Hetvenöt év a százból

Valamikor az ezredforduló után szokásba jött, hogy megünnepelték a házak századik születésnapját. A ház, ahol lakom, 2014-ben lett száz éves. Minthogy én voltam a legrégebbi lakó, engem kértek fel, hogy mondjak pár szót a házzal kapcsolatos emlékeimről. Az itt következő szöveget az udvaron olvastam fel. Utána a születésnapot ünneplő közönség feljött hozzánk, hogy a ház nevezetességeként megnézzék Kemény György pop-art falképét, amelynek a helyreállítása akkor még csak terv volt.

1939-ben születtem, néhány kényszerű vagy önkéntes megszakítást leszámítva, azóta lakom ebben a házban. Azt hiszem, kevés ilyen lakó van Budapesten, bár azok közül, akik már a születésemkor is itt laktak, némelyeknek még megvan az egykori lakásuk, csak kiadták őket bérlőknek. Velük, akikre gyerekkoromból nálam idősebb nagylányként vagy nagyfiúként emlékszem, jobbára a társasházi közgyűlések alkalmával szoktam találkozni. De hiába lakom itt hetvenöt éve, a 100 éves házakat bemutató honlapról igen sokat tanultam a ház történetéről. Ezekhez a szakszerűen összefoglalt, objektív ismeretekhez legfeljebb személyes emlékeket tudok hozzátenni. A honlapon úgy hirdették, hogy a hetvenes évekről fogok beszélni, és ezt meg is teszem majd, ha felmegyünk egy emelettel feljebb, és megnézik a lakás hajdani cselédszobájában látható falfestményt. De engedjék meg, hogy pár mondat erejéig hátrébb tekintsek, a harmincas-negyvenes évekre, meg előre a nyolcvanas meg a kilencvenes évtizedre.

A ház történetében olvasom, hogy az első három emeleten eredetileg két-két lakás volt. A lakást fogorvos apám bérelte 1934-ben. Akkoriban még általános gyakorlat volt, hogy az orvosok rendelője, az ügyvédek irodája a lakásukban volt. Apám mintegy nyolc-tíz évnyi fogorvosi praxis után engedhette meg magának, hogy olyan drága helyen béreljen lakást, mint az akkori Apponyi tér. 1938-ban házasodtak össze anyámmal, aki szintén fogorvos volt, és ugyancsak ebben a lakásban nyitott rendelőt. Az utcai frontra néző lakások mai fogalmaink szerint igen nagyméretűek voltak, a miénk 240 négyzetméter. Egy valamivel későbbi, a 40-es évekből származó kimutatás szerint a lakbér havi 300 pengő. Ha felidézzük a korabeli slágert „Havi kétszáz pengő fixszel / Ma egy ember könnyen viccel”, vagy éppen József Attilát, akinek havi 200 sose telt, érzékelhetjük milyen óriási pénz volt a 300 pengő lakbér. Apámat 1942 nyarán munkaszolgálatra hívták be, 1943 januárjában súlyos betegen esett fogságba, és feltehetőleg a fogolytábor felé döcögő vonaton halt meg. Ebből az időből arra emlékszem, hogy gyakran álltam a csukott ablak mögött az ablakpárkányon, anyám fogott, és azt játszottuk, hogy az Erzsébet híd felől vagy a Kossuth Lajos utca felől érkezik-e előbb villamos. A háború után szerettem volna folytatni a játékot, de időközben az Erzsébet-hidat felrobbantották.

1944 tavaszán el kellett költöznünk a házból, ez volt a fentebb említett kényszerű megszakítás. Hogy pontosan mikor hagytuk el a lakást, azt nem tudom megmondani: a gettórendelet már április 28-án megjelent, de a csillagos házakba való átköltözésre Budapesten csak június közepén került sor. Anyám azonban ezt bizonyosan nem várta meg, meggyőződése volt, hogy semmilyen ígéretnek nem szabad hinni, és semmilyen rendelkezésnek nem szabad alávetnie magát. Egy háztartási alkalmazott keresztlevele alapján írt az illetékes plébániáknak, hogy küldjék meg Rácz Mária szüleinek majd a nagyszüleinek a keresztlevelét, 1944 tavaszán ez korántsem volt szokatlan kérés. Rövidesen rendelkezésére állt a valódi keresztlevelek hiteles másolata: felmenőim eszerint valamennyien földművesek voltak, akik általában harmincéves koruk körül tüdővészben haltak meg. Én magam házasságon kívül született gyermekként a Rácz Ferenc nevet kaptam: az erre a névre kiállított igazolás most is ki van függesztve a étkezőkonyhában, ha felmegyünk a lakásba, meg lehet tekinteni. Nem a saját történetemről beszélek, hanem a házéról, ezért a következő hónapokat átugrom. Az 1944-es év utolsó hónapjait és a budapesti ostrom heteit Slachta Margit Thököly úti zárdájában töltöttük, ahol sok zsidó rejtőzködött, köztük olyan hírességek, mint Heltai Jenő, Rusznyák István orvosprofesszor, Bánki Zsuzsa színművésznő.

A pesti oldalon a harcok 1945. január 18-án értek véget, anyám hamarosan kézen fogott, hogy felkeressük a régi lakásunkat. Sokat írtak nyilas házmesterekről, akik feljelentették a bujkálókat. Ebben a házban történetesen egy kivételesen rendes házaspár – Zekéék – látták el a házmesteri teendőket, én gyerekként nagyon szerettem őket. Időnként jöttek lakáskeresők, mondta el Zeke néni, akik be akartak költözni a maguk lakásába, de én mindegyiküknek elmagyaráztam, az a lakás annyira poloskás, hogy egy kínszenvedés volna ott élniük. Felmentünk az emeletre, odaszaladtam az ablakhoz, villamosok persze nem jöttek, de ahogy ott álltam, a szemközti házat, amelyet a két Klotild-palotával együtt mindig királyi bérpalotaként emlegettek, valamilyen gyújtó lövedék találta el: a hatalmas tetőszerkezet hirtelen lángra lobbant, a masszív épület azonban nem égett le.

A háztörténetben említett nagyméretű polgári lakásokat a negyvenes évek vége felé általában háromba vágták. Elég idétlen formájú lakások jöttek így létre: a folyosóról nyíló, nagy ajtó magas előszobába, tágas szobába vezetett, ehhez tapadt a csöpp konyha és a még kisebb fürdőszoba. A mi lakásunkat csak kettőbe vágták, így maradt még a 240 négyzetméter nagyobbik fele.

Most ismét nagyot kell ugranom az időben. Kimarad 1956, pedig azokból a hetekből, hónapokból akadna néhány, a házzal meg a történelemmel kapcsolatban is érdekes emlék. Az itt lakó, nálam idősebb fiúk közül ketten is kimentek Angliába illetve Amerikába. P. doktor ellenben, aki 1951-ben hamis útlevéllel próbált kiszökni Svájcba, és emiatt hat év börtönre ítélték, akkor, amikor mehetett volna, itt maradt. A nagyobbik lányom 1975 januárjában született. Az első gyerek születésére készülve buzgón forgattuk Benjamin Spock kézikönyvét: abban minden benne volt, amit egy amerikai prérilakónak a kisgyerekek gondozásáról tudni érdemes. Itt olvastuk azt is, hogy a kisbabának nem tesz jót az élményszegény környezet. Alighogy a kórházból jövet az újszülöttel beléptünk a lakásba, hatalmas döndülést hallottunk, a falak belereszkettek. Néhány másodperc múlva újabb döndülés. A feleségemmel egymásra néztünk: attól nem kell tartanunk, hogy a gyerek élményszegény környezetbe kerül. Vasoszlopokat vertek le a földbe, megkezdődött az alujáró építése. Hamarosan nagy vívmányként ünnepeltük, hogy megnyílt az autós meg a három gyalogos aluljáró, az autók, autóbuszok megállás nélkül roboghatnak át a téren. Idén azt ünnepeljük, hogy megszűnt az autós aluljáró, sőt a három gyalogos aluljáró közül is megszűnt egy. Ezzel a módszerrel minden fél évszázadra jut valami ünnepelni való.

Az élmények hamarosan a lakásba is behatoltak. Időközben megkezdődött a ház történetében is említett fedett belső utcának az építése, amely a Ferenciek terétől a Vörösmarty térig húzódott volna, és amelynek végül csak az első szakasza épült meg. Ugyanakkor, tekintettel a születendő második gyerekre, mi a lakás belső átalakítását terveztük. Megkerestem T. urat, az építésvezetőt, hogy miképpen oldható meg a házban folyó építkezés közepette a lakás-átalakításhoz szükséges anyagok beszállítása. T. úr nem kertelt. – Ha engem bíz meg, megoldom – felelte. – Ha más csinálja, akkor jöhetnek be, amikor a munkánk megengedi. Akkor kellett volna felállnom. De arra gondoltam, mint utóbb kiderült helyesen, hogy az építkezés, amelynek fél év múlva kellett volna befejeződnie, legalább egy évig el fog húzódni, márpedig a lakás-átalakítás sürgős volt. T. úr azt ígérte, a munka két hétig fog tart, de két hónap alatt se fejeződött be. A lakásban hetekig álltak a törmelékhalmok, a lányom, aki nem négykézláb, hanem hason csúszva kezdett közlekedni, mint egy vietnami partizán, föl-alá kúszott a sitten. T úr villanyt is szerelt, de ahhoz sem értett, egyszer a lakás egy egész hétvégére sötétbe borult. Kontárkodása nem korlátozódott a mi lakásunkra, az építkezés egy napján este tízkor a Párisi udvar valamennyi bejáratát lezárta, holott a lakóknak még nem volt kulcsuk a kapukhoz. Amikor ezt szóvá tettem, azt válaszolta, rendes ember este tízkor már otthon van, és reggelig nem megy sehová. Aztán még szétverte a lépcső első fordulóját: Alpár Ignác lépcsője helyére betonlépcsőt öntetett. Amikor elkotyogtam neki, hogy villanybojlert akarok vásárolni, nyomban felajánlott egy vadiúj bojlert. Azzal próbáltam elhárítani, hogy azon nincs garancia. Egy pillanatra se jött zavarba, nyomban írt egy papírt, hogy két éves garanciát vállal. Amikor a bojler már fel volt szerelve, akkor jöttem rá. egy, a Katona József színházból kiszerelt, húsz éves bojlert vásároltam majdnem új árban. A csibészeknek azonban szerencséjük van, a készülék két héttel a garancia lejárta után mondta fel a szolgálatot. Végül elegem lett T. úr garázdálkodásából, felmondtam neki. Megfenyegetett, hogy a lépcsőházban agyonver, de erre nem került sor. Kontárkodásának következményeit azonban még hónapokig kellett javítgatni a lakásban.

1981-ben megindult a Kádár-kori Magyarország első, a cenzúra engedélye nélkül kiadott, az akkor használatos szóval szamizdatnak nevezett folyóirata, a Beszélő. A szerkesztőség hetenként egyszer a fogorvosi rendelőhöz csatlakozó várószobában gyűlt össze, késő este, a rendelés befejezése után. Valamilyen rejtélyes okból azt képzeltük, hogy a rendelőt és a várószobát nem hallgatják le. Persze amit valóban titokban akartunk tartani, azt mégsem itt, hanem szabad ég alatt beszéltük meg. 1990-ben néhány barátom lakásából ünnepélyesen eltávolították a lehallgató berendezést. Már országgyűlési képviselőként megkérdeztem a Nemzetbiztonsági Szolgálat főigazgatóját, hozzám miért nem jöttek. – A képviselő úr lakásából – felelte udvariasan – már korábban, operatív úton eltávolítottuk a készülékeket. Vagyis búcsúzóul még egyszer besurrantak a lakásomba, titokban. Hogy azóta jártak-e nálam, nem tudom.

Ebben a házban lassan haladt a lakások privatizációja. Tekintettel Alpár Ignácra a ház műemlék jellegűnek minősült, kérdéses volt, hogy egyáltalán eladják-e a lakásokat a bérlőknek. Aztán valamikor 1992-ben megkaptuk az értesítést, hogy megvehetjük a lakást. Egy este csöngettek, egy távoli ismerősöm, egy szociológus állt az ajtóban. – Most nem szociológusként jöttem, hanem ingatlanügynökként – nyomult be a konyhába egy háromfős csapat élén. – Azt szeretném tudni, eladod-e a lakásod? – Nem gondoltam rá – feleltem –, de nézz körül, mondjál egy árat, aztán beszélhetünk róla. – Nem – mondta szigorúan –, ott még nem tartunk. Egyelőre elvben szeretném tudni, eladod-e? – Elvben semmit se lehet eladni. Elvben nem adom el. A hangja ingerült lett: – S ha a mindenki eladja a lakását? Nem tudod elképzelni, milyen egy kiürített házban élni. – Majd meglátom – válaszoltam. – Cápákkal akarsz kikezdeni? – kérdezte. – Mindig az volt a legkedvesebb szórakozásom – feleltem nagyzolóan és derűsen. Még mondott néhány fenyegető mondatot, aztán elment. Többet nem láttam.

Elhangzott 2014. április 27-én, a Ferenciek tere 11. számú ház
fennállásának századik évfordulóján

10 709 karakter