Kőszeg Ferenc honlapja

1968 augusztusában a Csehszlovákia elleni intervenció bebizonyította, hogy a szovjet típusú szocializmus nem formálható át emberarcú szocializmussá. Putyin arra törekszik, hogy újjáépítse a szétesett birodalmat. Térségünkben a putyinizmust, a tekintélyelvű nem is kevesen vonzó példának tekintik. A Prágai Tavasz és a Csehszlovákia elleni intervenció nem távoli múlt. Tanulságai nagyon is időszerűek.

Mi közöm nekem 68-hoz?

Augusztus 20-án a budapesti Cseh Centrum és a Gödör Klub cseh összművészeti fesztivállal emlékezett meg a Csehszlovákia elleni intervenció negyvenedik évfordulójáról. A rendezvény a Totalitárius cirkusz: Mi közöm nekem 68-hoz? címet viselte. Jaromir Plišek, a Cseh Köztársaság és Juraj Bigaš, a Szlovák Köztársaság nagykövete megnyitója után nemzedéke válaszát a címben foglalt kérdésre Kőszeg Ferenc fogalmazta meg. Az alábbiakban beszéde megszerkesztett változatát közöljük.

A címben feltett kérdésre harminc éve, Csehszlovákia megszállásának tizedik évfordulóján Várady Szabolcs lírai választ adott. Idézem a versét:

Attól tartok, hogy aki nincs még a hatvanadik életéve közelében, vagy nem mélyedt el a közelmúlt történelmében, azaz a jelenlévők túlnyomó többsége, esetleg azt fogja gondolni, ez a vers arról szól, miért nem főzött egy csapat fiú és lány lecsót ebédre. Nos, természetesen a lecsó is lehet a költészet tárgya, itt azonban nem erről van szó. Hanem arról, hogy ezek a jobbára egyetemista fiatalok, 1968 augusztusában a rádióra, a Szabad Európa, vagy a BBC adásaira tapadva, figyelik a Prágából érkező híreket.

Mi volt az, amiben korábban sem hittek, mégis úgy érezték, Prága lerohanásának a híre még ezt az alig-reményt is szétrombolta? Már réges régen nem hitték, ha egyáltalán valaha, hogy a létező szocializmus alapjában jó. Legfeljebb azt képzelték, hogy lehetne másmilyen. De azért abban sem nagyon hittek, amit a prágai reformerek hirdettek: hogy a szovjet típusú szocializmus átformálható emberarcú szocializmussá. Legfeljebb arra láttak halvány esélyt, hogy a Sztálin utáni Szovjetunió képes racionálisan viselkedni. Ha egy ország vezetése nem mondja fel látványosan a Varsói Szerződést, ahogy Magyarországon történt, ha nem rombolják le a szovjet emlékműveket, ha kötelezettséget vállalnak, hogy tekintettel lesznek a Szovjetunió hatalmi-biztonsági érdekeire, akkor talán elképzelhető, hogy a szovjet vezetők előbb próbálnak komolyan egyezkedni, mint hogy kiadják a parancsot a tankoknak, az ország lerohanására. Augusztus 21-e ezt a csöppnyi reményt semmisítette meg.

Szó sincs róla, hogy ez a húszegynéhány fiatalember Magyarország társadalmát reprezentálta. Engem például, aki már majdnem harminc éves voltam, meg kell, valljam, nem rendített meg ilyen módon a Prágai Tavasz eltiprása. Úgy éreztem, 1956. november 4-én, amikor Petri Györggyel szólva „arra ébredt/ a város: lövik szét”, leszámoltam magamban a kommunizmus minden formájával. Többé-kevésbé így volt ezzel az akkori magyar társadalom többsége is. Azzal a kis különbséggel, hogy miközben életformámban, mint szinte mindenki, elfogadtam a létező szocializmust, hiszen egy állami könyvkiadó munkatársa voltam, ismerőseim nagyobb részével ellentétben nem húztam el a szám gúnyosan arra a hírre, hogy a jugoszláviai Korčula szigetén néhány magyar filozófus nyilatkozatban tiltakozott a csehszlovákiai intervenció ellen. És elkezdtem keresni a hozzájuk hasonlóan gondolkodók társaságát.

Fehér Ferenc visszaemlékezése szerint (Beszélő, 1991. augusztus 31.) Antall József, akivel egyetemistaként sokszor beszélgettek bizalmasan, már az ötvenes évek elején azt állította: „A kommunista diktatúra történelmileg megbukott, a kérdés csak az, hogy három év vagy harminc év” [van még hátra az összeomlásáig]. 1956 után Antall visszatért a régi beszélgetésre. „Tévedtem, mondta, nem három, hanem harminc év”. A történelem igazolta jóslatát. Mégis további egy évtized, Prága, egy újabb elfojtott társadalmi mozgalom kellett hozzá, hogy a nyugati közvélemény, a liberális és baloldali közvélemény is, elfogadja: a szovjet hatalmi szférában nem a jövő társadalma épül. 1968-ban Nyugaton a nem kommunista radikális baloldaliak a piac elidegenítő uralma ellen léptek fel, a kelet-európai reformerek a piac mellett, a piac rehabilitálásáért. Mégis akkoriban Prága és Párizs mintha egyazon szabadságküzdelem két színtere lett volna. A baloldali értelmiség számára, a közvélemény jelentős része számára mind Nyugaton, mind Keleten, Prága jelentette a kulcsot a magyar 56, megértéséhez és elfogadásához.

A magyarországi demokratikus ellenzék története összefonódott a csehszlovákiai és a lengyel ellenzék történetével. 1977 januárjában 34 magyar értelmiségi tiltakozott a Charta 77 szóvivőinek letartóztatása ellen, köztük Bence György, Kis János, Csoóri Sándor és Kocsis Zoltán. 1979 őszén, amikor a Charta-vezetőket, Jiŕi Dienstbiert, Václav Havelt, Petr Uhlt és másokat sokévi börtönbüntetésre ítélték, a magyarországi tiltakozók száma 250-re nőtt. Ettől az aláírási akciótól szokták számítani a magyarországi demokratikus ellenzék történetét. 1986 októberében viszont magyar, lengyel, csehszlovákiai és NDK-beli ellenzékiek sokasága csatlakozott a felhíváshoz, amely kimondta, hogy a magyar forradalom közös hagyománya Kelet-Közép-Európa demokratikus mozgalmainak. A felhívás 22 csehszlovákiai aláírója közül került ki a demokratikus Csehszlovákia politikai vezetőinek első nemzedéke. Az aláírók között ott volt Havel Csehszlovákia, majd a Cseh Köztársaság elnöke, Dienstbier későbbi külügyminiszter, Jan Ruml, cseh belügyminiszter, Jan Čarnogurský a Szlovák Köztársaság miniszterelnöke, majd igazságügyi minisztere és Duray Miklós, a Magyar Koalíció Pártjának egyik vezetője.

Mindez történelem, mondhatnók. Megérdemli a megemlékezést, de ma már távoli múlt. Úgy vélem, nem az. Szerencsére és sajnos nem az. Szerencsére, mert a közös történelmi tapasztalatok nem múltak el nyomtalanul, és ha a visegrádi országok együttműködése nem is olyan felhőtlen, ahogy azt az 1986-ban kelt felhívás szerzői és aláírói remélték, ha vannak is konfliktusok az országaink között, mindannyian az Európai Unió tagjai vagyunk, és ez azt jelenti, hogy alapvető érdekeink és értékeink közösek. Néhány nappal a prágai intervenció negyvenedik évfordulója előtt az orosz tankok ismét megindultak. Ma, az évforduló előestéjén orosz csapatok grúz városokat tartanak megszállva. Az orosz politikának nyilvánvalóan az a célja, hogy kikényszerítsék Grúzia demokratikusan megválasztott elnökének a lemondását. A világsajtó egy része, és a magyar sajtó talán még inkább a grúz vezetést hibáztatja. Szaakasvili elnök meggondolatlan politikát folytatott, írják, a grúz katonai akció váltotta ki az ellencsapást. De hiszen a magyar forradalommal kapcsolatban is azt írták, és írják egyes elemzők ma is, hogy a szovjet intervenciót a Köztársaság téri lincselés meg a Varsói szerződésből való kilépés váltotta ki. Csehszlovákiában nem történt ilyesmi, ott azt mondták, hogy Dubček nem volt elég kompromisszumkész. Az erőszak mentegetésére mindig lehet érveket találni.

(A fentiek természetesen nem jelentik azt, hogy a jelenlegi grúziai helyzetet egy az egyben azonosítanám az 1956-os magyarországi vagy az 1968-as csehszlovákiai helyzettel. Dél-Oszétia és Abházia nem grúz nemzetiségű lakosai nyilvánvalóan nem akarnak grúz fennhatóság alatt élni. De azt is tudjuk, hogy az effajta nemzetiségi ellentéteket a nagyhatalmak mindig meglovagolják. A csecseneknek tiszteletben kell tartaniuk az Orosz Föderáció területi integritását, és ha ez nem teszik nekik, az orosz hadsereg leszámol velük. Dél-Oszétia lakóinak ellenben nem kell tiszteletben tartaniuk Grúzia integritását, mert számíthatnak az orosz hadsereg támogatására. Egyes elemzők szerint egyébként Oroszország április óta tervezte a katonai akciót Grúzia ellen. Lásd erről Whitemore Brian augusztus 16-i cikkét az Eurasianeten.
[https://www.rferl.org/a/Did_Russia_Plan_Its_War_In_Georgia__/1191460.html])

Amikor 1991 augusztusában – lám ennek is most van az évfordulója – a Szovjetunió széthullott, és a szovjet rendszernek a szülőhazájában is vége lett, abban bíztunk, hogy Oroszországban – történelme során először – megerősödik és tartós lesz a demokrácia. Nem így történt. Putyin az anarchia leküzdésének jelszavával új tekintélyuralmat teremtett. Politikájával arra törekszik, hogy újjáépítse a szétesett birodalmat, sőt annak is számos jele van, hogy Oroszország a gazdasági és ennek révén a politikai befolyását az egész egykori szovjet hatalmi szférára ki akarja terjeszteni. Ezért számunkra is húsba vágó kérdés, hogy a nyugati világ a következő napokban és hetekben mit lesz képes tenni Grúzia függetlenségének védelmében.

A külső veszély egy belső veszéllyel párosul. Akadnak térségünkben nem is kevesen, akik a Putyin birodalmi politikát elutasítják, de a putyinizmust, a tekintélyelvű politikát vonzó példának tekintik. Akik úgy vélik, a demokrácia mindennapi bajait egy erőskezű vezető kikezdhetetlen tekintélye tudná orvosolni. Pedig megtanulhattuk, a demokrácia fájdalmait csak a demokrácia orvosszereivel lehet enyhíteni. Ha ebből engedünk, azt a szabadságunk bánja. A demokráciát a saját szorongásainkkal, a rossz közérzetünkkel, a rendcsinálási vágyainkkal szemben is meg kell védenünk

Egyebek közt ez a Prágai Tavasz máig élő tanulsága.

Élet és Irodalom, 2008. augusztus 29.
9 333 karakter