Kőszeg Ferenc honlapja

A trianoni gyásznap egyúttal az akkor 379 éve elveszett magyar önrendelkezés helyreállításának napja is. A soknemzetiségű ország a kettős monarchia birodalmi keretein kívül nem maradhatott fenn. De vajon fennmaradhat-e a harmadára zsugorodott, mégis ellentétek szaggatta ország a távolabbi jövőben?

A magyar önrendelkezés napja

1920. június 4.

„Hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszített állami önrendelkezésének…” 
Magyarország Alaptörvénye

Jó bor a magyarnak

Első könyveimet még a Horthy-rendszer idején kaptam, de elolvasni őket persze csak az első elemi végén, azaz 1946-ban tudtam. A Dzsungel könyve után többször is elolvastam Sebők Zsigmond művét: Mackó úr utazásai szárazon és vízen. Nemes, nemzetes és vitézlő Mackó tekintetes úr, máramarosi föld- és erdőbirtokos, két medveboccsal, Dorka unokahúgával és Zebulon unokaöcsével beutazza Magyarországot, méghozzá épp a millenniumi ünnepségek idején. Az oláhokra Mackó úr joggal haragszik, hiszen hajdan két medvetáncoltató az orrába fűzött karikán vezette, és vásárokon mutogatta. Egyszer aztán Mackó úr elkapja, és jól megtáncoltja őket egy erdei úton.  Az ezredéves kiállítás alkalmából felépített, a törökkori Budát idéző Ős-Budavár vendéglőjében, hősünk halászlét rendel, de az olyan csípős, hogy Mackó rémülten kiált a pincér után. – Azt hittem, hogy uraságod magyar – szabadkozik a pincér. – De ha német, rögtön hozok másik halászlét. Már hogy lenne ő német, tiltakozik Mackó, és inkább legyűri a vadul paprikás levet, csak ne nézzék németnek. Eötvös Károly Házassági viszontagságok című elbeszélésében, az egyszerű magyar embert megtestesítő Toklyó Miska így beszél: „Kávé a zsidónak, sör a németnek, pálinka a tótnak, jó bor a magyarnak”. A derék napszámos tisztában van a nemzetiségi csoportokat elválasztó különbségekkel, nem is ellenséges a másféle emberekkel, de azért a csúcsra a bort meg a borivó magyart helyezi. Az Édes Anna Vizynéje a társadalmi hátterük meg a nemzetiségük szerint dobozolja a cselédlányokat: „(…) A pesti iparoslányok általában lopnak. Egyik elemelte aranyóráját (…) A parasztok, mint Varga Örzsi, dolgoztak, de befőtteket, fűszereket küldözgettek haza. (…) A svábok? Azok tiszták, de megbízhatatlanok. A tótok? Azok szorgalmasak, de buják.” Akik magyarként azonosították magukat a dualista Magyarországon, többnyire nem érzékelték, vagy nem akarták érzékelni a nemzeti sokféleségben rejlő feszítő erőt. Annak a következményeit, hogy egy erdélyi román vagy egy vajdasági szerb számára a magyarok országa nem a mi országunk. „Erdélyt akarjuk, tartjuk s meg is fogjuk őrizni” – vallotta Ady is, és hozzátette: „eszembe jut egy román fiskális, aki azt mondta: Isten ments, hogy Budapest helyett Bukarestbe kelljen mennem főtárgyalásra. (Az oláh mumus. Nyugat, 1915. 16. szám) Egy évvel később a meglepetésszerűen támadó román haderő elfoglalta Csík és Háromszék vármegyét, Brassót és Nagyszebent, s már 1916-ban megszállta volna egész Erdélyt, ha a német hadsereg nem lép közbe. Pedig Adynál senki nem fogta fel érzékenyebben, hogy világok pusztulásával nézünk szembe.

„Hongrois ist auch ganz separat”

Ha egy utazó 1820 körül Belgrádnál átkelt a Dunán, úgy tudta, hogy Törökországból Ausztriába érkezett, eszébe sem jutott, hogy Zimony Magyarország. Ezen a külföld szemében a kiegyezés sem változtatott, hiába került a két k betű (kaiserlich-königlich) közé egy az és-t jelző u betű. Szomory Dezső egyik hőse egy bécsi kávéházban magyarázza a söröző osztrákoknak a közjogi kérdést, és azok majdnem meg is értik. Esti Kornél barátja, Cseregdi Bandi viszont hiába tiltakozik 1910-ben a francia kalauznak, hogy ő nem autrichien, mert  „Autrichien ist ganz separat, Hongrois ist auch ganz separat” – a franciák csak furcsán mosolyognak. 

Kossuth nem mosolygott. Híres Cassandra-levelében (Párizs, 1867. május 22) azt írta Deáknak, hogy a kiegyezéssel létre jövő államközi viszony éppen az államélet legfontosabb kérdéseiben fosztja meg Magyarországot függetlenségétől. Ha a magyar haderő csupán az osztrák birodalmi hadsereg kiegészítő része, a nemzet elveszti „azon tehetségét, hogy a népekre annyi szerencsétlenséget árasztható háborújogot saját nemzeti érdekei szempontjából önállólag fékezhesse vagy a nemzetközi viszonyokat ellenőrizhesse.” Egy héttel később elmondott parlamenti beszédében Deák, kimondatlanul Kossuthnak válaszolva, azzal érvelt, hogy a kiegyezéssel Ausztria felbomlása áll szemben, ennek révén viszont Magyarország védtelenül állna a német és az orosz birodalom között. És védtelen lenne a nemzetiségek önállósodási törekvéseivel szemben is.

Deáknak bizonyára igaza volt, hogy a kiegyezésnek az adott időben nem volt megvalósítható alternatívája, a kiegyezés volt Magyarország számára a legkedvezőbb megoldás. A törvény megerősítette, hogy a két állam „feloszthatatlanul és elválaszthatatlanul” összetartozik. Ebből viszont az is következett, hogy a két ország törvényhozásának szuverenitását az összetartozás alapelve korlátozza. Magyarország addig szuverén ország, amíg Ausztria nem kerül végveszélybe. Ha Ausztria bukik, Magyarország is vele bukik. A kiegyezés tizennyolc év önkényuralom után nemcsak a magyar alkotmányosságot állította helyre, de a középkori Magyarország területi egységét is: Erdély, amelyet a Habsburg uralkodó külön nagyfejedelemségként kormányzott ismét Magyarország része lett, majd Magyarország illetve Horvátország részévé váltak a katonai irányítás alatt álló határőrvidékek is. Az országlakosok úgy érezhették, teljes épségében helyre állt a középkori magyar állam. Ezt a restitúciót fejezték ki az ország négy „kapujánál” (Dévény, Munkács, Brassó, Zimony) 1896-ban felállított ezredéves emlékművek.

Merről nézzük a térképet?

De vajon létezett-e az a folytonosság, amely lehetővé, jogossá tette, hogy az ország 1896-ban fennkölt öntudattal ünnepelje meg az ezredik születésnapját?  A középkori magyar állam, tudjuk jól, nem a mohácsi csatavesztés nyomán bukott el, hanem azért, mert a Mohács után egymással szemben megválasztott két király, Zápolya János és Habsburg Ferdinánd hívei között polgárháború tört ki. 1529-ben Szulejmán szultán, hatalmas sereg élén Bécs ellen vonult, a mohácsi csatamezőn fogadta János magyar király hódolatát. Bécset azonban a szultán, serege nyolcszoros túlereje ellenére, sem tudta elfoglalni. A „magyar nagyhatalom” (Hóman Bálint) három részre szakadása 1541-ben csak lezárt egy folyamatot: az oszmán hódítás sorra nyelte el a Balkán államait, amelyek a 14. században még erős királyságok voltak. A nagyhatalmi hódítás Közép-Európa északibb államait is megfosztotta függetlenségüktől. (Csehország: 1620, Lengyelország: 1772–1795). Magyarország Közép- és Délkelet-Európa országainak sorsában osztozott.

Szulejmán és Ferdinánd már 1533-ban megegyezett Magyarország felosztásáról: a nyugati és északnyugati részek a Habsburg király uralma alatt maradnak, a többi az oszmán birodalomé. Ha a térképet nem a szokásos módon tartjuk a kezünkben, hanem Bécs felől, azaz a bal felső sarokból, rézsút vesszük szemügyre, rögtön kiviláglik, hogy a császár-király Bécs és az osztrák tartományok előterét kívánta biztosítani, a magyar királyság többi területét az adott erőviszonyok között nem tartotta megvédhetőnek. De az oszmán hatalom is belátta, hogy elérte európai hódításának határait. A következő másfélszáz év végvári harcai, hadjáratai pusztították az országot, de az erőviszonyokat alapvetően nem változtatták meg. Újabb nagy támadásra csak 1683-ban került sor. A történelem kései szemlélőjét a helyzet arra emlékezteti, ahogy a gazdasági összeomlásba hanyatló Szovjetunió Afganisztán megszállásával próbálta visszahozni hajdani dicsőségét. Bécs második török ostroma előtt 1683. március 31-én Lipót császár, Sobieski János lengyel király és XI. Ince pápa megállapodást kötött, hogy a Magyarországon visszahódított területek a császár birtokába kerülnek. Bécs két hónapig tartó ostroma török vereséggel végződött. A török kiűzése után nem állt helyre Szent István királysága. A bécsi központú közigazgatás, amelyet a királyi Magyarország számára I. Ferdinánd alakított ki, az egész országra kiterjedt. Magyarország ügyeit egyre növekvő mértékben a bécsi magyar udvari kancellária intézte, felügyelte a vármegyei közigazgatást, irányította a telepítéseket. Az ország lakosságának az a nemzetiségi összetétele, amelyet a 19. század második felétől a népszámlálások tükröznek, ebben az időben alakult ki. 1724-től a magyar kormány szerepét a királyi helytartótanács töltötte be, amelynek a tagjait a király nevezte ki. Az abszolutizmus korában ez természetes. Csakhogy a magyar király egyúttal egy soknemzetiségű birodalom uralkodója is volt, és döntései során elsősorban a birodalom érdekeit kellett szem előtt tartania. Halász Imre, a Deák-párt kitűnő publicistája, Andrássy Gyula miniszterelnöki sajtóirodájának vezetője, aki idős korára a Nyugat gárdájához csatlakozott, és remek portrésorozatot tett közzé a Nyugatban a reformkor és a kiegyezés nagy politikai személyiségeiről, úgy látta, hogy a magyar történelem 1606-tól kezdve a birodalom és a nemzet közötti kiegyezések története; az 1867-es a kilencedik a kiegyezések sorában (Bocskaytól Deák Ferencig, Nyugat, 1910. 12. szám).

Valamennyi korábbi kiegyezés az angol-ír viszonyból kölcsönzött szóval a home rule-t biztosította Magyarország számára, a korlátozott belső autonómiát. Hogy miképpen élt vele a vármegyék nemessége, arról A falu jegyzőjéből meg a Rab Rábyból tudunk. Az abszolutizmus ellenben számos területen (egészségügy, oktatás, igazságszolgáltatás) az addigiaknál jelentős mértékben civilizáltabb állapotokat teremtett. 1768-ban Mária Terézia királyi rendelettel tiltotta meg a boszorkánypereket, 1776-ban pedig eltörölte a kínvallatást.

II. Árpád

A korábbi kiegyezéseknél az 1867-es kiegyezés jóval többet ért el, hiszen biztosította az ország autonóm törvényhozását, kormányzását, és nemzetközi, sőt katonai döntésekben is felelős partnerré tette Magyarországot. 1872-ben Jókai úgy képzelte, nyolcvan év múlva már a Habsburg-házból való II. Árpád ül a kettős monarchia trónján. A magyar kormányzat útját állta, hogy Ausztria a magyar kiegyezéshez hasonló megállapodást kössön Csehországgal. Pedig ez lehetett volna az első lépés a monarchia föderatív államszövetséggé való átalakítása felé. De hát éppen ez volt az, amit a magyar politikai osztály hevesen elutasított, hiszen megrendítette volna a magyar nemzet kiemelt helyzetét a monarchia népei között. Tisza István miniszterelnök határozottan ellenezte a hadüzenetet. Úgy vélte, Magyarország nincs felkészülve a háborúra, de végül ebben a sorsdöntő kérdésben nem szegülhetett szembe azzal, amit a monarchia és legfőbb szövetsége, Németország akart: Kasszandra jóslata beteljesült. Ignotus szerint Magyarország előtt két lehetőség áll: vagy elfogadja a birodalom központosítását, egy birodalmi parlament létrehozását (azaz a magyar fél-függetlenség további korlátozását), vagy „a magában álló Kis-Magyarországon” akar magyar lenni, „amely Szegedtől Kassáig terjed, s Kanizsától Nyíregyházáig” (Nyugat, 1914. 15. szám). A döntéshozók úgy vélték, a Központi Hatalmak megnyerik a háborút, a győzelem pedig erősíteni fogja Magyarország pozícióját a Monarchián belül. Nem ez történt. 1918. október 28-án a Csehország kimondta függetlenségét, két nappal később Szlovákia is csatlakott az új államhoz, 29-én Horvátország határozta el kiválását az államkeretből, 30-án pedig Ausztriában alakult önálló kormány. Ehhez képest a Magyar Nemzeti Tanács viszonylag későn, november 16-án nyilvánította ki, hogy Magyarország önálló, független köztársaság. Ezzel az őszirózsás forradalom a Rákóczi-szabadságharc és az 1848–49-es szabadságharc döntését ismételte meg, Károlyi Mihály Kossuth Lajos örökébe lépett. Persze mire ez megtörtént, az Elnyomott Népek Kongresszusa már rég kinyilvánította, hogy a kongresszuson részt vevő népek nem akarnak a Birodalom keretei között élni, az antant hatalmak pedig sorra ismerték el a Csehszlovák Nemzeti Tanácsot. A történelmi Magyarország szétesett. Viszont 380 év után helyreállt Magyarország függetlensége, miként Csehország, Lengyelország függetlensége is. A trianoni szerződés 1920. június 4-én nemcsak az ország új (kétségkívül igazságtalanul kijelölt) határait rögzítette nemzetközi szerződésben is, hanem – azáltal, hogy a szerződő fél immár Magyarország volt – az állam függetlenségét is. Az uralkodói jogairól lemondott király 1921 októberében megpróbálta visszaszerezni trónját, de a kuruc szellemű egyetemisták fegyverrel szálltak szembe vele. Ez volt az első alkalom a magyar történelemben, hogy magyar csapatok sikerrel űztek el egy Habsburg uralkodót.

A történelmi Magyarország akkor sem maradhatott volna fenn tartósan, ha a Központi Hatalmak történetesen megnyerik a háborút. Lengyelország Ausztriához tartozó része nem maradt volna Ausztria társa egy államszövetségben. A magyarországi szerbeknek nem lett volna elegendő az autonómia: mindenképpen csatlakoztak volna Szerbiához illetve az új délszláv államhoz. A kommunizmus bukását követő események megmutatták, micsoda ereje van a nemzetállami nacionalizmusnak. Jugoszlávia népei, mihelyt megszabadultak Tito egységesítő diktatúrájától, országukat középkori kisállamokká tördelték széjjel. Pedig horvátok és szerbek az 1830-as évek óta küzdöttek azért, hogy egyetlen államban egyesítsék a déli szlávokat, és talán nem is kellett volna hozzá olyan sok, hogy közös (vagy hasonló) nyelvet beszélő népcsoportok föderációjaként megőrizzék országukat. De hát szétesett csehek és szlovákok közös állama is, inkább pszichikai, mint politikai okokból…

„És más nép…”

És szétesne Magyarország is, ha volna mivé és volna hová szétesnie. Baloldaliak és jobboldaliak, liberálisok és fideszesek, cigányok és nem cigányok, zsidók és nem zsidók már úgy gyűlölik egymást, mintha élet-halál harcban álló ellenséges nemzetek lennének. Az ilyen állandósult polgárháborús helyzetnek idegen megszállás vagy valamilyen kegyetlen diktatúra szokott véget vetni. Vagy valami még rosszabb. Az, hogy a zsugorodó Magyarország eltűnik a térképről. A népességfogyást már aligha lehet megállítani. Egész országrészek élnek munka nélkül. Nemzedékek keresik a lehetőségét, hogy külföldön kapjanak munkát, ott telepedjenek le. Egy nagy államszövetség tagjai lettünk, az Európai Unió pénzén cserélgetjük a díszburkolatot kétévente városaink főterén, és közben tízezrek üvöltöznek az utcán, hogy nem leszünk a pénzosztók gyarmata. Csak a pénzüket adják ide, a dolgainkba ne üssék bele az orrukat. Ahogy száz éve háborúért vonítottak Szerbia ellen, aztán csak néztek, amikor a szerbeké lett a Délvidék. Most is megeshet, hogy az unió ráun a pampogásra, és kimondja: Kifele innen! Mi meg itt maradunk a hegynyi műkővel a város közepén. Nemzeti fohászunk költője, Kölcsey Ferenc utolsó versében az Úrral mondatja ki az ítéletet: „Törvényem él. Hazád őrcsillagzatja / Szülötti bűnein leszáll (…) És más nép áll a négy folyam partjára, / Más szózat és más keblű nép”.

Lehet, hogy kétszáz év múlva nem lesz már Magyarország, nem beszéli már senki a magyar nyelvet. Az ember a múltba se lát kétszáz évre vissza, nemhogy előre a jövőbe. De ha netán mégis van túlvilág, én ott is könnyezni fogok, ha eszembe jut: „Kegyelmet uradtól nem vár soha Szondi, / Jézusa kezében kész a kegyelem: / Egyenest oda fog folyamodni”.

Pedig a Drégelyért vállalt hősi halálnak katonailag semmiféle jelentősége nem volt.

Élet és Irodalom, 2013. december 20.
15 067 karakter