes leszek-e kibogozni a csomót. – Keverjünk le egymásnak pofonokat kefélés közben – ajánlotta Mari, nyilván már rettenetesen unatkozott. Bólintottam, a következő pillanatban kaptam is egy hatalmas frászt Maritól, nyilván benne volt az indulata ellenem meg a szorongása, hogy Balázs tényleg otthagyja. Most én következtem. – Nem is gondoltam – mondta Mari elismerően –, hogy ekkora pofont tudsz adni, mindenki úgy tudja, hogy gyenge pasi vagy. Később a hollywoodi Guinness múzeumban láttam a pofozkodás világrekordereit: valamikor még az 1930-as években két szovjet ember harminchat órán át pofozta egymást. Ha jól emlékszem, fejenként 6500 pofont adtak egymásnak. A pofozkodással elszórakoztunk még egy darabig, csak a szex nem lett tőle se jobb, se izgalmasabb. A negyedik napon Balázs telefonált, Marit kereste. Pár percig beszéltek, aztán Mari összekapkodta a holmiját, és eliramlott, mint egy megriasztott nyúl. Sejthettem volna, hogy a néhány pofonnal nincs letudva a sérelem. 

Politikai pszichiátria. 1980 augusztusában Lengyelországban kitört a szabadság, a gdański hajógyári munkások egyezkedésre kényszerítették a pártállam képviselőit, a Szolidaritás szakszervezet taglétszáma nyolc millióra nőtt, az 1981 decemberében végrehajtott katonai puccsig kettős hatalom volt Lengyelországban. Magyarországról sokan utaztak Varsóba, Gdańskba, hogy a saját szemükkel lássák, milyen az a szabadság, amelyet a társadalom önmaga számára vívott ki. Azaz sokan csak utaztak volna, mert a határőrség listát vezetett azokról, akiknek a kiutazását nem tartották kívánatosnak. Visszaküldték a határról Balázst és Marit, sőt elvették az útlevelüket is, amely eleve csak a szovjet tömbhöz tartozó szocialista országokba volt érvényes. Megakadályozták Pán Tamás utazását is. Tamás Balázs barátja, egykori rabtársa volt. 1948-ban jött haza a szovjet hadifogságból, a Csepel Autógyárban dolgozott műszaki fordítóként. A személyzetis nem mert dönteni a felvételéről, bevitte a vezérigazgatóhoz, aki Rákosi sógornője volt. Tamás hozzá volt szokva, hogy ha egy nő a kezét nyújtja, ő kezet csókol. Ezt tette Bíró Ferencné esetében is. A vezérigazgató asszonyt annyira meglepte a gesztus, hogy felvette a fiatalembert a gyárba. Pán Tamás 1956-ban a parlament előtt megsebesült, feljegyzéseket írt a forradalom leverését követő megtorlásokról, nézeteit különben sem rejtette véka alá. 1961-ben  hűtlenség (koholt) vádja alapján, tizenöt évre ítélték, az 1963-as amnesztia sem vonatkozott rá. Hiába állította Kádár János, hogy az 56-os ügyek lezárultak, Tamás a börtönben látta, hogy az 56-os elítéltek közül sokan nem szabadultak az amnesztiával. Levelet írt tehát Kádárnak, hogy vagy engedjék ki az ötszáz még fogva tartott elítéltet, vagy ismerje be nyilvánosan, hogy hazudott. Természetesen semmi sem történt, Pán Tamás pedig megtagadta a táplálkozást. Akcióját nem éhségsztrájknak nevezte, hanem tiltakozó böjtnek, minthogy hívő katolikus volt. Azt vallotta, az Úristentől kapta a hajlamot az igazság minden áron való kimondására.  „A túlzott igazságérzet és igazságkeresés” az elmebaj tünetének számított. Pán Tamást 1966-tól a börtönben elmebetegként kezelték, mesterségesen táplálták, elektrosokkal gyötörték. Öt év múltán a börtönhatóságok is meg akartak szabadulni tőle, 1971-ben áthelyezték egy civil elmegyógyintézetbe, ahonnan szabadon engedték, még útlevelet is kapott. 1980 tavaszán Lengyelországba utazott, csatlakozott a Podkowa Lesna-i templomban folyó éhségsztrájkhoz; a sztrájkolók követelése letartóztatott szamizdat-szerkesztők szabadon bocsátása volt. 1981. október 4-én ellenben, Komáromnál leszállították a vonatról, útlevelét elkobozták. Két nappal később egy budapesti templomban tiltakozó böjtöt kezdett, elhatározását levélben jelentette be a legfőbb ügyésznek. 

„Zárójelentést nem kapott.” (Szörény Balázs összefoglalja Pán Tamás ügyének eseményeit.) Tamás a barátainak sem beszélt a tiltakozó böjtről, Éhségsztrájkjáról csak a negyedik napon, október 9-én, pénteken értesültem. Aznap későn este azonban néhány mentős és három rendőr elhurcolta a lakásáról.  Hollétéről csak újabb három nap múltán, október 12-én, hétfőn sikerült információt szereznem: az Országos Ideg- és Elmegyógyintézet, a Lipótmező egyik zárt osztályán helyezték el. Aznap este értesültek erről a „repülő egyetem” hallgatói, és külföldi lapok tudósítói: másnap a nyugati hírügynökségek pontos tájékoztatást adtak az ügy eseményeiről. Kedden, 13-án került sor a bírói szemlére, az orvosok tájékoztatása alapján a bíró kimondta, hogy a „beteg táplálkozási negativizmusa” miatt a kényszergyógykezelés indokolt. Pán Tamást egy másik zárt osztályra helyezték át, skizofrén, mániás és agresszív betegek kezelésénél használatos haloperidolt kapott infúzióban, majd az ápolók a betegek részvételével lefogták, s a száját szétfeszítve megtömték. 14-én este fogtunk hozzá a tiltakozó Felhívás megfogalmazásához. 

„Beszari fasz vagy.” (Herba Mari beolvas.) Pán Tamás más volt, mint az ismert ellenzékiek, más, mint azok az 56-os elítéltek, akik a szabadulásuk után értelmiségi állásokban dolgozhattak. Ezeket a sajtóban revizionistákként emlegették, Balázs a legtöbbjüket nem tekintette igazi forradalmárnak. Ők viszont Balázst nem vették komolyan, afféle vásári hőzöngőnek látták, alig érintkeztek vele. A hetvenes évek végén szerveződő ellenzék, amely lengyel mintára repülő egyetemet hozott létre, és elkezdett szamizdatot készíteni, a revizionistákat követte, Balázstól távol tartották magukat. Az egyetlen kivétel Körmendi Miklós volt, ő régebben ismerte Balázst, de őt meg Balázs nem tartotta sokra. Én sem.  A volt rabtársai közül Balázs az életben hagyott fegyveres felkelőkkel tartotta a kapcsolatot, munkástanács tagokkal meg olyanokkal, akik már 56 előtt is börtönben voltak, ezért az amnesztia nem vonatkozott rájuk. (Némelyikükről utóbb kiderült, hogy több száz oldalnyi jelentést írtak Balázsról, de ezt Balázs már nem érte meg.) Pán Tamásban Balázs a fanatikus konokságát tisztelte. Tamásnak nem kellett kiábrándulnia a marxizmusból, az ő egén Szent Adalbert, a kelet-európai népek mártír apostola, Szent Asztrik, Szent István tanácsadója voltak az állócsillagok meg persze Mindszenty.  A marxistákkal, illetve a volt marxistákkal Balázs szeretett vitatkozni, Tamással sosem vitatkozott. Érdekes volna belevonni valami szexbe, gondoltam; Pán bátyót a szikár termetével, a katonásan merev meghajlásával, a szertartásos udvariasságával izgi pasinak láttam. Balázs azonban rám szólt, hogy eszembe ne jusson kikezdeni Tamással, Tamás nemcsak a böjtölésben állhatatos, de az önmegtartóztatásban is, kizárt dolog, hogy az egyház áldása nélkül megbasszon egy nőt, pláne egy barátja élettársát.

Tamás a barátainak nem mondta el, hogy tiltakozó böjtbe kezd, Balázs is csak október 9-én értesült a negyedik napja tartó éhségsztrájkról. Ekkor tudta meg azt is, hogy Tamást egy csoport mentős és három rendőr elhurcolta a lakásáról. Hollétét a rendőrség nem közölte, három napba telt, amíg Balázs kiderítette, hogy az Országos Ideg- és Elmegyógyintézetbe, a Lipótmezőre szállították.  Erről még aznap (október 14-én, hétfőn) értesült „a repülő egyetem” hallgatósága, és több külföldi lap tudósítója. Balázsnak a szokásos leleményességével és rámenősségével sikerült bejutnia Pán Tamáshoz a zárt osztályra, magnófelvételt készített vele, le is fényképezte. Megrázta, hogy a katonás tartású barátja a nyugtató infúziótól majdnem öntudatlan állapotban fekszik az ágyban, debil ápolók őrzik, és elmebetegek fogják be az orrát, feszítik szét a száját, hogy beleerőszakoljanak egy-egy kanál pépes ételt. A kíméletlen eljárás során Tamásnak beszakadt az orrcimpája, letört két foga. Balázs azzal érkezett haza, hogy nyomban tiltakozó levelet kell írni, követelni kell Pán Tamás szabadon bocsátását, és aláírásokat kell gyűjteni hozzá. Telefonált Miklós, neki is az volt a véleménye, hogy tiltakozó levelet kell írni, és már másnap minél több emberrel alá kell íratni. De ahogy megérkezett, rögtön azzal kezdte, hogy a levélben kerülni kell a politikát, arról kell írni, hogy egy embert, aki egy vallásos közösség meghívására Lengyelországba akart utazni, fogva tartanak, és orvosinak álcázott módszerekkel kínoznak. Ettől a szövegtől éktelenül ingerült lettem. – Tamás azért került börtönbe, azért kezdte az éhségsztrájkjait, hogy tiltakozzon a szovjet megszállás, ahogy ő mondta „a moszkvai birodalom” uralma ellen. Ha levelet írunk az ügyében, ezt nem hagyhatjuk ki. Meg azt se, hogy embereket önkényesen, érdemi indokolás nélkül megfosztanak a külföldre utazás jogától. – Ha mi hárman írjuk a levelet – válaszolta Miklós dühtől elfúló hangon –, azt írunk, amit akarunk. De ha azt akarjuk, hogy a levelet legalább ötvenen aláírják, köztük tizenöt-húsz ismert nevű ember, akinek az aláírása még a pártgórék szemében is számít, akkor nem írhatunk olyasmit, amit ezek az emberek biztosan nem írnak alá. Aztán még magyarázott valamit, hogy két évvel ezelőtt, amikor kétszázötvenen írták alá a tiltakozást Havel és társai elítélése ellen, akkor más volt a helyzet. Akkor az aláírásgyűjtés még újdonság volt, sokan nem számoltak azzal, hogy a neveket a Szabad Európa beolvassa. Azóta hatott a lejárató propaganda, hogy az efféle akciókat néhány félresikerült alak szervezi, akik semmire sem vitték a szakmájukban, és most így akarnak figyelmet kelteni maguk iránt, hiszen már nincs mit kockáztatniuk. De a lejáratásnál is jobban hatott a megfélemlítés. Némelyek az aláírás miatt elveszítették az állásukat, vagy nem kaptak állást, másoknak kínos és megalázó munkahelyi kioktatást kellett végighallgatniuk. Pán Tamásról különben is kevesen tudnak, akik meg tudnak róla, azoknak a jó része úgy véli: tényleg bolond. Ahogy beszélt egyre dühösebb lettem. Minek mondja ezt, hiszen mindezt én is tudom. Le vannak szarva a Miklós meg a hozzá hasonlók tekintélyes értelmiségi barátai. – Persze hogy nem írják alá, mert beszari alakok – kiabáltam –, amilyen te is vagy. Balázs egészen szokatlan módon határozatlan volt, még sosem láttam ilyennek. Mintha magában Miklósnak adott volna igazat, de nem akart szembe fordulni velem. Mintha őt is megviselte volna az a fél évvel ezelőtti három nap, amikor úgy gondolta, hogy végleg szakított velem. Ettől még jobban utáltam Miklóst, hogy jön ez a pöcs ahhoz, hogy zavarba hozza Balázst. Ez a beszari alak, akinek az egyetlen büszkesége, hogy bármikor feláll a fasza. De olyan unalmas is, mint egy örökösen álló fasz. Amiatt a kibaszott három nap miatt is Miklósra haragudtam, pedig Judit vert át azzal, hogy fűzött, aztán elment aludni. Ahhoz vagyok szokva, hogy a pasik, de ha akarom, csajok is rám kattannak, aztán szórakozom velük. Most meg én kattantam rá Juditra, Judit meg ráhagyott Miklósra, aki csöppet se érdekelt. Juditra mégse sértődtem meg, jártam hozzájuk, talán a gyerekeik miatt, mert nagyon bírták, ha meséltem, énekeltem vagy rajzoltam nekik. Judit születésnapjára egy nagy szemüveges, mosolygó kengurut rajzoltam a gyerekeivel az erszényében, melléje Miklóst mint rókát, két picike, a lompos farkára tapadó nővel. Szemben ül velük Gergő, Judit új szerelme: bánatos kuvasz, a sebeit nyalogatja. Hogy túljussunk a veszekedésen, Balázs azt ajánlotta, kezdjünk hozzá a levélhez. Ez azonban nem segített, ellenkezőleg. Minden mondaton összevesztünk. Miklós azzal kezdte, kényszergyógykezelésnek csak ön- vagy közveszélyes elmebeteget lehet alávetni. Pán Tamás azzal, hogy nyitástól zárásig ült a templomban és böjtölt, senkit nem veszélyeztetett. Balázsban megszólalt a jogtudós, a táplálkozás visszautasítása önveszélyes, mondta. – Igen – szólt közbe Miklós – két hét után. De három nap koplalásba senki nem hal bele. Ezen elvitatkoztak egy darabig. – Nem erről van szó – mondtam, talán a szokásosnál kissé élesebb hangon –, azt kell megírnunk, amit Pán Tamás minden lehetséges alkalommal elismételt: a nyugati hatalmak a jaltai szerződés aláírásakor kiszolgáltatták Lengyelországot, Csehországot és Magyarországot a pánszláv hódításnak, pedig ezek az országok ezer éve a nyugati kereszténységhez, a római egyházhoz csatlakoztak. Miklós erre valóságos dührohamot kapott: – Térj már észre, Mari – üvöltötte –, azokat az embereket, akikkel a tiltakozást alá akarjuk íratni, nem érdekli a nyugati kereszténység meg a római egyház. Nem hívők, és jelentős részük zsidó. Persze vannak, akiket ez érdekel, de hozzájuk nem tudunk eljutni, mert nem ismerjük őket. De ha eljutnánk is hozzájuk, meg volnának győződve róla, hogy ávós ügynökök vagyunk, és ha aláírnának, nyomban vinnénk őket az Andrássy út 60-ba. Mert azt sem tudják, hogy az Andrássy út 60-ban 1956 óta semmiféle belügyi hatóság nem működik. Így folyt ez hajnalig. Reggelre elkészült egy húsz soros szöveg, mind a hárman rossznak tartottuk, de már egyikünknek sem volt ereje tovább dolgozni rajta. – Most hazamegyek, alszom egy kicsit, aztán elindulok aláírást gyűjteni – ígérte Miklós. – De attól tartok, nagyon kevesen fogják aláírni. Késő este telefonált, elmondta, szinte mindenki elutasította, akit megkeresett. Újra meg újra vitatkoznia kellett azokkal, akik azt mondták, hogy Pán Tamás tényleg bolond, az ő érdeke, hogy a Lipótmezőn ápolják. Közben a Pártközpontból erőteljesen terjesztették a hamis hírt, hogy Pán Tamás feladta az éhségsztrájkját, már eszik. Sokakat ez az álságos történet is visszatartott az aláírástól. Miklós azzal is érvelt, beszélt egy pszichiáter orvosnővel, aki közeli barátja Balázsnak is. Ha aláírná a tiltakozást, mondta a doktornő, az intézetben rögtön megkérdeznék: – A kolleganő látta a beteget? Nem minősíthetem egy kollegám eljárását, ha nem vizsgáltam meg a beteget. Végezetül Miklós azt javasolta, ne hozzuk nyilvánosságra a tiltakozó levelet, mert a csekély számú aláírás az egész ügyet lejáratja. Másnap Balázs is gyűjtött aláírásokat, Miklóst azonban nem sikerült elérnie. Tudta azonban, hogy este a hétfői szabadegyetemen előadás lesz a 30-as évek moszkvai pereiről. Ott biztosan megtaláljuk Miklóst. A kis Tűzoltó utcai lakás zsúfolásig tele volt, amikor megérkeztünk folyt az előadás. Balázs megkérte az előadót, tartson szünetet, elmondta miért jöttünk. Miklós a maga igaza mellett érvelt. – Add ide az ívet, holnap még gyűjtök aláírásokat – mondta Balázs. Miklós a fejét rázta. Balázs üvölteni kezdett: – Add ide az ívet, az aláírásokkal csak az aláírók rendelkezhetnek. – Az aláíróknak azt mondtam, legalább ötven aláírást akarok gyűjteni, de a listámon csak tizennégyen vannak – felelte Miklós. – A legtöbbjüknek nincs állása, bármikor elvihetik őket közveszélyes munkakerülésért. Emlékezz vissza Erzsire, hetekig volt kórházban, úgy meghurcolták a 79-es aláírás miatt. – Mégis aláírta ezt is! – válaszolta Balázs emelt hangon. – Én meg nem akarom, hogy megint kórházba kerüljön – felelte Miklós. 

„Senki sem akar központi bizottságot.” (Miklós visszapillant, utoljára) Balázzsal a kapcsolatunk, úgy ahogy rendbe jött, de a régi barátság nem állt helyre. Hogy Mari szánt szándékkal veszejtett-e össze bennünket, hogy bosszút álljon a farsangi éjszakán elszenvedett sérelmei miatt, nem tudom. Balázsnak végül sikerült összegyűjtenie ötvenhét aláírást, igaz, harmincnégyen közülük nem járultak hozzá a a nevük nyilvánosságra hozatalához. Pán Tamást azonban valószínűleg nem az aláírások, vagy az aláírások száma miatt engedték ki az elmegyógyintézetből, hanem azért, mert az ügyével foglalkozni kezdett a világsajtó, az összehasonlítás pedig a szovjet politikai pszichiátriával túlságosan kézenfekvő volt. Elbocsátását a kórházból így is elhúzták egy újabb héttel, hogy a forradalom huszonötödik évfordulóján, október 23-án ne csinálhasson valami újabb „bolondságot”. Az efféle, kezes orvosok bevonásával végrehajtott állambiztonsági akciók nem szűntek meg, Október közepe táján még 1986-ban is beszippantottak egy-egy szókimondó embert vidéki kórházak zárt elmeosztályára. 

Ha volt is szerepe Mari sérelmének az 1981 októberében felszínre törő nézeteltérésekben, ezeknek a jelentősége jócskán túl nőtt azon, amit egyetlen személyes sérelem magyarázhat. A hirtelen fellángoló ellentétek, amelynek nyomait az előszamizdatnak tekinthető (és ma már sajnos nehezen hozzáférhető) Napló bejegyzései őrzik, a demokratikus ellenzék belső törésvonalait jelzik. Utóbb ezt a radikálisok és a kompromisszum-keresők ellentéteként szokták leírni, holott nem annyira politikai, inkább társadalmi törésvonalakról van szó. 1981 őszére a korábban laza társadalmi-szubkulturális közösségből politikai mozgalommá vált, amelynek két legfontosabb megnyilvánulása a cenzúrázatlan irodalom kiadása és a legszegényebb népcsoportok támogatása volt. Mindkét tevékenység együttműködést és némi szervezettséget igényelt. Az ellenzéki tevékenység nem merülhetett ki a hatalom bosszantásában és az emiatt válaszcsapásként elszenvedett sérelmek lobogtatásában, hanem hosszabb távú célokat kellett találnia. Ez a cél a törvényekben rögzített engedmények kivívása volt, ennél többet akkor senki sem tervezhetett. Ezzel csak a nagy kelet-európai forradalom álmát lehetett szembe szegezni. Azt, hogy a szovjet világrendszer nyolc éven belül összeomlik, mint egy ponyvasátor (Pilinszky mondta ezt a náci birodalomról), senki sem sejtette, még a CIA sem. Az éhségsztrájkoló védelmében kiadott Felhívást – írta Balázs az ügy utólagos értékelésében – nem „profi” aláírók, hanem „kisemberek” írták alá. Velük szemben álltak „az elismertek és tekintélynek örvendők”, akik lejáratni próbálták az akciót, mert az nélkülük született, és nem beszélték meg velük”. Valójában a demokratikus ellenzék szellemi elítje és az abból kimaradók között keletkezett a törésvonal. Ezt a kiszorulást pedig nehezebb elviselni, mint radikálisok és kompromisszumkeresők, a plebejusok és a tudósok mesebeli ellentétét. Balázs a metsző logikájával, a lendületes írásaival kétségkívül a szellemi elithez tartozott. Ugyanakkor bálványa volt a radikálisoknak meg a sértődötteknek is. A rendszerváltás után a jobboldali sajtó őt akarta kijátszani a demokratikus ellenzék fő vonalával szemben, amely létre hozta az SZDSZ-t, és liberálisnak vallott magát. Törekvésüket megkönnyítette, hogy Balázs már nem élt, néhány hajdani híve pedig asszisztált hozzá, hogy őt tegyék meg a rendszerváltás után színre lépő jobboldal előfutárává. Csakhogy Szörény Balázs 56-os forradalmár maradt, élete utolsó heteiben is, szemben mind a jobboldali kormánnyal, mind pedig a kormány liberális ellenzékével.   

Pán Tamással sűrűn találkoztam: szálfa egyenesen lépegetett nap, mint nap a Váci utcában, ha megálltunk beszélgetni, nem mulasztotta el, hogy ne emlegesse a nyomában lopakodó KGB ügynököket. Ha nő volt a társaságomban, feltétlenül kezet csókolt neki. 1984-ben szétkergetett egy egész tudományos tanácskozást.  A Lengyel Kultúra Házában a jaltai csúcstalálkozó közelgő negyvenedik évfordulója alkalmából konferenciát rendeztek szovjet, lengyel és magyar történészek részvételével. Az eseményre rejtélyes módon Pán Tamás is meghívást kapott. Szót kért és elmondta, hogy Moszkva megszegte a Jaltában vállalt kötelezettségét: nem tartja tiszteletben a magyar nép politikai akaratát. Ekkor felszólították a felszólalása befejezésére, de ő rendületlenül folytatta. Moszkva, mondta, 1956. november 4-én másodszor is megszegte a jaltai megállapodást. Erre a szovjet hadtörténész felugrott a helyéről, kivonult a teremből, lengyel és magyar kollégái engedelmesen utána masíroztak. Az előtérben a kaviáros és bélszínes szendvicsek némileg megnyugtatták őket, Pán Tamás pedig az üres teremben forgó magnó előtt fejezte be felszólalását. 

1988 januárjától a külföldre utazást új törvényerejű rendelet szabályozta. A jogszabály kétségkívül tartalmazott könnyítéseket, megszűnt az a korlátozás, hogy kiutazási engedélyt a nem-szocialista országokba csak két- illetve háromévenként lehet kérni, a külföldön tartózkodás engedélyezett időtartama 30-ról 90 napra nőtt. Nem változott viszont, hogy Belügy útlevélosztálya, azaz az állambiztonsági szervezet érdemi indokolás nélkül elutasíthatta az útlevélkérelmet. Ennek ellenére a sajtó úgy ismertette az új szabályozást, hogy a mienkéhez fogható utazási szabadság sehol a világon nem létezik. Néhányan, akiket korábban rendőrségi határozattal megfosztottak az útlevelünktől, és akik az új szabályok hatályba lépése után is hiába próbáltunk útlevelet kérni, éhségsztrájkkal tiltakoztunk a jogsértés ellen. A koplalást július 19-én kezdtük el, azon a napon, amikor Grósz Károly pártfőtitkár és miniszterelnök elindult Amerikába, hogy meggyőzze Reagan elnököt, hogy Magyarország még vidámabb barakkja lett a béketábornak, mint Kádár idejében volt. Azt gondoltuk, néhány nap múlva a rendőrség majd ránk töri az ajtót, beszállítanak a Lipótmezőre, megtömnek, ahogy hét évvel korábban Pán Tamással tették. De nem ez történt. A kormány lapjának számító Magyar Hírlap munkatársa, Grósz kíséretének tagja, engedélyt kapott rá, hogy megkérdezze a miniszterelnököt, mit tart a budapesti éhségsztrájkról. Grósz pedig válaszolt, és további könnyítéseket ígért. Ez jelzés volt a sajtónak, hogy szabad a téma. Elsőként a Magyar Nemzet kért interjút az éhségsztrájk céljáról. Válaszomat pontosan közölték. Számomra ez a nap, 1988. július 22-ike volt a rendszerváltás kezdete.

A koplalás harmadik napján csöngettek, Pán Tamás állt az ajtóban. Minden joga megvolt rá, hogy részt vegyen az éhségsztrájkban, hiszen az ő útlevelét is elkobozták, és 1981 októbere óta nem kapta vissza. Rossz volt a lelkiismeretem, mi öten, akik az éhségsztrájkot elhatároztuk, nem szóltunk neki, mert tartottunk tőle, hogy az összezártságban majd telebeszéli a fejünket Szent Adalberttel meg a KGB ügynökökkel. Persze nyilvánvaló volt, hogy Pán Tamást a Londonban élő Szörény Balázs tájékoztatta az eseményről, és ő bíztatta, ha egyáltalán szükség volt biztatásra, hogy csatlakozzon hozzánk. Csak az volt a mulatságos, hogy éppen Balázs hozta létre ezt a kész helyzetet, miközben számtalanszor ostorozta a demokratikus ellenzéket, hogy a döntései nem a résztvevők demokratikus akarat-nyilvánítása alapján születnek.  Gyakran elismételt példája erre az volt, hogy 1980 végén vagy huszonöt ellenzéki arról vitázott indítson-e a demokratikus ellenzék engedély nélkül megjelenő, de technikai úton sokszorosított folyóiratot. A többség úgy vélte, ennek még nem jött el az ideje, néhányan azonban nem tettünk le a szándékunkról, megindítottuk a folyóiratot, és jól tettük. A demokratikus ellenzéknek akkor nem volt se tagsága, se szervezete, egy összejövetel többségi álláspontja tehát semmiféle tiltó erővel nem rendelkezett. Ennél sokkal antidemokratikusabb, sőt mondhatni modortalan lépés volt, hogy Balázs odaszervezte Pán Tamást a koplalók közé, holott nem hívtuk meg. 

Akármi volt is azonban az előzmény, Pán Tamás megjelenése kellemes csalódásnak bizonyult, részvétele az éhségsztrájkban mindannyiunknak jót tett. Tamás visszafogott volt, nem beszélt a hitéről, csak arról beszélt, amiről megkérdezték a véleményét, viszont erősítette a lelkét azoknak, akik az ötödik napon már rosszul bírták a koplalást. A megállapodásunk az volt, hogy tartózkodunk a kalória-felvételtől. Azaz szabad volt vitamint bevenni, ittunk ásványvizet, teát és kávét, cukor és tej nélkül. Egy nap megjelent egy fiatalember, több palack szörpöt, dzsúszt hozott. Vita kerekedett, szabad-e ilyesmit fogyasztani, a látogató közben berakta a készletét a hűtőbe. Pán Tamás ekkor határozottan lépett fel. Ha cukrozott üdítőket iszunk, mondta, az már nem éhségsztrájk, hanem ivókúra. Ahhoz is ragaszkodott, hogy a jövevény rámolja ki az adományát a hűtőszekrényből, és vigye el magával. Sosem derült ki, hogy hívatlan vendégünk szívjóságból hozott-e szörpöket, vagy netán az állambiztonsági szervezet megbízásából. A 168 Óra riportere az ásványvíz, a kávé meg a vitaminos doboz láttán így is pikniknek minősítette az akciónkat. Egész életedben csak C vitaminnal meg ásványvízzel piknikezzél, gondoltam magamban. Az útlevelünket viszont néhány héten belül visszakaptuk, és hamarosan a rendszer is megbukott. 

Pán Tamás mindig megjelent politikai barátaink temetésén – sajnos az 1880-as években volt belőlük elég – és elénekelte a Himnuszt. Én is botfülűnek minősíteném magam, de Tamás nyilvánvalóan nem is érzékelte, hogy énekének semmi köze sincs Erkel zenéjéhez. Viszont hatalmas hangerővel énekelt, hangja betöltötte a temetőt. – Pán bácsi a te temetéseden is el fogja énekelni a Himnuszt – mondta ördögi mosollyal a mindig kaján Borza Géza, amikor még sejtelmünk sem volt a rendszer közelgő összeomlásáról. – Ezt már nem úszod meg. Pán Tamás ma is él, Isten éltesse még sokáig. Tizenöt évvel idősebb nálam. De nem kizárt, hogy Borza Gézának ebben is igaza lesz. 

Szörény Balázs hazatért Londonból, a rendszerváltás reményeket ébresztő és reményeket hervasztó évében nyomban közszereplő lett, látványos akciók kezdeményezője és végrehajtója. Pártot is alapított, majd a választási rendszert bírálva nem vett részt az országgyűlési választáson. Londoni évei alatt jó néhányszor beszéltünk telefonon, ezek a beszélgetések sokszor éles vitákba torkolltak. Tudtam azt is, hogy telefonbeszélgetéseit következetesen magnóra veszi, történelmi dokumentumként. Politikai véleményünk különbözősége ellenére nagyon vártam a találkozást vele. Hirtelen elhatározással előzetes bejelentkezés nélkül csöngettem be pártja irodájába egy nyári nap késő délutánján. Nem voltam egyedül, Orsolya volt velem. Orsolya megjelenését tekintve Évához hasonlított, akivel először részesültem a csoportszex élményében, vékony volt és fiús. Évánál azonban sokkal bolondabb, alkoholista: sok alkoholistához hasonlóan, nem bírta az italt, már egy kevéstől is berúgott, és kiszámíthatatlanul agresszívvá vált. Évával ellentétben azt állította magáról, hogy nem bírja a nőket. Az ilyen határozott kijelentések persze többnyire gyanúsak, megeshet, hogy a mélyebb tartalmuk épp az ellenkezője a felszíni tartalmuknak. Akárhogy is, tény, hogy Orsolya szívesen ment bele csoportszexbe egy második férfival, arra azonban, bánatomra, nem sikerült rávenni, hogy egy nőt is befogadjon.  A politikában a radikalizmushoz vonzódott. Nem akarta elfogadni, hogy a megalakuló új pártok fórumnak, szövetségnek nevezik magukat, ahelyett hogy vállalnák a párt elnevezést. Amikor felvetettem, hogy kopogtassunk be Balázs pártjának az irodájába, nyomban igent mondott: egyképpen érdekelte a radikális pártvezér meg a nevezetes csoportszex-szervező. Az aktivisták éppen elmenőben voltak a pártirodából, csak egy munkatárs maradt ott. Balázst meglepte a látogatásunk, de minden konfliktusunk ellenére örült, hiszen négy éve nem találkoztunk. Orsolya pedig tetszett neki, meg ő is Orsolyának. Nyilvánvaló volt, hogy mind a hárman ugyanarra gondolunk, a szikrák érezhetően pattogtak közöttünk, mint amikor a fizikaórán a tanár demonstrálja, hogy az emberi test jó vezető. Orsolya körülnézett, van-e valahol egy dívány. 

Karinthy Gábor egyszer megkérdezte Füst Milánt, milyen a jó vers. – A jó vers olyan – itt a mester az égnek lendítette a karját – olyan, hogy a végén fölmegy a fészkes fenébe. Jó lenne ezt az írást is így befejezni, egy hatalmas keféléssel a radikális párt heverőjén. A valóság azonban lebéklyóz. Balázs sajnálkozva pillantott a munkatársára. – Fél órája kértem meg, hogy maradjon bent, állítsa össze, mit írtak a lapok a pártunk megalakulásáról. Most nem mondhatom neki, hogy mégis menjen el. Balázs ekkor a pártirodának használt lakásban lakott.  Orsolya albérlő volt egy kedves, de szigorú erkölcsű idős hölgynél. Oda egy férfit sem lehetett felvinni, nemhogy kettőt. Én már leszoktam a nyitott házasság hirdetéséről: kapcsolatomat Orsival titokban tartottam. Nem volt hová mennünk. A „szabadság, szerelem” kettőséből a szerelmet lenyomta a szabadság. Aztán a szabadságot is lenyomták hajdani hívei. De ezt Balázs már nem érte meg.    

2016. szeptember

Az írásnak mintegy a fele megjelent a 2000 2017. 1. számában.

112 116 karakter