Kőszeg Ferenc honlapja

Az 1993-ban elfogadott idegenrendészeti törvény, bár a szövegében kedvezményeket ígért a Magyarországra áttelepülni szándékozó határon túli magyaroknak, a szabályok valójában megnehezítették az áttelepülést. A konzervatív kormánykoalíció jobbszárnya még ezeket a kedvezményeket is sokallta. Ugyanakkor az állampolgársági törvény lehetővé tette, hogy a történelmi Magyarország területén kívül élők, ha igazolni tudták, hogy valamelyik felmenőjük magyar állampolgár volt, egyoldalú nyilatkozattal magyar állampolgárságuk helyreállítását kérjék. A 2004. decemberi népszavazás érvénytelen volt, ez kizárta a határon túli magyarok kedvezményes honosításának esélyét. „Tanmesémben”, mint korábban is számos alkalommal, amellett érvelek, hogy a határon túli magyarok alanyi jogon kapják meg a magyar állampolgárságot, amennyiben Magyarországon kívánnak letelepülni. 

Alanyi jogon

Képzeljük el – nem kell hozzá nagy fantázia –, hogy élt egy ikerpár Kolozsvárott: István és János. 1921-ben születtek, mindketten magyar anyanyelvűek voltak, román állampolgárok. 1940-ben, Észak-Erdély visszacsatolásakor lelkesedtek, hogy magyar állampolgárok lehetnek, hiszen sokkal jobban beszéltek magyarul, és magyarok voltak. Hamarosan behívták őket katonának. János 1943-ban orosz, István két évvel később Ausztria területén amerikai fogságba esett. János 1947-ben visszatért Kolozsvárra a szülei házába. Örült, hogy megúszta a háborút és a fogságot, nem nagyon törődött azzal, hogy ismét román állampolgár. István úgy döntött, szerencsét próbál a nagyvilágban. Némi kalandozás után Argentínában telepedett le, ottani nőt vett feleségül. Fia és unokája nemigen tudott magyarul, de Jorge, az unoka szerette hallgatni nagyapja történeteit a havasokról meg Bem apóról, és amikor a nagyapja meghalt, elhatározta, ha nagy lesz, elutazik Magyarországra. János unokája, Zoltán számítógépes mérnök lett, gyakran járt Budapestre, időnként kapott is megbízásokat különböző cégektől, a megrendelők zsebből fizették. Jorge még nem volt 30 éves, amikor megvalósította gyerekkori álmát: ellátogatott Magyarországra. Kicsit meglepte, hogy Kolozsvár egy másik országban van, de akadt elég látnivaló Budapesten is. Amikor egy társaságban elmesélte, hogy a nagyapja magyar volt, az egyik újdonsült ismerőse felvilágosította, hogy valójában ő is magyar állampolgár, mert az a „vér jogán” öröklődik. Jorge belegondolt, mennyire örülne a nagyapja, ha lenne egy magyar útlevele is, megbízott hát egy ügyvédet, kutassa fel a szükséges iratokat. Fél év sem telt el, Jorge megkapta az igazolást, hogy magyar állampolgár. Amikor legközelebb Európában volt dolga, vett egy lakást Budapesten, bejelentkezett, de nyomban ki is adta irodának. „Most már akár szavazhat is” - mondta az ügyvédje, és Jorge nyomban ki is szemelt magának egy pártot, amelyet egy csinos asszony vezetett. Mindig nagy bolondja volt a nőknek!

Zoltán az egyik magyarországi útján megismerkedett egy óvónővel. Egymásba szerettek, úgy képzelték, Budapesten fognak élni. Zoltánnak azonban megmondták a megbízói, mindig szívesen adnak neki munkát, de arra ne számítson, hogy állást kap, hiszen akkor adót, társadalombiztosítást kellene utána fizetni. Ez majdnem háromszor annyiba kerülne, mint amennyit most fizetnek, nem is beszélve arról, mennyit kell talpalni a munkavállalási engedélyért. Ilona vidéki lány volt, Budapesten albérletben lakott, a főbérlő nem engedte meg, hogy Zoltán is bejelentkezzen a lakásba. Így Zoltánnak – hiába házasodtak össze Ilonával – semmi esélye nem volt, hogy tartózkodási engedélyt kapjon Magyarországon. A fiatalok legfeljebb hétvégeken találkozhattak, egyszer vagy kétszer egy hónapban, hiszen mindketten állásban voltak, az utazás meg hosszú volt és költséges. Felvetődött, hogy Ilona költözzön Kolozsvárra, de ehhez nem volt kedve: sehogy sem tetszett neki, hogy minden lámpaoszlopon román zászló lobog. Amikor teherbe esett, nem akarta, nem merte megtartani a gyereket: mire szüljön, amikor albérletben lakik, és távházasságban él?

A fenti tanmese jól példázza a magyar állampolgárság mibenléte körül kavargó történelmi zűrzavart, amelyet az 1993-ban elfogadott állampolgársági törvény megalkotói elődjeiktől örököltek, és továbbörökítettek mindannyiunkra. A magyar állampolgársági jog végletesen a ius sanguinis elve alapján áll, a magyar állampolgárság nem szűnik meg, sőt a „vér”, a leszármazás révén öröklődik, még ha a leszármazott már minden kapcsolatát elveszítette is felmenői hazájával, kultúrájával, sőt nem is tud magyar származásáról. A Belügyminisztérium a törvény parlamenti vitája idején hol 50 ezerre, hol 3 millióra becsülte azoknak a számát, akik igényt tarthatnak magyar állampolgárságuk igazolására. Ez a szabályozás azon kívül, hogy értelmetlen, ellentétes azzal a nemzetközi jogi alapelvvel, hogy az állampolgárságnak lényegi eleme az állam és polgára között fennálló tényleges kapcsolat.

Mindez azonban nem vonatkozik a környező országokban élőkre. A második világháború elején a visszacsatolt területeknek azok a lakói, akik 1921 előtt magyar állampolgárok voltak, a leszármazottaikkal együtt magyar állampolgárok lettek. A háború után az 1947-es párizsi békeszerződés visszaállította a terület lakóinak háború előtti állampolgárságát, csak Kárpátalja lakóinak korábbi csehszlovák állampolgársága változott szovjetre.

A szomszédos országok lakosait érintő jelenlegi rendelkezések –  szemben a „nyugati magyarságra” vonatkozó irracionális szabályokkal – álszentek. Látszólag rendkívüli kedvezményeket ígérnek a magyar származásúaknak: nyolc év itt lakás helyett például egy év is elegendő a honosítási kérelem benyújtásához. Csakhogy a külföldi –- akár magyar nemzetiségű, akár nem –, amíg a bevándorlását (letelepedését) nem engedélyezik, nem lakik, csupán tartózkodik Magyarországon, ami nem számít bele sem a nyolc, sem az egy évbe. Ráadásul a belügyminiszternek 21 hónapja van, hogy a honosítási kérelmet az államfő elé terjessze, méghozzá úgy, hogy véleményéről nem kell számot adnia senkinek: a belügyi tisztviselő államigazgatási eljárása elrejtőzik a köztársasági elnök megkérdőjelezhetetlen szuverén döntése mögé. De persze az ügyek nagy része el sem jut idáig: a határon túli magyar nem tudja igazolni, hogy Magyarországon van miből élnie, van hol laknia, így nem kaphat se tartózkodási, se letelepedési engedélyt, azaz a honosítási kérelmét be sem nyújthatja.

A jogszabályi álszentség (meg sokszor az ügyintézői embertelenség) hátterében politikai kétlelkűség munkál. Minden magyar kormány deklarálta, hogy kedvezményekkel - például kedvezményes honosítással - támogatja a határon túli magyarokat, de nyomban hozzátette, azt kívánja, hogy nemzettársaink a szülőföldjükön boldoguljanak. Ennek a határokon túl nyúló boldogításnak az egyik eszköze az áttelepülés megnehezítése.

A népszavazás kezdeményezői és támogatói azt próbálták elhitetni önmagukkal és híveikkel, hogy a magyar állampolgárság megadásával nem törik meg ez a tradíció: a határon túliak magyar állampolgárként is a szülőföldjükön akarnak maradni. Nem tudjuk pontosan, mit akartak volna. De a kezdeményezőket ez nem is érdekelte. Ők a népszavazást és a kettős állampolgárságot „a trianoni trauma részleges feloldásának” tekintették, olyanféle jelképes gesztusnak, mint a Szent István-i birodalmat reprezentáló Szent Korona elhelyezését a köztársaság címerén vagy az Országgyűlés kupolacsarnokában. Csakhogy ettől a horvátok nem fogják úgy érezni, hogy ők még ma is a magyar korona alattvalói. Ahogy a kettős állampolgársággal sem lehet pótlólag megnyerni az első meg a második világháborút.

A kolozsvári Zoltánon lehetne viszont segíteni. Neki - éppen az idevonatkozó nemzetközi egyezmények értelmében - járna a magyar állampolgárság. Alanyi jogon, mint magyar anyanyelvű és magyar származású embernek: a kedvezőbb bánásmódot a nyelv és a leszármazás alapján az Európa Tanács állampolgársági egyezménye „jogos különbségtételnek” nevezi. De járna magyar állampolgár házastársaként, magyar állampolgárságú gyerek jövendő édesapjaként is. Hiszen a családi élet védelme mind az Emberi Jogok Európai Egyezménye, mind a magyar alkotmány szerint az államnak kötelessége. Kötelessége, ami megelőzi azt a haszonelvű szempontot, hogy csak az kapjon állampolgárságot, akinek megvan hozzá a lakása meg az adózott jövedelme.

hvg. 2005. január 29. 

7 428 karakter