Zsidónak lenni

Írások az integrációról, az „összeforradás” lehetetlenségéről

Mert ha nem vagyok rá büszke, akkor is zsidó vagyok
(Népszámlálás után)

A 2011-es népszámlálás társadalmi vitát váltott ki: válaszoljon-e az ember a vallását és nemzetiségét firtató kérdésre, amelyre nem volt kötelező válaszolni. Én a válasz mellett voltam: az erről szóló írás alkalmat adott arra, hogy értelmezni próbáljam viszonyomat zsidóságomhoz. Egy ponton kell korrigálnom az 2011-ben írottakat. Akkor úgy véltem, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség a pártállam idején még nem létezett, így mentes maradhatott attól, hogy együttműködjön a pártállam elnyomó szerveivel Azóta azonban az EMIH Orbán Viktor rendszerében vállal politikai szerepet: gesztusaival mintegy cáfolja a vádat, hogy a kormány antiszemita. Megítélésem szerint azonban a kormány migránsozása, sorosozása a társadalom antiszemita előítéleteit mozgósítja. Az EMIH pedig a Fidesz-kormány önigazolását szolgálja.

Az integráció vége

„Van-e vagy nincs Magyarországon emlékezetközösség?” Ez volt a Szombat 2012-ben szétküldött körkérdésének nyitó mondata. Majd hozzáfűzték: „Véleményünk szerint a magyar társadalmi emlékezet, és a magyarországi zsidó emlékezet eltérően őrzi a 20. századi Magyarország élmény-csomópontjait, miközben sokan tartozhatnak a két halmaz közös részhalmazához.” Úgy vélem, emlékezetközösség nélkül integráció sincs. Különösen nincs akkor, ha az egyazon korszakról őrzött emlékek szemben állnak egymással, miként ezt a Szombat rövid esemény-katalógusa jelezte. A szovjet hadsereg előretörése a lakosság nagy része számára a háború végét jelentette, de egyúttal a vereséget is, a hadifogságot, a rettegést a jövőtől. A deportálást túlélt zsidóság számára ellenben a megszabadulást a rettegéstől. A kérdést úgy fogtam fel, hogy az lényegében az integráció lehetőségéről szól. Ennek jegyében fogalmaztam meg tagadó válaszomat.

Töprengések az összefonódásról

Győri György könyve arról szól, hogyan került a mű írója, a cionista ellenállási mozgalom résztvevője Auschwitzba, és hogyan élte túl a haláltábort. A könyv első kiadásához Csoóri Sándor írt ajánló szöveget. Csoóri Nappali hold című könyvében azt írta, a Tanácsköztársasággal, a Horthy-korszakkal és különösen a vészkorszakkal magyarok és zsidók szellemi-lelki összeforradásának a lehetősége megszűnt. Írásom Győri György könyve kapcsán ezt a kérdést próbálta körüljárni.

  • Válasz Zolnay Jánosnak
    Írásomra a Beszélő 2015. március 9-i számában Zolnay János válaszolt. Aki a holocaust után – írta Zolnay –  „magyarokról és zsidókról” ír, beszél, vagy értekezik, a deportáló „csendőrök mellé helyezi magát”. Zolnay vitacikkére a Beszélőnek ugyanabban a számában feleltem, válaszom alább olvasható.

Halálaim

2016. február 12-én elhunyt Győri György. Ugyanebben az évben, január 7-én halt meg Szilágyi János György, a példás jellemű nagy ókortudós. A két dátum közé esett ifjúkori szerelmem és öregkori élettársam, Anikó születésnapja (február 11.) Anikó 2010-ben halt meg. A Győri Györgyről írott nekrológban több ponton kiigazítottam, amit a két évvel korábban Töprengések az összeforradásról című  cikkemben írtam.

Auschwitz után

Az auschwitzi múzeumban felhalmozott mindennapi tárgyak „lettek végül is a század legsajátosabb ereklyéi” írta Pilinszky János. Az élet – Adorno ellenében – igazolta, hogy Auschwitz után is van élet, hogy lehet verset írni Auschwitz után is. Ennek az egyik legerősebb bizonyítéka Izrael létrejötte és fennmaradása.

Egy régi vita jövője
A vita 1917-ben…
és száz évvel később

„Hogyan jellemezné zsidók és nem zsidók (bárhogy definiáljuk e csoportokat) együttélését a mai Magyarországon? Az elmúlt száz év és a jelen ismeretében, kinek miben kellene változtatni ahhoz, hogy a helyzet javuljon?” Ezt a körkérdést tette fel a Szombat szerkesztősége 2017-ben, a Huszadik Század nagy zsidókérdés-vitájának századik évfordulója alkalmából. Túlteljesítettem a feladatot: két cikket írtam. Az elsőben a 1917-es vitát foglaltam össze, főképp a magam számára, a másodikban válaszoltam a szerkesztőség kérdésére. Talán nem volt fölösleges a munka, mert jól mutatta, hogy a száz évvel ezelőtti kérdések és válaszok a hatalmas történelmi és társadalmi változások ellenére nem vesztették el az érvényüket. A szerkesztőség úgy oldotta meg a helyzetet, hogy a kéretlen első cikket online, a másodikat a nyomtatott lapban közölték.