Kőszeg Ferenc honlapja

A magyar egészségügy nem ketté, hanem sok-sok darabra szakadt. Egy magyar állampolgár várható élettartama öt évvel rövidebb, mint a fejlett országok átlagpolgáráé.  A lakosság 15 százaléka egyáltalán nem jut egészségügyi ellátáshoz. Spanyol-, Olasz- és Franciaországban százezer lakosra számítva 150-170-en halnak meg olyan betegségekben, amelyek az orvostudomány mai állása szerint gyógyíthatók.  Magyarországon 400-an. Az Egészségügyi fogyasztói index pontrendszere szerint Európa harmincöt országa közül 927 ponttal Hollandia áll az élen. Magyarország a harmincadik helyre szorult…

A beteg egészségügy

A napokban, amikor hazaértem, a lépcsőházban, a levélszekrények alá készített bádogládában tízegynéhány kék füzet sorakozott. Nem volt ez szokatlan látvány, sőt inkább nagyon is megszokott. A lakók ebbe a bádogedénybe halmozzák a reklámokat meg a kormányzati és önkormányzati propagandaanyagokat. Majd a takarítónő kidobja őket, ne szemeteljünk.

Általában én is ezt teszem, most azonban megsajnáltam a kis kék füzetet. A gyerekkoromat idézte fel bennem, amikor a VI./a osztállyal meglátogattuk az Ötéves tervünk – béketerv című kiállítást. Mindenütt tablók, tárlók, grafikonok, láthattuk milyen lesz a sztálinvárosi vaskohó, a tiszalöki vízierőmű, a budapesti metró. Ez a mostani kis kék füzet ugyancsak a jövőbe tekint, ha nem is a messzi távoli jövőbe. Megtudjuk például, hogyan emelkedik a szakorvosok és szakgyógyszerészek meg a kórházi nővérek bére két ütemben.

Ami személy szerint engem érint, az a nyugdíjemelés, az azonban csak 1,6 százalékkal emelkedik. Kleine Fische – szálkás hallottam mindig gyerekkoromban. A brossúra a Neue Zürcher Zeitungot idézi, amely megállapítja, hogy Budapest sikeresen állította helyre a költségvetési egyensúlyt. Forrás az NZZ 2016. májusi száma. Kemény filológiai munka lesz visszakeresni az idézetet a napilap májusi számaiban.

De lehet, hogy minden igaz, amit a füzetke ír. Csakhogy engem nem bűvölnek el a kormányzati örömködések, még ha netán igazak is. Még a nyugdíjam 1,6 százalékos emelkedése sem érint komolyan. Önző vagyok: az érdekel, amivel az életkoromnál és egészségi állapotomnál fogva nap, mint nap találkozom: az egészségügy, a betegek és sok-sok nagy tudású, nagyszerű orvos (meg nővér, műtős stb.) kényszerű kínlódása az egészségügy rendszerében. Mert kényszerű kínlódás ez akkor is, ha az orvosok nem csekély része egyúttal haszonélvezője is a visszásságoknak.

Visszapillantás és széttekintés

„Ezernyi fajta népbetegség, / szapora csecsemőhalál” – 1937 májusában, amikor József Attila ezeket a sorokat leírta, forrása a népi írók, ahogy akkoriban mondták, a falukutatók munkássága volt. Ma az interneten nem is olyan könnyű összekeresni adatokat, amelyek a vers sorai mögött rejtőznek.

Dr. Birtalan Győző orvostörténész 1979-ben elhangzott és az interneten is megtalálható előadásából azonban az is kiderül, hogy a kormányzat nem nézte tétlenül a legsúlyosabb akkori népbetegség, a tbc terjedését. A vers születésének évében tízezer lakosra 14,9 tbc halál jutott, azaz abban az évben majdnem 13 ezer ember lett a morbus hungaricus áldozata. Ez rettenetesen sok, de ahhoz képest, hogy 1910-ben tízezer lakosból még 38 halt meg tébécében az áldozatok száma jelentősen csökkent.

A gümőkor elleni küzdelem megszervezésében meghatározó szerepe volt Korányi Sándor professzornak, a járványügy szervezeti rendszerének kiépítésében pedig Johan Bélának. Mint a Rockefeller Alapítvány korábbi ösztöndíjasa ő szerezte meg az Alapítvány 245 ezer dolláros támogatását, amely lehetővé tette az Országos Közegészségügyi Intézet megalapítását.

(1944-ben a Belügyminisztérium államtitkáraként ő volt, aki megfosztotta megbízatásuktól azokat a zsidó orvosokat és gyógyszerészeket, akiket korábban, főnöke, a németek által elhurcolt Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter helyezett el a frontszolgálatot teljesítő orvosok és gyógyszerészek helyére; a megbízatás nélkül maradt szakembereket rövid időn belül Auschwitzba deportálták. Lásd erről Ungváry Krisztián írásait, Magyar Narancs, 2003.06.26. és 09.04.)

A „szapora csecsemőhalál” dolgában a tudomány fejlődése és az egészségügy állami szervezése talán még hatékonyabbnak bizonyult. Magyarországon 1928-ban kezdték el majd 1936-ban tették kötelezővé a diphtéria elleni oltást. 1937-ben 100000 lakosra számítva Ausztriában 274-en, Németországban 217-en, Csehszlovákiában 201-en, Magyarország „csak” 81,6-an haltak meg a korábban szinte gyógyíthatatlannak számító torokgyíkban.

Előadása végszavaként Birtalan Győző egy falukutató, Erdei Ferenc 1936-ban írt szavait idézi: a falusi egészségügyi gondozás gyökeres javulást mégsem tud elérni, „mert nem az orvosság hiánya és a gondozás fogyatékossága a fő oka betegségeinek, hanem emberpusztító életmódjuk.”

A mai egészségügyi ellátást természetesen nem lehet az 1930-as évekével összehasonlítani, hiszen rengeteget fejlődött az orvostudomány, sokkal kiterjedtebbé vált a biztosítási rendszer. De vannak adatok, amelyeket jól össze lehet hasonlítani a fejlett országok, azaz a 35 OECD-ország adataival. Magyarországon 2012-ben a várható élettartam 75,2 év volt, egy évvel rövidebb, mint a szlovákoké, hárommal, mint a cseheké, és öt évvel rövidebb, mint a fejlett országok átlagpolgáraié.

Ha most valaki megkérdezi, minek kell hetvenötön túl még élni, nem tudnék válaszolni. De ha úgy kérdeznék, hajlandó vagyok-e nyomban meghalni, hiszen már két évvel túléltem a hazai átlagot, valószínűleg nemet mondanék, és remélem, hogy szeretteim is egyetértenének velem.

A fejlett országok átlagát meghaladó halálozás nem csupán orvosi probléma, közismerten következménye az életformának, a táplálkozásnak, a dohányzásnak és az alkoholizmusnak. Az Egészségügyi Világszervezet felmérése szerint a magyarországi alkoholfogyasztás a világátlag kétszerese. Az alkoholizmussal összefüggő betegségek évente hat-nyolcezer áldozatot követelnek.

A világszervezet 2003-as adatai szerint Magyarországon az emberek évi 250 milliárd forintot költenek alkoholra, ebből az állam jövedéki bevétele 150 milliárd forint. Évek óta folyik a kampány a dohányzás ellen, már nincs egy vendéglő, ahol vacsora után el lehet szívni egy cigarettát. (Nem haza beszélek, én sose dohányoztam.) A pálinkázást, sőt a pálinkafőzést ellenben nemzeti erényként propagálják, sűrűn látni a tévében a miniszterelnököt, amint lehajt egy pohár pálinkát, mielőtt hozzákezd a disznópörzsöléshez vagy a kolbásztöltéshez.

Németországban, kevéssel a náci hatalomátvétel előtt plakátokon reklámozták Hindenburg birodalmi elnököt, amint német rozskenyeret eszik. Nem lehetne Orbán Viktort rávenni, hogy inkább a kecskeméti búzakenyeret reklámozza, amelyet a szép menyecske kakastéjjel (azaz kútvízzel) süt?

A gyógyítható halál

De ne kenjünk mindent a múltra meg a piás népre. Az ezredfordulót megelőző években alakult ki egy mérési módszer, amely azt próbálja megállapítani, hogy a fejlett országokban hányan halnak meg olyan betegségekben, amelyek az orvostudomány mai állása szerint korai felismerés és megfelelő kezelés esetén gyógyíthatók lennének.

A gyógyítható, mégis sokszor halálos végű betegségek listájáról természetesen viták folynak, de általános az a vélemény, hogy tuberkulózisban, bőr-, emlő- és méhnyak-rákban továbbá magas vérnyomásban a betegeknek nem kellene meghalniuk. A „gyógyítható halottak” száma 31 fejlett országban százezer lakosra számítva 150 és 440 között szóródik. Legalacsonyabb a megelőzhető halálozások száma az Eurostat adatai szerint 2012-ben Olasz- Spanyol- Franciaországban és Svájcban volt – százezer lakosra számítva 150-170, a legmagasabb Litvániában (440), Lettországban (410) és Magyarországon (400). Magyarország sereghajtó a régió országai között is. Romániában és Szlovákiában ismét százezer lakosra számítva 340, Horvátországban 310, Lengyel- és Csehországban 270 ember halt meg, akik egy jól működő egészségügyi rendszerben meggyógyulhattak volna. (Lásd Eurostat, Amenable and preventable death statitistic. Idézi Kincses Gyula: Asztalfiók, 2017. január 29.)

Ugyancsak az OECD elemzése szerint Magyarországon időben elvégzett diagnosztizálással a daganatos betegek egyharmada gyógyítható lenne. Ezt az állítást támasztja alá a számos MRI (Magnetic Resonance Imaging) diagnosztikával foglalkozó magáncég egyikének a hirdetése: Magyarországon az MRI vizsgálatra történő várakozás ideje átlagosan több mint 4 hónap, ami jelentősen meghosszabbítja a pontos diagnózis felállításának az idejét. A késlekedés pedig akár visszafordíthatatlan következményekkel járhat.” A kft. árlistája szerint a gerinc MRI ára 29 875 forint, ha a vizsgálathoz kontrasztanyag beadására van szükség, az ár 64 875 forint. A fizető betegek vizsgálatára megbeszélt időpontban várakozás nélkül sor kerül, akár a hét végén vagy az esti órákban is.

Ez teljesen rendben van, egy cég hirdetheti a szolgáltatásának az előnyeit. Ami nincs rendben az az, hogy aki nem fizet, annak „visszafordíthatatlan következményekkel” kell számolnia, holott éppen olyan magyar állampolgár, mint a kft. ügyfele. Ez utóbbi viszont a maga részéről feltehetőleg éppen úgy fizeti a társadalombiztosítási hozzájárulást, mint szerényebb jövedelmű betegtársa.  Pedig az MRI nem valami vadonatúj vizsgálati módszer: az első MRI készüléket Magyarországon 1986-ban helyezték üzembe.

Ennél is súlyosabb a helyzet a még korszerűbb vizsgálati módszerrel, a PET-CT-vel, (pozitronemissziós és computer tomograph), amelyet a közfinanszírozás terhére a szakorvos javaslata alapján, de csak központi engedéllyel lehet alkalmazni. Pedig ez a vizsgálat nemcsak a rák és számos más betegség korai felismerését – s így gyógyítását – teszi lehetővé, de a daganat pontos helyének, kiterjedésének meghatározása révén olcsóbbá is teheti a kezelést.

2017. január 17-én a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen ünnepélyesen átadták a közép-magyarországi régió első állami tulajdonú PET-CT készülékét. Az átadó ünnepségen beszélt az egyetem rektora, rektor-helyettese, kancellárja valamint Palkovics László államtitkár. A Magyar Idők, amely részletesen beszámolt az eseményről, leírta, hogy a készülék beszerzését 2011 óta tervezik (!), ára egy milliárd forint volt, segítségével évi négyezer vizsgálatot tudnak elvégezni, ezt a társadalombiztosítás 768 millió forinttal támogatja.

Az internetről azt is megtudhatjuk, hogy a Pozitron-Diagnosztika Központ 2005 júniusa óta működik, tíz év alatt 42 600 PET-CT vizsgálatot végeztek el. A vizsgálat ára a kontrasztanyag befecskendezésének költségével együtt 250 ezer forint. A Központi Statisztikai Hivatal adata szerint, 2015-ben 131 697 ember halt meg, közülük 32 792 (25 százalék) daganatos megbetegedésben.

Hazánk lakossága tavaly előtt újabb negyvenezer fővel csökkent. Viszont a miniszterelnök dolgozószobájának belső kialakítása (írta a 444.hu) kevés híján négy milliárd forintba került. Ebből mintegy 20 ezer PET-CT vizsgálatot lehetne finanszírozni. Ha Orbán a dolgozószobája szépítésére szánt pénzt diagnosztikai vizsgálatok céljára ajánlaná fel, és kormányfő kollégáit csupasz falú szobában fogadná, egyrészt legalább ezer ember életesélyein javíthatna, másrészt a puritán gesztusával olyan sikert arathatna itthon és külföldön is, mint a parizert uzsonnázó Kádár. Vajon a spin-doktorai miért nem ilyen tanácsokat adnak neki?

Persze nemcsak a diagnosztikai eljárások jelentik a szűk kapacitást, hanem a gyógyító eljárások is. Az Országos Egészségbiztosítási Pénztár várólistája szerint egy térdprotézis műtétre országos átlagban 406 napot kell várni, de ugyanez a lista a minimális várakozási időt 30 napban, a maximálisat 720 napban jelöli meg. Szürkehályog műtétre január 23-án 10 456-an vártak, országos átlagban a legrövidebb várakozási időt a lista két napban, a leghosszabbat 306 napban jelöli meg. Csípőprotézis műtétre országos átlagban a legrövidebb várakozási idő 3 nap, a leghosszabb 554 nap, azaz másfél év.

S ehhez jönnek még a hatalmas regionális különbségek. Az említett csípőprotézis műtétre az Észak-Alföldön minimum 135 napot kell várni, míg Budapesten és környékén a szerencséseknek esetleg három napon belül megcsinálják. A várólisták kezelését a 287/2006 (XII. 23.) számú kormányrendelet szabályozza. A szövegét olvasva azt hihetnők, hogy az interneten is nyomon követhető sorrendtől lehetetlen eltérni, hisz ha a beteg azt tapasztalja, hogy hátrább került a sorban, nyomban panasszal fordulhat a betegjogi képviselőhöz.

Valójában az ember lépten-nyomon tapasztalja az ellenkezőjét: az orvos fél évet ígér, aztán a műtétre mégis sor kerül három hónap múlva. Emiatt persze senki nem tesz panaszt a betegjogi képviselőnél. De a logika elemi szabályai szerint, ha egy sorban valaki előbbre kerül, akkor a mögötte állók hátrébb kerülnek. Velük mi történt közben?

Magyarország összemérve

Mindezen visszásságok mögött a magyar egészségügy közismert problémája lappang: az alulfinanszírozottság. Ezt a kormányzat is nagyon szereti hangoztatni, mintha valamiféle természeti csapás volna.

Az OECD főtitkársága azonban a szervezet és Magyarország stratégiai partnersége keretében 2015-ben Government at a Glance: How Hungary Compares (Egy pillantás a kormányzatra: hogy mérhető össze Magyarország?)  címmel összeállított egy ténytárat, amely az állam működésére és a gazdaságra vonatkozó általános adatokon kívül két részletesebb fejezetet tartalmaz az egészségügyről illetve az oktatásról.

Összehasonlítási alapul az OECD országok átlagadatai, a régió országai (Csehország, Lengyelország, Szlovákia, Szlovénia) továbbá Ausztria és Németország adatai szolgálnak. A megfogalmazás tartózkodó és udvarias. De az összehasonlítás tanulsága távol van attól, amit a kormányzati propaganda a „Magyarország erősödik” és a „Magyar reformok működnek” jelszavával szeret kifejezni.

Az egészségügyi kiadások Magyarországon a GDP 8 százalékát teszik ki. Első pillantásara ez nem különbözik drámaian az OECD átlagtól (9,3 százalék), és nagyjából megegyezik a cseh, a lengyel és a szlovák költési aránnyal. Nem így áll a helyzet azonban, ha a GDP egy főre eső részét vetjük össze az egy főre eső egészségügyi kiadásokkal. Vásárlóerő paritáson számolva az egy főre eső egészségügyi kiadás az OECD átlagában 3484, Magyarországon 1803 dollár. Ez kevesebb, mint a szlovák (2105) és mint a cseh (2077) költés, jóval kevesebb, mint a szlovén (2667 dollár), és csak a lengyelt (1504) haladja meg.

A GDP 8 százaléka azonban korántsem jelenti azt, hogy az állam költ ennyit az egészségünkre. A kiadásoknak csak 62 százaléka származik közösségi (állami vagy önkormányzati) forrásból, a többit az állampolgárok, „az emberek” fizetik a saját zsebükből. Az OECD országaiban az egészségügyi költségek 72 százaléka közkiadás. 2007-ben Magyarországon az egészségügyi kiadások 26 százaléka terhelte a családokat, ez 2012-re 29 százalékra emelkedett. Ma a magyarok az egészségügyi kiadásoknak tíz százalékkal fizetik nagyobb részét a saját zsebükből, mint a módos országok átlagpolgára.

Az Európai Unió 28 országának átlagában a háztartások jövedelmük 2,8 százalékát költik egészségügyre, a németek 1,8, a szlovének 1,9, a csehek 2,3, az osztrákok 2,8, a szlovákok 3,2 százalékát. A csúcstartók mi vagyunk 4,2 százalékkal. Az Európai Unió felmérése, amely a jövedelmi viszonyok és az életkörülmények összefüggését vizsgálta (SILC) azt állapította meg, hogy a magyar lakosság 15 százaléka nem jut hozzá a szükséges egészségügyi ellátáshoz. Az Európai Unió országai között Magyarországon a legmagasabb az egészségügyi ellátásból kiszorulók aránya.

(1934-ben jelent meg Kerbolt László orvos-szociográfus A beteg falu című könyve. E mű nyomán a sajtóban cikkek sora foglalkozott a falu, a szegényparasztság egészségügyi helyzetével, a csökkenő, de még mindig igen magas csecsemőhalandósággal. Bírálták, hogy az állam költségvetésének mindössze 3 százalékát fordítja egészségügyre: az összeg akkor évi 20 millió pengő volt. Ezek az adatok, amelyeket említett előadásában Birtalan Győző idézett, jelzik, hogy a Fidesz az egészségügy területén is következetesen halad politikai víziójának, a Horthy-rendszer újjáépítésének megvalósítása felé.)

Az alacsony jövedelműek halmozottan hátrányos helyzetét az egészségügyben tovább súlyosbítja, hogy a gyógyszerköltségek a GDP 2,5 százalékát teszik ki: ez a legmagasabb arány az OECD országok között: 60 százalékkal haladja meg a jómódú országok átlagát. (Időközben egyes gyógyszerek szabadalmi védelmének lejárta, továbbá az előírás, hogy a betegnek fel kell ajánlani a gyógyszer olcsóbb változatát mintegy 7 százalékkal csökkentette a gyógyszerkiadásokat.)

Alulfinanszírozott volta közepette a magyar egészségügy egyúttal pazarló is: a magyar beteg többször és hosszabb időre kerül kórházba: a kórházi tartózkodás átlaga Magyarországon 9,5 nap, az OECD országaiban 7,4 nap. Ezekben az országokban a szürkehályog műtéteknek 85,6 százalékát kórházi tartózkodás nélkül végzik el; Magyarországon ez az arány mindössze 37,1 százalék.

Az egészségügyi személyzet, az orvosok, de még inkább a nővérek elvándorlása különösen korszerűtlenné teszi a kórházközpontú orvoslást. A nővérhiány rontja a kórházak higiénés viszonyait, egyre több a szóbeszéd a súlyos, nem egyszer halálos végű kórházi fertőzésekről. A társadalmat aligha nyugtatja meg, hogy Ónodi-Szűcs Zoltán, egészségügyért felelős államtitkár 2016. november 16-i sajtóhír szerint a kórházi fertőzésekről szóló híreket politikai célú riogatásnak minősítette, képviselői kérdésre pedig azt felelte, hogy a fertőzési adatok intézményi szintű bontására „egyelőre nem érett meg a helyzet”.

Az összehasonlítás 2015-ben készült, az adatok egy része a 2012-es állapotot tükrözi. Azóta azonban a helyzet mit sem javult. Ellenkezőleg. A stockholmi Health Consumer Powerhouse nevű szervezet évről évre elkészíti harmincöt európai ország Egészségügyi fogyasztói indexét, az eredményt magyarul a Napi.hu közölte 2017. január 31-én. A pontozási rendszerben elérhető legmagasabb pontszám 1000 pont, az index élén Hollandia és Svájc áll, 927 illetve 904 ponttal. Magyarország 2015-höz képest három hellyel került hátrébb, így a harmincadik helyen áll: 575 pontjával a nyolc ország közé került, amely a hatszáz pontot sem érte el (Görögország, Lettország, Magyarország, Lengyelország, Albánia, Bulgária, Montenegró, Románia. Szlovákia (678 pont) hét hellyel előzte meg Magyarországot.

Az egészségügy egészét részterületekre osztották, ezeken belül külön pontozták az egyes „indikátorokat”: az egy pont az elégtelent jelenti. Az egészségügy hozzáférhetősége területén elégtelent a várakozási idő a nem akut sebészeti beavatkozásokra, a rákterápiák és a CT vizsgálatok elérhetősége kapott.  Az egészségügy eredményessége tekintetében elégtelennek minősült a rákbetegségek és a krónikus légúti betegségek túlélési aránya, továbbá a multirezisztens kórokozók által okozott kórházi fertőzések száma. Elégtelen a gyógyszerköltésben az 50 százalék körüli állami támogatás aránya, és elégtelen a költségvetés mindössze 66 százalékos részvétele az egészségügy költségeiből. Jónak a 80 százalék feletti közfinanszírozás minősül.

Az egy főre eső egészségügyi költés tekintetében Magyarország a 2006-os szinten áll, s ezzel 24. a 35 ország között. A hálapénz elterjedettségét tekintve viszont csak Albániát előzi meg.

Hálapénz-számítások

Az ezredforduló évében Bognár Géza, Róbert Iván és Kornai János széleskörű, kérdőíves kutatáson alapuló, az interneten is elolvasható tanulmányt tett közzé az orvosi hálapénzről (Közgazdasági Szemle, 2000. április). Írásukban a hálapénz évi összegét a legmagasabb és a legalacsonyabb vélelmezett érték középarányosa alapján 33 milliárdra becsülték.

A puszta számnál meghökkentőbb, hogy ez az összeg az érintett orvosi kör akkori nettó jövedelmének 161 százaléka volt. Leszámítva azt a 10-13 százalékot, amely a hálapénzekből a nővéreknek jutott, az összorvosi jövedelmeknek 38 százaléka volt az orvosok nettó fizetése, 62 százaléka a hálapénz.

Ez az összeg azonban nem egyenletesen oszlott el az orvosok között. Alapvető különbségek mutatkoztak aszerint, hogy az orvos a háziorvosi, a rendelőintézeti vagy a kórházi ellátásban dolgozott-e, hogy az orvos milyen döntési kompetenciával rendelkezett, és mi volt a szakterülete. A kérdőíves felmérés szerint a hálapénz hercegei a szülészek és a sebészek voltak, nincstelenjei a rendelőintézeti röntgenesek, laborosok. (Távol álljon tőlem, hogy ezzel az adattal lejárassam például a sebészeket; az hogy valaki nap, mint nap olyan műtéteket végez, amelyeknél a legkisebb figyelmetlenség a beteg halálát okozhatja, pénzzel egyáltalán nem fizethető meg.)

A következő vizsgálatokon alapuló becslés a KSH Nemzeti Egészségügyi Számlák kutatása alapján készült; eszerint 2005-ben a magyar lakosság 58,7 milliárd forintot fizetett ki hálapénzként. Az Origo 2009. augusztus 18-án megjelent írása, ugyancsak közvélemény-kutatási eredményekre hivatkozva 73,4 milliárd forintra taksálta az egy évben kifizetett hálapénz összegét.

A kormány által megkezdett, illetve ígért fizetésemelés az egészségügyben, amely szerint idén novemberre 387 ezer forintra emelkedik az orvosok átlagos bruttó alapbére, továbbra is elmarad nemhogy az OECD országok orvosainak, de még a szlovákiai orvosok fizetésétől is. A tervezett béremelés önmagában nem fogja megállítani az orvosok és egészségügyi dolgozók elvándorlását, és biztosan nem szünteti meg a hálapénz-rendszert. Ezt elégségesen bizonyítja, hogy a 2002-ben a Medgyesi-kormány által végrehajtott, a jelenleginél nagyobb arányú béremelés, (amely elindította az ország új eladósodásának a folyamatát), semmi módon nem befolyásolta a hálapénzek forgalmát.

Ónodi-Szűcs államtitkár a 24.hu-nak adott interjúban azt ígérte, a hálapénz majd „kikopik” a rendszerből. Ez nyilván akkor fog bekövetkezni, amikor a kórházi fertőzések intézményi szintű bontására megérik a helyzet.

Az államtitkár el akarja kerülni a hálapénz rendőri üldözését, és ebben persze igaza van. De a hálapénz üldözésétől aligha kell tartani. Polt Péter legfőbb ügyész az egészségügyi miniszter kérdésére válaszolva már 2004. december 31-én kijelentette, hogy a hálapénz elfogadása a gyógyító-megelőző tevékenység keretében nem meríti ki a hivatali vesztegetés törvényi tényállását. Ez az állásfoglalás agyafúrt (de azért könnyen átlátható) jogászi gondolkodásról tanúskodik. Hiszen az utólag átadott hálapénzről, szinte lehetetlen bebizonyítani, hogy valamilyen jogtalan előny jutalma.

Az ellenben kézenfekvő, hogy ha a hálapénzt az orvos, vagy akár a nővér átveszi, akkor jövedelemre tesz szert. Márpedig a személyi jövedelemadóról szóló törvény 1. szakasza kimondja, hogy a magánszemélyeknek alkotmányos kötelezettsége, hogy jövedelmükből hozzájáruljanak a közterhekhez. Ez így volt 2004 decemberében is, amikor Polt Péter a hálapénz legalitásáról nyilatkozott, de még inkább így van 2012. július 1-e óta, hiszen azóta a kórház vezetőjének kell engedélyeznie, hogy a kórház orvosai elfogadják a hálapénzt. Ez azt jelenti, hogy a kórház igazgatója beosztottainak az adóelkerülést is engedélyezheti?

Minthogy 2013. július 1-ével új Büntető törvénykönyv lépett hatályba, amely megváltoztatta a vesztegetés tényállását, a Magyar Rezidens Szövetség új törvényértelmezést kért. A kormány két illetékes minisztériuma úgy foglalt állást, hogy a nem kért, de utólag elfogadott hálapénz nem vesztegetés. A legfőbb ügyész még nem nyilatkozott, de csodálkoznék, ha állásfoglalása ellentétes lenne a kormányéval. Az adóelkerülés tényállását egyelőre senki nem vetette fel.

Több oldalról megtámogatott, bár így is ferdére sikeredett legalizálása ellenére a hálapénzt az orvosok nagy része utálja, beleértve azokat is, akik kénytelenek elfogadni. Tapasztalt orvosok hosszan tudják sorolni a hálapénz-rendszer hátrányait, miközben tudják, hogy a jelenlegi kereseti viszonyok között a hálapénzt nem lehet kiküszöbölni.

Egy orvos tíz évig tanul, aztán tíz évig egy szinte feudális hierarchiában próbál feljebb kapaszkodni. Ebben az időben a hálapénzből legfeljebb morzsák jutnak neki, ha a főnöke elég nagyvonalú ahhoz, hogy a munkatársainak is adjon valamit a jövedelméből. Végül húsz éve marad, hogy kárpótolja magát azokért a végeláthatatlan évekért, amikor a töredékét kereste annak, amennyit a volt osztálytársai kerestek, akikből ügyvéd, banki közgazdász vagy vállalkozó lett.

Pedig amire a csúcsra ér, amire a betegek mind hozzá igyekeznek, hisz tőle függ, mikor kerülnek sorra, már nem biztos, hogy lépést tud tartani a villámsebesen változó eljárásokkal, már kérdéses, hogy olyan biztos-e a keze, mint a tíz évvel fiatalabb kollegájáé.

A hálapénz tartja fenn az egészségügyben a feudális hierarchiát, és a feudális hierarchia tartja fenn a hálapénzt. De lehet, hogy fordítva. Persze az utóbbi időben a lassan mégiscsak növekvő társadalmi elégedetlenség az egészségüggyel a hálapénz elfogadását is kínosabbá tette. Ehhez nyilván hozzájárult például az 1001 orvos hálapénz nélkül Facebook-csoport fellépése, meg az, hogy a csoportot a Magyar Rezidens Szövetség is támogatja. Az efféle szerveződésekhez az ember nagyobb reményeket fűzne, ha az elmúlt években nem lett volna tanúja annyi ígéretes civil kezdeményezés felívelésének majd gyors összecsuklásának.

Állami beteg vagy magán?

A Fidesz reformellenes kampányának egyik leghatásosabb jelszava az volt, hogy a tervezett reformok a jobb módúak betegellátására és a hátrányos helyzetűek szegénygondozására szakítják szét az egészségügyet.

Nyugdíjasként van időm, és a betegségeim is megvannak hozzá, hogy kísérletezzem. A legegyszerűbb kísérlet, hogy felhívom a nagyhírű országos intézetet, és időpontot kérek ahhoz a főorvoshoz, akihez a háziorvos beutalt. 2015-öt írunk, június van. A főorvos munkatársa szeptember közepére ad időpontot, szerdán 2 órára. Megpróbálok korábbi időpontot kérni, fájdalmakra hivatkozom, de a kisasszony kérlelhetetlenül megismétli az időpontot, majd leteszi a kagylót.

Nyomban felhívom ugyanennek az intézetnek egy másik orvosát, akinek kiválóságát egy videofilm is bemutatja az interneten. Hétfő van, a munkatársnő szabadkozik, hogy csak szerdára tud időpontot adni, a tiszteletdíj tizenhétezer forint. Szerdán tíz előtt két perccel ott vagyok az intézetben, a doktor úr még nincs ott, de öt perc múlva megérkezik, és pironkodva kér elnézést: dugóba került, ezért késett. Aztán megvizsgál és elmondja, amit többé-kevésbé úgyis tudtam: a betegségem inkább állapot, mint betegség, belehalni nem kell, de meggyógyulni sem lehet. Ha negyven évvel fiatalabb volnék, meg tudna operálni, de negyven éve ő óvodás volt, a mai műtéti technika pedig még nem létezett. De legyek nyugodt: éppen a korom miatt, az állapotom csak lassan fog rosszabbodni.

Megnyugodva kifizetem a pultnál a tiszteletdíjat, számlát is kapok. Aztán a szeptember is elérkezik, kettőkor leülök a főorvos ajtaja elé, és türelmesen várok hatig. A várakozók a magyar egészségügyet és a kormányt szidják. Később olvasom, hogy Angliában az időre berendelt beteg nem várhat harminc percnél tovább. Az OECD elemzésben azt olvasom, hogy a magyar lakosság 60 százalékban elégedett a hazai egészségüggyel. Ez persze sokkal rosszabb, mint az osztrákok 90 százalékos elégedettsége, de magamtól harminc százalékra se becsültem volna a hazai lakosság elégedettségét.

Amikor négy óra múltán bejutok a főorvoshoz, nyomban panaszkodni kezd, hogy az új asszisztensnő nem ért semmihez, azért kellett ilyen sokat várnom, de most már nincs röntgen, jöjjek el jövő szerdán újból kettőre. Ez azért már egy kicsit bosszant, megjegyzem, hogy nem szeretnék még egyszer négy órát várni. Ezt megérti, jöjjek valamivel kettő előtt, csináltassam meg a röntgent, kettőkor pedig kopogjak be hozzá.

A következő szerdán a recepciós pultnál lebarmolnak, hogy ilyen nincs, üljek csak le oda, ahol az előző héten ültem. Makacskodásomra a recepciós hölgy előjön a pultja mögül, és ingerülten becsörtet a főorvosi szobába. Pár perc múlva visszajön, még ingerültebb, de engedélyezi, hogy először röntgenre menjek. Aztán a főorvos felír néhány tornaórát, ezzel ez a menet véget ért.

Magánrendelőből kórházba

Az interneten látom, hogy a Vígszínház közelében van egy kis magánklinika, egy kitűnő orvos rendel ott, akinél vagy tíz évvel ezelőtt már jártam. Időpontot kérek, itt a tiszteletdíj húszezer forint, két nap múlva mehetek a vizsgálatra. A tanár úr már nyugdíjban van, de megismer, ez jól esik. Megvizsgál, majd a következő hétfőre berendel a régi munkahelyére, röntgenre és további vizsgálatra.

Előhúznám a húszezer forintot, de kedvesen int, ezt a várószobában intézzem el, a kisasszonnyal. Átadom a pénzt, majd várok, ahogy a blokkra vár az ember egy pénztár előtt. A kisasszony értetlenül néz, hogy mit állok ott. Ebből megértem, hogy itt számla nincs, mehetek.

Hétfőn elmegyek a hírneves intézetbe, a folyosón rengeteg ember várakozik. Én is hosszú várakozásra készülök, de néhány perc múlva már szólítanak a röntgenre, és újabb néhány perc múlva már benn vagyok a tanár úr szobájában. A tanár úr gyógyszereket meg egy gyógyászati segédeszközt ír fel, természetesen OEP receptre, hiszen biztosított vagyok, egész életemben fizettem a társadalombiztosítási hozzájárulást.

A kereszttáji fájás egyre gyötrőbb, kisugárzik a bal lábamba, a fájdalomcsillapítók mit sem enyhítenek rajta. Ismét felhívom a tanár urat, kevés ember van, akinek az orvosi tudásában, emberi empátiájában inkább megbíznék. Azt akarom megkérdezni tőle, nincs-e mégis valami radikálisabb, valami műtéti megoldás. Egy másik kórházba hív, megint megvizsgál, de igazat ad fiatal kollegájának: műtétre nincs mód. Azt tanácsolja, menjek egy három hetes fizikoterápiás kezelésre. Olyanon már sokszor voltam, mindig nagyon kellemes volt, használni nem sokat használt, de akkor még nem voltak ezek az állandósult fájdalmak.

Búcsúzáskor a másutt megszokott módon leteszem elé a borítékot. Csodálkozva néz rám, érzem, hogy vissza akarja tolni, de aztán úgy véli, talán megbántana az elutasítással, és megköszöni. Én meg megértem, hogy új ma már a módi… A látogatás a magánrendelőben a hálapénz-fizetés korszerű formája.

Azt gondoltam, a Vígszínház melletti rendelőben azért nem kaptam számlát, mert a tanár úr ismert, tudta, hogy nem vagyok NAV ellenőr. De aztán egy ismerős megemlítette, hogy van egy injekció, amely hosszabb időre blokkolja a fájdalmat, amelyet az idegvégződésre nehezedő nyomás okoz. Megadta az ezzel foglalkozó orvos telefonszámát is. Számlát itt sem kaptam, pedig ez az orvos nem ismert, valóban lehettem volna NAV ellenőr.

Egy pszichiátert felkeresett egy új beteg, hosszan sorolta a panaszait. A pszichiáter elvállalta a beteg kezelését, majd kiállította a számlát az előre megbeszélt honoráriumról. A beteg arca felragyogott: – Nagyon örülök, doktornő – mondta –hogy adott számlát, mert én valójában a NAV-tól jöttem, és ha nem ad számlát, meg kellett volna indítanom az eljárást. A pszichiáter pedig elnézést kért, de ezek után nem vállalta a „beteg” további kezelését.

Az a kedélyes lazaság, ahogy az orvosi magánrendelőkben dolgozó munkatársak megfeledkeznek a számlaírásról, azt sejteti, hogy úgy tudják, nincs mitől tartaniuk. Ez pedig nem lehet a saját meggyőződésük, erről csak a rendelő működéséért felelős orvos dönthet, hiszen a bírságot is neki kell fizetnie. A Lehel piacon a kofák nem ilyen magabiztosak, ők nem merik megtenni, hogy ne blokkoljanak le egy fél kiló krumplit, mert tudják, hogy az ellenőrök ott nyüzsögnek körülöttük.

Nem kizárt, hogy Orbán és kormánya nem akar ujjat húzni egy olyan erős és összetartó lobbicsoporttal, mint az orvosok: ezért nem tart sok orvos attól, hogy az új betegben egy adóellenőr a mag. (Az sem kizárt, hogy a pszichiáter történetében a „célszemély” nem is a doktornő volt, hanem a férje, egy civil szervezet ismert vezetője.)

Ellentétben a hálapénzzel a számlaadás elmulasztása további bizonyítást nem is igénylő, és súlyosan büntethető szabályszegés. „Tekintettel arra, hogy ez a tényállás (tudniillik a számla kibocsátásának elmulasztása) az adóelkerülés egyik leggyakoribb módja, a mulasztási bírsággal történő szankcionálás az adózó személyétől független, egységes és emelt tételű, összege egy millió forintig terjed.” Második alkalommal az adóhatóság a helyiséget tizenkét nyitvatartási napra lezárhatja. (A Nemzeti Adó- és Vámhivatal által kiadott 3015/2012. számú útmutató 38. pontja.)

Éppen ezért visszás, hogy miért kell ezzel az aránylag csekély tétellel trükközni. Hiszen, ha az orvos KATA rendszerben adózik, évi hat millió, január 1-e óta tizenkét millió forint bevételig, tekintettel a kórházi főállására mindössze havi 25 ezer forintot kell fizetnie. Ha egy orvosnak a magánrendelőjében havonta tíz rendelési napja és alkalmanként öt betege van, ez egy betegre 15 ezer forintot számolva, havi 750 ezer forint bruttó bevételt jelent; ebből 25 ezer forintot adózni azért nem fájdalmas megpróbáltatás.

Az adózástól függetlenül a magánrendelésnek és a közfinanszírozott betegellátásnak az összefonódásában van valami, ami rosszabb, mint a hálapénz. Hiszen itt szó sincs arról, hogy a beteg, ha elégedett az orvossal, majd pénzzel is kifejezi a háláját.

Az internet szerint gyöki blokádnak nevezett fájdalomblokkoló injekciót kórházi körülmények között, röntgen alatt, műtőasztalon adják be. A kórházi bejelentkezéshez beutaló kell, az azonban nem derült ki az internetről, ki adhat beutalót erre a kezelésre. Kérdésemre a háziorvos azt felelte, ő csak egy reumatológus szakorvoshoz tud beutalni, annak kell megtalálnia az utat az idegsebészhez. Végül külön beutalóra nem is volt szükség: az orvos magánrendelőjében kapott lelet a kórház recepciós pultjánál beutalóként működött.

Magyarán ebben a hálapénzt kiváltó, újabb rendszerben a kezeléshez való hozzájutásnak és mellesleg a várakozási idő lerövidülésének a feltétele az orvos magánrendelőjének a felkeresése és a tiszteletdíj kifizetése. Aki előnyhöz akar jutni, annak fizetnie kell.

A műtő előtt várakozók között volt egy asszony, aki nem olyannak tűnt, mint a magánrendelőt megjárt betegek. Kiderült, hogy 38 ezer forint a nyugdíja, egy másik orvos kezelte. Minthogy fizetni nem tudott, négy hónapot várt az MRI-re, az orvosa közben hosszabb időre külföldre ment, átadta a beteget annak a kollegájának, akihez én jártam, így került a kisnyugdíjas a többi várakozó közé. Engem tizenkettőre rendeltek be, de egy váratlanul közbejött műtét miatt nekem is két és fél órát kellett várnom. Ennek az asszonynak azonban csak annyit mondtak, jöjjön reggel. Nem akart hibát elkövetni, nyolc óra óta ült a padon türelmesen.

Ezekben a kis magánrendelőkben egy vizsgálóasztalon meg egy számítógépen kívül nemigen láttam orvosi felszerelést. Nyilvánvalónak tetszett, hogy a rendelő csak arra szolgál, hogy az orvos berendelje a beteget vizsgálatra vagy valamilyen beavatkozás elvégzésére a kórházba, ahol dolgozik. Az általában nem túl húzós tiszteletdíj kifizetése csak a betegút lerövidítésére szolgál. És még valamire, ami persze nagyon fontos: a magánrendelőben a beteg kap tizenöt-húsz percet, hogy beszéljen az orvossal, hogy nyugodtan elmondja a panaszait. Az orvos kórházi szobájában, amely előtt húszan várakoznak, erre nem volna mód.

Csak az a visszás, hogy azért kap honoráriumot a betegtől, mert biztosítja számára, hogy hozzájusson ahhoz a szolgáltatáshoz, amelyet a társadalombiztosítási hozzájárulás rendszeres megfizetésével már rég megvásárolt magának.

Ha eltekintünk az adóelkerülés piti trükkjétől, ebbe a rendszerbe nem lehet belekötni, ezt még kínosnak sem lehet minősíteni, mint a hálapénzt. A betegnek nem lehet megtiltani, hogy felkeresse az orvosa magánrendelőjét, és az orvosnak sem lehet megtiltani, hogy kezelje a biztosítottat, aki korábban a magánrendelőjében járt. Az egészben mégis van valami gusztustalan, ragacsos rondaság, amit a szocializmusból örököltünk, s annyira hozzászoktunk, hogy már a szaga sem facsarja az orrunkat.

Egy maszek kórház

De persze nemcsak ilyen csöppnyi magánrendelők vannak, léteznek korszerűen felszerelt magánkórházak is, amelyekkel Svédországban sem vallanánk szégyent. Nemrégiben megnéztem az egyik ilyen magánkórház honlapját, nem írom le a nevét, nehogy úgy tűnjék, mintha egy intézménynek csinálnék reklámot. Végignéztem az orvosok listáját, hét ismerős névre bukkantam: valamennyien szakmájuk kiválóságai. Akit ez a közösség befogad, úgy érezheti magát, mint egy Oscarra jelölt színész.

Az intézmény helyzete azonban azt is jelzi, hogy a társadalombiztosítás rendszere nemhogy integrálni, még elismerni sem képes a magántőkéből létrehozott társintézményt. Ahogy 1970-ben egy állami üzem dolgozói irigyelték, de azért kicsi gyanúsnak is tartották a szomszédban működő maszek műhelyt.

Fentebb már volt róla szó, a várólista január végi állapota szerint van, aki csak három napot vár egy csípőprotézisre, de van, aki másfél évet; az észak-alföldi régióban a legrövidebb várakozási idő 135 nap. Az említett magánkórházban nincs várólista, a beteg megbeszéli az orvosával a műtét időpontját, és befekszik a kórházba. A műtét ára 1 230 000 forint, ehhez jön még a kórházi tartózkodás, a különszobás elhelyezés költsége. Ezt a költséget Magyarországon pár ezer milliomos tudja megfizetni.

De mennyibe kerül a műtét az OEP, vagy mit beszélek, január 1. óta már úgy hívják, hogy Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő, azaz NEAK számlájára?

Molnár Lajos minisztersége idején erre a kérdésre könnyű lett volna válaszolni, hiszen kötelező volt az orvosi papírokhoz csatolni a kezelés számláját. A Fidesz véget vetett ennek a bürokratikus akadékoskodásnak, most a beteg elszámolást csak akkor kap, ha kifejezetten kéri. Ha a várakozási idő orvosilag nem indokolható, például a szükséges csípőműtétet négy év alatt sem végzik el, akkor az OEP-NEAK engedélyezheti, hogy a műtétre az Európai Unió más országában kerüljön sor.

2014. október 29-én Szlovákiában egy cement nélküli csípőprotézis 3125 euróba, azaz 937 500 forintba került. Ezt a beteg megelőlegezte, aztán visszakapta a műtét OEP árát, 601 ezer forintot, azaz a műtéti költsége mindössze 336500 forint volt. De ha a szlovákiai kórháznak ki lehet fizetni azt az összeget, amelyet a hazai közfinanszírozásban amúgy is rá kellene költeni a biztosított kezelésére, a budapesti magánkórháznak vajon miért nem lehet? Hiszen ha a betegnek nem egy és negyed milliót kellene fizetnie, hanem csak 630 ezret, akkor kisebb milliomosok is igénybe vennék a magánkórházakat, és többen elgondolkodnának azon, hogy nem érdemes-e egészségügyi intézménybe fektetni a pénzüket.

2014-ben az Uzsoki utcai kórház hozott létre fizetős részleget, belátva, hogy a hosszú távú anyagi biztonságot kizárólag üzleti alapú szolgáltatás teheti lehetővé. A kísérletet először kiátkozták, Zombor Gábor államtitkár kijelentette, hogy az Országos Egészségbiztosítási Pénztár magánellátást nem fog finanszírozni, Éger István, a Magyar Orvosi Kamera elnöke pedig leszögezte, „nem szabad összeengedni az OEP beteget a fizetőssel”. A helyzet azonban közben annyira romlott, hogy az állami szervek kénytelen-kelletlen tudomásul vették egyes kórházak külön útját. Ez azonban nem fogja megállítani a magyar egészségügy lecsúszását Montenegró, Románia és Albánia szintjére.

Szétrongyolva

A magyar egészségügy nem ketté, hanem sok-sok darabra szakadt. Legalul ott van az a 15 százalék, akik egyáltalán nem jutnak egészségügyi ellátáshoz. Fölöttük ott vannak azok, akik órákat várnak az orvos szobája előtt, és daganatos betegségüket csak akkor diagnosztizálják, amikor már csak az a kérdés, hogy hány morfium-injekciót kapjanak naponta. Fölöttük azok, akik nem milliomosok, de van annyi pénzük meg annyi társadalmi kapcsolatuk, hogy ha nem is három napon, de három hónapon belül sor kerül a csípőműtétükre, és nem kell egy és negyed milliót fizetniük érte, csak nyolcvanezer hálapénzt, meg még negyvenet műtősnek, nővérnek.

Aztán ott vannak a milliomosok, akiket magánkórházakban kezelnek. De a többségük nem hazai beteg, 2014-ben a hvg arról adott hírt, hogy az Uzsoki VIP betegeinek 90 százaléka a gyógyturizmus keretében érkezett külföldi.

Végül pedig van egy szűk csoport, a feudáldemokrácia nómenklatúrája. Őket már nem elkülönített pártkórházakban kezelik, mint az 1950-es évek pártarisztokráciáját, hanem szovjet vagy amerikai mintára katonai kórházakban. Ebbe a csoportba tartoznak az úgynevezett védett személyek és az „állami vezetői juttatásként egészségügyi ellátásra jogosult személyek”. Nekik kiemelt komfortfokozatú különszoba jár, külön ápoló személyzettel, személyre szóló beléptető kártya.  A kórházaknak a számukra fenntartott részlegébe csak a személyes engedélyükkel lehet belépni, a vizsgálatokra egyeztetett időpontokban kerül sor.

Akik ebbe a körbe tartoznak, azoknak semmit sem kell tudniuk arról, hogy boldogul egy beteg a magyar kórházakban, rendelőintézetekben. Ahogy a Szovjetunióban a káderboltokba belépési engedéllyel rendelkezők sem tudták, mit lehet, és mit nem lehet kapni egy moszkvai élelmiszerboltban. Így aztán nem is kell tudomásul venniük, hogy a kórházakból műszerhiány miatt kell hazaküldeni betegeket, hihetnek benne, hogy a kórházi fertőzésekről szóló hírek – ellenséges propaganda, hogy a hálapénz-rendszer elkopik magától, ha felemelik az orvosok fizetését, minden jóra fordul, a vészes népességfogyás pedig majd megáll, ha mindenki egyházi iskolában tanulja a hittant.

Az ember undorodik attól, hogy a szájára vegye a jobboldali populizmus kifejezéseit. De eltakarva az arcunkat ki kell mondani: ami a magyar egészségüggyel történik, az nemzetgyilkosság. Az pedig, hogy a kormány a pénzt, amely nélkül az egészségügy összeomlik, látványberuházásokra költi – hazaárulás.

atlatszo.hu 2017. február 7.  

40 740 karakter