Kőszeg Ferenc honlapja

Az MSZP és az SZDSZ koalíciója alapozta meg a Fidesz 1998-as győzelmét. Az MSZP érdeke, hogy az SZDSZ-t mindenképpen bent tartsa a koalícióban. Az SZDSZ-nek 2002-ben az volt az érdeke, ha kis pártként, kívül a kormányzati hatalmon fellépjen a kormányzati korrupció ellen, és az emberi jogok ügyéért. Az MSZP végül nem jutott abszolút többséghez, az SZDSZ  pedig bent maradt a koalíciós kormányban.

Az SZDSZ választása

„El tudjátok képzeli, mi lenne itt, ha szociálliberális koalíció kerülne kormányra, a másik oldalon meg egy táborba sodródna a konzervativizmus meg a radikális jobboldal” – kérdezte Orbán Viktor a Beszélő szerkesztőitől 1994-ben két hónappal a választások előtt. Aztán meg is válaszolta a saját kérdését: „A két lövészárok között megint egy nemzedéknyi időre nem nőne fű.” (Beszélő, 1994. február 17.) Azóta Orbán mindent elkövetett, hogy borús jóslata beteljesüljön. Kezdetben úgy tűnt, hogy a szorgos árokásás racionális politikai célt szolgál: ez a leghatékonyabb módszer arra, hogy a szocialisták hatalmas tömbjével meg az MSZP-hez csatlakozott SZDSZ-szel szemben nagy jobboldali gyűjtőpártot hozzon létre, az 1990-es MDF utódját. E törekvés sikere alapozta meg a Fidesz 1998-as győzelmét. Idővel azonban az eszköz öncéllá vált. Mára Orbánnak és csapatának sikerült a magyar társadalmat úgy kettétépnie, mint egy zsemlyét. Legfeljebb abban tévedtek, hogy egyelőre úgy tetszik, a zsemlye bal fele kicsikét mégis nagyobb, mint a jobb. Már ha egyáltalán beszélhetünk jobb meg bal félről egy rendes kerek zsemlye esetében.

Az elmúlt hetekben a közvélemény-kutatók többsége a jobboldal fölényét jelezte. A jövőn morfondírozva úgy véltem, katasztrófa csak az lenne, ha a Fidesz a MIÉP külső támogatásával kisebbségi kormányt alakítana. Ez hihetetlenül megnövelné Csurkáék befolyását, és arra kényszerítené a Fideszt, hogy a választás után is folytassa a versengést a szélsőjobboldali szavazókért. Ha ellenben a Fidesz úgy győz, hogy nincs ráutalva a MIÉP-re, mindent el fog követni, hogy kikészítse őket, ahogy kikészítette a Kisgazdákat. S ha nem marad versenytársa a jobboldalon, ha szilárdnak érzi a hatalmát, talán visszafogja a világnézeti háborúskodást, felhagy a gyűlöletfélórákkal, a műünnepek köré szervezett ceremóniákkal, az örökös optimizmuskampányokkal, amelyek nem is a Horthy-rendszer csak történelemként ismert neobarokkjára, hanem gyerekkorom nagy eseményeire, az Úttörővasút avatására, vagy a J. V. Sztálin 70-ik születésnapja alkalmából bemutatott rendkívüli tűzijátékra emlékeztettek. Míg ellenben, ha a baloldal kerül kormányra, már nem is egy táborba sodródik, hanem valósággal egybeolvad a konzervativizmus meg a radikális jobboldal, és négy év múlva – minthogy a társadalom türelmetlen, csodát tenni pedig semmilyen kormány sem tud – egy már gátlástalanul nyilasoid vezetés kerülhet az ország élére, amely időközben esetleg az Európai Unió tagja lett.

E megfontolások – vagy rémálmok – ellenére magamban persze azt reméltem, hogy a közvélemény-kutatók mégis tévednek, azaz bukik a kormány. Nem mintha annyira kívántam volna a szocialisták győzelmét. Csak azt szerettem volna átélni, amit a gyerekek a cirkuszban, amikor a pödrött bajszú, kikent-kifent istállómester elhasal a pocsolyában. 

És lőn. Kicsinyke pártként az SZDSZ közel került a mérleg nyelve pozícióhoz, amit nagy pártként sosem tudott elérni, hiába álmodoztak róla némelyek, például e sorok írója – 1993 táján, az MSZP felfutása idején. Ezt a szerepet célozta meg – későn – rövid pártelnöksége idején Demszky Gábor is. Most ha a mandátummegoszlásra vonatkozó előrejelzésekre pillantunk nem kizárt az olyan helyzet, hogy a maga mintegy húsz mandátumával az SZDSZ döntheti el, Medgyessy Péter vagy Orbán Viktor lesz-e a miniszterelnök.

Ez azonban természetesen csak számszakilag van így. A mérlegnek van nyelve, de nincsen már két serpenyője. A Fidesz – mint egykor a hatalmat megragadó kommunisták – világnézeti harcot csinált a politikából, ám a Fidesz világnézetének szinte nincs olyan eleme, amely ne lenne ellentétes azzal, amit az SZDSZ értéknek tekint. Nem is beszélve arról, hogy a Fidesz önmeghatározásához hozzátartozik, hogy az SZDSZ-t tekintse első számú ellenségnek.

Ebből azonban nem következik, hogy az MSZP-nek és az SZDSZ-nek együtt kell kormányoznia. A Medián, amelynek előrejelzései a legpontosabbnak bizonyultak az első fordulóban, abszolút többséget és jelentős fölényt jósol az MSZP-nek. De hat szavazatmegoszlási modellje közül kettőben abszolút többséget jelez a Mediánnál jóval szkeptikusabb Törésvonal is. (Népszabadság, április 9. és 10.)

De előbb persze meg kell nyerni a második fordulót. Orbán Viktor bejelentette: április 21-ig a Fidesz negatív kampányt fog folytatni. Beszédében a társadalom antikapitalista érzelmeire, szorongásaira és rendpártiságára apellált. Szólamait a higgadt, a mindenre elszánt államférfi tónusában adta elő. Egy pillanatra megjelent az ördög a falon: a második forduló előtt néhány újabb robbantásos merénylet hatásosan bizonyítaná, hogy lám, a polgárok biztonsága mégis veszélybe kerül. Bár újabb negatív kampány feltehetőleg inkább a céljával ellentétes eredményre vezet, egyeseket mégis eltántoríthat az MSZP támogatásától. Az elbizakodottság tehát életveszélyes. Az SZDSZ már csak ezért sem tehette meg, hogy ne léptesse vissza a képviselőit, és rá hulljon a felelősség, ha a második forduló netán felülírná az első forduló eredményét.

Ha az MSZP végül nem jut abszolút többséghez, akkor a koalíciókötésnek nincsen alternatívája. Az SZDSZ-nek nem lehet hiteles indoka arra, hogy elhárítva a kormányzati felelősséget kisebbségi kormányzásra kényszerítse a győztes MSZP-t.

Az eredmények azt mutatják, hogy a visszalépésekről folyó tárgyalások során az MSZP nagyvonalúan járt el. Hét – köztük legalább három győzelemre esélyes – jelöltjének visszaléptetésével már-már kockára tette az abszolút többségét. Mintha fontosabb lenne a számára a koalíció, mint a győzelme megkoronázása.

Az MSZP – hiába van nyolcszor annyi szavazója – láthatólag még mindig úgy érzi, az SZDSZ részvételével is igazolni kell önmagát, mind a hazai reformértelmiség, mind pedig a Nyugat előtt. Tisztában van azzal is, hogy még sokáig lesznek szavazók, akik nem akarnak a jobboldalra, de nem bírnak az MSZP-re szavazni. Az MSZP tehát nemcsak abban érdekelt, hogy akár abszolút többsége ellenére is koalícióra lépjen az SZDSZ-szel, de abban is, hogy az SZDSZ önálló kis pártként bent maradjon a parlamentben. Olyan szerep ez, amilyen Németországban a kis liberális FDP-é a nagy kereszténydemokrata pártszövetség, a CDU-CSU mellett. Az MSZP partnereként kis párt leszünk, de biztos a helyünk.

A kívül maradás kockázatosabb. A társadalom, miközben tudomásul vette, hogy a politikai rendszer kétpólusú, rettentően vágyik rá, hogy ne csak két acsarkodó ellenfél között választhasson.

A koalíción kívül az SZDSZ-frakció nyilván nem szólhat bele a törvényalkotásba. De nem kis szerepe lehet abban, hogy a parlamenti ellenőrzés, a korrupció elleni fellépés, amely a pártok közötti háború eszközévé süllyedt, visszanyerje a hitelét.

Az emberi jogok magyarországi helyzetének nemzetközi megítélése korántsem kedvező. Az Európai Bizottság évről évre kiadott országjelentései, az Európa Tanács Kínzás elleni bizottságának múlt évi jelentése, az amerikai külügyminisztérium rendszeres beszámolói, legutóbb pedig az ENSZ Emberi Jogi Bizottságának április elején közreadott dokumentuma az elismerés néhány szólama után hosszan sorolják kifogásaikat. Az első helyen mindig a romák ügye áll, hátrányos helyzetük a munkaerőpiacon, a közoktatásban. Visszatérő téma a börtönök zsúfoltsága, a menedékkérőkkel való bánásmód, továbbá a civilizált világban példátlan gyakorlat, hogy a gyanúsítottak nagy részét a nyomozást végző szerv, vagyis a rendőrség tartja fogva.

A romakérdés nem pusztán emberi jogi kérdés, hanem – hogy a népnemzetiek kedvelt kifejezését használjuk – a magyar társadalom sorskérdése: a lakosság emelkedő számarányú része él Európa közepén afrikai életviszonyok között, elszakadva a többségi társadalomtól, s egyre inkább ellenséges viszonyban vele. Orbán Viktor kampánybeszédében azzal ijesztgette hallgatóit, hogy a liberálisok szélnek akarják ereszteni a bebörtönzött bűnözőket. De arról nem esett szó, hogy Magyarországon 170 fogvatartott jut százezer lakosra, míg Németországban, Ausztriában, Angliában 83, 85, illetve 96. (A bűnözés visszaszorulásáról szóló adatok pedig – mint Kacziba Antal nyugalmazott rendőrtábornok több cikkében bizonyította – félrevezetőek.) Aki kábítószerrel próbálkozik, az ördöggel cimborál, mondta Orbán Viktor. A valóságban a lágy drogok fogyasztását nemcsak a liberális Hollandiában, hanem a konzervatív Svájcban is liberalizálták, és ezt feltehetőleg másutt is meg fogják tenni, miután a represszív drogpolitika mindenütt csődöt mond. A rendőrség szervezett bűnözés elleni igazgatóságának Aradi utcai épületében fogva tartott „szervezett bűnözők” fele kábítószerfüggő beteg, akiknek kórházban volna a helyük, nem börtönben.

Nem elég, ha az emberi jogok ügyével erre szakosodott civil szervezetek foglalkoznak. Az emberi jogokról a parlamentben is beszélni kell, hiszen a jogok tisztelete alkotmányossági és politikai kérdés. Olyan kérdés, amelynek jelentős szerepe van megítélésünkben az Európai Unió országaiban, de – és ez még fontosabb – saját önképünk, önbecsülésünk alakulásában is. A parlamentben kell szembeszállni a jogokat lefitymáló demagógiával, a társadalom nyugalmát felkavaró, „rendpárti” hisztériakeltéssel. Higgadtan érvelve, tények, adatok alapján.

A feladat nem népszerű, nem alkalmas a szavazatmaximálásra. De ha már az SZDSZ kormányzásra esélyes nagy pártból kis párttá zsugorodott, ennek az előnyeit kellene kihasználni. Kívül a kormánykoalíción, kis pártként az SZDSZ a parlamentben a józan elemzés, a hiteles bírálat, a felkészült jogvédelem pártja lehet. Mert igenis vannak a magyar társadalomban, talán nem milliók, de százezrek, akik ki vannak éhezve az ésszerűség meg az igazságszeretet ritka csemegéjére.

Népszabadság, 2002. április 18.

10 567 karakter