Kőszeg Ferenc honlapja

E cikluselső cikkében (Hideg napok, hideg szobák) társasházunk központi fűtésének ügyéről írtam. Első pillantásra csupán helyi érdekességű ügyről. De közben nyilvánvaló volt, hogy a mindenki számára kedvezőtlen döntést, egyetlen, a maga igazát szenvedélyesen hirdető ember vitte keresztül, szemben az érdekeltek apró, rosszul informált, és a vitát akadékoskodásnak, időhúzásnak tekintő közösségével. És ez már több mint egy csöpp közösség belső ügye. Ez már arról szól, hogyan bénul meg a demokrácia, ha a társadalom közönyös, ha nem akarja és végül már nem is tudja átgondolni, megvitatni az érdekeit.  

Egy Orbán a házból

Ó, csak egy fiú a házból, ki égett a láztól,
és örült, hogy velem lehet...
Egy fiú a házból, elmondta, de hányszor, hogy 
engem, csak engem szeret...

(Az 1969-es Táncdalfesztivál győztes dala, 
előadta Késmárky Marika)

A történelemből tudjuk, hogy a diktatúrák nem élhetnek meg állandó kampányok nélkül. Különösen igaz ez a fiatal, még nem teljesen berendezkedett diktatúrákra, amelyeknek elvben szembe kell nézniük a választások kockázatával. A migránsok elleni gyűlöletkampány előtt a rezsicsökkentés volt az Orbán-rendszer legnagyobb kampánya. Akármit gondolok is a fő-fő rezsibiztos, Németh Szilárd stílusáról meg a mesterségesen kikényszerített rezsicsökkentés gazdasági kockázatáról, ha már van rezsicsökkentés, ennek a fogyasztás minden területén érvényesülnie kellene. Különösen azon a területen, amely a legnagyobb tétel egy átlagos háztartás rezsijében: a fűtés költségében. Csakhogy ez a saját kazánnal rendelkező társasházakra nem igaz. A társasházban, amelyben lakom, a felhasznált hőmennyiség 2010 óta 20 százalékkal, a gázköltség 37 százalékkal a fűtési díj ellenben csak 6 százalékkal csökkent. Ezt az magyarázza, hogy a gázköltség jelentős csökkenés közepette a járulékos költségek – a fűtő díjazása, a könyvelő díjazása, a fűtési költség megosztásának költsége, javítási díjak – 60 százalékkal nőttek. A fogyasztóvédelmi hatóság helyi rezsibiztosa, akit a panaszommal felkerestem, sajnálkozva tárta szét a karját. – A fűtés módját és díját - magyarázta készségesen – a tulajdonosi közösség határozza meg. A tulajdonosok demokratikus döntésébe az állam nem szólhat bele. Olyan ez, mint egy népszavazás. Döntsön a nép! – tette hozzá fanyar mosollyal.

Dönt a nép, csak az a kérdés, tudja-e pontosan, miről dönt, rendelkezik-e a döntéshez szükséges információkkal? Ezt a kérdést persze mindig felteszik azok, akiknek éppen nem tetszik a nép döntése.  A referendum éles fegyver, amelyet a pártok kiélezett politikai helyzetben, vagy politikájuk látványos megerősítése érdekében vetnek be. A politikai közönye, elfogultságai miatt sokszor joggal bírált magyar társadalom imponáló tartózkodással felelt a népszavazási kezdeményezésekre. Az 1989 óta megtartott hat népszavazás közül a részvételi arány csak kétszer haladta meg a szavazásra jogosultak felét; a legmagasabb a részvétel 1989-ben volt: 58 százalék. A szavazáson résztvevők akkor ráéreztek, hogy ennek a szavazásnak valódi politikai tétje van.  A négyigenes népszavazás felszámolta a pártállami rendszer legbántóbb maradványait, és egyértelművé tette, hogy Magyarország parlamentáris demokrácia, és nem kelet-európai típusú elnöki köztársaság.  Horn Gyula harminc éven át volt a NATO-val szemben álló katonai tömb vezető tisztségviselője, részese a féktelen uszításnak „a világbékét fenyegető imperialista szövetség” ellen, létszükséglete volt, hogy az ország, amely a demokrácia szabályai szerint vezetőjévé választotta, látványosan támogassa a csatlakozást hajdani ellenségéhez. Jó politikus volt, tudta,  hogy a társadalom jelentős része tisztában van vele, a NATO-csatlakozásnak nem feltétele a népszavazás, a referendum pusztán propagandamanőver.  Nem akart kockáztatni, parlamenti többségével megváltoztatta népszavazás szabályait. 1997. november 16-án a választásra jogosultak 41,5 százaléka szavazta meg a csatlakozást a NATO-hoz, de az új szabályok értelmében az eredményt kormány hatalmas győzelemnek könyvelhette el. Ez ismétlődött meg 2003. április 12-én: az Európai Unióba való belépést azonban a jogosultaknak csupán a 38 százaléka támogatta. A 2008-as „szociális népszavazás” célja a Gyurcsány-kormány lejáratása volt. E cél jegyében a Fidesz nem tekintette túl nagy árnak, hogy az egészségügyi reform megtorpedózása kettéhasítja az egészségügyet a kispénzűek és a fizetni képesek betegellátására. A demagóg kérdések ellenére a részvétel alig haladta meg az ötven százalékot.  Az Orbán-rendszer Alaptörvénye helyre állította a régi szabályt: az ügydöntő népszavazás akkor eredményes, ha azon a szavazásra jogosultaknak legalább a fele érvényes szavazatot ad le. E nélkül a kikötés nélkül az országos népszavazás csak látványos propagandafogás, olyan mintha Orbán a parlament helyett a Kékestetőről vagy a Kárpátok Gerlachfalvi csúcsáról (korábban: Ferenc József-csúcs, Légionáriusok csúcsa, Sztálin-csúcs) mondaná el a programbeszédét. Csakhogy, mint azt sokan megírták már, korántsem biztos, hogy a részvételi hajlandóság elegendő lesz a referendum érvényességéhez. Orbán és propagandaapparátusa eszelős handabandázással küzd a népszavazás sikeréért.  A népszavazás eredménytelensége, állítják, egyet jelent a keresztény Európa végével, a munkanélküliség megugrásával, a cigányok szociális segélyezésének felszámolásával. Kampányába olyan hatékony, katonásan szervezett és a vezérelv alapján működő csoportok is beálltak, mint A Hit gyülekezete, amelyet korábban a Fidesz tapsoncai hol szélsőségesen liberálisnak, hol cionistának bélyegeztek.   De a felpörgetett propaganda könnyen önmaga ellen fordulhat.

Térjünk vissza egy pillanatra a mi kis társasházunk referendumára. 2009 előtt a háztömb hat épületét egy tömbkazán fűtötte. A korszerűtlen szerkezet üzemeltetése egyre többe került, a kicsapó gőz tragikus balesetet okozott: a fűtő belehalt sérülésébe. Kezdetben a kerületi önkormányzat ahhoz ajánlott támogatást, hogy az egyes társasházak saját kazánt építsenek, később azonban, bár kelletlenül, elfogadta, hogy a lakásonkénti cirkófűtést is támogatja. Az egyetlen – ésszerű – kikötése az volt, hogy egy-egy házban egységes legyen a rendszer. A házakban éles viták dúltak a kazán és a cirkó hívei között. Senki sem tudta megmondani, hogyan viszonylanak egymáshoz a két fűtési rendszer költségei. Egyetlen embernek volt határozott véleménye, a számvizsgáló bizottság elnökének. A számvizsgáló bizottság a társasházi törvény értelmében ellenőrzi a ház pénzforgalmát, éves költségvetését és elszámolását, véleményezi a nagyobb összegű számlákat. A mi bizottsági elnökünk, dr. G. Tivadar (személyiségi jogai védelmében nevezzük így) azonban igazi mindenessé vált a társasházban, mindent ő intézett, sőt mindenben ő döntött. A vitát megelőlegezve kiosztotta „egy fűtéstechnikai cég” tájékoztató anyagát, amely egyebek közt arra figyelmeztette a lakástulajdonosokat, hogy az egyedi fűtés bevezetése után „gyakorlatilag szükségessé válik a lakások teljes belső felújítása”. A tájékoztató nem nevezte meg az anyagot készítő céget, a szerző aláírása olvashatatlan volt. A társasházi közgyűlésen G. doktor nem pusztán a kazán mellett érvelt, hanem amellett, hogy a sokmilliós munkát az általa javasolt cég végezze el. Volt más jelentkező is, de megismervén a G. doktor által eléje tárt feltételeket, elállt attól, hogy pályázzon a munkára. A kazán elkészülte után G. doktor kérésemre megmutatta a szerződést, ajánlatomat azonban, hogy a szerződést lesokszorosítom, és eljuttatom a lakókhoz, visszautasította. – Nem tartozik rájuk! – mondta határozottan. Holott a tulajdonosok több százezer forintot fizettek a kazánért. Mintha maga Orbán Viktor lenne a számvizsgáló bizottságunk elnöke.  Aki értesült a történtekről, nyomban rávágta: kenőpénz. Én azonban elutasítom az efféle a feltételezést. A valószínűség, bármilyen kézenfekvőnek tetszik is, nem tény. A társasházunkkal ugyancsak szomszédos másik házban szálloda épül, a nemzetgazdasági szempontból kiemelt beruházáshoz az Eximbank hétmilliárd forint hitelt biztosított. Az építkezés miatt az építtető a mi társasházunk kapuját is lezárta, ha ki akarunk menni az utcára meg kell kerülnünk a háztömböt. Úgy véltem, járna ezért valami kompenzáció a lakóknak, írtam is erről valamit a Facebookra. Az épülő szálloda két tulajdonosa hamarosan meghívott egy kis beszélgetésre. – Ha hétig nem jönnék haza, keressetek a Jordán vizében – mondtam szeretteimnek. Ilyesmiről azonban szó sem volt, kaptam egy sütit meg egy kávét. Amikor azonban a kártalanítást hoztam szóba, a tulajdonosok a fejüket rázták. - Már megbeszéltük az ügyvéd úrral, hogy lesz egy új bejárat, a régiért kártalanítást nem fizetünk. Milyen ügyvéd úrral – kérdeztem. - G. ügyvéd úrral. Doktor G. nem ügyvéd – mondtam. - Közgazdász. De ha ügyvéd volna is, akkor sem lenne joga a tulajdonosok felhatalmazása nélkül ilyesmiről megállapodni. A következő társasházi közgyűlésen ismertettem ezt a beszélgetést. G. fennhangon tiltakozott. Ő semmiről sem mondott le. Ellenkezőleg. Ő intézte el, hogy az új bejárat 90 centi helyett 163 cm széles legyen. De erre ki hatalmazta fel? 

A fűtés ügyében rosszul döntöttünk. A szomszéd házban, ahol az összes lakó átállt a cirkófűtésre, a fűtés költsége a fele a mienkének. Megkértem az ott lakó régi ismerősömet, árulja el, mennyit fizet a fűtésért. A lakása térfogata szerint számolva átlagosan 31 forintot fizet havonta minden légköbméter után: télen jóval többet, nyáron jóval kevesebbet. – Biztosan emlékszel – mondta –, én elleneztem a legerőteljesebben a cirkó bevezetését, nálam vezették be a házban utoljára.  Három év alatt aztán megtérült a cirkó többletköltsége. És az a jó benne, ha fázom, feljebb tekerem a fűtést, ha melegem van, lejjebb veszem. Annyit fizetek, amennyit fogyasztok. Így van: ő igen, én nem. Nekem légköbméterenként havi 65 forint fűtéselőleget kell fizetnem, annyit, amennyit a társasházi közgyűlés demokratikusan megszavazott, és ebben nincs benne a gáztűzhely és a fürdőszobai gázbojler fogyasztása.  A legutóbbi közgyűlésen javasoltam, 65 helyett legyen az előleg 62 forint köbméterenként, hiszen az elmúlt évadban a ház a fűtési költségen 800 ezer forintot takarított meg. G. doktor ellenezte ezt: - Ebből fedezzük, ha valaki elmarad a havi számla kifizetésével. Az egyik lakó- és tulajdonostársunk nyomban a segítségére sietett: - Nem érdemes ezen a három forintot vitázni. Az igazi baj az, hogy két éven belül a migránsok ellepik az országot. Lám, van Orbánnak nálunk egy biztos szavazója. Csak azt érteném meg, hogyan befolyásolják a migránsok a fűtési költséget. 

A kazánügyön már nem lehet változtatni. Házunk népe a következő huszonöt évben (már aki megéri) többet fog fizetni, mint a szomszéd ház bármelyik lakója. Ilyenkor azonban a rossz döntés kezdeményezőjét, szószólóját meneszteni szokták. Ellentétben Orbán Viktorral G. doktornak nincs TEK-je, nincs Polt Pétere, nincs a saját szolgálatába állított sajtója, legfeljebb a közös képviselő áll mellette. De azért van valami hasonlóság a helyzetük szilárdságában. Orbánt nem lehet leváltani, mert nincs párt, amely a kormányzó pártot felváltaná. G. doktor is marad, mert senki sem verseng a közös képviselő helyéért, vagy a számvizsgáló bizottság elnöki tisztségéért. Egy társasházi közgyűlésre a húsz jogosult közül eljön négy vagy öt, hárman nyomban megszavazzák a közös képviselő (illetve G. doktor) előterjesztését, aztán mehetünk haza. Ha pedig valaki vitatkozni kezd, ketten még a szavazás előtt elmennek, hogy ne kelljen végighallgatniuk a szóváltást. 

Pedig a következmények nem maradnak el. A rossz döntés a fűtési rendszer kérdésében, a lemondás arról, hogy jogi eszközökkel próbáljunk érvényt szerezni a kártalanítási igényünknek a milliárdos szállodatulajdonosokkal szemben, a zsebünkre megy. De talán még többet árt a sötéten terjengő gyanakvás, hogy a veszteségünkért mások csúszó- és kenőpénzekhez jutottak. 

Ha a népszavazás netán eredménytelen lesz (ami nem kizárt), akkor Orbánék éktelen lejárató kampányt indítanak a hazaárulók, a honvesztők, a külföldről pénzelt civil szervezetek, a jogvédők ellen. Ha nyernek, ugyanezt a műsort törzsi örömtáncot lejtve adják elő. A huszadik század magyar történelme teli van hamis illúziók és téves döntések katasztrofális következményeivel. 

Reménytelen volna hát a demokrácia ügye? Ha a döntés az érintetteket sem érdekli, ha akkor sem érdekli őket, ha a pénzükbe, ha az orvosi ellátásukba, a gyerekeik iskoláztatásába, Magyarország jó hírébe kerül, akkor reménytelen. De azért van ellenpélda.  A szomszéd házban nem azért döntöttek az olcsóbb, jobb megoldás mellett, mert ott okosabb, genetikailag magasabb rendű emberek élnek. Hanem azért mert ott volt (és van) egy fiatal nő, aki kitanulta a közös képviselői feladatokat, és hitelesen szállt szembe a központi fűtés mellett kardoskodó alpolgármesterrel meg a ház aggodalmas lakóival. Ha olykor akad egy Jeanne d’Arc, egy Angela Merkel vagy egy Horváth Eszter, akkor a demokrácia ügye, a nemzet ügye, az emberség ügye talán mégsem reménytelen.  

Kettős Mérce, 2016. szeptember 27.

12 435 karakter