Kőszeg Ferenc honlapja

A zsidóság az egész szovjet birodalomban kiemelten fontos célobjektuma volt az állambiztonsági tevékenységnek. Kovács András könyve dokumentumok tükrében mutatja be, hogy a kommunista államhatalom és zsidóság kapcsolata a liberálisnak vélt Kádár-rendszerben is a folyamatos megfigyelés, fenyegetés, zsarolás krónikája.

Képzelt valóság fogságában

Kovács András: A Kádár-rendszer és a zsidók
(Corvina, 2019., 3990 Ft)

„Március utolsó szombatján meg voltam hívva Kőszeg Ferenchez, aki feleségével és édesanyjával látott vendégül. Ott volt Izrael követségének két titkára a feleségükkel.” Ezzel a két mondattal kezdődik „Pesti Péter” ügynök 1965. április 24-én kelt jelentése. 2018 tavaszán, amikor a fenti szöveg az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában (ÁBTL) a kezembe került, természetesen fogalmam sem volt, ki lehetett vendégségben nálunk ötvenhárom évvel korábban. De azért némi sejtésem volt. A gyanú hamarosan bizonyossággá vált. A hiú ügynök ugyanis egy későbbi jelentésében a saját cikkére hivatkozott, és pontosan idézte a megjelenés helyét és idejét. Ezek után percek kérdése volt megtalálni az újságcikket. A szerző ZS. O. újságíró volt, a magyar zsidók hetilapja, az Új Élet munkatársa. Az ellenséges tevékenységet kifejtő cionisták elnevezésű kétezer oldalnyi szöveget tartalmazó objektumdosszié szorgos, de nem túl nagyra értékelt beszállítója. 

A pápai trón és Izrael Állam

A szovjet típusú rendszer egyik legfontosabb karaktervonása az volt, hogy nem tűrt meg semmit – se termelőegységet, se egyesületet, se kulturális jelenséget –, ami nem függött a hatalom legfőbb szervétől, a központosított párttól.  Ellentétben azonban az élet egyéb dolgaival, a vallást, az egyházakat nem lehetett formálisan is betagolni az állami hierarchiába, az állam ugyanis úgy akart tenni, mintha a valláshoz nem lenne semmi köze. A totális uralmat birtokló állam elsőszámú ellenfeleinek azokat a szervezeteket tekintette, amelyek erős külföldi központtal vagy erős külföldi támogatóval rendelkeztek. Ilyen volt a római katolikus egyház.   A titkosszolgálati tevékenység a Vatikánon belül a hírszerzés területén sikerágazaátnak számított. „1970-1978 között a lengyel és a magyar titkosszolgálat a négyszemközti pápai kihallgatásokon elhangzottak szó szerinti jegyzeteivel is rendelkezett” (Tabajdi Gábor – Ungváry Krisztián: Elhallgatott múlt, 305. oldal) i. m. 305. oldal). Ez a helyzet csak II. János Pál trónra lépésével változott meg.     

A vallásellenőrzés másik fontos területéről, a szovjet típusú magyarországi államhatalom és a zsidó felekezet viszonyáról eddig nem jelent meg átfogó igényű munka. Ezért kiemelkedő fontosságú a holokauszt utáni magyarországi zsidóság társadalmi helyzetét kutató szociológus-történész, Kovács András könyve, A Kádár-rendszer és a zsidók, amely egy hosszú korszak, harminchárom év történetét áttekintő tanulmány és egyúttal a tanulmány megállapításait bizonyító dokumentum-gyűjtemény.   A cím is jelzi, a zsidóság nem vallás csupán, még Magyarországon sem az, jóllehet itt, mind a zsidóság meghatározó része, mind pedig az állam és a társadalom részéről, erős volt a törekvés, hogy a zsidóságot éppen úgy a vallások közé sorolják, mint a katolikus vagy a református vallást. Valójában azonban a zsidóság a Biblia kora óta nép, amely Izraelben ismét nemzetté vált, ahogy nemzet volt az ókorban is, és amelyet Kelet-Európában hivatalosan is nemzetiségként tartottak számon. A kommunista hatalom mindent elkövetett, hogy a zsidóságot a vallási lét keretei szorítsa, miközben a „zsidó” meghatározásában újra meg újra felhasznált faji fogalmakat is. 

Kovács András öt fejezetre osztotta a harmad évtized történetét. Az első fejezet az 1957-től 1967-ig tartó korszakot fogja át. E tíz év fő kérdése a kivándorlás engedélyezése Izraelbe: a zsidó állam követségének kiemelt feladata, hogy növelje a kivándorlási lehetőséget. A kivándorlási kérelmek száma nem volt magas, a Külügyminisztérium adatai szerint az 1962 és 1965 közötti öt évben mindössze 1384 fő nyújtott be kivándorlási kérelmet, de ebből is csak 858 kérelmet (62 százalék) teljesítettek (Kovács András, 78. oldal). A magyar kormány politikája a kivándorlás kérdésében kétlelkű volt: nem akartak mereven elzárkózni a kivándorlás engedélyezésétől, de engedékenyebbeknek sem akartak mutatkozni, mint a testvéri szocialista országok. Főképp pedig nem akarták ingyen kiengedni a zsidókat, de azt sem akarták, hogy Magyarország, Romániához hasonlóan, emberkereskedőként jelenjen meg a világ közvéleménye előtt. (Tamás Sándor közelebbről meg nem jelölt sajtóforrásokra hivatkozva az állítja, hogy Izrael az 1980-a években egy diplomás kivándorlóért 5000, egy szakmunkásért 2500 dollárt fizetett Romániának; a Német Szövetségi Köztársaság egy munkaképes korú németért tízezer márkát, egy nyugdíjasért öt- hatezer márkát fizetett. Magyar Szemle, Új folyam, III. évf. 2. szám. Ezek az adatok az adott időszakban a magyar közvélemény előtt ismertek voltak. ) A kivándorlók – ellentétben azokkal a szovjet zsidókkal, akik az 1970-es években a vagyonukból a Szovjetunióban viszonylag olcsón beszerezhető gépeket, porszívót, csónakmotort vásároltak, és azt kivihették az országból, a Magyarországról szinte semmit sem vihettek magukkal: kemény valutájuk eleve nem lehetett, aranytárgyaikat pedig fel kellett ajánlaniuk a Nemzeti Banknak, amely kényszerárfolyamon vásárolta meg az értékeket. 1957 tavaszán egy frissen érkezett kivándorló a magyar kereskedelmi kirendeltségen azt állította, hogy az izraeli követség kereskedelmi attachéja értékeket vett át tőle azzal, hogy Izráelben mindent visszakap, a valóságban azonban az átadott értékeknek csak egy részét kapta vissza. A magyar kormány erre az egy, nem bizonyítható állításra kiterjedt csempészési vádat épített, három és fél millió dollár kártérítést követelt Izraeltől azzal, hogy ennek az összegnek a teljes megfizetéséig leállítja a kivándorlás engedélyezését. Ha az 1962 és 1965 között ténylegesen engedélyezett 858 kivándorlást a kártérítésként követelt 3 és fél millió dollárral vetjük össze, egy személy kiengedésének ára 4079 dollár volt; ez az összeg alig különbözik attól az ötezer dollártól, amennyit Ceauşescu kért egy diplomás zsidóért. A magyarországi zsidóság számára nem Izrael volt az elsődleges kivándorlási cél, az 1956-os forradalom után nyugatra menekült zsidók túlnyomó többsége Nyugat-Európában vagy Amerikában telepedett le. Az izraeli követségnek az is feladata volt, hogy kapcsolatot tartson a zsidó közösségekkel, zsidó értelmiségiekkel, művészekkel, és vonzóvá tegye számukra az „alijázás”, az Izraelbe való kivándorlás perspektíváját. Ez a törekvés Magyarország esetében különösen fontos volt. Részint azért mert a zsidó államban az 1950-es években körülbelül kétszázezer magyar anyanyelvű ember élt, az ország akkori lakosságának tíz százaléka. Részint pedig azért, mert Közép-Európa országai közül a vészkorszakot Magyarországon élte túl a legtöbb zsidó. Izrael követségének munkatársai, akiknek egy része Magyarországról vagy a Trianon előtti Magyarország területeiről jutott ki Palesztinába, illetve Izraelbe, kapcsolatba léptek az itteni zsidó közösségekkel, intézményekkel, segélyeket adtak rászoruló zsidóknak, társadalmi kapcsolatokat alakítottak ki zsidó származású, vagy nem zsidó származású, de a zsidósággal rokonszenvező kulturális személyiségekkel. 

Izrael külképviseletét a beszervezett személyek sűrű hálója vette körül, jelentéseik nagy része szól a követség munkatársainak kapcsolatáról rabbikkal, zsidó fiatalokkal. Ezek a kapcsolatok az állambiztonsági szolgálat fantáziájában mind cionista kapcsolatnak minősülnek. A követség illetve a követségi munkatársak rendszeresen vendégül láttak kulturális személyiségeket. A jelentések tanúsága szerint a rendezvényeken részt vett Gordon Zsuzsa, Béres Ilona, Psota Irén, Tátrai Vilmos, Ungvári Tamás, Salamon Béla, Passuth László, Pilinszky János. A fentiekben már említett „”Pesti Péter” ügynök, csodálkozik, mit keres az izraeli követ rezidenciáján Pilinszky, a katolikus Új Ember munkatársa. Az ügybuzgó ügynök vélhetőleg nem tudta, hogy Pilinszky világviszonylatban az elsők közé tartozott, aki a náci koncentrációs táborok megpillantásának döbbenetét a nagy költészet régiójába emelte. 

Az 1960-as években készült nagyszámú jelentés egyik kiemelkedő célszemélye a magyar anyanyelvű Hanan Akavia, kereskedelmi attaché volt, a követség másodtitkára, aki ebben a feladatkörben 1964 júliusában váltotta elődjét. 

Az 1964. szeptember 22-én kelt jelentés szerint az új tisztviselő „széleskörű személyi kapcsolatok kiépítésére törekszik” ezért a III/II Csoportfőnökség (kémelhárítás) személyi dossziét nyitott a róla szóló jelentések gyűjtésére. A legtöbb jelentést „Lendvai” hálózati személy készítette; „Lendvai” a háború előtt és alatt részt vett az erdélyi cionista mozgalomban, a 60-as években pedig egy nagymúltú, világhírűnek mondható budapesti gyár vezérigazgatója volt. A gazdasági diplomata és az ebben a helyzetben ügynökként működő gazdasági vezető megértik egymást: mindketten érdekeltek a gazdasági kapcsolatok bővítésében. „Lendvai” külkereskedelmi üzletkötőkkel ismerteti össze Akáviát, a diplomata személyes kapcsolatra törekszik a Külkereskedelmi Minisztérium egyik osztályvezetőjével. Válaszul „Lendvai” tartója az osztályvezető telefonjának a lehallgatását kezdeményezi. A gazdasági kapcsolatok fejlődése éppúgy akadozik, mint a kulturális kapcsolatoké. 

Két siker

1960 májusában az izraeli titkosszolgálat elfogta és Izraelbe szállította az egyik legfőbb, régóta keresett háborús bűnöst, Adolf Eichmannt. Az ember azt gondolná, ez egy kommunista állam vezetői számára is siker. Különösen az magyar szempontból, hiszen Eichmann volt félmillió magyar állampolgár meggyilkolásának legfőbb irányítója.

A politika azonban mást diktált. A Magyar Szocialista Munkáspárt a saját propagandájának a foglya lett.  Az amerikai imperializmus háborút akar; első számú szövetségese a háborús bűnösöket rejtegető, újfasiszta Nyugat-Németország,  a cionizmus és Izrael pedig az amerikai imperializmus különösen agresszív csatlósa. Az Eichmann-üggyel kapcsolatban tehát a magyar politika célja, a nyugatnémet militarista és neofasiszta vezető körök minél nagyobb méretű leleplezése” (Kovács, 113. oldal). Ezt Szirmai István, a Központi Bizottság ideológiai titkára azzal egészítette ki, hogy a pert a cionizmus, a cionizmus és a fasizmus közötti kapcsolat leleplezésére is fel kell használni. Szirmai politikai pályáját Erdélyben, a baloldali cionista somér mozgalomban kezdte; a hajdani cionistát, aki 1949-től kezdve a Magyar Rádió elnöke volt, 1953 januárjában, a szovjet mintára megrendezendő cionista per gyanúsítottjaként tartóztatták le, és ha Sztálin még egy fél évig húzza, valószínűleg fel is akasztották volna. A Politikai Bizottság 1960. június 28-i ülésén Szirmai azt az összeesküvéselméletet, mai szóval élve: conteót adta elő, hogy Eichmannt azért fogták el, hogy vallomásának a nyilvánosságra hozatalával zsarolhassák a német kormányt, Kasztner Rezsőt pedig az izraeli kormány lövette agyon, nehogy leleplezhesse a fasiszták és a cionisták közötti kapcsolatokat (Kovács, 114–115).  Szirmai vélekedései arról árulkodnak, hogy a kommunista vezetők egy képzelt valóságban éltek, amelynek semmi köze sem volt a tényekhez, a nyugat-német gazdaság dinamikus fejlődéséhez, Nyugat-Európa alakuló gazdasági integrációjához.

De a valóságtól elrugaszkodó igényeket fogalmazott meg a „reálpolitikus” Kádár is; azt kívánta, hogy az Eichmann-per ne a zsidókérdésről szóljon. Sajnos azonban, mint a dokumentumok összegyűjtését végző szervezetek jelzik, az iratok mind a zsidók ellen elkövetett népirtásról szólnak, és ha valamit lelepleznek, az a magyar közigazgatás példás együttműködése a náci megszállókkal. A zsidóságot az állambiztonsági szervezet a továbbiakban is felhasználta a Német Szövetségi Köztársaság elleni propagandára. 1965 márciusában, miután az izraeli parlament jóváhagyta a diplomáciai kapcsolat felvételét az NSZK-val a III/II.es csoportfőnökség 5. a. alosztálya lázasan mozgósította ügynökeit, hogy szervezzék meg a spontán tiltakozást a kapcsolatfelvétel ellen;  a fentebb már említett Pesti Péter ügynöknek az Új Élethez érkezett olvasói levelek alapján (?) kell beszámolnia a zsidóság felháborodásáról (Kovács, 350). 

Az elszakadás a valóságtól, nemcsak a magyar állampárté, hanem az egész „béketáboré”, 1967 júniusában öltött világpolitikai méretet. A „haladó” arab országok Izrael teljes megsemmisítését ígérték, ehhez a Szovjetunió 570 harci repülőgépet, 820 tankot, 2000 ágyút szállított az Egyiptom és Szíria föderációjaként létrejött Egyesült Arab Köztársaságnak, 6000 arab tisztet képezett ki szovjet intézményekben, és 500 katonai tanácsadót küldött hozzájuk (Kovács, 185–186. oldal). Az 1967. június 5-től 10-ig tartó háború kezdetén a négy arab ország (Egyiptom, Szíria, Jordánia, Irak) haderejének mind létszámát, mind fegyverzetét tekintve jelentős fölényben volt Izraellel szemben. Ennek ellenére a háború hatodik napjáig mind a négy arab ország kénytelen volt fegyverszünetet kérni Izraeltől, amelynek hadserege jelentős területeket szállt meg. 

„Válaszként” a Szovjetunióban felerősödött az anticionizmusnak nevezett antiszemitizmus, Lengyelországban pedig, a Moczar belügyminiszter támogatásával szervezett antiszemita tüntetések nyomán mintegy tizenháromezer zsidó távozott az országból, a holokausztot túlélt maroknyi zsidóságnak több mint egyharmada.  A hatnapos háborúról szóló fejezet bevezetőjében Kovács András magyarországi tisztogatásokról ír, amelyek „jó néhány zsidó származású tisztségviselőt érintettek elsősorban a külügyi, katonai és belügyi apparátusban” (169. oldal).  Kár, hogy a könyv konkrét eseteket nem említ. Én két „anticionista” ügyről tudok. A Magvető Könyvkiadó igazgatója, a katonapolitikai nyomozó múltjáról ismert Kardos György két cionistának minősített szerkesztőt távolított el munkatársai sorából. A Nemzetközi Előkészítő Intézetből, ahol ebben az időszakban mintegy ötszáz Magyarországra érkezett külföldi ösztöndíjas, köztük számos arab, részben palesztin diák tanult egy évig magyarul, mielőtt megkezdte egyetemi tanulmányait, három zsidó származású tanárt távolítottak el, mert engedély nélkül tartottak fenn kapcsolatot nyugati követségek munkatársaival. A hatnapos háború egyébként óriási lelkesedést váltott ki a magyar társadalomból, és valószínűleg a testvéri szocialista országok társadalmából is. Izrael gyors és fölényes győzelmét mindenki az oroszok szánalmas vereségeként fogta fel. Komócsin Zoltán meglepve számolt be arról, hogy nacionalista, antiszemita beállítottságú emberek is Izrael mellé álltak (Kovács, 195. oldal). Egy tizenhét éves kézbesítő lány, aki rendszeresen hozott számomra anyagokat a Könyvvilág című laptól, megkérdezte, mit gondolok a háborúról. Motyogtam valamit, mire a hangját lehalkítva megkérdezte: És tudod, hogy ott csupa zsidók laknak? Kádár János szokása szerint ebben a kérdésben is kétfrontos harcot folytatott. Az arab vereséghez szinte rasszista magyarázatot fűzött.  „Egyiptom lakosságának 80 százaléka analfabéta, vagyis mondjuk, elemi iskolát végzettek vannak szembe állítva egyetemet végzettekkel.”  „Természetesen, ez sehol nem kerül majd szóba, de egymás között szót válthatunk erről, s bele kell számítani az események meghatározó okaiba. Hogy az egész egyiptomi vezetés a valóságban mit jelent” (Kovács, 198). A zsidó származású párttagokat viszont megfenyegette: „Mert hogy mi jó állásban hízlaljunk embereket, akik kritikus helyzetekben így lépnek fel, az nem engedhető meg.” (…) „ha én valahol összetalálkozom Izraelt sajnáló emberekkel, nagyon el fogom rajtuk verni a port!” (Kovács, 207.)

A könyv utolsó fejezete a zsidó felekezet, zsidó intézmények és személyiségek megfigyeléséről, a velük kapcsolatban tervezett vagy megvalósított intézkedésekről, „játszmákról” szól. Az itt bemutatott dokumentumok az állambiztonsági szervezetnél keletkeztek, jelenleg az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában találhatók. A közvélemény számára kevéssé ismert, de Kovács András számos adattal bizonyítja, hogy a szocialista országokban készültek zsidólisták. Csehszlovákiában rövidebb-hosszabb szünetekkel az ötvenes évektől a rendszerváltásig működött a Pók akció, amelynek során tízezer nevet  gyűjtöttek össze. A listázáshoz készült 1985-ös iránymutatás szerint zsidó származásúnak minősül az a személy, akinek legalább egy szülője zsidó vallású volt, vagy most is az (Kovács, 306). Ez a mondat származhatna akár a nürnbergi törvényekből, valójában azonban a kommunista állambiztonsági szolgálat produktuma volt. De talán még ez is jobb, mint a zsidó leírása a magyar Belügyminisztérium II/5 C alosztálya 1961. szeptember 4-én kelt dokumentumában:   „A terület egyik sajátossága, hogy széles körű nyugati kapcsolatokkal rendelkezik szinte valamennyi személy. (…) Bármilyen valódi vagy vélt sérelem esetén zsidóságukban érzik megbántva magukat. (…) ha csak nem feltétlenül szükséges, keresztény személyekkel nem feltétlenül érintkeznek.  Ezzel függ össze az is, hogy tömbökben laknak” (Kovács, 332). Ez az utóbbi idézet jól mutatja, hogy a titkosszolgálat tisztjei éppen olyan képzelt világban élnek, mint az állam legfelsőbb szintű politikai irányítói. Amikor egymás közt vannak, akkor is ezt a nyelvet használják, mintha elhinnék, amit beszélnek. Vagy lehet, hogy tényleg elhiszik? 

Tabajdi Gábor–Ungváry Krisztián könyvéből tudjuk, hogy a katolikus egyházi hierarchia  legmagasabb méltóságai között is voltak hálózati személyek, akik alázatosan jelentettek állambiztonsági századosoknak. Beszervezett, fedőnévvel ellátott hálózati személy volt Paskai László esztergomi érsek, Seregély István egri érsek, Szendi József veszprémi püspök, Zemplén György a Pápai Magyar Intézet rektora, Szennay András pannonhalmi főapát és még sokan mások (Elhallgatott múlt, 288–289.oldal) De ugyanakkor voltak olyan papok is, mint Bulányi György, a katolikus Bokor bázisközösség vezetője, akit nem lehetett megtörni se börtönnel, se ígéretekkel. Meg ott voltak a szolgálatmegtagadók, akik inkább vállalták a börtönt, de erőszakmentességet hirdető katolikusként nem fogtak fegyvert. Sok volt a beszervezett ember a zsidó felekezet vezetői között is. Ilyen volt a Magyar Izraeliták Országos Képviselete (MIOK) 1965-ben megválasztott elnöke, Seifert Géza. Hálózati személy volt a hitközség gazdasági vezetője, a Dohány utcai zsinagóga főrabbija, a Zsidó Múzeum igazgatónője (Kovács, 318). De voltak, akiket nem lehetett se megtörni, se lejáratni. A külföldi segélyszervezetektől, mindenekelőtt a Jointtól érkezett segélyek elosztásáról Borsa Mihály, a Központi Szociális Bizottság vezetője rendelkezett, akit a jelentésekben „Milliomos” fedőnéven emlegetnek: ügyességével sikerült elérnie, hogy a segélyek elosztásába a hitközség vezetése se szólhatott bele, az állambiztonság pedig nem mert beleszólni, mert attól tartott, hogy akkor jó időre elvesznek a támogatások. Scheiber Sándor a rabbiképző igazgatója, első pillantásra nem olyan volt, mint egy hitvalló pap. 

Kedélyes ember volt, aki szívesen mondott vicceket, kaján anekdotákat kollégáiról. De azért megtörhetetlen meggyőződésű ember volt,  nemzetközi hírű tudós, aki tudásával, humorával, nyíltan vállalt Izrael-barátságával (azaz, ha tetszik, cionizmusával) az 1960-as években sok tucatnyi zsidó fiatalt hozott közelebb a zsidósághoz, vagy vezetett vissza a már-már elfeledett zsidósága vállalásához.

hvg360, 2019. november 1.
19 278 karakter