A parlamenti felszólalás tisztelgés volt a forradalom hősének és a forradalom leverése árán hatalomra jutott „puha diktatúra” konok elutasítójának emléke előtt. Egyúttal azonban feltette azt a kérdést is, mi a szerepe egy alkotmányos forradalom idején a hitvallók radikalizmusának.
„Életet és hitet üzen egy halott” *
Krassó György temetése napján
Krassó György (Philipp Tibor felvétele, Fortepan)
Elnök úr! Tisztelt Ház! Egy gyászjelentésről olvasom fel Ady Endre sorait: „Életet és hitet üzen egy halott / Nektek, fiatal, elhagyott testvérek, / Az olvasztó Tüzet küldi a hamu / S láng-óhaját, hogy ne csüggedjetek el: / Március van s határtalan az élet.” Rákoskeresztúron ebben az órában temették el Krassó Györgyöt.
Századunk hivatásos forradalmárai lejáratták a forradalmár eszményét. Krassó György a múlt század romantikus forradalmárainak volt utóda és lelki rokona egy olyan korban, amely ellenkező értelművé próbálta változtatni a forradalom szót, forradalomnak nevezvén az elnyomást, és ellenforradalomnak az ellene vívott szabadságharcot. A megtorlás és az álságos megbocsátás váltófürdője után a magyar nép nagyobbik része elfojtotta emlékezetében 1956 forradalmát. A társadalom tudatában végbement az a jelenség, amelyet a szamizdatként megjelent Bibó-emlékkönyvben Csurka István találó kifejezéssel Bibó-felejtésnek nevezett.
Krassó György rendőrök között, a Nádor utca történelmi nevének helyreállítása után (Philipp Tibor felvétele)
Még a börtönből szabadultak többsége is felejteni és megbékélni igyekezett. Krassó hét év rabság után, alighogy elhagyta a gyűjtőfogházat nyomban emlékezni és emlékeztetni akart. Le is tartóztatták újból, és csak rendkívüli éberségének és lenyűgözően furfangos jogászi észjárásának köszönhette, hogy nem ítélték el megint hosszú évekre. Emberöltőnyi csend után tudomásom szerint ő volt az első, aki 1981 októberében, a forradalom 25. évfordulóján nyilvános megemlékezést szervezett – egy magánlakásban, hogyan is lehetett volna akkor másképpen – népes hallgatóság és kellő számú besúgó előtt. Az utóbbiak jelenlétére vall, hogy a következő napokban több tucat résztvevőt állítottak elő, hallgattak ki, és fenyegettek meg. Súlyosabb megtorlásra nem került sor, a Kádár-rendszer végjátéka már megkezdődött.
A forradalom élő emlékét védelmezve, a pártállami rendszert és a liberálisnak mondott magyar változatát támadva Krassó mindig, mindennel és mindenkivel vitában állt. Vitázott a forradalom értelmiségével, mert számára a forradalom elsősorban és igazából csakis az utca forradalma volt, a pesti srácoké. A vitában – bocsáttassék meg neki – sebeket osztott, és – követtessék meg emléke – sebeket kapott. Vitázott a másként gondolkodók fiatalabb nemzedékével, amelyre óhatatlanul is hatott a kádárista propaganda, és kételkedett benne, hogy egyértelműen demokratikus volt-e a népfelkelés. Krassó makacsul vallotta a magyar október teljes elfogadása nélkül nincs magyar demokrácia. Vitázott azokkal, akik a reform-kommunistákban bíztak, de vitázott a demokratikus ellenzék tekintélyeivel is. A rendszert nem lehet megreformálni, és nem lehet vele társadalmi szerződést kötni – állította. A rendszert csak megdönteni lehet, és meg is lehet dönteni, ha eljön majd Kelet-Európa népeinek, s köztük az orosz népnek, a mindent megváltoztató nagy forradalma.
1989. eseményeire gondolva kézenfekvő a kérdés: nem neki volt-e igaza? Úgy vélem, igaza volt, ahogy a hitvallóknak és remetéknek is mindig igazuk van a politikus püspökökkel szemben. Olyan igazság ez, amely magányosságra kárhoztatja hirdetőjét, és amely a látszat ellenére nem cselekvésre buzdít, hanem eltántorít a tartalmas cselekvéstől. Olyan igazság, amelynek mindig jelen kell lennie a világban, de amely nem követhető. Ez a fajta absztrakt igazság tartotta vissza Krassó Györgyöt attól, hogy elfogadja a kialakuló parlamenti rendszert, és ez volt az oka, hogy nem ült itt közöttünk. A régi makacsságával hangoztatta, hogy nem történt rendszerváltás.
Saját feladatunkat, a választóinktól kapott felhatalmazásunkat tagadnánk meg, ha ebben igazat adnánk neki. De el kell ismernünk – és mind többen látják ezt így valamennyi pártban –, hogy illúzió volt a rendszerváltást dátumokhoz kötni, és azt hinni, hogy az alkotmány módosításával beteljesül az alkotmányos forradalom ígérete.
A rendszerváltás hosszú folyamata nem mehet végbe a radikalizmus, nem az üres, a melldöngető, hanem a bátor, kockázatot is vállalni kész radikalizmus nélkül, amelyet Krassó képviselt. Ez a radikalizmus nem lehet a magyar demokrácia vezérlő eszméje, de régen rossz volna a magyar demokráciának, ha eszméi közül teljességgel hiányozna.
Tegnap a budapesti Városházán ezrek tisztelegtek Krassó György ravatalánál. Azok jöttek el elsősorban, kiknek szolgájuk nincsen, akiket édeskevéssé érdekel, hogyan döntünk a kárpótlás ügyében, mert nem volt mit elvegyenek tőlük, sem 38-ban, sem 49-ben, de nem volt semmijük 56-ban sem, amikor fegyvert fogtak a szabadságért, és nem lett semmijük azután sem, amikor megúszva a kötelet, kiszabadultak a börtönből. Eljöttek azok, akik ott voltak június 16-án, nemcsak 1989-ben, hanem 1988-ban is. Eljöttek mind az elégedetlenek, a kis csövesek éppúgy, mint a csalódott értelmiségiek, és eljöttek a pesti srácok utódai, a mai dühös fiatalok, akikben Krassó mindig kedvenc irodalmi hősének, Victor Hugo Gavroche-ának, a barikádon elvérző párizsi utcakölyöknek a megtestesülését látta.
Temetése órájában tisztelegjünk mi is itt a Parlamentben a parlamenten kívüli ellenzék legjelentősebb alakja előtt. Őrizzük meg emlékezetét, nemcsak a tudatunkban, hanem a szívünkben is, ahogy ez kijár a romantikus forradalmárnak, és hadd tegyem hozzá, az elragadó széptevőnek, aki Petőfi kettős jelszavát hirdette és követte: „Szabadság, szerelem”.
* Ady Endre: A Tűz márciusa
Parlamenti Napló, napirend előtti felszólalás 1991. március 11-én
5 403 karakter