Kőszeg Ferenc honlapja

A 20. századi világirodalom egyik legszebb elbeszélésének a háttértörténete: a város hatóságai eltitkolják, hogy a városban kolerajárvány van. A céljuk nyilvánvaló: attól tartanak, hogy a járvány hírére a turisták elkerülik a várost. A novellát Thomas Mann írta, a címe: Halál Velencében.

A hazudozás hagyománya

Titkolt járványok

A 444.hu december 9-i száma összeveti a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) és az operatív törzs halálozási adatait. A KSH öt évet átfogó adatai szerint Magyarországon átlagosan hetenként 2398 ember hal meg. November 9 és 15 között a halálozások száma ennél jóval magasabb volt, 3642, azaz 1244-gyel több, mint a heti átlag. Az operatív törzs adata szerint ebben az időszakban a koronavírus fertőzés következtében 697 beteg hunyt el. A különbözet 547, a híradásokból nem tudjuk, hogy a több mint félszáz ember a járvány áldozata-e vagy más okból halt meg.

A történelmi eseményként is számon tartott nagy, újkori járványok után (kolera, 1831, spanyolnátha 1918-1919) hosszú időn át a gyermekparalízis (gyermekbénulás, poliomyelitis anterior acuta) volt a társadalmat leginkább megrázó, visszatérő járvány a fejlett világban. A betegség egy egyiptomi dombormű tanúsága szerint az ókorban is létezett, tudományos leírása azonban egy német ortopéd orvos, Jakob Heine és egy svéd gyerekorvos, Karl Oscar Medin nevéhez fűződik; róluk kapta a betegség közkeletű nevét: Heine-Medin kór. Járványként a gyermekbénulással Európa a 19 század második felében találkozott. Magyarország járványos évei: 1924, 1931, 1947, 1954, 1957, 1959. A felsoroltak közül a legsúlyosabb az 1957-es járvány volt: ebben a szörnyű évben egyszerre gyilkolta az embereket az 1956-os forradalom megtorlására létrejött „igazságszolgáltatás” és a gyermekparalízis. A betegség félelmetes voltát három tényező növelte: elősorban gyerekek, méghozzá egészen kis gyerekek kapták meg, nem volt gyógyszer, amellyel hatékonyan lehetett kezelni a betegeket; a pánikot csak fokozta, hogy a hivatalos szervek és a sajtó sokáig tagadták a járvány létezését. A megbízhatatlan, egymásnak ellentmondó információk közlése, a győzelmi jelentések, majd utánuk a nyomasztó hírek sorjázása a 2020-as kormányzati propagandát és hírközlést is jellemzi. Nyilvánvalóan ez késztetett többeket arra, hogy visszapillantsanak az 1957.es járványra. Az Arcanum felületén (hacsa) jelzéssel, július 20-án terjedelmes blog jelent meg, amely elsősorban a régi járványok sajtóját elemzi: (https://arcanum.blog.hu/2020/07/03/mikor_jar_a_jarvany#more15972312). Vargha Dóra az exesteri egyetem (Egyesült Királyság) kutatója doktori disszertációja témájául választotta a magyarországi járványt. A népességnek abba a rohamosan fogyó csoportjába tartozom, amelynek még eleven emlékei vannak az 1957-es járványról. Az emlékeket szerencsére nem betegként gyűjtöttem, de 1957 nyarán más okból egy hónapig kórházban voltam, és jól emlékszem, hogy a gyerekparalízis mind az orvosok között, mind pedig a családban állandó téma volt. A kérdés mindenekelőtt az volt, hozzájut-a járvány sújtotta Magyarország az Amerikában már széles körben alkalmazott oltóanyaghoz. A személyes emlékek késztettek arra, hogy régi járványról írjak, a fentebb említett írásokat csak az anyaggyűjtés közben ismertem meg, de a továbbiakban, az Arcanum blogját használom, és hivatkozom rá.

A blogból tudom, hogy az elhallgatások gyakorlata nem a szocialista sajtóirányítás viszonyai között alakult ki. A betegség 1927 nyarán Romániának a Trianon előtt Magyarországhoz tartozó területén jelentkezett. A 8 órai újság azonban megnyugtatta a lakosságot: „a mi szigorú közegészségügyi rendelkezéseink következtében lehetetlen, hogy ez a veszedelmes, tragikus következményekkel járó betegség járványszerű méreteket öltsön” (1927. szeptember 15.). A higgadt szavaknak a szakember tekintélye ad nyomatékot: „a jövőre nézve is teljesen nyugodtak lehetünk” nyilatkozza az Esti Kurírnak dr. Csordás Elemér tisztidőorvos 1927. november 27-én. Nyugalmát Csordás doktor a következő járványos évben sem veszítette el; „semmi különösebb aggodalomra nincsen ok” nyilatkozta 1931. augusztus 6-án a Magyarságnak. Pedig Debrecenben már készült a rendelkezés az iskolakezdés elhalasztásáról, az óvodák bezárásáról, a tanyákon élő fertőzöttek otthonát pedig csendőrök ellenőrizték, hogy az ott lakók ne hagyhassák el a házukat. Az 1931-es járvány következménye több mint félezer béna gyerek. Csordás doktor 1926-tól 1942-ig volt Budapest tisztifőorvosa.

A járványadatok hivatalos eltussolása a háború után is folytatódott. 1947 augusztusában a Népjóléti Minisztérium azt közölte, hogy június végétől voltak megbetegedések, de „nagyobb arányú járvány sehol sem fordult elő”. Valójában október végére a bejelentett esetek száma meghaladta az ezret. Az egykori Csordás tisztifőorvos szerepét ekkor már a fővárosi Közegészségügy és Járványügyi Állomás (KÖJÁL) igazgatója, dr. Kapos Vilmos vette át: az ő tiszte volt, hogy megfenyegesse a vészmadarakat, és megnyugtassa az aggódókat. Az Arcanum blog az Esti Budapestnek adott nyilatkozatát idézi: "Szükségesnek tartom megemlíteni, hogy — idényjellege miatt — a gyermekbénulásos megbetegedések száma jelenleg nagyobb. Bizonyos körök ezt a körülményt riadalomkeltésre igyekszenek felhasználni és járványról beszélnek. A szülők teljesen nyugodtak lehetnek, járványról szó sincs." (1956. július 30.) A megnyugtatás azonban nem lehetett teljesen sikeres: a Népszabadság kétszer is, 1956. november 29-én és december 7-én szükségesnek vélte közölni, hogy a gyermekbénulások száma visszaesett. Ennél azonban sokkal érdekesebb, hogy a Népszava, (amely a Szabad Néphez hasonlóan, a forradalom szellemében nevet változtatott, és ebben az időben Népakarat címmel jelent meg, 1958 februárjában azonban visszatért történelmi nevéhez) 1956. október 10-én megírta, a gyerekparalízis ellen van hatékony oltóanyag; Norvégiában minden iskolás gyereket beoltanak a szérummal. Karácsonyi számában a Népakarat – másfél évvel az esemény után – fényképes írást közölt Jonas E. Salkról és az esetek 80-90 százalékában hatékonynak bizonyuló vakcináról.

Oltóanyag kontra hidrogénbomba

A szakemberek számára sem az oltóanyag, sem a kutató neve nem volt ismeretlen. Az amerikai társadalom feszült figyelemmel várta a kutatás eredményét, hiszen az 1952-es járványban 3145-en haltak meg, és 21 269 beteg viselte tovább a betegség maradandó következményeit. Ebben az időben az amerikaiak a gyerekparalízisnél csak az atombombától rettegtek jobban. Salk vakcináját páratlanul széleskörű tesztelés után, 1955. április 12-én nyilvánították biztonságosnak, oltóanyagként felhasználhatónak. Az oltóanyagról szóló pozitív híradásoknak mondhatni kötelező tartozéka volt, hogy szegény Salknak mennyit kellett kilincselnie, amíg összegyűjtötte a pénzt a kutatásair; bezzeg katonai kiadásokra, hidrogénbombára meg gyilkos ideggázokra számolatlanul megy a pénz. Az újságírók egy részének, akik ezeket a cikkeket írták, nyilván eszébe jutott, hogy vajon a szocialista országok nemzeti jövedelmüknek mekkora hányadát költik katonai kiadásokra, ez azonban a szovjet tömbben államtitok volt. Az oltóanyag-kutatás költségeit ellenben pontosan ismerjük, most is elolvashatók a Wikipedia Jonas E. Salk cikkében. Eszerint 1955-ben a kutatás költségvetése 67 millió dollár volt. Az összeg összegyűjtésében magánadományok mellett meghatározó szerepe játszott a Gyermekparalízis Nemzeti Alapítvány, amelynek létrehozását Roosevelt elnök kezdeményezte, akit a betegség egész életére tolószékbe kényszerített, továbbá a March of Dimes (Fillérek felvonulása) nevű gyűjtési akció. A Salk-vakcina megjelenése igazi világsiker volt. A védőoltás bevezetését Norvégia mellett számos további ország megkezdte: Kanada, Svédország, Dánia, az NSZK, Hollandia, Svájc, Belgium.

Magyarországon az Egészségügyi Minisztérium 1957. június 26-án közölt adatokat a gyermekparalízisről és a világszerte már sikeresen alkalmazott védőoltásról. A sajtótájékoztatót maga a miniszter, dr. Dolleschall Frigyes nyitotta meg, a tényeket a járványügyi osztály vezetője dr. Kátay Aladár ismertette, az eseményről a másnapi Népszabadság számolt be. Járványról a járványügyi osztályvezető nem beszélt, csak annyit mondott, hogy június 24-ig 599 megbetegedést jelentettek be, ez több mint a megbetegedések nyaranta szokásos száma. Ellenintézkedésként megemlítette, hogy a nem sürgős orvosi beavatkozásokat (például mandulaműtét) elhalasztják, a tizennégy éven aluliakat eltiltják az uszodalátogatástól, továbbá felhívta a figyelmet a kézmosás fontosságára. (Ugyebár ismerős javaslatok?) A védőoltás, mondta az osztályvezető, bár megvásárlásának a fedezete megvan, jelenleg nem beszerezhető, így széles körű oltásra csak a jövő évben kerülhet sor. Ezzel kapcsolatban hangzott el az egyetlen igaz mondat: a vakcina előállítása „Magyarországon jelenleg nem lehetséges”. A Népakarat ugyanis alig két héttel az oltóanyag felfedezéséről közzétett hír után, 1957. január 6-án tudni vélte, hogy megkezdjük a gyermekbénulás elleni oltóanyag-termelés előkészítését, sőt január 27-én már azt is tudta, hogy a Közegészségügyi Intézetben előkészületek folynak a vakcina előállítására. Csak hát ez is egyike volt azoknak az újra meg újra visszatérő álmoknak, hogy a magyar géniusz fölébe kerekedik a reálisan létező akadályoknak. Az Arcanum blog a Magyarország cikkét idézi: „nincsen megfelelő magas igényeket kielégítő laboratórium. Nincsen a kísérletekhez oly rendkívül fontos elegendő számú majom. Hiány mutatkozik a műszerekben, és nem áll rendelkezésükre megfelelő minőségű üveg a laboratóriumi munka céljára” (1957. május 8.). Ehhez képest a szélesebb körű oltás megkezdésére az ígértnél sokkal hamarabb sor került. Két héttel az említett sajtótájékoztató után, 1957. július 10-én a Népszabadság arról adott hírt, hogy a forradalmi munkás-paraszt kormány utasította a külkereskedelmi szerveket, szerezzék be az oltóanyagot. És láss csodát, az oltóanyag beszerzése „igen rövid idő alatt” sikerült, 250 ezer köbcenti oltóanyag érkezett az országba: ez a mennyiség elegendő volt a legveszélyeztetettebb korcsoportok beoltására. Így az oltás július 18-19-én megkezdődött. A dolog persze gyanús: ha januártól június végéig nem sikerült beszerezni az oltóanyagot, sőt járvány se volt, hogy sikerülhetett július 10-e és 18-a között megtalálni a megfelelő készleteket, lebonyolítani a tárgyalásokat, ide szállítani az oltóanyagot, és szétosztani a rendelők között. Valamiféle gyanakvás a kisgyermekes anyák körében is elterjedhetett. Az oltás első szakaszában az 1955-56-ban születettek kapták (volna) meg az oltást, azaz Angyalföldön háromezer gyerek. Csakhogy az oltás első napján, mondja a kerület tisztifőorvosa, a három oltóállomáson várt 1800 gyerek helyett mindössze 546-ot hoztak be (Népszabadság, 1957. július 20.). A kormány a gaz, hazaáruló disszidenseket kérlelte, hogy küldjenek vakcinát szeretteiknek. Aki orvosi igazolvánnyal jelentkezett a küldeményért, az vámmentesen vehette át. De persze ennek is kialakult a feketepiaca: egy adag külföldről érkezett oltóanyagért a „nyerészkedők” 2-4ooo forintot kértek, miközben egy kezdő ápolónő fizetése 1000 forint volt. Mégis akadtak, akik inkább fizettek a külföldről jött oltóanyagért, mint hogy az állam ingyen vakcináját hagyják beadni a gyereküknek.

A Salk-vakcina sikerével a gyermekparalízis elleni védőoltás története nem ért véget. A Salk-oltás csak átmeneti időre szólt, és a fertőzések egy részét nem küszöbölte ki. 1958-ban kevesen betegedtek meg, sokan azt gondolták, hogy a gyermekparalízis fenyegetésének vége. 1959-ben azonban tudomásul kellett venni, hogy ismét kialakulóban van a járvány. Albert B. Sabin más úton indult el, mint Salk. Salk leölt vírusból állította elő az oltóanyagot, Sabin ellenben legyengített, de élő vírust használt. Salk 1955-ös sikere nem vette el Sabin kedvét a további kutatástól, és az sem állta útját, hogy az Egyesült Államokban nem engedélyezték, hogy embereken próbálja ki a hatóanyagot, amely élő vírusokat tartalmazott. Ebben az időben alakult ki az együttműködés Sabin és Mihail Csumakov szovjet kutató között. Az együttműködés révén Sabin vakcináját a Szovjetunióban, Kelet-Európában, Szingapúrban, Mexikóban és Hollandiában százmillió emberen próbálták ki. Mellette szólt az is, hogy szájon át lehetett bevenni. Minthogy a Sabin-csepp előállítására először a Szovjetunióban került sor, sokan azt gondolták, hogy a csepp szovjet gyógyszer. Valójában a kifejlesztésére Amerikában került sor. Magyaroszágon a Sabin-csepp alkalmazását tették kötelezővé, de számos országban használják a Salk-oltást is, illetve van ahol kombináltan alkalmazzák a kettőt. Magyarországon a gyermekparalízis 1960-ban megszűnt. 2020-ban Afrikát is gyermekparalízis mentes földrésznek nyilvánították. A járványokat keltő kórokozók eltűnése azonban általában nem tekinthető véglegesnek, a vírus változott alakban bármikor „feltámadhat”.

Vastüdőben

A védőoltás sem segített azokon, akik a lezajlott fertőzés következtében izmaik egy részét nem tudták használni. Nekik további kezelésre volt szükségük, hogy műtétek révén, főképp pedig rendszeres gyógytornával megpróbálják újra éleszteni a betegség által tönkretett izmokat. A legsúlyosabb állapotban azok a betegek voltak, akiknek a légzőizmaik bénultak meg. Ők csak vastüdőben tudtak élni. Meg tudtak tanulni egy tudatos légzési technikát, napközben elhagyhatták a vastüdőt, aludni azonban csak a vastüdőben tudtak, amely álmukban is gondoskodott róla, hogy levegőhöz jussanak. Mindehhez olyan intézetre volt szükség, ahol a gyerekparalízisen átesett betegek tartósan élhettek. Nagy Imre rövid második miniszterelnöksége idején kevés ügyben dönthetett. Az egyik döntése az volt, hogy egy épületet a Rózsadombon, amelyet korábban az ÁVH használt, Heine-Medin utókezelő kórházzá nyilvánított. Az új intézmény vezetője Lukács László, a László kórház ortopéd orvosa lett.

Krusovszky Dénes Akik már nem leszünk című regényének egyik alakja ápoló egy kelet-magyarországi Heine-Medin utókezelő intézetben. Ápoltja és barátja akkor már huszonkilenc éve él vastüdőben. Egyetemista koromban időnként írtam a Vöröskereszt Családi Lapja című havi képeslapba; rövid riportom a rózsadombi utókezelő intézetről a lap 1961. januári számában jelent meg. 1957-ben a kormány propagandája azt hangoztatta, nem igaz, hogy a gyermekbénulás járványméretű és számos halálos áldozata van. Ezt az állítást már a KSH nyilvánosságra hozott éves jelentése cáfolta. Eszerint a megbetegedések száma 2334 volt, 117 százalékkal több, mint 1954-ben; a betegek 6,1 százaléka, azaz 143 fő meghalt. A betegséget gyerekek, főként három évesnél fiatalabb gyerekek kapták meg, mondták az Egészségügyi Minisztérium illetékesei. Ennek az állításnak a hamis voltáról a rózsadombi intézményben győződhettem meg: a vastüdőkben huszonéves vagy még idősebb nők feküdtek, akik négy évvel korábban sem voltak gyerekek. Megmutatták milyen az a békalégzésnek nevezett légzési technika, amellyel vastüdő nélkül is tudnak levegőt venni. Elmondták azt is, amit Krusovszky is leír: a vastüdőn kívül nem szabad elaludniuk, mert megfulladnak. Ezek a rémképek úgy belém vésődtek, hogy hatvan év múltán is emlékszem rájuk.

„Semmi sem megváltoztathatatlan, kivéve az ember veleszületett és elidegeníthetetlen jogai”- mondta Jefferson. De sajnos van még valami, ami nem változik. A kormányok örökös hazudozása, aminek hosszabb távon a kormányok szempontjából sincs semmi értelme.

atlatszo.hu, 2020. 12. 15., 16.

16 236 karakter