Megszerettem azokat a nálam jóval-jóval fiatalabb lányokat, akiket a Poliamória csoportban ismertem meg (és persze megkedveltem az ott megismert fiúkat is), így örömmel fogadtam el a felkérést, hogy nyissam meg a PoliLove fesztivált. Ez egyúttal jó alkalom volt arra is, megpróbáljam végiggondolni, mennyiben más a poliamória híveinek a világlátása, mint a régi libertinusoké.
Mi az új a poliamóriában?
A PoliLove fesztivál megnyitója
Auróra Közösség Ház, 2017. április 22.
Tisztelt poliamórok, tisztelt érdeklődők!
„Hölgyeim, aki féltékeny, az őrült. Aki nem féltékeny, az szintén őrült.”
Ezt az összetartozó két mondatot bélyegezhetjük akár közhelynek is. Véleményünket akkor sem kell szégyenkezve visszavonnunk, ha tudjuk, hogy az ikermondatot Kosztolányi írta. A két mondat csak a szövegből kiragadva közhely. Az írás a Nyugatban jelent meg 1923. szeptember 1-én. Eredetileg felolvasásra készült. Kosztolányi a színigazgató és rendező Bárdos Artúr felkérésére olvasta fel Fernand Crommelynck A csodaszarvas című színművének a bemutatója előtt a Renaissance, a mai Thália Színházban. A szokatlan gesztusra a költő azért kényszerült, mert egy évvel korábban, ugyancsak a Nyugatban a Magyarországon még ismeretlen darab francia–belga szerzőjét Shakespeare-hez és Strindberghez hasonlította. Sőt, azt is leírta, hogy a mű hőse, Bruno, az alkalmi költő nagyobb Othellónál és a strindbergi apánál. A színházban előadott maga mentségében Kosztolányi elmondja, hite szerint Othello nem igazi féltékeny, inkább külső körülmények, pletykák, félreértések bolondja, becsapottja a féltékenységnek, nem áldozata. Bruno, a költő nem ilyen; abból él, hogy csekély javadalmazás ellenében a falu legényei számára ír szárnyaló szerelmes leveleket, amelyeknek címzettje többnyire Stella, Bruno tündéri szépségű felesége. Bruno boldog, hogy szenvedélyes hangú leveleket írhat a feleségének, büszke rá, hogy a felesége minden férfiban vágyakat kelt, még azt is vállalja, hogy a legpimaszabb udvarló nevében írt levelet maga adja át Stellának. Ez az irodalmi szintre emelt szerelmeskedés azonban hamarosan kevésnek bizonyul. Megérkezik Petrus, Stella unokabátyja, Bruno barátja, a délceg tengerészkapitány. Bruno szinte versekben ünnepli Stella szépségét, s közben arra kéri, emelje fel a szoknyáját, nyissa ki a ruháját. Stella zavartan tiltakozik. Később Bruno kimegy a szobából, majd rájuk töri az ajtót, azok azonban mozdulatlanul állnak, ahogy magukra hagyta őket. Bruno ebben is ördögi ravaszságuk bizonyítékát látja. A hűség mindig bizonytalan, csak a hűtlenség bizonyos, ő pedig bizonyosságot akar. Petrus azonban ellenáll. A falu nyálukat csorgató legényei bezzeg élnek az alkalommal. De Brunónak ez sem elég, a saját szemével látott ölelkezéseket is színjátéknak véli. Álruhát ölt, parókát tesz a fejére, kötélhágcsón mászik fel a feleségéhez. A féltékeny falusi asszonyok összeverik, Brunót pedig ismét elborítja a kétségbeesés: most sem szerzett bizonyosságot Stella hűtlenségéről, az asszony bizonyosan felfedezte, hogy a férje mászott be az ablakon át a szobájába.
Kosztolányinak igaza van. Az Othello nem féltékenységi dráma. Inkább ugyanarról szól, amiről a Macbeth: a hihetőnek tetsző látszatokról, amelyek elhomályosítják a tekintetünket, amelyek valóságnak mutatják azt, amiből semmi sem igaz. Az apa meg arról szól, hogy a feleség valós lehetőségnek állítja be azt, amitől a férje egész életében szorongott: hogy a lányuk nem is az ő lánya. Ez a bizonytalan sejtetés elég ahhoz, hogy az apa önként bújjon bele a kényszerzubbonyba. Gondoljunk egy pillanatra azokra, akik határainkon innen és túl, kizárólag az Tv 1 hírműsorából tájékozódnak, akiket bizakodással tölt el, hogy nap mint nap hallják, Magyarország erősödik. Akiket megnyugtat, hogy a kormány felveszi a harcot a rezsicsökkentés védelmében a brüsszeli bürokraták ellen. Akik rettegnek attól, hogy a terrorista migránsok elözönlik az országot. Igen, akit a szorongásai vezérelnek, önként bújik bele a kényszerzubbonyba!
Bruno féltékenysége nem látszatokból táplálkozik, belülről jön, saját teremtménye. Miért beszéltem, beszélek ennyit a féltékenységről, hiszen olyan emberekhez szólok, akik tudatosan, meggyőződésből utasítják el a féltékenységet. Pontosan ezért. A szerelem szabadságát ilyen vagy olyan formában az emberiség mindig ismerte. A múlt század hatvanas, hetvenes éveinek szexuális forradalma vállalhatóvá tette a kötetlen szerelmeket. A legutóbbi évtizedek elkezdték megszabadítani a titkolózás terhétől az azonos neműek kapcsolatát is. Ami a poliamóriában a leginkább eredeti, az a párhuzamos kapcsolatok nyílt vállalása. A féltékenység sokkal általánosabb dolog, mint a szerelemféltés. Féltékenyek vagyunk arra, hogy a másik sikeresebb a szakmájában, több könyvet olvasott, hogy a másiknak több pénze van, hosszabb a lába, vagy sűrűbb a haja. De ezeket a féltékenységeinket valamennyire mindig szégyelljük. Csak a szerelemféltésről képzeljük azt, hogy az a mélységes szerelmünk jele. Pedig legtöbbször a szerelmi féltékenység is a birtoklással függ össze. Ha a szerelmünk mást is szeret, azt birtokháborításnak fogjuk fel, fölényünk megkérdőjelezésének. A fölény igénye még a csoportszexben sem enyészik el.
A poliamória a birtoklásra, fölényre épülő szerelmi féltékenységet utasítja el – ebben látom a lényeges újdonságát. Persze olyan ősi érzéseket, mint a birtoklási vágy, nem lehet egyetlen elhatározással kiiktatni az érzelmi életünkből. De lehet tudatosan törekedni arra, hogy az ebből származó konfliktusainkkal megpróbáljunk együtt élni, megpróbáljuk megbeszélni, békésen rendezni őket. Könnyű rávágni, hogy ez csak afféle lelki fröccs. De hosszú ideig ilyesminek tetszett a háború tilalma is. A második világháború befejezése óta azonban a fejlett világban, mindenekelőtt Európa nyugati felében a háborúindítás a gazdaságok összeépülése következtében szinte lehetetlenséggé változott. A poliamóriát fel lehet fogni jó kedélyű, szerelemre vágyó emberek vidám játékának. Az is! De közben nem kizárt, hogy teszünk néhány lépést a konfliktusok elmérgesedésének megelőzése felé. Ha akad néhány ember, aki példát mutat arra, hogy el lehet fogadni egy harmadik, egy negyedik partnert, akkor talán lesznek olyan emberek, akik inkább zsebre vágják a kezüket, minthogy az öklüket emeljék fel. Meg lesznek olyanok, akik, ha arról értesülnek, hogy a szerelmük mást is szeret, akkor nem ügyvédhez rohannak, nem a gyerekekért kezdenek háborúzni, hanem leülnek egymás mellé, és megpróbálják kigondolni, hogyan lehetne az életüket ebben az új helyzetben a legjobban elrendezni.
Képaláírás: 2017. június 12-én tizennégy órás razziát tartott a rendőrség az Auróra Közösségi Házban. Az ok: bejelentés érkezett, hogy néhányan marihuánás cigarettát szívnak. A Központi Statisztikai Hivatal 173 ezerre becsüli a 2010 óta külföldre települt magyar állampolgárok számát. Meglepő?
Élet és Irodalom, 2017. április 28.
6 187 karakter