Kőszeg Ferenc honlapja

A koronavírus, a pandemia súlyos károkat okozott a világnak, Magyarországnak, Budapestnek és Budapest Belvárosának, amelyet a Város szívének is neveznek. De hogy milyen súlyosak voltak a károk, és milyen kárenyhítő intézkedésekre került sor, az nem a víruson múlott, hanem az embereken, a döntéshozókon. A különbségek nemcsak a különböző országok között fedezhetők fel, hanem egy országon, egyetlen városon belül is. Többrészes sorozatunk a helyzetről és a különbségekről szól.

Az első-második részben Belváros-Lipótvárosról volt szó.

A vírus meg az ember

Harmadik rész

Ferencvárosi hátszél

Egy igazi kisvállalkozó – Erzsébetvárosi közjáték

(Beszélgetés Biancával)

Egy kisvállalkozót vagy inkább mikrovállalkozót szólaltatok meg. Megszólalását közjátéknak nevezem, hiszen története két hosszabb história, az V. kerületi és a IX. kerületi közé ékelődik.  Amikor megismerkedtünk a történet hőse, nevezzük Biankának, egy maga sütötte kekszféleséggel kínált meg, holott beszélgetésünkből az derült ki, hogy végzettsége szerint magyar-történelem szakos tanár. Minthogy a sütijét lelkesen dicsértem, azt is elárulta, kijár a piacra, és árusítja a kekszet: a célja az, hogy az így megtakarított pénzből kávézót nyisson, ahol saját készítésű süteményeket árulhat.

Talán két év is eltelt az első találkozásunk óta, egyszerre meghívott az erzsébetvárosi kávézója megnyitására. Elmentem, a csöpp helyiségben számos ismerőssel találkoztam újabb bizonyítékául annak, hogy milyen kicsiny városban élünk. További ismerősök jelképeként a fogasokon csinos ruhák függtek: Bianka barátnői tervezték és készítették őket: háromszor egy héten ruhavásár is van a kávézóban. A csöppnyi helyiség a bulinegyed kellős közepén volt, a közeli kis szállodák vendégei már felfedezték, oda jártak reggelizni. Ehhez Biankának reggel hétkor kellett nyitnia, hogy elkészíthesse az angol vendégek ham and eggs-ét, a franciák kávéját és croissant-ját. Zárni viszont éjfélkor zárt, közben még a gimnazista fiával is foglalkoznia kellett, alvásra nem sok ideje maradt. Fáradt volt, de elégedett: a kávézó jól indult, a körülmények ígéretesek voltak.

• Hogy sikerült megnyitni a kávézót? Gondolom, kellett hozzá egy sor engedély…

B: Megvettem egy kft-t, amely egy eszpresszót működtetett itt, de feladták. Így egy kicsit drágább volt, de megspóroltam egy csomó ügyintézést, nem kellett újabb engedélyt kérnem, hogy ételt-italt adhassak a vendégeknek, nem kellett külön ellenőriztetni, hogy egészséges-e a csapból folyó ivóvíz. Szóval, mondom, a kft-t vettem meg, amely itt már vendéglátó-ipari tevékenységet folytatott. Eladtam a lakásom, az ára egy részéből vettem meg a kft-t. A helyiséget nem vettem meg, azt béreltem. Nagyon sok függött a turistáktól, ami eleve szezonális dolog, nyáron jönnek, télen nem jönnek, legfeljebb decemberben. De itt, a bulinegyedben, szállodák tőszomszédságában nem volt megalapozatlan a feltételezés, hogy lesz elég vendég a kávézó működtetéséhez. A vendégek 80-90 százaléka turista volt.  Az első másfél év után azt reméltem, hogy a bevételből lakást is tudok venni, bár a lakásárak rohamosan emelkedtek. Akkor azonban beütött a Covid 19, külföldiek nem utazhattak be Magyarországra. 2020. március 16-tól délután 3-kor be kellett zárni minden vendéglátó helyet. Ezt a tilalmat nyáron feloldották, de szeptemberben újra elrendelték.

• Szóba került bármiféle kompenzáció?

B: Milyen kompenzációra gondolsz?

• A munkaerő megtartása érdekében egy idő után a vendéglátó-iparban a megtartott munkavállalók munkabérének a felét az állam átvállalta.

B: Nekem nem voltak alkalmazottaim, csak a saját fizetésemet terhelő járulékot nem kellett fizetnem.

• Meddig működött a kávézó az első zárás után?

B: Már az első zárás után úgy gondoltam, ha nincsenek vendégek, a kávézót nem lehet működtetni, tehát minél hamarabb tisztességgel be kell zárni. Aztán kiderült, hogy azt sem lehet. Úgynevezett tagi kölcsönt vettem fel a kft-től, minthogy azonban én voltam az egyetlen tag, a saját pénzemet adtam kölcsön a kft-nek, amely szintén az enyém.  Amikor be akartam zárni a kávézót, elengedtem magamnak a csak papíron létező tartozásom. Ekkor derült ki, hogy az adósnak, akinek a tartozását elengedték, 18 százalék ajándékozási illetéket kell fizetnie.  Mivel már nagyon sok pénz benne van a cégben, nekem kellene illetéket befizetnem, hogy megszüntethessem a céget, kerek egy millió forintot. Járulékkal, számlával nem tartoztam, arra nagyon vigyáztam, hogy az ilyen tényleges tartozásokat idejében befizessem, de az ajándékozási illetékre nem gondoltam. Senkit nem érdekelt, hogy bukóban vagyok, hogy csődbe mentem. Megbíztam egy ügyvédet, találjon valamilyen megoldást, hogy megszüntethessem a céget.  Nem talált, de a százezer forint ügyvédi munkadíjat ki kellett fizetnem. Már jöttek a hírek a Covidról, 2020 februárjában történt, a kávézó még működött. Benyitott három fiatalember, kértek egy-egy kávét, egy szelet tortát, fizettek, az összeget a szemük láttára beütöttem a gépbe, ők meg elmentek. Aztán egy perc múlva visszajöttek, hogy ők a NAV-tól jöttek, a Nemzeti Adó- és Vámhivataltól, megbüntetnek, mert nem adtam számlát. Hiába mondtam, láthatták, hogy beütöm az összeget a pénztárgépbe, ők meg nyomban elmentek, a fejüket rázták, hogy nem adtam számlát. Bírósághoz is fordulhatok, de akkor drágább lesz. Nem a Covid miatt adtam fel a vállalkozást, az csak hab volt a tortán. Az ilyenek, az illeték meg a bírság miatt lett elegem. Most se lakásom, se munkám, se kávézóm. Ha vége a Covidnak a fiammal együtt külföldre megyek, úgy látom ez az egyetlen lehetőségem.

A cica meséje

Ezután az “újságírói” beszélgetés után egyszer találkoztam Biankával, elmondom azt is, hozzátartozik a történethez. Egy grillezős partira hívtak meg egy római parti vendéglőbe. Tudtam, hogy Bianka többeket ismer abból a társaságból, akik meghívtak. Megkérdeztem, nincs-e kedve eljönni. Megbeszéltük, hogy a buszmegállóban találkozunk. Egy nappal a találkozó előtt felhívott, egy barátja is kijönne kocsival, eljönnek értem. Beszálltam a kocsiba, Bianka ölében egy doboztetőn egy kismacska ült. –  Ott élt a ház kapujában, ahol lakom, de augusztus 20-án este úgy megrémült a tűzijátéktól, hogy felvittem a lakásba. Ott nem tarthattam, hiszen én is csak egy befogadott macska vagyok, gondoltam elvisszük egy állatmenhelyre, találtam is egy címet az interneten. – Nekem van egy ismerősöm, szenvedélyes macskamentő, talán befogadja. Az mégis jobb, mint a menhely. De nem volt szerencsénk, három beteg macska van a lakásban – mondta az ismerősöm -, nem tudok még egyet befogadni. A menhelyen hiába csöngettünk, senki sem válaszolt. Kiértünk a Római partra, Bianka körülnézett a kerthelyiségben. Egyszerre felragyogott az arca: – Azok kedves emberek, biztosan örülnének egy ilyen aranyos kiscicának. – Ismered őket? – kérdeztem. – Nem, de látom rajtuk – felelte.  – Ott van egy üres asztal, ti üljetek le oda. Beszélgettünk néhány ismerőssel, eltelt talán egy óra is, Bianka visszajött. – Befogadták – mondta elégedetten. – Elvinnél minket – kérdezte az autós barátjától. – Nem laknak messze. Te várj meg, légyszi. Így is történt, újabb óra telt el, Biankáék visszajöttek, a cicának volt otthona.

Itt van egy ilyen találékony, magabiztos nő, szíve is van, az volt az álma, hogy legyen egy kávézója, ahol elkészítheti a kedvenc sütijeit. Miért kell ennek a történetnek ilyen szomorúan végződnie? De hiszen nincsen vége! Brexit ide, vagy oda, kimegy Angliába, nyit egy kávézót, a fia már ott jár egyetemre. Hány ilyen magyar történet van Karikó Katalintól Biankáig meg az én unokabátyámig, aki két évet húzott le Farkas Mihály seregében, aztán 56-ban kiment Amerikába, és néhány év múlva egyetemi tanár lett a világ egyik legjobb egyetemén…

***

A Ferencvárosban másképp volt

Beszélgetés Baranyi Krisztina polgármester asszonnyal és munkatársaival

A pandemia hatásának az enyhítését nem lehet azokkal az intézkedésekkel kezdeni, amelyeket a járvány kitörése után rendeltek el. A hatékony kárenyhítés olyan döntésekre épült, amelyeket sok-sok évvel a járvány megjelenése előtt hoztak meg, amikor a bekövetkezett pandemiára még senki sem számított. Nem holmi misztikus megérzésekre gondolok, hanem olyan negyed századdal korábbi elhatározásokra, amelyek a bekövetkezett veszélyhelyzetben megnövelték az önkormányzat mozgásterét. Az állami lakásokat az 1990-es évek elején, a törvényben meghatározott kivételektől eltekintve, kötelező volt megvételre felajánlani a bérlőknek. A nem lakás céljára szolgáló helyiségek, az üzlethelyiségek az önkormányzat tulajdonába kerültek: az önkormányzat eladhatta, de akár meg is tarthatta őket. Az önkormányzatok többsége hamar pénzhez akart jutni, és eladták a helyiségek nagy részét. Dr. Gegesy Ferenc, aki 1990-től 2010-ig volt Ferencváros polgármestere, más politikát folytatott.

Baranyi Krisztina polgármester: Így van. A Ráday utcában végig tilalom állta útját az üzlethelyiségek eladásának. Egyébként Gegesy, aki jelenleg is szerződéses tanácsadója a ferencvárosi önkormányzatnak, a lakások eladása ügyében is a budapesti kerületek többségétől eltérő gyakorlatot követett. A rossz állapotban lévő lakásokat, a lakossági nyomás ellenére nem adta el a bérlőknek, mert tudta, hogy azok a tatarozási költségeket nem tudják megfizetni, és előbb-utóbb az önkormányzattól kérnek majd támogatást. Megfordította tehát a dolgot, rendbe hozatta a lakást, és utána adta el a bérlőnek.

Városrehabilitáció

1989-ben a Ferencvárosban 29 ezer állami tulajdonú lakás volt a kerületi tanács kezelésében. Ebből 12 ezer volt komfort nélküli vagy félkomfortos. 2010-re az önkormányzati lakások száma 2900-ra csökkent, ebből kb. ezer nem komfortos.

Rend és rendszer című könyvében (Budapest, 2016) Gegesy Ferenc részletesen ír a lakásprivatizáció / lakásrehabibilitáció finanszírozásáról.

“A kerület 1986 és 2010 között saját forrásaiból – 2010-es összehasonlító áron  – 41 milliárdot költött. A főváros ehhez tett hozzá 14 milliárdot (…) az állam meg 25-öt (…) A sikerben meghatározó eszköz azonban a vállalkozói tőke bevonása volt: a közszféra 80 milliárdos beruházása mellett a magánberuházók 140 milliárdot költöttek el a területen.” (Gegesy 55. oldal). De vajon mi késztette a magán beruházókat – mindenekelőtt a francia tőkét – hogy ilyen összegeket költsön Ferencváros rehabilitációjára: házak korszerűsítésére, középületekre, közparkokra? A munka finanszirozására francia javaslatra társaság jött létre, amelynek tulajdonosa 51 százalékban az önkormányzat lett, a 49 százalék pedig megoszlott a francia önkormányzatokat finanszírozó CDC bank és az OTP között. “A két társtulajdonos érdeke nem – mint ahogy az önkormányzaté sem  – a minél nagyobb profit elérése volt, hanem a francia vállalatok számára ismerős befektetési környezet megteremtése a kelet-európai térségben, illetve az építkezők, vállalkozók hitellel való ellátása”. A megállapodáshoz tartozott, hogy az önkormányzat a saját tulajdonú üres vagy kiürítendő ingatlanait kezelésre átadja a társaságnak. (Gegesy 32. oldal).

A Ferencváros rehabilitációs programjáról a Beszélő 1992. november 28-i számában terjedelmes elemző cikk jelent meg;  az írás (Visszaforgatókönyv) az első darabja volt Zolnay János kitűnő cikksorozatának, amelyben a szociológus szerző a fővárosi önkormányzatok sokszor meglehetősen ábrándos gazdaság- és lakáspolitikáját elemzi. Zolnay cikke a rehabilitációs program több pontját megkérdőjelezi, mindenekelőtt azt, hogy nem fognak-e a francia befektetők menet közben kihátrálni a programból. Gegesy azonban azt nehezményezte, hogy a Beszélő, “a hozzám akkor legközelebb álló orgánum”, azt feltételezi, a program révén a legszegényebbek kiszorulnak a kerületből, vagy hajléktalanná válnak. A polgármester levelet írt a Beszélő főszerkesztőjének, aki akkor történetesen én voltam. Válaszképpen azt ajánlottam, adjon interjút a Beszélőnek, amelyben elmondhatja ellenvetéseit. Az igenlő válasz után megkértem a lap munkatársát, Révész Sándort, készítsen interjút Ferencváros polgármesterével. Az interjú a hetilap következő, december 5-i számában meg is jelent;  Gegesy elismerte, a programnak vannak kockázatai, ellenérvként viszont elmondta a Páva utcában felépült 66 új lakásból 61 már el is kelt a közösen megállapított 51 ezer forintos négyzetméter-áron (Micsoda paradicsomi idők voltak azok!) Ahhoz azonban ragaszkodott, hogy az önkényes beköltözőket, ha nincs más megoldás, akár az utcára is kiteszik. Negyedszázad múltán el kell ismerni, hogy a kockázatos terv, a középső Ferencváros rehabilitációja sikerült annak ellenére, hogy a világkiállítás, amely jelentősen emelte volna a ferencvárosi Duna-part értékét, nem valósult meg. Eltűnt a hírhedt Dzsumbuj. Az interjú készítője, Révész Sándor – írja Gegesy – “gyakorlatilag az egyedüli, akinek a véleményével szinte mindig egyetértek”. (Gegesy 58. oldal). Ezzel én is így vagyok. Ferencváros választópolgárai pedig a rehabilitáció megkezdése után négyszer választották polgármesterré a városvezetőt. Jelenleg a volt polgármester a 2019-ben megválasztott polgármester tanácsadója.

Belső Ferencváros főutcája

E gazdaságpolitikai, vagy várospolitikai kitérő után lépjünk közelebb a témánkhoz: hogyan lett a Ráday utca, ahol valaha sűrű volt a forgalom, ahol a 15-ös autóbusz járt, belső Ferencváros főutcája, amelyen a járda nagy részét, az úttest jó felét asztalok borítják, vendéglő vendéglőhöz tapad? Erről beszélgettünk Gegesy Ferenc volt polgármester úrral. A németben az alt – régi, öreg – szóval utalnak arra, hogy egy hajdani politikus már nem aktív: Altbundeskanzler, Altbürgermeister. Szóval Altbürgermeister Herr Gegesy elmondta, hogy Emődi Zsolt, a Városfejlesztési Bizottság elnöke, foglalkozására nézve atomfizikus,  javasolta, hogy a Ráday utca kapjon díszburkolatot. Magamban számolgattam, mondta Gegesy, ez legalább 50 millió forint, mai áron számolva a háromszorosa. Minek díszburkolatra, Polgármesteri Hivatalra, polgármesteri szobára költeni, amikor emberek tízezrei élnek lehetetlen körülmények között a kerületben, amikor éppen most kezdtük el a rehabilitációt. Azért, válaszolta a bizottsági elnök, mert a Ráday utca belső Ferencváros főutcája. Ha egy valamire való bizottság akar valamit, azt a polgármester legfeljebb lassítani tudja. Elkészültek a tervek, és 1997-99 között megvalósult a középső szakasz, évi 25 milliós ráfordítással. Aztán az Altbürgermeister elmondta egy másik meghatározó élményét is.  1999-ben meghívták, hogy nyissa meg a Ráday Galériát. Milyen ember, gondoltam – mondja Gegesy. és így írta meg a könyvében is – galériát nyit a mai időkben, méghozzá itt, a Ferencvárosban. Ez volt a rövid megnyitónak is a lényege. Aztán néhány hónap múlva újabb meghívó érkezett egy második galéria megnyitására. A megnyitóra sietve azt látta, hogy az utcára kitett asztaloknál emberek beszélgetnek a még meleg, kora őszi este. Amikor újra az íróasztalomhoz kerültem, mondja Gegesy, előterjesztést írtam a testület számára, amelynek főbb pontjai a következők voltak (a Rend és rendszer című könyvből idézem (66. oldal):

Utcai helyiséget a Ráday utcában csak vendéglátó vagy kulturális célra adunk bérbe.

A Ráday utcában az utcai helyiségeket egyáltalán nem adjuk el. Ha ezt tennénk egyáltalán nem maradna a kezünkben eszköz az általunk kívánt tevékenységi formák letelepítéséhez, megtartásához.

A vendéglátás üzleti kategória semmilyen külön kedvezményt nem igényel, elég, ha kifejezzük azt a szándékunkat, hogy az utcának ezt a jellegét hosszú távon is fenn kívánjuk tartani.

A kulturális tevékenység nem tisztán üzleti kategória (…) Ebből a belátásból következik az alacsony, szimbolikus mértékű bérleti díj.

(…) De következik az is, hogy nem határozatlan időre kötjük a bérleti szerződést, hiszen az – egy éves felmondási idővel – bármikor felmondható, hanem 10 évre szóló határozott időre.

A társasházak lakói általában nem szeretik, ha házukba vendéglő költözik: zajos, mindent eláraszt az ételszag. Különösen tiltakoznak az ellen, ha a vendéglő a társasház előtt kitelepül az utcára:  a terasz biztos zajforrás késő estig. A Ferencvárosban azonban lakók és vendégek osztályharcát is sikerült áthidalni. Az önkormányzat a teraszdíj 30 százalékát átutalja a társasháznak. Ez azt jelenti, hogy kisebb lesz a közös költség – a módszer többnyire hatékony, egyszerre nem is olyan zavaró a hangoskodás. Tekintettel a kulturális intézményekre létrehoztunk Művészeti Tanácsot, nem is gondoltuk, hogy annyi író, festő, filmes lakik a Ráday utcában. Az autóforgalom elterelése viszonylag könnyen ment, csak a BKV ragaszkodott a 15-ös busz régi útvonalához. Később azonban a metróépítés miatt lezárták a Ráday utca Kálvin téri torkolatát, és a buszt mindenképpen át kellett terelni az Üllői útra.

„Hordtuk a maszkot, tartottuk a távolságot…”

2019 októberében az önkormányzati választás Budapesten és az ország számos nagyobb városában megváltoztatta a politikai viszonyokat, az összefogás révén sikerült legyőzni a majd tíz éve egyeduralkodó Fideszt. Baranyi Krisztina ekkor lett Ferencváros polgármestere. A győzelem örömének azonban hamarosan véget vetett a váratlanul kitörő világjárvány, amely mindannyiunk életét megváltoztatta. Belső Ferencváros üzleti és vendéglátós főutcájának az életét különösen súlyosan érinthették a járvány miatt bevezetett korlátozások. A Polgármesteri Hivatalt a Bakáts téren folyó átépítés miatt nem is olyan könnyű megközelíteni. A polgármester asszonnyal hivatali szobájában beszélgetünk. A beszélgetésen jelen van Janitz Gergő, a Vagyonkezelési Iroda vezetője és Somlai János, a Polgármester kabinetfőnöke vezetője.

Baranyi Krisztina: Közvetlen közelről követtük, hogy mi történik a vendéglőkkel. Folyamatosan dolgoztunk, hordtuk a maszkot, tartottuk a távolságot, de végeztük a munkánkat, itt a Bakáts téren, néhány méterre a Ráday utcától. A Ráday utcai üzletek, vendéglők pedig egyrészt segítséget ajánlottak fel, másrészt segítséget kértek. Azonkívül a legtöbben onnan hozattuk az ebédünket – ez tehát háromszoros kapcsolatot jelentett. Számomra meglepetés volt, hogy sokkal kevesebb hely ment tönkre, mint amennyire számítani lehetett, és mint amennyi a panaszokból következett volna. Jellemzően azok a helyek mentek tönkre, amelyek egy picit is távolabb voltak a Ráday utcai tengelytől. Akik nehéz helyzetben voltak, próbáltak halasztást kérni, próbáltak átütemezett fizetést kérni…

Janitz Gergő: A Ráday utcai üzlethelyiségek általában nem vendéglő céljára szolgáltak. Ahhoz, hogy vendéglőként működhessenek jelentős átalakításokat kellett végrehajtani, ki kellett alakítani a konyhát, a konyhai felszereléseket, gépeket, nem volt nagy portál, nem voltak szellőző berendezések. Ezért ha a tulajdonos vállalta, hogy kialakítja azokat a berendezéseket, amelyek egy korszerű vendéglő működtetéséhez szükségesek, azoknál az önkormányzat garantálta, hogy a bérletet tíz, tizenöt évig nem mondja fel. Hiszen ilyen garancia nélkül egyéves felmondási idővel a bérletet bármikor fel lehet mondani. Ilyen körülmények között viszont senki nem vállal komolyabb beruházást.

Kőszeg Ferenc: Két dologban látom a meghatározó különbséget a ferencvárosi eljárás és más kerületek, így Belváros-Lipótváros eljárása között. Az egyik az, hogy a Ferencvárosban nem adták el a nem lakás célú helyiségeket. A VII. kerületben 1994-ben 5000 helyiség volt az önkormányzat tulajdonában, ebből 1997-re 1500 maradt. Abban a belvárosi házban, ahol lakom, van egy kétszintes üzlethelyiség, valaha ruhaüzlet volt. Ezt, amint lehetett, eladták a Keringatlan nevű cégnek, amely akkor Várszegi Gábor tulajdona volt. Most lehetetlen kiadni, a fenntartási költségeket pedig a Keringatlan áthárítja a társasház tulajdonosaira, pedig nekik semmi közük ezekhez a költségekhez. Megkérdeztem Csárdi Antalt, a Belváros LMP-s, tehát ellenzéki országgyűlési képviselőjét, miben tud az önkormányzat segíteni a Covid miatt tönkremenő kereskedőknek, vendéglősöknek. Szinte semmiben – felelte a képviselő. A helyiségeket az önkormányzat rég eladta, nem tudja csökkenteni a bérleti díjat, hiszen a helyiség nem az önkormányzat tulajdona. Nem tudja befolyásolni a bérlet időtartamát sem. Ezzel kapcsolatban rémtörténetek keringenek a Belvárosban. Felkeresi a bolt vagy a vendéglő gazdáját a tulajdonos képviselője, kihívja az utcára, és felajánlja, ha egy ideig tízszeres bérleti díjat fizet, persze nyugta nélkül, zsebbe, akkor a tulajdonos tíz évre köt vele bérleti szerződést. A boltos fizet. Aztán amikor megkérdezi, mikor kerül sor a bérleti szerződés megkötésére, a pénzbeszedő eljátssza, hogy nem érti a kérdést, milyen szerződésről beszél a boltos.

J. G.: Megkaptam a választ az irodától a kérdésre, hogy a pandémia kezdete óta hogyan alakult a vendéglátó helyek száma a kerületben. 2020 januárjában 472 vendéglátó hely működött a Ferencvárosban, persze ebben a számban benne vannak az ismert vendéglők meg az apró büfék is. 2021. június 30-ig megszűnt 78 hely…

K. F.: 16 és fél százalék, az nem kevés, több, mint amennyit gondoltam.

J. G.: Igen, csak hogy közben nyílt 110 új vendéglátó hely. Tehát a helyek száma 2021 első félév végén 504. Azaz a vendéglátó ipari egységek száma – hogy hivatalosan fejezzem ki magam – a csökkent számhoz képest 28 százalékkal nőtt a pandémia idején.

K. F. : Az is érdekes, hogy ezeket az adatokat percek alatt meg tudták adni. Az Átlátszó augusztus 9-én kérte ugyanezeket az adatokat a Belváros-Lipótvárosi önkormányzattól, de válasz máig sem érkezett. Persze tudom, hogy a Covid miatt meghosszabbították a ügyintézési határidőket.

B. K.: Akkor is meg kellett volna írniuk, hogy később küldik a kért adatokat.

K. F.: Bevett szokás, hogy a “Jövő városa” (Rogán Antal kifejezése) nem válaszol.

J. G.: A statisztikai adat és a működő vendéglők száma között van némi eltérés. Ez abból jön létre, hogy a cég nem tekinti véglegesnek a bezárást, remélik, hogy újra tudnak indulni.

K. F.: Ezzel a jelenséggel sűrűn találkoztam Belváros-Lipótvárosban is. Úgy láttam, három oka lehet a megszűnést jelző bejelentés halogatásának. A tulajdonos úgy véli, egy elvben működő vállalatot könnyebben el tud adni. A boltban végkiárusítás folyik: a tulajdonos megbeszélt időben kinyit, és megpróbálja eladni a megmaradt árut. Azzal a reménnyel, hogy újra lehet kezdeni a munkát, a Belvárosban ritkábban találkoztam. Ellenben a Ferencvárosban telefonon próbáltam felhívni egy bezárt vendéglőt, ez nem sikerült, de aztán messengeren kaptam választ: Újra akarunk indulni, csak még némi hátszelet várunk. Ez az üzenet adta az ötletet a blog címéhez. Beszéljünk akkor erről: milyen “hátszelet”, támogatást kaptak, kapnak a vendéglők, boltok az önkormányzattól a járvány miatt elszenvedett veszteségeik pótlására?

J. G.: Készültünk erre a kérdésre, írásban is összeállítottuk a választ. A képviselő testület 2020. július 2-án határozatot hozott, hogy 2020. 2. negyedévére 192 önkormányzati ingatlan bérleti díját 50 százalékkal csökkentjük, a fennmaradó 50 százalék befizetésének a határidejét pedig 2021. június 30-ra módosítottuk. Erre az időszakra bérlőknek nem kell kamatot fizetniük. Ezzel a döntéssel az önkormányzat, kerekítve, 37 millió forint bevételről mondott le. A kedvezmény 184 mikro-, kis- és középvállalkozást, továbbá egy sporttelepet érint. 2020. november 12-én jelent meg az a rendelkezés, hogy a 2020. október 1. és 2021. március 31. közötti hónapokra a bérleti díj a bevétel-kiesés arányában csökkenthető. Ez elsősorban vendéglátásra, utazásszervezésre vonatkozott. Ehhez az előírások szerint nem volt szükség testületi döntésre, a döntést a polgármester asszony egy személyben is meghozhatta. A kedvezmények 11 és fél millióval csökkentették az önkormányzat bevételét. Ezt a rendelkezést egészítette ki a következő: kezdő vállalkozások esetében, amelyeknél a bevételt nem lehetett a korábbi bevétellel összehasonlítani, ugyancsak lehetővé tette a bérleti díj csökkentését. Egyéni mérlegelés alapján a képviselő testület a bérleti díj csökkentésének a lehetőségét nem vendéglátó és nem turisztikai vállalkozásokra is kiterjesztette. Ez további hét millió forint bevétel-csökkenést jelentett az önkormányzat számára. Mindösszesen a bérleti díjak csökkentése 55 millió forint plusz ÁFA bevétel-csökkenést jelentett.

K. F.: A kedvezmények, például a tavaly novemberi bérleti díj csökkentés nem visszamenőlegesen adott kedvezményt a vállalkozóknak, hanem a következő hónapokra nézve. Az a kormányzati rendelkezés például, amellyel a költségvetés átvállalta a vendéglátóipari munkavállalók fizetésének egy részét, egybehangzó vélemények szerint elkésett volt: a szakácsok, pincérek elhagyták a vendéglőt, mielőtt a rendelet megjelent.

J. G.: Viszont sok helyen átálltak a házhoz szállításra, volt ahol a pincérek vitték ki a megrendelőnek az ételt, és így tudták megőrizni az állásukat.

K. F.: Mégis nagy múltú vendéglők mentek tönkre, mert nem tudtak átállni a házhoz szállításra. Beszélgettem egy régi IX. kerületi étterem tulajdonosával, aki nem bírt átállni, és tönkrement. Az önkormányzat miből fedezte a bevétel-kiesést?

Somlai János: A bevétel-kiesés a bérleti díjak mérséklése miatt 92 millió forint volt, de ebből kerekítve, 37 millió csak halasztás volt. A bevétel “csak” 55 millió forinttal csökkent: ennyinek egy 20 milliárd forinttal gazdálkodó szervezet költségvetésébe bele kell férnie.

J. G.: Azt is hozzá kell azonban tenni, hogy még nincs vége. A múlt heti testületi ülésre is befutottak újabb kérelmek, tehát nem tudjuk meddig marad velünk a járvány, nem tudjuk, milyen fordulatok várnak még ránk. A pandémia gazdasági zárszámadását tehát egyelőre nem tudjuk megcsinálni. Az viszont biztos, hogy a Ráday utcában a teraszos, kiülős időszak a csúcs, akkor próbálják az egész évi bevétel zömét megkeresni. ez az időszak az idén halványabb volt. Ilyenkor, szeptember közepe után esténként már hűvösebb az idő, csökken a forgalom.

K. F.: A Belvárosban sokan elmondták, nemcsak vendéglősök, a csődöt jelentős mértékben az okozta, hogy a kereskedelem a turistákra épült, turisták viszont a 2020-tól bevezetett utazási korlátozások miatt nem jöhettek, így a jómódú külföldieknek szánt drága dolgokat nem tudták eladni. Beszéltem olyan üzlettulajdonossal, egy ékszerésszel, aki azt jósolta, a 2020 előtti idegenforgalom nem fog visszatérni, inkább kispénzű, hátizsákos turisták jönnek, akik a drága ékszereket nem vásárolják meg. Gondolom, a IX. kerületben az idegenforgalomnak nem volt akkora szerepe, mint a Belvárosban.

B. K.: Annyi turista, mint a Bazilika környékén biztosan nem volt, de azért a Ráday utcai vendéglők híre a turisták között is elterjedt, az ottani vendégek között sok volt a külföldi.

K. F.: De azért az, hál’ Istennek, nem alakult ki, ami a romkocsmák körül, a Király utca környékén, ahol szinte járni sem lehet a részeg külföldiek tömegétől. A Ráday utca ma is békés, kellemes hely, mint akkor, amikor a Vörös postakocsi volt az egyetlen vendéglő.

S. J.: A korábban említett városrehabilitáció erősen érintette a Tompa utca, Ferenc tér környékét. Ott ma Ráday utca mértékű vendéglátás folyik, de az ottani vendéglőkbe elsősorban a környékbeliek járnak.

K. F.: Mint Párizsban vagy Prágában. Svejk is a Kehelybe járt.

S. J. Ezek a Tompa utca környékén nyílt új vendéglátó helyek nagyon színvonalasak.

J. G.: És nemcsak kiszállítással foglalkoznak, de ki is adnak ebédet a kis ablakon át, ahogy régebben csak a fagylaltosok csinálták. Szóval meghonosodott, hogy nem főznek otthon, hanem a szomszédos vendéglőből hozzák el az ebédet.

K. F.: Amit én mégis aggasztónak látok, az nem ferencvárosi probléma, hanem országos. Rengeteg minden épül, lényegében közpénzből. Ha egyszer megbukik a jelenlegi kormány. akár most, akár négy év múlva, akkor ezek a pénzcsapok bezárulnak, ott maradnak a drága szállodák, esetleg befejezetlenül, de valószínűleg félig üresen. Ahogy a szocializmus összeomlásakor: hosszú ideig úgy látszott, hogy minden működik, fejlődik, aztán vége lett a rendszernek, és kiderült, hogy a világhírű Ikarusz autóbuszait se lehet eladni. De ez nemcsak a közpénzből épült magyar vállalkozásokat érinti, hanem a külföldieket is. A Matild Palaceban 500 dollár egy szoba, de van ezer dolláros lakosztály is. Ha nem lesz vendég, a beruházó török Özyer család nem fogja fenntartani, a luxusszállodáját se Erdogan, se Orbán kedvéért.

B. K.: Ez minket is érint. Ugyanez a beruházó építkezik a Vágóhíd utcában. Letarolták az utcát, a helyükre új házak épülnek, nyolcezer lakás. Nagy részüket külföldiek vásárolták meg.

K.F.: Miközben folyik az uszítás a migránsok ellen, az ország lakossága azért csökken “csak” negyvenezer fővel évente, mert az elmúlt években kétszázezer külföldi kapott letelepedési engedélyt. Ez a szám európai összehasonlításban nem magas, csak éppen nem fér össze a migránsellenes üvöltözéssel. A népességfogyásnak egyébként nem a születésszám csökkenése az egyetlen oka, hanem az is, amit Márki-Zay szokott hangsúlyozni: minden hatodik magyar állampolgár gyerek külföldön születik. Az V. kerület lakossága 1980-ban 51 128 volt, 2019-ben 28 928, vagyis a lélekszám 43 százalékkal csökkent. Ennek fontos oka, hogy a lakásárak emelkedése következtében az emberek a belvárosi lakásukat, amelyet az 1990-es években fillérekért vásároltak meg, most vagy eladták, vagy airbnb lakásként kiadják, miközben ők külső kerületekbe vagy az agglomerációba költöztek. Mi a helyzet a Ferencvárosban?

B.K.: Itt kisebb arányú a népességfogyás, de a kiköltözés az agglomerációba itt is megfigyelhető. Pontos adataink nincsenek, ahogy azokról a vendéglátó helyekről sincsenek, amelyek nem szűntek meg, de jelenleg nem működnek. Ha valaki a saját tulajdonú lakását megtartja, de kiköltözik a Szentendrei szigetre, az a statisztikában nem jelenik meg népességfogyásként. Ellenkezőleg: esetleg népesség-növekedésként jelenik meg, hiszen kiadja a lakását valakinek, aki eddig más kerületben vagy vidéken lakott. De ha az ember nem a felmérés szándékával csak járókelőként sétál a Mester utcában, hamar észreveszi, hogy itt is, ott is vannak üres lakások. Budapesten egyszerre vannak hajléktalanok és üresen álló lakások.

K. F.: Berlinben megbírságolják az üresen álló lakás gazdáját. Budapesten a hajléktalanokat próbálták büntetni… Én egész életemben a Belvárosban laktam, de egy évet laktam a Ferencvárosban is, és szerettem itt lakni. És ma is szeretek eljárni a Trafó vagy a Studió K. előadásaira, a BMC-ben rendezett koncertekre, és szeretek a Ráday utcában találkozni a barátaimmal. Köszönöm a beszélgetést.

Merre tart a Vörös postakocsi?

Beszélgetés Szergej Tregubovval, aki orosz orvosból magyar vállalkozó lett

• Nagyon jól beszél magyarul. Mégis az akcentusa alapján, azt gondolom, hogy orosz. Hogy került Magyarországra?

Szergej Tregubov: 1994-ben jártam itt először, üzleti ügyben. Magyar borokat vásároltam és szállítottam Oroszországba, tokajit és más márkás borokat. Azon kívül zöldséget, fagyasztott húst, húskonzervet exportáltam.

• A névjegyén látom, hogy doktor. Milyen doktor?

Sz. T. :  Bőrgyógyász.

• Szóval orvos. A tartózkodási engedély megszerzésével voltak nehézségei?

Sz. T. :  Nem, akkoriban ez nem volt nehéz. Megkaptam az állandó tartózkodási engedélyt. Tavaly kértem az állampolgárságot is, de azt visszautasították, pedig már huszonhat éve éltem Magyarországon.  Indokolás nem volt, szóval fellebbezni sem lehetett. Az ügyvéddel kerestük, hogy mi lehetett az elutasítás oka, de nem találtunk semmit. Legfeljebb azt, hogy a jövedelmem nem volt nagyon magas.

• És mikor kapcsolódott be a vendéglátásba?

Sz. T. : 2000-ben. A vendéglőt, a konyhát erősen át kellett alakítani, mindez sokba került.

• Most sok vendéglő van a Ráday utcában, de én úgy emlékszem, régebben nagyobb étterem csak a Vörös postakocsi volt itt.

Sz. T. : Utánanéztem, ezen a néven 1971 óta működik. De a házat 1870-ben építették, és attól kezdve mindig volt vendéglő ebben a házban.

• 2020 márciusában kellett a vendéglőket a járvány miatt bezárni.

Sz. T. :  Március 15-én jelent meg a rendelet, hogy a következő naptól a vendéglőket zárva kell tartani.

• És mi történt az alkalmazottakkal?

Sz. T. :  Mindenki azt mondta, hogy majd visszajön. A nyáron, amikor a teraszokat újra ki lehetett nyitni, akkor az alkalmazottak visszajöttek, karácsonyig dolgoztunk. De az egész év nagyon rossz volt, nagyon sokat vesztettünk.

• Van egy olyan rendelkezés, ha egy étterem nem bocsájtja el az alkalmazottakat, az állam a munkavállalók fizetésének a felét kifizeti a munkaadónak, aki továbbadja a dolgozóknak.

Sz. T. : – Most már nincs ilyen, tavaly volt. De ez már nem segített. A vendéglátásban a fizetés kicsi, itt nagy szerepe van a borravalónak. Persze az állami támogatás is számít, de ettől nem maradnak itt az alkalmazottak.

• De mitől van az, hogy egyes üzletek bezártak, mások meg túlélték a járványt?

Sz. T. :  Ez egy régi típusú, nagy üzlet. A földszinten 130 vendég számára van hely. Fönt, az emeleten a konyha, lent az alagsorban gépház, mellékhelyiségek, az utcán terasz. Ezt mind fenn kell tartani. Nem olyan, mint egy 30 négyzetméteres kis kávézó, ahol egy ember dolgozik. Az utolsó létszám 14 fő volt.

• Olyan kedvezmény is van, hogy a teraszért most nem kell fizetni.

Sz. T. .: Ez is jó, de ha nincs vendég, akkor nem sokat számít, hogy a terasz után nem kell fizetni. Ha felkapcsolom a konyhában a villanyt, már egy csomó pénz. Ez nem olyan konyha, hogy meg lehet főzni egy tányér gulyáslevest. Ha nincsenek külföldi csoportok, ha nincs üzleti ebéd, nincs bankett, akkor nem lehet fenntartani az üzemet.

• Azt sokan elmondták, azok a helyek, vendéglők, boltok mentek leginkább tönkre, amelyeknek a forgalmában meghatározó szerepet játszottak a külföldiek.

Sz. T. : – Ez így igaz. Mi tradicionális magyar konyhát vittünk. Ez főleg a külföldieknek vonzó, a hazai vendégek inkább olasz vagy távol-keleti étterembe mennek. Utazási irodákkal tartottunk kapcsolatot, azok hozták, küldték ide a vendégeket. Amikor a teraszt ki lehetett nyitni, de külföldiek nem utazhattak be az országba, magyar vendégek akkor is kevesen jöttek. Csináltunk felméréseket még a Covid előtt. Akkor az volt, hogy nyáron 60 százalék külföldi, 40 százalék magyar. Télen fordítva.

• Mik a tervei?

Sz. T. : Megpróbálom kiadni a helyiséget. Ha tényleg vége a járványnak, talán helyre áll a régi forgalom.

• Arra nem gondol, hogy visszamenjen Oroszországba?

Sz. T. : Nem. A gyerekeim itt élnek, az unokáim magyar állampolgárok. A feleségem orosz, de az az egyik lányom férje magyar, két unokám van, azok teljesen magyarok. Oroszországban már senkim sincs.

• Hol élt Oroszországban?

Sz. T. : Az Uralban. Az Ural fővárosában, Jekatyerinburgban. Azelőtt Szverdlovszknak hívták.

• Tudom…

Sz. T.  : Onnan jöttek a magyarok…

• Kialakult valamilyen kapcsolata a magyar vendégekkel?

Sz. T. : Persze. Voltak törzsvendégek, itt tartották az esküvői ebédet, aztán rendszeresen jöttek már a gyerekekkel. Különösen az átalakítás előtt szombat-vasárnap családi ebédek voltak, a törzsvendégek rendszeresen ide jártak. Családi eseményekre, születésnap, házassági évforduló, ünnepi ebédeket főztünk. A környékbeli emberek közül ismertem azokat, akik többször is itt jártak. De voltak visszajáró külföldiek is.

• Amikor be kellett zárni a vendéglőket, sokan áttértek arra, hogy kiszállították az ételeket a megrendelőknek.

Sz. T. : Mi is megpróbálkoztunk ezzel, de mi annyira hozzá voltunk szokva ahhoz, hogy sok a vendég, hogy a kiszállítással nem boldogultunk. Karácsonykor még csináltunk karácsonyi ételeket, kiszállítottuk. De aztán január, február, mindig a legrosszabb időszak. Mindent összevéve olyan nagyok voltak a veszteségek, hogy eldöntöttem, nem csinálom tovább.

• Úgy tudom, nehéz munkaerőt kapni.

Sz. T. : Ez így van. Az emberek elmentek targoncavezetőnek, pizzafutárnak, építkezésen dolgoznak. Aki tehette, elment Ausztriába. Kenyeret kell keresni. Akik nálunk dolgoztak, mindenki elment. Az egyik villanyszerelő lett, a másik Belgiumban dolgozik. Hiába kapnék hitelt, hiába hívnám vissza a kollegákat, nem tudom, hogy egy hónap múlva mi lesz, nem kell-e újra bezárni.

• Úgy tudom, hogy külföldön elég jelentős támogatásokat adtak, hogy életben tartsák a vállalkozásokat. Nemcsak az adót engedték el, nemcsak haladékot adtak a hitelek visszafizetésére, de pénzbeli támogatásokat is adtak főképp a kis- és középvállalkozóknak, sőt a munkavállalóknak is.

Sz. T. : Ausztriában, Nagy-Britanniában adtak támogatásokat, azt tudom. Egy pub Skóciában be volt zárva, de az alkalmazottak megkapták a munkabérük nyolcvan százalékát, hogy ne menjenek el más állásba, a tulajdonos pedig csak a bérleti díj húsz százalékát fizette. De közben azt is olvasom, hogy sok étterem, pub Angliában is tönkrement. Hiába lehetne most már kinyitni, ha nincs alkalmazott, nincs vendég… Pedig ez egy jó hely volt, sokan szerettek ide járni, jó volt a konyha. Húsz év után itt állok, se vendéglőm, se munkám, csak adósságaim. Pedig nagyon szerettem a vendégeket, a vendéglőt, örültem, ha láttam, hogy a vendégeknek ízlik, amit esznek, hogy jól érzik magukat.

Nem akárki

Beszélgetés Boskovics Gáborral a Jedermann Kávézóról és Hans van Vliet holland kávéház-alapítóról

Hétfő este van, azt szokták mondani, forgalom szempontjából ez a hét legrosszabb napja. A Jedermann Kávézó mégis tele van. Ez annak is köszönhető, hogy ezen a meleg augusztus estén műsor van a kávéházban: Darvas Kristóf zongoraművész, zeneszerző zongorázik, Papp Réka Kinga újságíró, színész, énekesnő énekel.

• Szörnyű járvány pusztított az egész világon. Nem is kellene múlt időt használnom, hiszen még nincsen vége, sokan azt jósolják, hogy őszre a betegség következő hulláma várható. Ezrek haltak meg, pusztult a gazdaság. A gazdasági katasztrófa a leglátványosabban a kis- kereskedelemben és mindenekelőtt a vendéglátó iparban nyilvánult meg. A Belvárosban boltok, éttermek sora zárt be, de itt, a Ráday utcában is zárva van több jó nevű étterem. Némelyik az újranyitást tervezi, de a nagy múltú Vörös postakocsi tudomásom szerint véglegesen bezárt. Mi a magyarázata annak, hogy egyes vendéglátó helyek tönkrementek, mások, mint a Jedermann is kitűnő állapotban vannak.

Boskovics Gábor: Azok a helyek, amelyek elsősorban külföldi közönségre építettek, vagy ha hazaira, akkor is „forgó”, folyamatosan változó közönségre, sokkal nehezebb helyzetben voltak, mint azok, amelyek hosszú évek munkájával törzsközönséget építettek fel. Ez elsősorban a Belvárosban volt így, ott a bevétel nagy része az idegenforgalomból származott, és a beutazási korlátozások ezeket az üzleteket, vendéglőket is tönkre tették.

• Milyen állami vagy önkormányzati segítséget kaptak a boltok, elsősorban a vendéglők a Covid-katasztrófa hatásának az enyhítésére?

B. G. : Vannak támogatások, ha én ezeket nem is tartom elégségesnek. Ezek állami rendelkezések voltak, amelyek kötelezőek az önkormányzatokra is. Ilyen az ingyenes teraszhasználat, a turisztikai adó elengedése. Ez jó, de tudni kell, hogy a turisztikai adót a forgalom alapján fizeti az ember, tehát amikor nem volt forgalom, turisztikai adó sem volt. Most már van forgalom, tehát az adó elengedése megtakarítást jelent. Ez az adónem kiegyenlítette azt, hogy az ételek áfáját 5 százalékra csökkentették. A dolgozók után fizetendő járulékok egy részét ugyancsak elengedték. Ha valaki megtartotta állásában a munkavállalót, az jogosult volt bértámogatásra. Ez a kötelező zárás idején volt, 2020 novembere és az idei év májusa között. Ez az intézkedés azonban megkésett volt, és az alkalmazottak tényleges keresetének csak egy részét pótolta. Az összeget az üzemeltető kapta kézhez, ő osztotta tovább, lepapírozva az alkalmazottaknak. Nálunk az őszi záráskor, 2020 novemberében 13 munkavállaló volt.

• A céginformáción szereplő augusztus 3-i létszámadat szerint a munkavállalók létszáma 10 fő. Ha ezek azonosak azokkal, akik tavaly novemberben is a kávézóban dolgoztak, akkor elmondható, hogy a Jedermann nemcsak a vendégeit, de a munkavállalóit is megtartotta. De beszéljünk valami vidámabb dologról is, mint a koronavírus. A szomszéd házban van a Goethe Intézet. Amikor a Goethe Intézet még az Andrássy úton volt, ott működött mellette az Eckermann kávézó, amely talán valamilyen gazdasági kapcsolatban is állt az intézettel. Ez megfelelt az irodalomtörténeti kapcsolatnak is, hiszen Johann Peter Eckermann az idős Goethe titkára, íródeákja volt. Van valamilyen gazdasági kapcsolat a Goethe Intézet és a Jedermann kávézó között?

B. G. : Nincs. Amikor a Goethe Intézet tizenhárom évvel ezelőtt ide költözött, akkor jött vele az Eckermann is. Aztán az Eckermann megszűnt, az okát nem tudom, akkor még nem voltam kapcsolatban velük. A Goethe Intézet azonban nyilván kívánatosnak tartotta, hogy legyen a közelében egy irodalmi kávéház, ahová az intézet munkatársai, látogatói, a nyelvtanfolyamok hallgatói beülhetnek egy kávéra, sörre. Megkeresték Hans van Vliet legendás holland kávéház-alapítót, megállapodtak vele, így jött létre a Jedermann.

• Járatlan vagyok. Ki Hans van Vliet?

B. G. : Jazz-zenész és „gasztonóm”. Holland kocsmákban játszott a trombone nevű hangszeren, mosogatott, és közben kitanulta a vendéglátás mesterségét. Érdekelte Kelet-Európa, ahol éppen összeomlott a kommunizmus. Moszkvába indult, de az túl drága volt, közben beleszeretett Budapestbe meg egy magyar lányba és a magyar nyelvbe. Tíz kocsmában dolgozott, részben ő alapította őket. Köztük volt a Tót Kocsma, a Sixtus Kápolna, a Pótkulcs, a Castro Bisztró. Az utolsó a Jedermann volt, 2010-ben nyílt meg. 2019-ben Jan visszaköltözött Hollandiába. Én akkor már kilenc éve dolgoztam itt mint pincér, így megegyeztünk, hogy én veszem át a helyet.

• A Jedermann a Goethe Intézet szomszédságában majdnem olyan jó név, mint az Eckermann. Hugo von Hofmannsthal drámája – magyar címe: Akárki – a német nyelvterületen, de főképp Ausztriában éppen annyira ismert, mint nálunk, mondjuk, Az ember tragédiája. Mielőtt beszélgetni kezdtünk, meghallgattam a műsort. Ez a reklám helye: remek volt.

B. G. : Ősszel folytatjuk az irodalmi és zenei műsorokat.

Jó ezzel befejezni ezt a sorozatot, amely nagyrészt arról szólt, hogyan pusztította városunkat együtt a vírus meg az ember. A Jedermann, Hofmannsthal drámája a halálról szól, amelyet senki sem kerülhet el. A Jedermann kávézó históriája ellenben arról, hogy némi szerencsével és bizakodással még a világjárványt is túl lehet élni.

atlatszo.hu, 2021. szeptember 28.

42 259 karakter