Az alábbi két cikk sok hónapos különbséggel jelent meg, mégis összetartozik: mindkettő egy-egy történelmi évfordulóról szól. Lengyelországban sikerült méltósággal megünnepelni a Szolidaritás születésének 25. évfordulóját, bár az augusztusi ünnepséget követő ősszel két választásra, a parlament és az államelnök megválasztására került sor: a mérsékelt és a radikális jobb oldal éles harcot vívott egymással. Magyarországon Bush amerikai elnök villámlátogatása során egy pillanatra úgy tetszett az 1956-os forradalom 50. évfordulóját is méltósággal ünnepelhetjük meg. Tudjuk, nem így történt.
És mi hogyan ünnepelnénk?
Bronisłav Geremek
Nem tudom, hogy aki a múlt héten itthon olvasta, nézte, hallgatta a híreket, érzékelhette-e, mi zajlott le Varsóban és Gdańskban󠆷 augusztus utolsó három napján. Röviden ennyi: Lengyelország önmagát, a világ a lengyeleket ünnepelte.
Az ünnepség középpontjában Lech Wałęsa állt, ő nyitotta meg a gdański megállapodás aláírásának 25. évfordulója alkalmából rendezett emlékkonferenciát Varsóban, ő szólt elsőként Gdańskban a hajógyár előtt, amelynek kapuja fölött a kőbe vésett „21 x igen" felirat emlékeztet arra, hogy a pártállam vezetői 1980. augusztus 31-én kénytelenek voltak igent mondani a sztrájkoló munkásoknak mind a 21 követelésére. A nagy ceremóniamester Bronisław Geremek volt, 25 évvel ezelőtt Wałęsa első számú tanácsadója, később a liberális Szabadság Párt vezetőjeként politikai ellenfele. Ő fogalmazta meg az évfordulós konferencia üzenetét is: annyi fegyverrel levert társadalmi megmozdulás – Berlin, Poznań, Budapest, Prága, Radom és Ursus – után az önkorlátozó forradalom eszméje és gyakorlata kényszerítette meghátrálásra a totalitárius kommunista államot, és vezetett végül a kommunista világrendszer összeomlásához. A konferencián felszólaló világhírességek mind ezt a felfogást képviselték.
Timothy Garton Ash angol történész, a kelet-közép-európai ellenzéki mozgalmak krónikása arról beszélt, hogy 1980-ban a Szolidaritás a jakobinus-bolsevik módszerrel szemben a forradalom új, vértelen modelljét teremtette meg. Mint mondta, a szovjet világrendszer bukásában a térség társadalmi mozgalmainak nagyobb szerepe volt, mint a nyugati politikának.
Zbigniev Brzezinski
Zbigniew Brzezinski egykori amerikai nemzetbiztonsági főtanácsadó ezt a gondolatot az ellenkező oldalról erősítette meg. Szerinte a helsinki megállapodás kelet-európai értelmezése és a lengyel mozgalom fontos indítéka volt annak, hogy az amerikai politika szakított a kommunizmus eltűrésének gyakorlatával. A szovjet birodalom felbomlása nem a vége a 25 éve megindult folyamatnak – sugallták a beszédek. A posztkommunista rendszer minapi megdöntése Grúziában és Ukrajnában 1989 folytatása. Most Fehér-Oroszországnak kell következnie!
Miheil Szaakasvili
Gdańskban három államelnököt ünnepelt a közönség felállva, viharos tapssal: Havelt, Juscsenkót és Szaakasvilit. Hasonlóan nagy tapsot Varsóban csak Szergej Kovaljov kapott, az Orosz Föderáció volt emberi jogi biztosa, aki azért köszönt le tisztségéről, mert hiába tiltakozott a Csecsenföldön elkövetett orosz jogsértések ellen. Oroszország élén – mondta – olyan politikus áll, aki büszke arra, hogy KGB-s volt. Hozzátette, képzeljük el, mit szólna a világ, ha egy német kancellár dicsekedne a gestapós múltjával.
Vajon mi hogy fogjuk megünnepelni jövőre a magyar forradalom 50. évfordulóját? – gondoltam zavartan, együtt tapsolva a szónokoknak a lengyelekkel. És hogy ünnepeljük meg a rendszerváltást, ha majd kerek évfordulóhoz érkezünk? Vajon mitől lett az, hogy a kommunista önkényuralom összeomlásának egykor sodró, felemelő élményét egyre inkább megzavarja a feszélyezettség, amelyet az antikommunista szájtépés vált ki az emberből? Mitől van, hogy ha valakit felháborít, amikor mások egyenlőségjelet tesznek kommunizmus és fasizmus közé (ahogy Kovaljov tette), akkor én ellenérvek sokaságával tudnám alátámasztani, hogy a totalitárius rendszerek között nincs értékbeli különbség, de ha itthon egy jobboldali tesz egyenlőségjelet, mégis zsigerileg, ha tetszik, genetikusan undorodom tőle?
31-én este Varsó polgármestere multimédia-koncertet rendezett az évforduló tiszteletére. A kivetítőn tankok gördültek Poznań, Varsó utcáin, halottak a földön Radomban, vízágyúkkal támadt a Szolidaritást éltető tüntetőkre a hírhedt lengyel rohamrendőrség, a ZOMO. A lengyelek ezrei felállva énekelték az énekesekkel az ellenállás hazafias dalait, a kezekben százszámra lobogott a lengyel zászló. 1988-ban, 1989-ben fenntartás nélkül azonosultam ezzel a hangulattal, és most Varsóban is. De közben tudtam, hogy ma ugyanaz Magyarországon csak egy jobboldali tömeggyűlésen jöhet létre, attól viszont viszolyogva távol tartanám magam. A társadalom kettészakítottsága nemcsak a közös ünneplést teszi lehetetlenné, de visszamenőleg megrontja a múltat, a saját emlékeinket is.
Az üzemközi sztrájkbizottság
Az évfordulós ünnepségek magyar meghívottainak névsorát bizonyára a budapesti lengyel nagykövetség állította össze, gondosan mérlegelve a jobb- és a baloldal arányát. Varsóban úgy viselkedtünk, mint amikor haragosok találkoznak a misén. Nem akartunk hátat fordítani egymásnak, mert az Isten házában mégsem illik gyűlölködni, de kerültük azt is, hogy egymáshoz érjünk, nehogy azt higgye a másik, hogy most akarjuk szájon vágni. Pedig olyanok találkoztunk, akik valaha számtalan dolgot éltünk át és csináltunk együtt.
Varsóban és Gdańskban az ünnep méltósága fölébe tudott kerekedni az ellentéteknek. A lengyeleknek egy pillanatra ismét sikerült elfogadtatniuk a világgal, hogy Lengyelország a világ közepe. Mert 1980 augusztusában valóban az volt.
hvg, 2005. szeptember 8.
4955 karakter