Az uniós csatlakozás küszöbén sokan a magyar szuverenitást féltik az uniós szabályoktól. Pedig a hatás kölcsönös. Az idegenellenesség meg az agresszív rendmánia Keletről Nyugatra költözik.
Aggódás az Unióért
Az 1960 évek közepén hatalmas propaganda előzte meg az „új gazdasági mechanizmus” 1968-ra tervezett bevezetését. A szűnni nem akaró szövegelés persze mindent lejárat, de azért a viccek, a szkeptikus legyintések közepette volt a társadalomban őszinte várakozás is. Szilveszterkor az emberek BUÉK helyett azt mondták: BUM. Vagyis Boldog új mechanizmust! Hátha a merev tervgazdálkodást felváltó új rendszer tényleg több szabadságot, kicsivel jobb életet jelent. Aztán az l968-as év mégsem az új mechanizmusról lett nevezetes.
A viszolygás a végtelenített euroblablától, a szkeptikus legyintés meg a szégyenlős várakozás most is együtt van. Lehet, hogy idén a szilveszteri koccintáskor azt mondjuk majd, BoCS (Boldog csatlakozást!), és nemcsak akkor, ha véletlenül leöntöttük pezsgővel a partnerünk ruháját. Van, aki attól szorong, hogy a pénze még kevesebbet fog érni, van, aki attól, hogy megint lemarad egy versenyben. Van, aki a magyar szuverenitást félti az EU-tól. Csakhogy az emiatt aggódóknak egy része most is úgy véli, hogy régóta oda a magyar szuverenitás, eladták azt már a globalizátoroknak meg a galiciai gyüttmenteknek. A másik része pedig nem gondolja ezt, csak mondja, ha éppen nagygyűlésen beszél. Mert aki járatos némileg a jogban meg a politikában, az pontosan tudja, hogy jelenleg is nagyon sok minden van a magyar alkotmány meg a Jóisten között. Ha tényleg szuverének lennénk, akkor felköttetnénk némely bűnözőket, de nem tehetjük, mert akkor kizárnának az Európa Tanácsból, és az Unióba se léphetnénk be. Így inkább hagyjuk, hadd akasszák fel magukat önkezükkel a zárkájukban. Ha tényleg szuverének lennénk, fegyverrel kergetnénk vissza a határainkról a menedékkérőket, ahogy néhány, egyébként liberális felfogású biztonságpolitikus javasolta a 90-es évek elején. De nem tehetjük, mert csatlakoztunk e genfi egyezményhez, s így csak bebörtönözzük a menedékkérőket, illetve ha már Délről és Keletről bejöttek az országba, hagyjuk, hadd menjenek tovább Észak és Nyugat felé.
Én bizony nem a szuverenitást féltem az Európai Uniótól, hanem fordítva: az Uniót azoktól az államoktól, amelyeknek az államhatalmi szervei sosem tanulták meg, hogy a törvények uralma nem azt jelenti, hogy vaskézzel uralkodunk a társadalom kiszolgáltatott csoportjai felett, hanem azt, hogy a törvényt az államhatalmi szerveknek is be kell tartaniuk, és ha nem tartják be, felelniük kell érte, mint bármely szabályszegőnek. Ha a jogszabály azt írja elő, hogy egy négy négyzetméteres zárkába egy elítéltet lehet elhelyezni, a jogalkalmazó nem hivatkozhatna arra, hogy kénytelen megszegni a törvényt, hiszen hiába nincs hely, a következő elítéltet is be kell zárnia. Jogállamban ugyanis nem élhetne együtt tartósan a tetszetős, de végrehajthatatlan jogszabály meg a jogszabály ellenes jogalkalmazás.
A közhatalmi szervek vezetői olykor mintha nem is értenék (és sokszor valóban nem is értik), mi lehet a baj az intézkedéseikkel, amelyeket a törvény felhatalmazása alapján rendeltek el. Nemrégiben jogvédő szervezetek tiltakoztak az ellen, hogy a rendőrség drogvadászai ruhavizsgálattal egybekötött tömegigazoltatásokat rendeznek a diszkók környékén. A belügyminiszteri vizsgálat lezárultával a rendőrség elégedetten közölte, a múlt évben egymillió háromszázezer igazoltatást hajtottak végre, az intézkedéssel kapcsolatos megalapozott panaszok száma mégis elenyésző volt. Csak az nem jutott eszébe se a rendőröknek, se a jelenlévő újságíróknak, vajon miért kell évente majdnem másfél millió embert igazoltatni, tízszer annyit ahány bűnelkövető ismertté válik Magyarországon egy évben. A civilizált országokban ugyanis nem szokás autósokat, gyalogosokat csak úgy megállítani. Ez a megszállt országokban szokás, meg szokás volt a kommunista országokban is, amelyek persze egyúttal megszállt országok is voltak. Amikor a zámolyi romákat a francia menekültügyi hatóság menekültként ismerte el, a magyar kormányszóvivő azt fejtegette, hogy ez nem a francia külügyminisztérium állásfoglalása volt, az elismerés csupán valamilyen magántársaság véleményét fejezi ki. A menekültügyi hatóság természetesen Franciaországban is állami hatóság, amely a Külügyminisztérium szervezeti keretében működik. A feladata az, hogy megállapítsa, megfelel-e a menedékkérő a genfi egyezmény, illetve az egyezményre épülő honi törvény menekült-meghatározásnak. Döntéseit nem az adott állam bevándorlás-politikája határozza meg, hanem a nemzetközi egyezmény. Ausztriában a Belügyminisztérium irányítása alá tartozó menekültügyi hivatal döntése ellen a kérelmező fellebbezést nyújthat be a Független Menekültügyi Szenátushoz, amely nem áll a kormány irányítása alatt. Németországban a belügyminiszter nem adhat utasítást a belügyhöz tartozó Szövetségi Menekültügyi Hivatal vezető beosztású tisztviselőinek. Ha tehát a miniszter elégedetlen a saját hivatala döntéseivel, neki kell a bírósághoz fordulnia. Ezt nem értette a kormányszóvivő, de láthatólag nem érti sem a menekültügyekben illetékes államapparátus, sem a közvélemény.
A példa ragadós, az idegenellenesség meg az agresszív rendmánia Keletről Nyugatra, Nyugatról Keletre költözik. Idegenrendészeti célból a pályaudvarok közelében és a határövezetben már Németországban is megengedett a konkrét indok nélküli igazoltatás. A Schengeni Végrehajtási Egyezmény rendészeti szervek egymás közötti megállapodásaként jött létre, a nyilvánosság kontrollja nélkül. Lehetővé teszi, hogy egy csekély súlyú szabályszegésért valakit örökre kitiltsanak Európából, sőt arra kötelezzék, hogy elhagyja azt az országot, ahol évek óta él. Nagy-Britanniában nem állampolgársági, hanem egyértelműen faji alapon mérlegelik, hogy beengedjenek-e egy külföldit a szigetországba vagy sem.
Persze a jogállam kelet-közép-európai felfogásától még messze vannak. De a rendőrségek, vízumhatóságok meg számos egyéb hivatal már most is remekül megértik egymást. S bár szeretik lesütött szemmel elmondani, hogy ők csupán jogalkalmazók, azért tudjuk, hogy a törvényeket ők csinálják
Magyar Hírlap, 2003. december 24.
6 012 karakter