Kőszeg Ferenc honlapja

C’est la lutte finale
Ez a harc lesz a végső
(Első rész)

Révész Sándor: Húzzuk a keresztünk - Izgalom, dráma, tragédiák, bohzatok
A magyarországi választások története 1905–2018
Európa Kiadó, 2022, 280 oldal

Személyes bevezető

Révész Sándorral hat évig dolgoztunk együtt a korábban szamizdat, majd 1989-től 1995-ig hetilap-Beszélő szerkesztőségében. Kollégámat egyebek közt azért csodáltam, mert pontosan tudta, mit mondott egy közszereplő egy évvel meg tíz évvel azelőtt. Pedig akkor még nem volt olyan kényelmesen használható internet, mint manapság, még nem volt Arcanum. Az újságírónak naponta el kellett olvasni az újságokat, bekeretezni vagy kivágni azokat a cikkeket, amelyekről úgy sejtette, hogy öt év múlva még szüksége lesz rájuk. Nagyon jó volt a találati aránya. 2000-től a Népszabadság Vélemény rovatának a szerkesztője lett, én meg elég sokat írtam ebbe a rovatba. Aztán egy könyvet írt a félretett mondatokból: hónapról-hónapra felidézte, mit mondott egy-egy közszereplő ugyanarról négy évvel korábban, azaz az előző ciklusban, amikor az akkori kormánypárti még ellenzéki, az akkori ellenzéki még kormánypárti volt. A havi visszapillantások 2002 júniusában kezdődtek, az első 1998 júniusáról szólt, amikor Orbán Viktor már megnyerte a választást, de még nem volt kormányfő. A Fidesz-kormány négy évének aztán vége lett, újból az MSZP-SZDSZ koalíciója került kormányra. A Fidesz-kormányzás négy évéről szóló sorozat, A múlt köde 2006-ban jelent meg a Népszabadság Könyvek kiadásában. Révész sosem minősítette magát pártsemlegesnek, világfelfogása liberális volt. De a sorozatát folytatta, vitriolos stílusa nem változott. Miért is változott volna: a köpenyegforgatás az köpenyegforgatás, akár a jobboldalon csinálják, akár a balon. Valami mégis megváltozott: A múlt köde második kötete nem jelent meg. Nincs rá olvasói igény, állították a döntéshozók…

Amíg egy szerkesztőségben dolgoztunk, rengeteget vitatkoztunk. Hiába voltam én a főszerkesztő, ha Sanyi tényekkel bizonyította az állítását, én engedtem. A vitáink akkor is folytatódtak, amikor én külsősként küldtem be a cikkeimet a Népszabadsághoz. Olyan esetre azonban nem emlékszem, hogy a véleményünk eltérése miatt megtagadta volna az írásom közlését.

Megváltoztathatják-e az ország polgárai a kormányukat?

Révész Sándor Választástörténet címmel írt könyvet az 1905-től 2018-ig lezajlott országgyűlési választásokról. Műve folytatásokban jelent meg a Jelen című hetilapban, de az április 3-ára kitűzött választások előtt kapható lesz a könyvesboltokban is. Arról szól, hogyan lehetett az elmúlt mintegy 120 év nagy része során biztosítani, hogy a választást mindig a kormányzó párt nyerje meg.

Az Egyesült Államok külügyminisztériuma évről évre átfogó jelentést készít a világ országainak emberi jogi helyzetéről. Az egyes országokat értékelő fejezetek következetesen azzal a kérdéssel kezdődnek, rendelkeznek-e az ország polgárai azzal a joggal, hogy megváltoztassák a kormányukat.

Für Lajos 1988-ban, a Magyar Demokrata Fórum egyik vitanapján arról beszélt, hogy nálunk nyolcszáz éves hagyománya van a demokráciának. Persze ha a nemesi demokráciát a modern demokrácia előzményének tekintjük, akkor az Aranybulla és a Szent Koronatan is demokratikus hagyomány. Ha azonban a demokrácia talán legfontosabb elemének a váltógazdaságot tartjuk, a választópolgároknak azt a tényleges lehetőségét, hogy leváltsák a kormányt, akkor a magyar demokráciának nemhogy évszázados, de még évtizedes hagyományai sincsenek.

2012-ben, amikor a Fidesz-kormányzás várható időtartamáról írtam, közhelynek számított az az állítás, hogy Magyarországon újra meg újra létrejön egy óriáspárt, amelyet a működő választási rendszer keretei között nem lehet leváltani. Az 1875-ben kormányra került Szabadelvű Párt egyszer veszített választást, 1905-ben, utódpártja, a Nemzeti Munkapárt hatalmának azonban csak az első világháborús vereség vetett véget. Bethlen István Egységes pártjának megváltozott a vezetése, a neve, az ideológiája, választást azonban nem vesztett, hatalmának a nyilas hatalomátvétellel lett vége. Ettől eltérő helyzet csak 1990 és 2010 között jött létre, ekkor húsz év alatt négyszer volt kormányváltás. A Fidesz, kormányra kerülésekor, 2010-től kezdve fokról-fokra felszámolta ezt a nemzeti hagyományainktól eltérő helyzetet. Már a Fidesz-kormányzás első szakaszában sokan úgy vélték, a Fidesz hatalmának csak a nemzetközi viszonyok drámai átrendeződése vethet véget. Azóta több mint tíz év telt el, de a pesszimista jóslatot egyelőre semmi sem cáfolta.

A politikai váltógazdaságot általában nem lehet jogszabályokkal biztosítani, bár Amerikában a négyszer elnökké választott Roosewelt halála után, az 1947-ben elfogadott 22. alkotmánykiegészítés kimondta, hogy senki nem lehet nyolc évnél tovább az Egyesült Államok elnöke. A leválthatatlanság érzése elkényelmesíti a kormányokat, elzsibbasztja a lopásérzékelő idegvégződéseket. A váltógazdasággal ellentétben a kormány megváltoztatásának a mikéntjét – a demokrácia védelmében – szigorú előírások szabályozzák. A demokráciát azonban ezek sem garantálják.

Bismarck, a demokrata és a passzív ellenállás hagyománya

Amikor a rendi társadalmat fokról fokra felváltotta az emberek egyenlőségére épülő társadalom, a választójogot úgy korlátozták, hogy csak olyanok élhessenek vele, akik képesek a szuverén döntésre. Két ilyen csoport volt: a megfelelő iskolai végzettséggel rendelkezők, továbbá azok, akik adójuk tanúsága szerint nem függenek másoktól. Kezdetben ezt a társadalom többsége nem érezte antidemokratikusnak. Ahogy azonban egyre többen – mindenekelőtt a szociáldemokrata párt révén, de más, szélesebb néprétegeket megszólító pártok révén is – bekapcsolódtak a politikai életbe, bár nem volt választójoguk, úgy vált egyre korszerűtlenebbé a választási rendszer, amely a társadalom jelentős részét kirekesztette a politikai döntéshozatalból. Németországban az 1871-ben létrejött császárság idején a korabeli Európa egyik leghaladóbb választási rendszere lépett hatályba: 25. életévétől kezdve minden német állampolgár férfi, aki Németországban élt, aktív és passzív választójoggal rendelkezett. (A nők csak 1918-ban kapták meg a választójogot.) Halász Imre – idősebb Andrássy Gyula miniszterelnök sajtóosztályának korábbi vezetője – szerint Bismarckot nem a demokratikus meggyőződése késztette a választójog kiterjesztésére, hanem így keresett politikai támaszt a császárság létrejötte előtti tartományi arisztokráciával, továbbá a katolikus Centrumpárttal szemben. Vagyis, akárhogy vélekedett is a Vaskancellár a demokráciáról, politikai hatalmát a demokrátikus jogok kiterjesztésével növelte. A szociáldemokrata párt 1890-től kezdve a Reichstag, a német parlament legerősebb pártja volt.

Magyarországon ezidőtájt a nyugat-európai fejlődéshez való felzárkózásnak két összetartozó akadálya is volt. Az egyik maga a kiegyezés rendszere. A kiegyezés felbonthatatlan államszövetséget teremtett a kettős monarchia két része között. Az ellenzék – ki élesebben, ki visszafogottabban – kezdettől fogva támadta a kiegyezés rendszerét, noha 1848-49 történetéből mindenki tudhatta, hogy a Habsburg-birodalom (talán méltányosabb volna az államszövetség megjelölést használni) keretein kívül a történelmi Magyarország nem maradhat fönn. Az ellenzéki követelések között voltak olyanok, amelyek a dualizmus rendszerében nem teljesülhettek: a császár-király, mint a véderő hadura nyilvánvalóan nem egyezhetett bele, hogy a közös hadsereg Magyarországon sorozott ezredei számára más legyen a vezényleti nyelv, mint a hadsereg többi ezrede számára. És nem fogadhatta el azt sem, hogy Magyarországnak külön külügyminisztériuma legyen, hiszen a kiegyezés lényegéhez tartozott, hogy a hadügy és a külügy – közös. 1905-ben az ellenzék győzelmét mámoros lelkesedés fogadta. „Az utcán fellobogózott kocsik rohannak; a zászlót a szél hosszan kifeszíti” - idézi Révész Sándor a Pesti Hírlap 1905. január 27-i tudósítását. Csakhogy a vesztes Szabadelvű Párt ellenzéke nagyon különböző erőkből állott: a Függetlenségi és Negyvennyolcas Párt elutasította a kiegyezés egész rendszerét, a Szabadelvű Pártból kivált disszidensek, ifjabb Andrássy Gyula mögött sorakoztak fel, ők csak reformokat, alkotmányos kormányzást akartak, a dualizmust elfogadták. A Katolikus Néppárt ellenezte a polgári házasságot, a zsidó vallás egyenjogúsítását, aminek Vázsonyi Vilmos élharcosa volt. Vázsonyi egyébként még egyetemista korában a magyar vezényleti nyelv melletti tüntetések szónokaként vált ismertté. A győztes pártok nem tudtak kormányt alakítani. A király egy testőrtábornokot nevezett ki miniszterelnöknek, Fejérváry Gézát, aki a megbízatást csak testőri hűségből vállalta el. De volt humora és öniróniája: „százszorta szívesebben nekimennék - de csak szárazföldön – még a legfélelmetesebb japán admirálisnak is”. A tábornokkal szemben létrejött a nemzeti egység. Feltámadt a passzív ellenállás hagyománya: „a kormány utasításait nem vették tudomásul, a megyei főispánok többsége távozott a hivatalából” – írja Révész. A testőrtábornok kormánya – a darabontkormány, ahogy akkoriban nevezték – nem tudott kormányozni, a győztes koalíció nem tudott kormányt alakítani. Pedig közben a koalíció minden követelését feladta, kivéve egyet, amelyet azonban éppen a meghatározó kormánypártok nem akartak igazán: az általános választójogot. Azt a szociáldemokraták akarták, akiknek a pártja jelentős tagsággal rendelkezett, csak ez a tagság nem rendelkezett válaszójoggal. A választójogi reform három személy ügye lett: Garami Ernő, a Népszava főszerkesztője, a szociáldemokrata párt egyik vezetője volt, Kristóffy József a darabontkormány belügyminisztere, és maga a király. A király két okból volt a választjogi reform híve. Egyrészt azért, mert jelentősen megnövelte volna a választásra jogosultak számát, sokkal több nem magyar nemzetiségű képviselő került volna a parlamentba, és a román, szerb, szlovák nacionalizmus csökkentette volna a magyar nacionalizmus erejét. Másrészt Ausztriában 1905 őszén már korszerűsítették a választási törvényt. Ausztria ebben az időben nem a mai német Ausztriát jelentette, hanem azt a hatalmas területet, amely ma Csehország, Dél-Lengyelország, Galicia, Észak-Olaszország, Dalmácia, azaz az egész Habsburg birodalmat mínusz az akkori Magyarországot. A vörös pénteknek nevezett napon, 1905. szeptember 15-én százezer ember tüntetett vörös szekfűvel az Országház előtt. A választójoggal nem rendelkezőkön kívül velük tüntettek Vázsonyi Vilmos Polgári Demokrata Pártjának hívei, akiket a népnyelv Terézvárosi Demokratáknak hívott. Nekik volt ugyan választójoguk, de jobbára zsidók voltak, és ez még nagyobb hiba mint a választójog hiánya.

1906. április 29-re új választásokat írtak ki. A megválasztott képviselők szinte mind kormánypártiak voltak, noha négy különböző párthoz tartoztak. Az ellenzéket a román, szász, szlovák szerb nemzetiségi pártok képviselték plusz Achim András, a Parasztpárt egyetlen képviselője, akinek a mandátumát a Kúria megsemmisítette. 360 kormánypárti állt szemben 40 ellenzékivel, akik mind nemzetiségi képviselők voltak. Ez a kormány elmondhatta, aki magyar velünk tart.

A jámbor nép és a buta papok

A nemzetiségi pártok esélyeit az 1906-os választáson az alábbi történet érzékelteti. Az Andrej Hlinka alapította Szlovák Nemzeti Párt egyik jelöltje dr. Šrobár, orvos volt. Liptó vármegye lakosságának 92 szézaléka szlovák volt. Bár a szlovákok közül keveseknek volt választójoga, a pártalapító Hlinka úgy látta, a jelölt jó eséllyel indul a választáson. Ezt valószínűleg a magyar jelölt támogatói is így látták, mert telefonhívásukra váratlanul megjelent a választókerületben a főszolgabíró, végigjárta a városka zsidó boltosait, és felszólította őket, nehogy már a buta tót pap, Hlinka emberére szavazzanak, ők Mózes vallású magyarok, szavazzanak csak a magyar jelöltre. Mindezt a magyarországi nemzetiségi viszonyok iránt érdeklődő, azokat jól ismerő brit (skót) történész-újságíró, Seton-Watson írta meg.

Andrej Hlinkát Seton-Watson a nemzetiségi ellenállás hősének tekintette. A magyar nemzetiség elleni izgatás bűncselekménye miatt a bíróság Hlinkát két évi, dr. Šrobárt egy évi szabadságvesztésre ítélte. Időközben elkészült Hlinka szülőfalujában, Csernován a közadakozásból épült templom. Hlinka részvételét azonban a templom felszentelésén a hatóságok nem engedélyezték. A templomba vonuló tömeg és a kivezényelt csendőrök között összetűzés kelekezett, a csendőrök fegyvert használtak, tizenöt ember meghalt, majd harmincnyolc tüntetőt ítéltek börtönbüntetésre. Az esemény csernovai vérengzés címmel bejárta a világsajtót, és sokat ártott Magyarország nemzetközi megítélésének. Hogy használta-e a fentebb említett főszolgabíró a „buta tót pap” kifejezést, azt nem tudom, én egy kiváló történésztől hallottam. A történész, akitől sokat tanultam, olyan elnéző megértéssel beszélt a szlovákokról, mintha valamilyen Csendes-óceáni sziget bennszülötteiről lenne szó; hogy mindenért a buta papok felelősek az tudomásom szerint a két háború közötti beszéd közhelyei közé tartozott. Ami Hlinkát illeti Trianon után folytatta az agitációt a csehek, a magyarok és a zsidók ellen. Önmagát a szlovák Hitlernek nevezte, és azt mondta Szlovákiából olyan országot teremtene, amilyet Hitler teremtett Németországból. A fegyveres szabadcsapatokat, amelyek számos alkalommal rátámadtak a magyar községekre, Hlinka-gárdának nevezték. A névadó 1938-ban meghalt, a szlovák náci állam miniszterelnöke Hlinka munkatársa, az ugyancsak katolikus pap Jozef Tiso lett; őt a háború után háborús bűnösként felakasztották. Valamikor a hatvanas években egy szlovák történésszel is beszélgettem. Trianon előtt, mondta, a zsidók a magyarok mellé álltak, pedig boltosként, kocsmárosként, uzsorásként a szlovákokól éltek. Ez volt a forrása a szlovák antiszemitizmusnak. A kijelentés nem úgy hangzott, mintha megértést kérne a szegény szlovák antiszemiták számára. Inkább úgy, mintha azt mondaná, egy kisebbség, amely az elnyomott néppel szemben az elnyomók mellé áll, rászolgált a gyűlöletre, megérdemelte, amit kapott. Amit kaptak, az a deportálás volt. A szlovákiai zsidók megpróbáltak Magyarországra menekülni, majd 1944 márciusától kezdve megpróbáltak visszamenekülni Szlovákiába, mert itt akkor kezdődött a deportálás, ami Szlovákiában már abbamaradt.

A koalíció elhalasztotta az új választójogi törvény bevezetését. 1910-ben Tisza Kálmán fia, Tisza István megalakított a Szabadelvű Párt utódpártját, a Nemzeti Munkapártot, amely 1910-ben 62 százalékos többséggel megnyerte a választást. A párt vezetője ellene volt a választójog kiterjesztésének: nemcsak a nemzetiségek előretörésétől tartott, hanem a „demagók” által fellázított alsó néprétegek befolyásának megerősödésétől is. Az 1905-ben majd 1906-ban győztes ellenzék két esélyt mulasztott el: nem valósította meg a választási reformot, és elmulasztotta, hogy megpróbáljon szót érteni a nemzetiségi pártokkal, holott az ország lakosainak fele valamelyik nem magyar nemzetiséghez tartozott. Ekkor kezdett Magyarország elszakadni a választójog kiterjesztése felé haladó európai fejlődéstől, és ekkor lett volna némi esélye hogy olyan közjogi berendezkedést hozzon létre, amely talán-talán elkerülhetővé tette volna Trianont. Mert a történelmi ország széthullása, esetleg néhány évvel később, de akkor is bekövetkezett volna, ha a Központi Hatalmak nem vesztik el a világháborút. A koalíciós kormányzás históriája azért is aktuális, mert ha a jelenlegi ellenzék áprilisban megnyeri a választást, mindenképpen koalíció kerül kormányra.

Az emberiség igazi történelme

Az őszirózsás forradalom I. néptörvénye 1918 novemberében a választással kapcsolatban minden liberális követelést törvénybe iktatott: eltörölték a korlátozásokat, szavazati jogot kaptak a nők, bár három évvel idősebbeknek kellett lenniük, mint a férfiaknak. Csak éppen a választásokat nem írták ki. Mire kiírták volna, kikiáltották a tanácsköztársaságot. A proletárdiktatúra nem ismerte el a parlamentarizmust, a nép tanácsokat (szovjeteket) választott, az alacsonyabb szintű tanácsok választották meg a magasbb szintűeket. Ha véletlenül volt kizsákmányolókat választottak meg, új választást írtak ki. A parlamentnek megfelelő tanács tagjainak listáját a proletárdiktatúrát gyakorló egyesült kommunista-szocialista párt állította össze. Hihetetlenül gyors munkát végeztek: három hét alatt megteremtették a győztes szocializmus választási rendszerét. 1919 áprilisában az ünneplőbe öltözött szavazók átvették a hivatalos listát, majd többnyire változtatás nélkül adták vissza a szavazatszedőknek, akárcsak legközelebb 1949-ben. Mi egyébre lett volna szükség? Ha megvívtuk a végső harcot, ha győzött a proletariátus, véget ért az emberiség előtörténete, megkezdődhet az igazi történelem. A tanácsköztársaság azonban nem élte túl a nyarat. A tiszti különítmények véres garázdálkodása ellenére az 1920-as választás hasonlított leginkább egy normális választásra. A részvétel 80 százalékos volt, tíz képviselőből kilenc új ember volt a törvényhozásban. Csak az volt a visszás, hogy a rivális pártok, Bethlen István Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja (84 képviselő) és az öt kisgazdapárt (111 képviselő) koalíciós kormányt alkottak, ellenzékben csupán 24 képviselő maradt. Az lett volna a természetes, ha a két rivális erő, amelyek immár nem közjogi kérdésekben képviseltek különböző álláspontot, hanem különböző társadalmi és politikai csoportokat reprezentáltak, hosszú távú versenybe kezd, esetleg kétpárti váltógazdaságban kormányozza az országot. De nem ez történt.

„A titkosság (…) kedvezhet a túlzó irányzatoknak”

Az egyetlen nagy kisgazdapárt vezetőjét, Nagyatádi Szabó Istvánt korrupciós vádakkal lejáratták, Bethlen pártja és Nagyatádi pártja Egységes Párt néven egyesült, a titkos választás csak a fővárosban és hat nagyobb városban maradt meg, másutt külön sorban álltak a kormánypárti szavazók, külön az ellenzékiek, ha mertek. Az országgyűlési képviselők választásáról szóló 1925. évi XXVI. törvénycikk indokolásában ezt olvassuk: „Faluhelyen, de még kisvárosokban is állandóan megfigyelés alatt állhat az egyes választó magánélete és így politikai állásfoglalása is alig maradhat titokban. A titkos szavazás tehát a gyakorlatban nem óvja meg a pusztai, falusi vagy kisvárosi választót az ellenőrzéstől és a befolyásolástól. Szóval az említett helyeken a választók függetlenségét nem védi meg a titkosság, viszont azonban kedvezhet a túlzó irányzatoknak, mert ezek híveik számát a titkosság leple alatt könnyebben szaporíthatják.” Magyarán a nyílt szavazásra azért van szükség, hogy a kormánynak nem tetsző irányzatok hívei ne befolyásolhassák az egyszerű, vidéki választópogárt. Révész megmutatja, hogy a titkosan szavazó kerületekben sorozatosan az ellenzék győzött. Azt persze nem tudjuk, hogy a többi kerületben titkos szavazás esetén ki győzött volna. De elmondhatjuk, arra sincs bizonyíték, hogy a változó néven, választási vereség nélkül kormányzó egypártnak volt-e felhatalmazása a választóktól a kormányzásra. Úgy vélem, épp úgy nem volt, ahogy az egypártrendszer kormányának sem.

Folytatása következik

atlatszo.hu, 2022. 01. 31.

19 177 karakter

C’est la lutte finale
Ez a harc lesz a végső
(Második rész)

Halál rendelésre

A választások története nem korlátozódhat a választások történetére: a szerzőnek el kell mondania, mi történt két választás között, hiszen ami történik részint az előző választás következmény, részint a következő előzménye. Révész felfűzve a választások történetére a XX-XXI. századi magyar belpolitika történetét beszéli el, röviden, szellemesen, pontosan és a világnézetének megfelelően. Az ő világnézete meg az enyém nem áll távol egymástól, de vannak köztük különbségek. Amíg egy szerkesztőségben dolgoztunk, órákat vitatkoztunk, nem győztük meg egymást, de ez nem is volt célunk. Ahogy két ember, aki szeret sakkozni, nem azért sakkozik, hogy legyőzze a másikat. Az egyik vitatémánk az volt, helyesen tette-e az SZDSZ, hogy 1994-ben koalícióra lépett az MSZP-vel. Szerintem nem volt helyes, Sándor szerint helyes volt, de idejében ki kellett volna lépni a koalícióból. Sándor szerint Antall József kormányzása nem volt demokratikus. Én úgy vélem, Antallnak tekintetbe kellett venni pártja alapítóinak az övével nem azonos politikai felfogását, de 1993-ban nagyon határozottan szembe fordult Csurka szélsőséges nézeteivel: ezt Antall megítélésénél nem lehet nem figyelembe venni. Recenziót akartam írni Révész Sándor könyvéről, amelyet kitűnőnek tartok. Könyve azonban túlnőtt a választások történetén. Így az én írásom sem recenzió, könyvkritika, inkább párhuzamos történet: ugyanarról másképpen, 1985-től máig. Nem vitatkozom Sanyival. Azt remélem, hogy az olvasó fog vitatkozni – mindkettőnkkel.

*

Ott tartottunk, hogy az 1922-es választáson a két legnagyobb párt, Bethlen István pártja és Nagyatádi Szabó István pártja Egységes Párt néven lépett fel, és 57 százalékos abszolút többséget ért el. 1925-ben törvénybe iktatták, hogy a főváros és hat nagyobb város kivételével a szavazás nyílt, külön csoportban állnak a kormánypárti, külön az ellenzéki szavazók. Az 1926-os választáson az Egységes Párt 69,38 százalékkal győzött, a 245 képviselőből 170 kormánypárti volt. Ráadásul Bethlen politikai ellenfelei sorra meghaltak: Károly király 1922. április 1-én, (34 évesen), a politikai életből kivonult Nagyatádi 1924. október 31-én. Az 58 éves Vázsonyi Vilmost, aki a frankhamisítási ügyben kemény érvekkel bizonyította a kormány felelősségét, az Ébredő Magyarok Egyesületének két egyetemista korú tagja 1926. február 26-án az utcán megtámadta, és súlyosan bántalmazta; Vázsonyi külföldre utazott gyógykezelésre, május 24-én szívroham végzett vele. Egy 1945-ben írt tanulmányában Zsolt Béla így foglaja össze Bethlen végzetszerű szerepét a korszak politikájában: „Tudtam, mikor használja gőgös zárkózottságát a rejtélyesség hatáskeltésére, mikor akarja vele elhitetni, hogy van valami mögötte a háttérben. Aminthogy volt is mögötte sok minden: a titkos társaságok, a bürokráciába, a hadseregbe, az igazságszolgáltatásba átmentett fehérterror, a német, az olasz és a balkáni ellenforradalmakkal szőtt alvilági diplomácia, az ellenfeleivel vívott reneszánsz stílusú életre-halálra menő orvháború - Nagyatádi feltört íróasztala, a Mors ex machina, az idejében, végszóra meghalt ellenfelek sorozata, a királytól a parasztig és a zsidóig.”

Az utolsó nyílt szavazásos választás 1935-ben volt Magyarországon; Európa demokratikus országaiban már réges-rég nem létezett nyílt szavazás, a totalitárius országokban pedig csak álszavazások voltak. A kormány óriáspártja, amely 1939-ben már a Magyar Élet Pártja nevet viselte, a titkos szavazáson is 70 százalékos többséget szerzett, (181 mandátum). Az újdonság az volt, hogy a nyilasok és más nemzeti szocialista csoportok 39 képviselővel kerültek be a 260 tagú parlamentbe.

A háborút követő két választás (1945, 1947) közül az elsőben a szovjet hatalmat képviselő Szövetséges Ellenőrző Bizottság nemcsak azt határozta meg, mely pártok vehetnek részt a választáson, de már a választás előtt meghatározta a jövendő koalíció összetételét is. A Kisgazdapárt abszolút többségével a magyar társadalom azt jelezte, hogy nem akar kommunista uralmat. Vorosilov marsall, az ellenőrző bizottság elnöke, és a főnöke, Sztálin generalisszimusz azonban azt akart, és az is lett. Az 1947–es választásra már a kommunista hatalom-átvétel jegyében került sor, 1949 után pedig a szó demokratikus értelmében nem volt választás.

A demokrácia netovábbja: az 1983. évi III. törvény.

Az 1949 és 1985 közötti nem-választások közül Révész Sándor csak az utolsóval foglalkozik, a könyvéről írott recenzió is átugrik harminchat évet. A történet 1985-ben folytatódik. 1983 decemberében új választási törvény jelent meg, amelyről a hivatalos propaganda azt állította, hogy olyan demokratikus, amelynél demokratikusabbat nem látott a világ. Elvetették azokat a javaslatokat, amelyek különböző szervezeteknek, a szakszervezeteknek, a termelőszövetkezeteteknek, a tudományos testületeknek biztosítottak volna parlamenti képviseletet. Végül a reformból annyi maradt, hogy minden parlamenti helyre legalább két jelöltet kell jelölni. A többes jelölés ugyanis 1970 óta létezett, a többes jelölések száma azonban választásról választásra csökkent: 1971-ben 48 választókerületben volt többes jelölés, 1980-ban már csak 15 választókerületben. Az új törvény meghatározta, kik vehetnek részt az eljárásban. „8. § (2) A jelölő gyűléseken a választókerület lakosai és a választókerület területén levő vállalatok, szövetkezetek, hivatalok, intézmények (a továbbiakban: munkahely) dolgozóinak képviselői, vehetnek részt. (3) A jelölőgyűléseken szavazati joga az adott választókerületben választójoggal rendelkező állampolgároknak van.” Minthogy a Hazafias Népfront jelölőgyűléseire csak nagy erőfeszítéssel lehetett bepaszírozni a kerületi üzemek néhány dolgozóját, senkinek nem jutott eszébe, ki és hogyan ellenőrzi, jogosultak-e a megjelentek a részvételre, a szavazásra. A szabályokat láthatólag a jelölőgyűléseket szervező tisztviselők sem ismerték. Amikor néhányan a demokratikus ellenzékből elhatároztuk, hogy megpróbálkozunk jelöltállítással, lázasan kerestem jogszabályt a jelölőgyűlések résztvevőiről. Persze, akkor még nem volt internet, egy jogszabály elolvasásához be kellett menni egy könyvtárba. (A jelöltállítás ötletgazdája emlékezetem szerint Krassó György volt, már 1980-ban. Az általa javasolt jelöltet azonban jelöltnek sem választották meg.) Felkerestem hát a IX. kerületi tanács választási irodáját, hogy megtudjam, mi a feltétele a részvételnek a jelölőgyűlésen. – Milyen szervezettől jött az elvtárs? – kérdezte a hölgy, akinek a kérdést feltettem. – Semmilyen szervezettől – feleltem. – Csak egy állampolgár vagyok…- Kijelentésemnek olyan hatása volt, mintha Mihály arkangyalként mutatkoztam volna be. – Egy állampolgár? – kérdezte a hölgy felragyogó arccal. – Foglaljon helyet. Még megkérdeztem, eljöhetek-e a IX. kerületi jelölőgyűlésre, bár nem itt lakom, és nem is dolgozom a kerületben. – Persze – felelte a hölgy kissé bizonytalanul. – De miért akar eljönni a jelölőgyűlésre? – Mert érdekel – feleltem. Ezzel megerősítettem, hogy titkos arkangyal vagyok. – Érdekli! – ismételte meg felragyogó arccal. – Hát persze, jöjjön csak! Az első jelölőgyűlésre az Iparterv V. kerületi irodájában került sor, itt volt az ellenzék egyik jelöltje, Rajk László munkahelye. Akkorra már persze az állambiztonsági szervezet is tudott róla, hogy mi készül. De az volt a pártutasítás, hogy senkinek a részvételét ne akadályozzák meg. A jogszabály választókerületenként két jelölőgyűlést írt elő, jelölt az lehetett, aki megkapta a két jelölőgyűlés résztvevői egyharmadának a szavazatát. Az Iparterv konferenciaterme zsúfolásig megtelt, szép számmal voltak jelen közismert ellenzékiek. Ennek ellenére, amikor kimondtam, hogy képviselőjelöltnek Rajk Lászlót ajánlom, olyan csend lett, mintha egy rendelőintézet hallásvizsgáló osztályának a süketszobájába kerültem volna. Az első jelölőgyűlésen a résztvevők egy harmadánál jóval többen szavazták meg Rajk László jelöltségét. Számítani lehetett rá, hogy a második jelölőgyűlés arról fog szólni, hogy Rajk László mégse lehessen képviselőjelölt. A tapasztalat igazolta a feltételezést. A második jelölőgyűlést 1985. április 22-re hirdették meg, délután fél 6-ra. Mire kevéssel öt óra után, odaértem, a Magyar Néphadsereg Központi Tiszti Házának hatalmas előadóterme már zsúfolásig megtelt. Néhány héttel később az akkor tíz éves idősebbik lányommal gyerekzsúrba mentünk. A jelenlévő apukák és anyukák elmondták, aznap délelőtt illetékes helyről végigtelefonálták a nagyobb kerületi vállalatokat, és megmondták, hány vállalati dolgozónak kell részt vennie a jelölőgyűlésen, hánykor kell a helyszínre érkezniük. „Annyira szívesen szavaztunk volna Rajkra, - mondta az egyik anyuka. – Olyan rokonszenves volt. De a kollegánk, akiről mindenki tudja, hogy besúgó, szemmel tartotta, mikor emeljük fel a karunkat.” Ott a tiszti házban mi is számoltunk persze. A szavazatok számát többé-kevésbé pontosan adták meg. Utánaszámolni nem volt nehéz, a felemelt karokat kellett csak megszámolni. Ellenben a résztvevők összlétszámát jócskán túlszámolták. Rajk második jelölőgyűlésén a hivatalos számlálás szerint 1388-an vettek részt, a két kijáratnál posztoló két-két számláló 1064 illetve 1115 távozót számolt meg. Ez a mintegy 270 fős hamis többlet ütötte el Rajk Lászlót attól, hogy jelölt legyen. Amikor nem ennyire ismert ember volt a jelölt, a számlálással sem finomkodtak. A XI. kerületben Langmár Ferenc volt az ellenzéki jelölt. A hivatalos számlálás szerint 120 szavazatot kapott, az ellenzéki szerint 168-at. Az emiatt benyújtott panaszokat a választási bizottságok élből elutasították. Egyre több helyen fordult elő, hogy miután a kivezényelt szavazók egy órával a gyűlés kezdete előtt megtöltötték a termet, a meghirdetett időpontban érkezőket a terem zsúfoltságára hivatkozva már nem engedték be. Jelen voltam a jelölőgyűlésen, ahol Bauer Tamás közgazdász volt a lakossági jelölt. A pártaktivisták irányítója guggolva, olykor négykézláb előre mászva instruálta csapatát, mikor kell tapsolni, mikor kell pfujolni. Az egyik jellegzetes közbekiáltás: Mit csinált eddig? Tegyen le valamit az asztalra, mielőtt jelölt akar lenni. Bauer ajánlója elmondta, hogy Bauer könyve a gazdasági ciklusokról megjelent angolul, oroszul, lengyelül. Ez egy pillanatra megzavarta a hurrogókat Aztán megtalálták a megfelelő kifejezést: Menjen az Akadémiára… A kocsmákban ezt másképp mondják.

A többes jelölés fő szabálya az volt, hogy a két jelöltnek két tojásnak kell lennie. Nővel nem állhat szemben férfi, időssel fiatal, munkással értelmiségi, párttaggal párton kívüli, mert akkor vége lenne a nemzeti egységnek. Hamarosan a helyi pártbizottságok is rájöttek, hogy a kettős jelölés számukra is új esélyeket ad, hogy a maguk kijáró emberét juttassák be a parlamentbe. Zuglóban Aczél György jelöltjével, Gyurkó László íróval szemben egy zuglói vállalat igazgatója indult… Így bukott ki a parlamentből Aczél egyik kedvence. Budapesten kilenc választókerületben indult férfival szemben nő: mind a kilenc helyen férfié lett a mandátum. A fizikai dolgozók aránya 21 százalékra csökkent, a párttagoké 77 százalékra emelkedett, holott a párttagok az összlakosságnak csupán 8 százalékát tették ki. Korábban a szavazásokon a részvételi arány 97-98 százalékos volt: kevesen merték megtenni, hogy ne menjenek el szavazni. Általános gyakorlat volt, hogy a szavazóhelyiség lezárása előtt két-három órával a szavazóhelyiségből felhívták a választópolgárt, hogy mikor jön szavazni. 1985-ben a távolmaradók, a nemmel vagy érvénytelenül szavazók száma a hivatalos adatok szerint 930 988 volt, a választásra jogosultak 12,6 százaléka. Az 1985-ben volt az utolsó pártállami választás.

1985 őszén a Soros Alapítvány ösztöndíjával Amerikába utaztam. A New York-i Columbia egyetemen előadást tartottam a tavaszi választás tapasztalatairól. Az előadáson megjelent Bánlaki György New York-i főkonzul; nem szólt hozzá, de buzgón jegyzetelt. 1997-ben aztán megkaptam a rólam készült állambiztonsági iratok egy részét, köztük a jelentést a New York-i előadásomról. Nem lepődtem meg, akkor már tudtam, hogy a konzuli szolgálat munkatársait nem a Külügyminisztérium jelölte ki, hanem a Belügyminisztérium III/I-es Hírszerző csoportfőnöksége. Bánlaki akkor már az MSZP-SZDSZ kormány megbízásából nagykövet volt Washingtonban.

Meglepetés Torontóban ért. Mondanivalóm az volt, hogy a nagy sajtótámogatással hangoztatott reformok a valóságban keveset érnek, a választási reform nem teszi lehetővé, hogy ellenzéki jelölt bekerüljön a parlamentbe. Az előadáson részt vevő, többnyire vélhetőleg baloldali diákok elmondták, náluk Ontario államban sincs másképp, ott is csalnak, akár a kormány, akár az ellenzék nyeri a választást, az igazi ellenzék sosem kerül be a parlamentbe. Ez volt az első alkalom, hogy tapasztaltam, a radikális nyugati baloldal nem veszi tudomásul a különbséget: csalás a demokráciákban is létezik, a kommunista országokban azonban nincs választás.

„Magyarország különleges…”

1990 óta nyolc országgyűlési választásra került sor, ebből egyet az MDF, hármat az MSZP, négyet a Fidesz nyert meg. 2010 óta mintha feltámadt volna a magyar hagyomány: a kormányzó pártot választáson nem lehet legyőzni. Hogy így van-e, így lesz-e, nagyon hamar, április 3-án este megtudjuk.

2oo9 őszén, a berlini Fal ledöntésének huszadik évfordulóján, többször meghívtak Németországba, hogy az évforduló alkalmából vegyek részt egy-egy kerekasztal-beszélgetésen. Már két berlini beszélgetés volt mögöttem, nem éreztem túl jól magam, mert mindkét alkalommal megkérdezték, mi történt Magyarországgal. Hiszen 1989-ben Lengyelország után Magyarország volt a változások úttörő országa, most pedig a nacionalista Viktor Orbannak áll a zászló, Budapesten pedig holocaust tagadók tüntetnek a német követség előtt. Bizony szégyelltem magam, mint akinek a szemébe mondják, hogy az unokaöccse ezüstkanalakat lopott az asztalról. Harmadjára Münchenben került sor ilyen beszélgetésre. Ezt az tette emlékezetessé, hogy az egykori NDK-t a csodálatos Bärbel Bohley képviselte, aki az 1989 őszi tömegtüntetések vezetője volt, majd 1990 szeptemberében részt vett az állambiztonsági szolgálat épületének megszállásában. Akkor, 2009 őszén tudható volt, hogy tüdőrákja van. Nem egészen egy évvel a találkozásunk után meghalt. A beszélgetést Andreas Zielke vezette, a Süddeutsche Zeitung munkatársa. Bevezetőjét azzal kezdte, hogy Magyarország azért különleges, mert itt a változásokat a hatalmon lévő kommunista párt kezdeményezte. Ez is egyike a nyugati tévhiteknek. Révész Sándor könyvéből tudtam meg, hogy az MSZMP Központi Bizottsága 1988. június 23-ai ülésén elfogadta a választási törvény módosításának irányelveit. A jelölés a jövőben a párt illetékes szerveinek kizárólagos joga lesz, nehogy az 1985-ös botrányok megismétlődhessenek. A törvénytervezetet 1988. október 17-én közzétették, december 15-én azonban visszavonták. Ekkorra ugyanis már pártként működött a Magyar Demokrata Fórum, (bár tagadta), megalakult a Fidesz, a Szabad Demokraták Szövetsége. Az MSZMP nem hogy a jövőt nem látta előre, de azt se vette észre, ami a jelenben történik.

Az MSZMP vezetése, nevezetesen Fejti György, 1987-től a Központi Bizottság Közigazgatási és Adminisztratív Osztályának (a Belügyminisztérium pártirányításának szerve) vezetője volt. 1989-ben az MSZMP küldöttségének helyettes vezetőjeként az ellenzékkel folytatandó tárgyalások előkészítése során, mindent megtett, hogy a tárgyalások ne vezessenek tényleges megállapodáshoz. Az MSZMP vezetése csak 1989. június 10-én írta alá a megállapodást a Nemzeti Kerekasztal létrehozásáról, és az előzetes megkötöttségek nélküli szabad választás előkészítéséről, amikor már közeledett Nagy Imre és mártírtársai újratemetésének a napja, és az MSZMP vezetése megrémült, hogy a további időhúzás esetleg valóban felkeléshez vezet, a Szovjetunió testvéri segítségére pedig már nem számíthatnak. Nem voltam tagja az Ellenzéki Kerekasztalnál tárgyaló delegációnak, de néhány ülésen egy-egy tag helyettesítőjeként részt vettem. Az első ilyen alkalommal éppen a választási rendszerről volt szó, felvetődött, hogy jelentősen csökkenteni kellene a parlament létszámát. A történelmi pártok, a Kisgazdák, Szociáldemokraták és a Parasztpárt utódaként szereplő Néppárt tiltakozott a csökkentés ellen, Antall pedig nem akart szembekerülni a történelmi pártokkal, akikben valószínűleg már akkor jövendő koalíciós partnereit látta. De ránézett Tölgyessy Péterre, és halkan azt mondta neki: Akkor ez most húsz évig így marad.

A képviselő jelöltséghez 750 ajánlószelvényt kellett összegyűjteni, az előző, még pártállami parlament tagjai ragaszkodtak hozzá, hogy a képviselőket egyéni választókerületekben válasszák: elhitték, hogy a kerületükben népszerűek. Végül kompromisszum született: a 386 mandátumból 176-ot egyéni választókerületben 210-et megyei, fővárosi és országos listán lehetett elnyerni. A parlamentbe az a párt kerülhetett be, amely országosan megkapta a leadott szavazatok négy százalékát. Az adott helyzetben a választási rendszer átgondolt volt. A nagyszámú ajánló cédula kizárta, hogy demagóg önjelöltek kerüljenek a parlamentbe, a listaállítási feltételek és a bejutási küszöb megnehezített, hogy jelentéktelen kis pártok is bekerüljenek. Az SZDSZ által kezdeményezett népszavazás, amely egyebek közt kimondta a Munkásőrség feloszlatását, valamint azt, hogy az országgyűlési választásokat az államelnök megválasztása előtt kell megtartani, hetek alatt magasba emelte az SZDSZ népszerűségét. A parlamentbe végül hat párt került be. A két nagy párt, az MDF és az SZDSZ majdnem azonos szavazati aránnyal szerezte meg a mandátumát, az első fordulóban az MDF szavazati aránya 24,73 volt, az SZDSZ-é 21,39. Ez az eredmény reálissá tette, hogy a két legnagyobb párt, esetleg csak két évre, koalíciót alkosson, és megegyezzen a legfontosabb rendszerváltó jogszabályok elfogadásában.

„Modern liberális erőtér”

Minden aggodalom ellenére – írta Solt Ottilia a választások első fordulója után a Beszélőbe – a szabad választások napja – győzelem. A tömegtájékoztatás lebeszélő kampánya csődöt mondott, „a bukott politikai hatalom utóvédharcosai”, nem tudták elhitetni a társadalommal, hogy nem is érdekli a választás. A választók döntő többsége szavazott: leszavazta a régi rendszert. „mindenekelőtt a kommunisták ellen, és ami ennél több, árnyaltabb, a valóságos többpártrendszerre voksoltak, csodálatosan világosan”. „A nagy demagógok, a bombasztikus és a tömeggyűléseken zajos sikereket arató szélsőségek egyetlen választókerületben sem kerültek az élre.” (Győzelem, 1990. március 31.)

A második forduló azonban jelentősen változtatott a helyzeten. Nem azért, mert a választási rendszer torzította az eredményt, bár a német rendszer, amely fontos mintája volt a magyar rendszernek, a parlament létszámának a módosításával egyenlíti ki a listán illetve az egyéni kerületekben megválasztott képviselők számának a különbözőségét. A második forduló eredménye nem a szélsőjobboldal antiszemita uszítása miatt különbözött az első forduló eredményétől – ha az antiszemita uszítás erősen hatott volna, az már az első forduló eredményében megnyilvánul. Eörsi János, a Beszélő munkatársa, már a két forduló között rájött, mi várható. A második fordulóban azoknak, akiknek a pártja nem érte el a 15 százalékot, más pártra kellett szavazzanak, mint az első fordulóban. 15 százalék fölött az első fordulóban csak két párt teljesített. Négy párt nem érte el a 15 százalékot, de a négy százalékot megszerezte. A második fordulóban az SZDSZ-re legfeljebb a Fidesz szavazott. A többi párt, mindenekelőtt a szocialisták, akiket megriasztott az SZDSZ radikalizmusa, inkább a Nyugodt erő jelszavával kampányoló MDF-re szavaztak. „Nagy zakó lesz, fiúk” mondta Eörsi János, miközben az első forduló eredményeit számolgatta. Így történt, hogy a második fordulóban az MDF mandátumainak a száma 164-re, az SZDSZ képviselők száma csak 92-re emelkedett. Némi sarkítással elmondhatjuk: az MDF számára a szocialisták nyertek. A második forduló után Ottilia visszautalt a kampány gyűlölködő antiszemita aljasságaira. „Soha nem fogom tudni megbocsátani a győzteseknek, hogy alávalósággal mocskolták be az első szabad választás szent nászi ágyát” (Így jöttünk, 1990. április 21.). De ez sem teszi semmissé a választás nagy eredményét, amelyről Solt Ottilia a március 31-i cikkében írt: „Nálunk valóságos, jelentős politikai tényezőként kirajzolódni látszik az a modern liberális erőtér, amit nem egyszerűen feléleszteni kellett a tetszhalálból, hanem megteremteni az elmúlt egy-másfél évtized lassú, észrevétlen társadalmi folyamataiból. Nem, Magyarországon nemcsak a magántulajdon visszaállítása, a nemzeti keresztény jobboldal győzött az államosított gazdaság és társadalom, a nagyhatalomtól kikényszerített internacionalizmus fölött, hanem a bátor és világos beszéd, a nyílt versenyben elért teljesítmény, a sosem volt egyéni szabadság is. (A kiemelések az idézetekben mindenütt Solt Ottiliától származnak.) A választások után a politika tétje ennek a liberális erőtérnek a védelme, méghozzá – hosszú időn át úgy tetszik – elsősorban nem a régi hatalom fennmaradt intézményeivel, hanem azzal az ó módi társadalomképpel szemben, amelyet az új hatalom esetlen erőszakossággal megpróbált rákényszeríteni a társadalomra.

„Egy nagy erejű tömegmozgalom…”

A második forduló után a frakciók nagyságának különbsége is kizárta a koalíciót a parlament két nagy pártja között. Az együttműködés azonban nem szűnt meg, ez tette lehetővé a megegyezést az MDF-SZDSZ között a kétharmados törvények számának csökkentéséről, a köztársasági elnökről, a médiavezetők személyéről. A helyzetet azonban alapvetően megváltoztatta a taxisblokád. Az MDF alapítói abban a meggyőződésben éltek, hogy az MDF nem párt, hanem a nemzet egységének a kifejezője, amilyennek a lengyel Szolidaritást képzelték 1980-ban. Ezzel szemben a választás első fordulójának eredménye azt mutatta, hogy a két párt támogatottsága csak csekély mértékben különbözik, tehát szó sincs arról, hogy az MDF-fel szemben idegen szívű, külföldről pénzelt csoportocskák alkotják az ellenzéket. 1990 októberében egy sor városban, budapesti kerületben az SZDSZ vagy az SZDSZ és koalíciós partnere nyerte meg az önkormányzati választást. Néhány nappal később megkezdődött a taxisblokád, válaszul arra, hogy a kormány, korábbi ígéretével ellentétesen, drasztikusan felemelte az üzemanyag-árakat. Megbénult az ország, egy nagy erejű tömegmozgalom fejezte ki elégedetlenségét a kormánnyal, amely áprilisban megnyerte a választást. Ezt az MDF alapítói csak úgy tudták megmagyarázni maguknak, ahogy a kommunisták tették 1947-ben: a parlamenti jobboldal összefogva a múlt legyőzött erőivel összeesküvést sző a kommunisták ellen. Az SZDSZ összefogva az állambiztonsági szervezet taxissá átvedlett elbocsátott légiójával megpróbálja megdönteni a szabadon választott kormányt. Ebből semmi sem volt igaz, de alkalmas volt arra, hogy gyanút keltsen az SZDSZ-szel szemben. Az MDF persze nem rendelkezett olyan törvények felett álló politikai rendőrséggel, mint a kommunista párt 1947-ben, de a kormány és az ellenzék viszonya ettől kezdve nem olyan volt, mint a versengő ellenfeleké egy demokratikus országban, hanem mintha ellenségek volnának egy kitörni készülő polgárháborúban.

Pártharc a pártban

Az SZDSZ vezetése, a párt legnagyobb választási sikere másnapján, lemondásra szólította fel Tölgyessy Pétert, a párt parlamenti frakciójának a vezetőjét, az 1989-es sikeres népszavazás kezdeményezőjét. Tölgyessy tudomásul vette a döntést, nem indított vitát a frakcióban, noha a frakcióvezetőt a frakció választotta, és meneszteni is csak a frakciónak lett volna joga, de bejelentette, hogy a következő év őszén megpályázza a pártelnöki tisztséget.

Az egykori állampárt, amelynek 1990-ben mindössze félmillió szavazója volt, és amelyről az SZDSZ-ben sokan azt hittük, hogy el fog tűnni a közéletből, ismét erősödni kezdett, sorra nyerte az időközi választásokat. Az 1991. novemberi elnökválasztáson az SZDSZ hagyományos vezetése esélytelen ellenjelöltet indított Tölgyessy ellen, egyúttal azonban kezdeményezték az alapszabály módosítását: az elnök megválasztása előzze meg az ügyvivők (a párt vezetése) megválasztását. Miután a küldöttgyűlés nagy többséggel elnökké választotta Tölgyessyt, az 1990 decemberében megválasztott ügyvivők sorra bejelentették, hogy nem fogadják el a jelölést az ügyvivői pozícióra. Valamennyien tagjai lettek ellenben az Országos Tanácsnak (OT), amely így a megválasztott elnök ellenzékének a szervezete lett. Akkoriban tagja voltam az OT vezetőségének. Vásárhelyi Miklóst kértem fel, hogy vállalja el OT elnöki posztját, mert a tekintélye vitathatatlan volt, és ellenezte a párton belüli hatalmi harcokat. Azt reméltem tehát, hogy munkájával enyhíteni fogja az elnök és az OT közötti feszültséget. Ekkor azonban Tamás Gáspár Miklós is bejelentette, hogy vállalná az OT elnöki posztját. TGM korábban egy cikkében az írta, hogy Tölgyessy elnökké választása végromlásba vinné az SZDSZ-t. Válaszul Vásárhelyi Miklós visszalépett, az SZDSZ-en, főként az országgyűlési frakción belül pedig négy versengő platform alakult.

Ezekről a párton belüli küzdelmekről azért írtam ilyen részletesen, mert eredményük befolyásolta az 1994-es választás után kialakuló helyzetet, amelynek következményei máig hatnak. 1992. november 14-én terjedelmes interjú jelent meg a Beszélőben a küszöbön álló elnökválasztás két jelöltjével, Tölgyessy Péterrel és Pető Ivánnal. Időközben az SZDSZ küldöttgyűlése az elnöki megbízás időtartamát egy évről két évre emelte fel, tehát az 1992-ben megválasztott elnök lesz a párt vezetője az 1994-es országgyűlési választás idején is. „Már nem az a kérdés, hogy ki a harmadik partner, hanem az, hogy ki lesz a domináns erő – mondta Tölgyessy, majdnem két évvel a következő választás előtt. Az MSZP az időközi választások igazi nagy győztese. Megítélésem szerint esélyük van arra, hogy ők legyenek a domináns erő. Még nem dőlt el a dolog, de az igazi kérdés ma az, hogy ha eljutunk a választásokig, akkor a liberális középnek jut majd a domináns szerep, vagyis a kormányalakítás lehetősége, vagy az MSZP-nek.” Nem szabad ismét elkövetnünk – vélte Tölgyessy – az 1990-es hibát: akkor az MSZP ellen küzdöttünk, pedig a riválisunk az MDF volt, most az MDF ellen küzdünk, pedig 94-ben az igazi riválisunk az MSZP lesz. Tölgyessyvel szemben Pető Iván úgy vélte: az MSZP nem kormányképes erő. „Én az MSZP-t sosem gondoltam szövetségesnek, és nem hiszem, hogy van olyan ember az SZDSZ-ben, aki az MSZP-vel bármiféle szövetséget akarna kötni.”

A helyzet megváltoztatásában a Demokratikus Chartának volt nagy szerepe. A Chartát az SZDSZ kezdeményezte, az MDF oldalán egyre hangosabb szélsőjobboldal, Csurkáék ellenében, de egyúttal Antall politikájának antidemokratikus tendenciája, a tévé és a rádió kormányzati irányítása ellenében is. De a Charta igen hamar túllépett a maga civil mozgalom szerepén, közfelkiáltással szóvivőket választottak, és az MSZP-t meg az SZDSZ-t összekötő pártként kezdtek viselkedni anélkül, hogy erre bármiféle választói felhatalmazásuk lett volna. Azoknak a szószólói voltak, és ez nagy létszámú, befolyásos tömeget jelentett, akik rokonszenveztek az SZDSZ-szel, de a kádárista múltjukat sem akarták megtagadni. A nagy Csurka-ellenes tűntetésen orvos ismerőmön állt mellettem. Mellesleg korábban munkásőr volt, az SZDSZ megalakulásakor jóindulatúan mosolygott: Csináljátok csak – mondta – az a lényeg, hogy a stukker nálunk van. A tüntetésen demokráciát követelt, de ez úgy hangzott, mintha inkább a stukkert akarná visszakapni. Az 1994-es választás első fordulójában az MSZP 33, az SZDSZ 20 százalékos eredménnyel végzett (mindkét szám kerekítve). „Ha az MSZP Horn Gyulát nevezné meg miniszterelnök-jelöltjének – jelentette ki Magyar Bálint - (…) ez gyakorlatilag kizárná az MSZP és az SZDSZ koalíciójának a lehetőségét.” Chaplini börleszk-jelenetté a kijelentést az tette, hogy mégsem zárta ki. A realitáshoz Orbán sokat gúnyolt gondolatkísérletének is több köze volt. A Fidesz elnöke ugyanis csak annyi mondott, az MSZP várható győzelmével szemben mind a négy rendszerváltó pártnak (Fidesz, SZDSZ, MDF, KDNP) össze kellene fogni. Mintha manapság is ilyesmiről volna szó – a Fidesz ellenében.

„Legfeljebb elváltok…”

Farkasházy Tivadar, a Demokratikus Charta fő-fő szóvivője, jóságosan megrótta az SZDSZ képviselőit, hogy még mindig haboznak a koalíció ügyében, holott Horn Gyula továbbra is koalíciót akar, noha az abszolút többség birtokában nincs rá semmi szüksége. Meg kell próbálni, ha nem tetszik, legfeljebb elváltok, mondta a szóvivő, ahogy a tapasztalt nagybácsik szokták bíztatni a bizonytalankodó jegyeseket. Pedig ezek a nagybácsik jól tudják, hogy elválni azért sokkal nehezebb, mint nem összeházasodni. Elválni akkor sem sikerült, amikor 1996 szeptemberében kiderült, hogy jogászi tevékenységéért 804 millió forint sikerdíjat kapott Tocsik Mártának a sikerdíját meg kellett osztania MSZP illetve SZDSZ közeli cégekkel. Az utóbbiak székhelye történetesen az SZDSZ székházában volt. Az SZDSZ parlamenti frakciójában akkora volt a felháborodás, hogy a szabaddemokrata képviselők nagy része az azonnali kilpést követelte a koalícióból. Pető Iván érttette meg az éjszakába nyúló frakcióülés résztvevőivel, hogy a frakció nem hozhat ilyen döntést, erre csak a hamarosan esedékes küldöttgyűlés jogosult. A küldöttgyűlésen szenvedélyes beszédek hangzottak el a koalíció ellen. Csak amikor a felszólalók elfogytak, akkor derült ki, hogy nincs a kilépéssel foglalkozó határozati javaslat, nincs miről szavazni. Az Országos Tanács következő ülésén Magyar Bálint elmondta, miután a küldöttgyűlés nem foglalt állást a koalíció ellen, most már elég legyen a koalíció bírálatából. A Szabadságra ítélve című interjúkötetben Kis János elmondja, hogy Bokros Lajos menesztése után, azaz 1996 februárjában több SZDSZ vezetővel tárgyalt a kilépés kérdéséről. Ez több hónappal a Tocsik-ügy előtt történt. Kis János úgy látta, Bokros menesztése, a pénzügyi csőd elhárulása után Hornnak nincs szüksége az SZDSZ-re; tehát vagy sikerül megállapodni a miniszterelnökkel egy új programban, amelyet mindkét párt vállal, vagy ki kell lépni a koalícióból. A megkérdezett SZDSZ vezetők nagyobb része azonban nem támogatta a kilépést, így a javasolt tárgyalásra sem került sor ( Szabadságra ítélve, 657-658. oldal). A Fidesz-kormányzás négy éve után 2002-ben ismét erős volt a koalícióellenes hangulat az SZDSZ-ben, de ekkor a 188 Fidesz képviselővel szemben az MSZP-nek csak a 20 SZDSZ képviselővel együtt volt 10 fős többsége, tehát kilépésről szó sem lehetett. Bizony, elválni nehéz. Házasodni csak szerelemből érdemes.

A peches reformer

Gyurcsány Ferenc 2004. szeptember 29-én lett miniszterelnök. Indulása az országos politikában ígéretes volt. Megtette, amit a szocialista pártnak megalakulásakor meg kellett volna tennie: el kellett volna határolnia magát a Kádár-rendszer politikájától, el kellett volna ítélnie a kommunista rendszer bűneit. Ezt azonban nem tudta megtenni, hiszen az MSZP alapítói mind a Kádár-rendszer funkcionáriusai voltak, még a reformpártiak is. Nem is beszélve Horn Gyuláról, aki reformpárti se volt, inkább engedelmes tisztviselője a Kádár-rendszernek.

Velük ellentétben Gyurcsány megpróbált egy, a kommunista hagyományoktól megszabadított baloldali szellemiséget képviselni. Nem a pártvezetés, hanem a pártkongresszus jelölte miniszterelnöknek, igen nagy többséggel. Miniszterelnökként ügyelt arra, hogy ne tegyen olyan lépéseket, amelyekkel veszélyezteti az MSZP választási győzelmét. 1990 óta 2006-ban fordult elő először, hogy a hivatalban lévő miniszterelnököt újra választották. Úgy tűnt, hogy nyitott a reformokra.

Egy hónappal a megválasztása után, 20o6. május 26-án mondta el Balatonőszödön elhíresült beszédét, amelyben kemény szavakkal bírálta az előző kormány politikáját, amelynek a 2002-2006-os ciklus második felében maga is részese volt. Úgy vélem, nem a beszéd volt tévedés, hanem az, hogy az MSZP frakció zárt ülésén hangzott el. Komolyan nem számíthatott arra, a beszéd nem fog kiszivárogni. A parlamentben kellett volna elmondania, az ország nyilvánossága előtt, kerülve persze a durva kifejezéseket, egy új típusú politika meghirdetéseként. Minthogy azonban hónapokkal később, 2006 szeptemberében vált ismertté, alkalmat adott arra, hogy az ellenzék a lemondását követelje. Gyurcsány megítélésének sokat ártott, hogy a tévé székház körül kialakult zavargások rendőri kezelése Gergényi Péter budapesti rendőr-főkapitány feladata volt. Az erőszakos, a jogszabályokat semmibe vevő rendőrtábornok nem tudta kellőképpen megszervezni a tévészékház védelmét, felelőtlenül kockáztatta az akcióban részt vevő rendőrök testi épségét, majd emberek önkényes őrizetbe vételével, súlyos bántalmazásával állt bosszút a város lakosságán. Kezdetben a miniszterelnök is kiállt mellette, és csak 2007. május 19-én jelentette be, hogy elmozdítja beosztásából. A komolyabb bírósági eljárástól egyébként üzlettársa, Pintér Sándor belügyminiszter mentette meg.

A 2006-os koalíciós tárgyalások során Gyurcsány nevezte ki egészségügyi miniszterré a szabaddemokrata dr. Molnár Lajost. Az átgondolt reform-elképzelésekkel érkező miniszter megkezdte a kórházi rendszer átalakítását. A nemzetközi gyakorlatnak megfelelően lehetővé tette, hogy a nem vényköteles gyógyszereket a gyógyszertárakon kívül más üzletekben is meg lehessen vásárolni. Megszervezte az Egészségügyi Felügyeletet. A „potyautasok” kiszűrése céljából kötelezővé tette a TAJ-kártyák ellenőrzését. Bevezette, hogy térítési díj ellenében a beteg megválaszthassa orvosát, gátat szabva ezzel a hálapénz-rendszer burjánzásának. Bevezette a vizitdíjat és az ápolási díjat, megszüntetve az egészségügy folyamatos eladósodását. Legfontosabb terve az volt, hogy lehetővé teszi versengő biztosítóintézetek működését. A Fidesz, a Magyar Orvosi Kamara és egyes kórházigazgatók féktelen uszításba kezdtek ellene, de nem támogatták törekvéseit az MSZP egészségpolitikusai sem. Mintegy tíz hónapi miniszterség után lemondott. Utóda dr. Horváth Ágnes lett, akit Gyurcsány a koalíciós partnerrel való egyeztetés nélkül menesztett a minisztérium éléről. Emiatt az SZDSZ kilépett a koalícióból, így a Gyurcsány-kormány kisebbségbe került. Az adott helyzetben a kormány lemondása, és az előre hozott választás kiírása lett volna a legjobb megoldás, az SZDSZ képviselők többsége azonban megalapozatlanul reménykedett abban, hogy a hátralévő időben a Fidesz fölénye csökkenni fog, s így szavazatukkal életben tartották a kormányt Várakozásukkal ellentétben a 2010-es választáson a Fidesz 263 mandátumot, azaz kétharmados többséget szerzett, a szélsőjobboldali Jobbik pedig 47 képviselővel kezdte meg parlamenti pályafutását. Az SZDSZ be sem került a parlamentbe, megszűnését 2014. szeptemberében mondta ki.

„Ez a harc…”

Kétharmados többsége birtokában a Fidesz átírta az alkotmányt, átírta választás szabályait. 200 főre csökkentette az országgyűlés létszámát. Ez akkor most húsz évig így marad - mondta Antall a túlmértezett parlamentről, miután tapasztalta, az ellenzéki kerekasztalnál helyet foglaló történelmi pártok, a kisgazdák, a szociáldemokraták, a kereszténydemokraták a mandátumaikat féltik a parlamenti helyek számának csökkentésétől. A kijelentés 1989-ben hangzott el, a létszámcsökkentésre huszonkét évvel később került sor. Az új szabályozás megszüntette a második fordulót, átszabta a választókerületeket, megszüntette a megyei listákat. Egy lista maradt és 106 egyéni kerület. De a választási eredmény szempontjából valószínűleg sokkal fontosabb volt a hírközlés központosítása. Nem, nem vezették be a cenzúrát, cenzúra a Kádár-rendszerben sem volt. Csak egyetlen szöveget sem volt szabad sokszorosítani valamilyen állami hivatal engedélye nélkül. Az Orbán-rendszerben az állami televízió, az állami rádió kizárólag az állami hírügynökség által megfogalmazott híreket közölhette. A 2021 őszén lezajlott előválasztásról, amelyen nyolcszázezer ember vett részt a központosított hírközlés egyetlen hangot sem közölt. A politizáló értelmiség olvashatta a megmaradt ellenzéki újságokat, az online hírportálokat – ők amúgy se szavaznak a Fideszre. De a szavazásra jogosultak többségét kitevő falusi, kisvárosi szavazók csak azt tudják, ami az állami televízióban, rádióban elhangzik, ami a megyei lapban megjelenik. Álberuházók megvették a Népszabadságot, és megszüntették. A nyomtatott délutáni lap, a Pesti Hírlap rövid ideig független volt, majd kormánypárti propagandalappá alakult. Ez történt az Origóval, az Indexszel is. A Klubrádió csak internetes rádióként működik. A 444.hu, a Mérce, az atlatszo.hu a közönség adományaiból él.

„Szilárd, jól működő többpárti demokrácia csak a jobb- és baloldali érzelmű polgárok közti politikai közösség talaján lehetséges. Erre pedig csak akkor van esély, ha a két oldal eljut egy új, a ’89-esnél nem kisebb horderejű, de annál mélyebb alapozású és ezért tartósabb megegyezésig” – írta Kis János Az összetorlódott idő – második nekirugaszkodás című tanulmányában 2013-ban. Igen, csak hol jön létre a jobb- és baloldali érzelmű polgárok politikai közössége, és ki, milyen erő, milyen párt hozza létre köztük a 89-esnél mélyebb alapú és tartósabb megegyezést? Ismét, 1994 óta nem először nyilvánvalóvá vált Tölgyessy Péter igaza: azzal, hogy az SZDSZ hozzátapadt az MSZP-hez eltűnt az a középpárt, amely közvetítő lehetett volna az alkotmánytisztelő baloldal és az alkotmánytisztelő jobboldal között. Az igény, hogy legyen egy ilyen párt, újra meg újra felvetődött. Kupa Mihály kísérlete a Centrum Párt létrehozására a semmibe hullott. Ehhez képest sikeresebb volt a Lehet Más a Politika: 201o-ben 16 mandátumot szereztek a parlamentben. 2010 telének egy különösen hideg estjén tüntetés volt a Szabadság téren a sajtószabadság védelmében. Sok-sok régi szabaddemokrata képviselőtársammal találkoztam. A Fideszre nem vesztegették a szót. Az LMP-t szidták égő haraggal, pedig az akkori parlamentben az LMP volt az a párt, amely a legközelebb állt az egykori SZDSZ-hez. Ez a külső hatás is hozzájárult, hogy egy erőteljes kisebbség kivált az LMP-ből és Bajnai Gordon 2012-ben elindított Együtt mozgalmához csatlakozott. Bajnai, aki 2009. április 14-én váltotta Gyurcsányt a miniszterelnöki székben, sikeres gazdaságpolitikusnak bizonyult, jelentős szerepe volt abban, hogy a 2008-as pénzügyi válság nem temette maga alá a magyar gazdaságot. Bajnai – helyesen - középpártként próbálta elhelyezni a 2012 októberében elindult Együtt mozgalmat. De a választói magatartást jól ismerő politikai gondolkodók szkeptikusok voltak. Egy jobboldali szavazó, mondták, nem fog Bajnaira szavazni, számukra Bajnai mindig baloldali marad. 2014-ben a választás előtt a budai Duna-parton jelentős tömegek követeltek összefogást. Az MSZP vezetése engedett a nyomásnak. Létrejött az Összefogás, amely öt szervezetet tömörített (MSZP, Együtt, DK, Párbeszéd Magyarországért, Magyar Liberális Párt). A választáson a Fidesz két millió 265 ezer szavazatot kapott, az Összefogás egymillió 291 ezret. Minthogy azonban a Fidesz képviselőinek többsége egyéni kerületben szerezte a mandátumát, a Fidesznek 133, az Összefogásnak mindössze 38 képviselője került be a parlamentbe. A helyek elosztásakor az Összefogás 38 mandátumából 29 az MSZP képviselőinek jutott, a DK négy, az Együtt 3 helyet kapott, bár az Összefogásban tömörült szervezetek erőviszonyait semmiféle szavazás nem mérte fel. A választás után Bajnai búcsút mondott az aktív politikának, külföldre ment, visszatért az üzleti életbe.

A máig utolsó választást 2018-ban ismét a Fidesz nyerte: ismét egy szavazattal szerezte meg a kétharmados többséghez szükséges 133 szavazatot. Pedig a politikai életben megindultak mozgások. A látványos tiltakozás az internetadó ellen eredményes volt, a kormány elállt az adó kivetésétől, az egészségügy helyzete miatti tiltakozás ellankadt, bár az a 2021-es béremelés az egészségügyben a korábbi tüntetésekkel is összefügghet. Segített a kormánynak a menekültek beáramlása is 2015-ben: a fogalmak – migráns, bevándorló, menekült – szándékos összekeverése is hozzájárult a hisztéria fokozásához. A Stop Soros kampány nyilvánvalóan antiszemita üzenete világszerte feltűnést keltett, és nem tett jót az Orbán-kormány megítélésének. A Sorost ábrázoló óriásplakátokat a német televízió a nácik antiszemita hecclapja, a Stürmer gúnyrajzaihoz hasonlította. A megjegyzés, hogy Orbánnal szemben még Vona Gábor pártjával is össze lehet fogni, heves tiltakozást váltott ki a közvélemény egy részéből. Még szerencse, hogy Churchill nem volt ilyen kényes: amikor Hitler megtámadta a Szovjetuniót nyomban szövetséget ajánlott Sztálinnak, bár aligha voltak illúziói Sztálinnal kapcsolatban. Így az összefogás ügyében 2018 2014-hez képest is visszalépést jelentett. A tévében Karácsony Gergely, Szél Bernadett és Vona Gábor, mint három potenciális miniszterelnök vitázott: szánalmas volt nézni a három politikust, akik egy posztról beszélnek, amelyet bizonyosan nem fog elnyerni egyikük sem. Pedig a kölcsönös visszalépések révén az ellenzéknek tíz-hússzal több képviselői hely juthatott volna. A Fidesz akkor is megnyeri a 2018-as választást, de a kétharmadtól messze került volna.

A helyzeten két esemény változtatott. Gulyás Márton meghirdette a Közös Ország Mozgalom megalakulását, és az ellenzéki pártok egyeztetve indultak 2019-ben az önkormányzati választáson. Ennek következtében Budapesten számos kerületben és több vidéki városban az ellenzék lett az önkormányzati választás győztese. A példát erre Hódmezővásárhely szolgáltatta, ahol Márki-Zay Péter ellenzéki összefogással megnyerte az időközi polgármester választást. Ez lendületet adott az előválasztási kampánynak. Az előválasztást az esélytelennek vélt Márki-Zay Péter nyerte meg.

A választásra néhány hét múlva kerül sor, április 3-án. Az eredményt természetesen még nem tudhatjuk. E pillanatban azonban Márki-Zay Péter győzelmét nem Orbánék gátlástalan kampánya veszélyezteti, az ugyanis csak azt jelzi, hogy ennek a választásnak van tétje. Ami rosszabb, veszélyesebb, szégyenteljesebb, az Orbán ellenfeleinek a bizonytalankodása, téblábolása, nyavalygása, hogy az előválasztást miért Márki-Zay nyerte meg, miért nem A…vagy B…vagy C. Ahogy Révész Sándor kalauzolásával végigtekintjük százhúsz év választástörténetét, látnunk kell, hányszor vesztettünk, mert egymást téptük, martuk. Vesztettünk? Mindannyiszor a demokrácia veszített. A szabadságunk.

atlatszo.hu, 2022. 02. 08.

44 285 karakter