Kőszeg Ferenc honlapja

„Hogyan jellemezné zsidók és nem zsidók (bárhogy definiáljuk e csoportokat) együttélését a mai Magyarországon? Az elmúlt száz év és a jelen ismeretében, kinek miben kellene változtatni ahhoz, hogy a helyzet javuljon?” Ezt a körkérdést tette fel a Szombat szerkesztősége 2017-ben, a Huszadik Század nagy zsidókérdés-vitájának századik évfordulója alkalmából. Túlteljesítettem a feladatot: két cikket írtam. Az elsőben a 1917-es vitát foglaltam össze, főképp a magam számára, a másodikban válaszoltam a szerkesztőség kérdésére. Talán nem volt fölösleges a munka, mert jól mutatta, hogy a száz évvel ezelőtti kérdések és válaszok a hatalmas történelmi és társadalmi változások ellenére nem vesztették el az érvényüket. A szerkesztőség úgy oldotta meg a helyzetet, hogy a kéretlen első cikket online, a másodikat a nyomtatott lapban közölték.

Egy régi vita jövője 

A vita 1917-ben…

Éppen száz évvel ezelőtt az ország legtekintélyesebb társadalomtudományi folyóirata, a Huszadik Század közzétette a megkérdezett társadalomkutatók, írók publicisták válaszát a lap tavasszal feltett kérdéseire: Van-e zsidókérdés Magyarországon, ha van, mi az oka, és mi a megoldása.  Az ötven érdemi válaszoló közül mindössze tizenhárman tagadták a zsidókérdés létezését, elsősorban a hivatalos zsidó intézmények képviselői. Blau Lajos, a Ferenc József Országos Rabbiképző Intézet igazgatója híres szerzőket szólaltat meg.

Lecky, ír társadalomtudós nagy művére hivatkozva felidézi a zsidóüldözések szörnyű történetét, majd hozzáteszi: „De mindezek felett diadalmaskodott e csodás nép géniusza”.  Egy még nagyobb tekintély, Ernest Renan azt írta: „Felvilágosodott szellem nem zárhatja el magas rokonszenvét oly faj előtt, amely a világtörténetben oly rendkívüli szerepet játszott”. Mindebből világos, hogy a zsidó-ellenesség éppen olyan babona, mint a félelem az éjszakai kísértetektől. Alexander Bernát, a kiváló filozófus, Kant fordítója Blau Lajoshoz hasonlóan látja a zsidóság szerepét. „Az emberiségnek saját érdekében áll, hogy a zsidó szellemet kifejlessze, hogy azt, amit a zsidó szellem így termel, értékesítse az egész emberiség szolgálatában.” Ebből azonban nem az következik, hogy valójában nincs is zsidókérdés. A zsidók ellen felhozott vádak, az anyagiasság, a tolakodás, a felforgató szellem mind az évezredes gettólét következményei. A gyógyír a szellemi és lelki egybeolvadás a néppel, amelynek a körében élünk „ámbár az etnikai egybeolvadást délibábnak tartom. De ez nem is kívánatos. Mi úgy, amint vagyunk, nagy hasznot hozunk. Azokat a szellemi kincseket, amelyeket felhalmoztunk, azt a szellemi erőt, amelynek birtokában vagyunk.”

Hatvany Lajos az etnikai összeolvadás mellett érvel: ennek feltétele a kitérés; a vallásváltást a milliomos mecénás afféle nagyvilági könnyedséggel, Maximilian Harden nyomán, ahhoz hasonlítja, mint amikor az ember bálba menet frakkot ölt. A székely Benedek Elek ellenben az asszimilációnak az egész életet átszövő akadályaira figyelmeztet: a kis Kohn Móric nem érti, miért mosolyog a történelemtanár, amikor ő felmondja a tankönyvből tanult leckét: „Őseink Árpád vezérlete alatt foglalták el Magyarországot”  „A zsidókérdésnek az a természete – írja Bíró Lajos –, hogy egyebek között csalhatatlanul előbukkan, ha zsidók — akár így, akár úgy, akár itt, akár ott — szerepelnek.”   Még bölcsebben szól erről Lesznai Anna: „A zsidókérdés akkor is létezik, ha a zsidó eredetű ember egyedül ül zárt ajtók mögött szobájában. Nemcsak az egyén és a köz egymáshoz való viszonyában szerepel, végzetes komolyságát az adja meg, hogy a zsidó önmagának is zsidó.” 

Popper Leó undorodva írhatta Lukács Györgynek egy családi nyaralásról, hogy úszunk a zsidó lében. A holocaust után egy ilyen mondatot egy baráti levélben se lehet leírni. A Huszadik Század azonban még minden további nélkül közölhette nyilvánvalóan antiszemita szerzők fejtegetéseit, Bíró Lajos még azt is leírhatta: „Az antiszemitizmust én egyáltalán nem tartom valami szörnyű szerencsétlenségnek. Majdnem annyi a haszna, mint amennyi a kára.” Mindazonáltal viszolyogtató olvasni a meggyőződéses antiszemiták – Concha Győző, Cholnoky László, Túri Béla – fejtegetéseit. A katolikus pap-politikus Túri veti fel, igaz, egyelőre nem megvalósítható javaslatként, hogy a zsidóság, törvényhozási úton, „a közpályák és jelesül az intellektuális foglalkozási körből akárcsak bizonyos hányadban is kizárassék”.  „A zsidó jelleg negativitása abban áll tehát, hogy a genus homonak zsidó speciese Jeruzsálem pusztulása óta Titus alatt nem bírta többé külön államban az emberi nem egyéb specieseinek teljes autarkiáját, a nemzeti létet elérni.” Ezt a jogtudós Concha (ma azt mondanánk rá: politológus) írta, aki hosszú élete nagy részében olyan államban élt, olyan állam belső viszonyait elemezte, amelyben a lakosság fele nem élhetett saját nemzete közösségének „teljes autarkiájában”. 

Akik elutasítják, hogy a folyóirat kérdésére válaszoljanak, elsősorban arra hivatkoznak, hogy Magyarországnak hamarosan a zsidókérdésnél súlyosabb kérdésekkel kell szembenéznie. Ezt fogalmazza meg gnómaszerű rövidséggel Riedl Frigyes: „A magyar zsidóügy tárgyalását éppen most, midőn Magyarország Hamlettel mondhatja: »Lenni vagy nem lenni, ez itt a kérdés« — nem tartom alkalomszerűnek”.  Ady a háború első napjaiban azzal nyugtatta magát, hogy Erdély Romániához csatolását az erdélyi román értelmiség sem tartaná kívánatosnak (Az oláh mumus, Nyugat, 1914. 16. szám). Ignotus ugyancsak a Nyugatban két héttel korábban (1914. 15. szám) arról ír, hogy a nagyhatalmú Ausztria-Magyarországgal szemben „egy magában álló Kis-Magyarország” Szegedtől Kassáig és Kanizsától Nyíregyházáig terjedne. De mindkettőjüknél korábban és élesebben fogalmazta meg látomását az Ausztria-Magyarország jövőjéről írott, 2007-ben angolul és németül megjelent könyvében Seton-Watson, a magyar nemzetiségi politika szenvedélyes bírálója. A skót nemzetiségű brit újságíró úgy véli, Ausztria és Magyarország különválása esetén Ausztria életképes lenne, Magyarország azonban nem. Ha Magyarország magára marad, szomszédai nyomban érvényesítenék területi igényeiket. „Belső harmónia mindaddig nem lehetséges, amíg a nemzet egyik fele a másik fele bekebelezését tekinti legfőbb életfeladatának, amíg az egyik népfaj rendelkezik a politikai és közigazgatási hatalom monopóliumával”.

Ez a megállapítás különösen drámaivá teszi a vita egyik legszenvedélyesebben zsidóellenes hozzászólója, a „tót álláspontot” képviselő Stefanek Antal írását. „Minél előbbre haladtak a magyarosítás terén az iskolák – írja az 1917-ben már Prágában tevékenykedő újságíró és politikus – ma annál agresszívebb és tevékenyebb lett a zsidó politikai téren — és annál mélyebbekké váltak az ellentétek közte és a nép között. Ma a magyarság exponenseinek tekintik őket, a szolgabírák, jegyzők és csendőrség önkéntes segédcsapatának.” „Nincs nálunk Észak-Magyarországon – folytatja fejtegetését Stefanek – magyar miljő, nincsenek magyar városok és falvak, csak elmagyarosodott hivatalnokok, dzsentrik stb. (…) Tény az, hogy mindazok, akik az úri párthoz csatlakoznak — és alapjában ez az elmagyarosodás (…) úgy viselkednek, mint a magyar urak, mindenképen tanúsítani akarják tősgyökeres magyar voltukat — de mindazonáltal az urak lenézik őket. Zsidók voltak és azok maradnak is.” A történelmi Magyarország 54 százaléknyi nem magyar nemzetiségéből egyedül a hatszázaléknyi zsidóság akart magyar lenni, a magyarsághoz asszimilálódni. A válasz erre a numerus clausus volt, a zsidótörvények sora, a holocaust.

Sok hozzászóló – főképp konzervatív, nem zsidó hozzászóló – felveti a galíciai bevándorlás jogszabályi korlátozását. A legélesebben egy baloldali, később kommunista megszólaló, Bölöni György utasítja el az új bevándorlókat. A galíciai zsidóság teljesen konszolidált államban is veszedelmet jelentene, írja Bölöni: „a bevett társadalmi becsületet semmibe vevő falánksággal vetik magukat üzletekre, mintha eddigi társadalmi kitaszítottságukért úgy akarnának bosszút állani, hogy ők is a társadalom törvényén kívül helyezik magukat”. Csakhogy a „huszonötezer gácsországi földönfutók”, ahogy Komoróczi Géza írja, akik 1914–1915 érkeztek Magyarországra, nem bevándorlók voltak, hanem háborús menekültek. Az osztrák-magyar hadsereg 1914. augusztusi támadására az orosz haderő nagy erejű ellentámadással válaszolt, az 1915 januárjától kibontakozó kárpáti csatában a monarchia hadereje 800 ezer embert vesztett. Ebben a helyzetben a front elől menekülő civil lakosság feltartóztatását követelni, a nyelvükön meg a ruházatukon gúnyolódni nemcsak az emberi szolidaritás hiányát mutatja, hanem az állampolgári szolidaritásét is. Hiszen a menekülő zsidók a kettős monarchia állampolgárai voltak. A menekülők bevándorlókká minősítése a Fidesz mai menekültpolitikáját előlegezi. (Másfél évvel később aztán, 2016 augusztusában, magyar állampolgárok, magyarok és szászok, köztük minden bizonnyal sok zsidó is, kényszerültek menekülésre, mintegy kétszázezren, a váratlan román támadás következtében.)

Szombat online, 2017. december
 8 140 karakter

…ÉS SZÁZ ÉVVEL KÉSŐBB

A Szombat körkérdése zsidók és nem zsidók mai együttélésére vonatkozik. Mégis talán nem volt fölösleges visszapillantani a száz évvel ezelőtti vitára. A hajdani kérdések ugyanis ma is kérdések. Ma is vannak, akik megkérdezik, hogy a zsidók kiemelkedő szerepe a világban (tudományban, művészetben, politikában, gazdaságban, de még a sportban is) kiemelkedő képességek (akár genetikusan, akár szociokulturálisan meghatározott képességek) következménye-e? Vagy pedig mint az antiszemiták állítják: a zsidók gátlástalanságának, etikátlan anyagiasságának, egymás ügyeskedő támogatásának az eredménye? Sok liberálisan gondolkodó embernek származásától függetlenül meggyőződése, hogy zsidókérdés nincs, csak antiszemita kérdés van. Ezzel szemben áll Lesznai Anna mély gondolata, hogy a zsidó önmagában is zsidó. Nyomban felvetődik a gondolat: vallás-e csupán a zsidóság? Aki nem hisz abban, hogy Jézus Isten fia, aki meghalt és feltámadott – nem katolikus, nem református. A zsidó ellenben akkor is zsidó, ha semmit sem hisz a zsidó vallás tanításaiból, és semmit sem követ az előírásaiból: ezt nemcsak az antiszemiták gondolják így, hanem a zsidó vallás ismerői is. A zsidó vallás ugyanis ókori vallás, olyan időből származik, amikor a vallás egyet jelentett a törzshöz való tartozással. Ez korlátozza az identitásválasztás szabadságát. Egy marxista mondhatja, hogy marxista voltam, de most már nem vagyok az. Egy katolikus mondhatja, hogy katolikus voltam, de most már ateista vagyok. Ott azonban, ahol az identitásnak vele született alapjai vannak, ott ez a szabadság korlátozott. Aki fekete bőrű nem mondhatja, hogy néger származású, de most már nem néger. Ezért minősítette Alexander Bernát zsidók és magyarok etnikai összeolvadását délibábnak. Pedig ez volt a száz év előtti vita résztvevőinek a legnagyobb problémája. A vitázók jelentős része úgy vélte: zsidó vallású magyar. Ez volt az állam álláspontja is. Csoóri Sándor ezzel szemben amellett érvelt, a holocausttal ez a döntés érvényét vesztette, a magyar-zsidó összeforradás lehetetlenné vált. Kijelentését óriási felzúdulás követte. Pedig egy szovjet kommunista zsidó természetesnek tartotta, hogy a személyi igazolványa nemzetiség rovatába jevrej legyen beírva, hiszen ő szovjet állampolgár, de nem orosz, nem ukrán.

Száz éve a zsidó válaszolók túlnyomó többsége magyar akart lenni, és antiszemitának tekintette azt, aki magyar voltát nem ismerte el. Közben a szlovák Štefánek úgy vélte, egy szlovák környezetben élő zsidónak a szlovák környezetébe kellene integrálódnia. Azzal, hogy magyar akar lenni, az elnyomó magyar állam kiszolgálója lesz, és még nevetséges is. Ma egy zsidó, ellentétben a nagyapjával, csak erőteljes fenntartásokkal mondja magáról, hogy magyar.  Ha külföldön utazom, és megkérdezik, mi vagyok, kényelmességből, az egyszerűség kedvéért azt mondom, magyar, hiszen magyar állampolgár vagyok, és magyar útlevéllel vagy személyivel utazom. Közben azonban magamban azt gondolom, honfitársaim egy része, kétségbe vonná, hogy magyar vagyok-e. Már nyomtatásban is megjelent, hogy hungarofób, azaz magyargyűlölő vagyok.

De azon se lepődnék meg, ha látens antiszemitának neveznének. Voltaképpen már meg is történt. Az egyik cikkemben azt írtam, még Vona sikerének is örülnék, ha a Jobbik előre törése véget vetne Orbán abszolút többségének. Ha a Fidesz arra kényszerülne, hogy minden egyes törvényről alkudozzon vagy a Jobbikkal, vagy a baloldallal. A kommentekben nyomban áruló lettem, aki lepaktálna akár a nácikkal. Pedig ma is azt gondolom, semmi fontosabb, mint hogy vége legyen az orbáni egypártrendszernek.

De a bajaim a zsidó politikai magatartással jóval korábban elkezdődtek. Az 1980-as évek közepén, amikor mint a demokratikus ellenzék tagja, a szamizdat Beszélő egyik szerkesztője Soros ösztöndíjával Amerikában voltam, gyakran találkoztam jobboldali magyar emigráns szervezetek tagjaival. Ezek nemigen csináltak titkot abból, hogy úgy vélik, mi, a hazai ellenzék tagjai, biztosan Kádárék propagandistái, az ÁVO ügynökei vagyunk. Ha nem azok volnánk, nem utazgatnánk Amerikában, hanem börtönben ülnénk. Ezek a derék amerikai antikommunisták persze nem tudták, hogy a hozzánk legközelebb álló elvbarátaink, a Moszkvai Helsinki Csoport létrehozói, már mind szibériai kényszermunka-táborokban vágják a fát, és mi sem tudhatjuk, mikor fordul úgy a politika, hogy egyik napról a másikra börtönbe kerülünk. Mégis jobban bántott, amikor Magyarországról elszármazott zsidókkal találkoztam, akik az orrom alá dörgölték, ha netán győznénk, ami persze kizárt dolog, ha az oroszok tényleg kivonulnak Magyarországról, akkor megint a nyilasok kerülnek hatalomra. Ezt olyan emberek mondták, akik az oroszok meg a kommunisták elől menekültek el 1947-ben vagy 1956-ban. Efféle véleménnyel aztán bőven találkoztam Budapesten is. Akadt egy (zsidó) orvos ismerősöm, klinikai állása mellett munkásőr volt. 1988-ban az SZDSZ megalakulásakor a szemembe nevetett. „Csináljátok csak – mondta derűsen –, csináljátok nyugodtan. Az a lényeg, hogy a stukker a mi kezünkben van.” 1992. szeptember 24-én aztán a Demokratikus Charta felhívására együtt tüntettünk a demokrácia védelmében ezzel a kevéssé előrelátó volt munkásőrrel.

Izrael politikája talán kétszer jutott nagyobb szerephez a magyar közvélemény formálásában: a hatnapos háború idején és napjainkban. 1967-ben a magyar közvélemény úgy érezte, ezen a hat júniusi napon a hatalmas Szovjetunió kapott óriási pofont a kis Izraeltől. A rokonszenv hullámai öntötték el az országot, mintha János vitéz terítette volna le az óriások királyát. Könyvkiadóban dolgoztam akkor, hetenként kaptam könyveket, leveleket az egyik könyvterjesztő vállalattól, egy csinos, tizennyolc éves kézbesítő lány hozta őket. A háború utolsó előtti napján, megkérdezte, mit gondolok az izraeli eseményekről. Valamilyen rokonszenvet sejtető morgást hallattam. Lehalkította a hangját, közelebb lépett, és mint aki valami nagy titkot hoz szóba, megkérdezte: „És azt tudod, hogy ott csupa zsidók élnek?”

Napjainkban az izraeli belpolitika jelenléte Magyarországon magasabb szintre emelkedett. Júliusban Benjámin Netanjáhú, Izrael jobboldali miniszterelnöke járt Magyarországon, hogy találkozzon Magyarország jobboldali miniszterelnökével. Netanjáhú látogatása kölcsönösen előnyös volt a két miniszterelnök számára. Orbánt kiszabadította az antiszemitizmus vádja alól, holott a magyar kormány a Der Stürmer stílusát idéző antiszemita kampányt folytat Soros György ellen. Netanjáhú pedig annak örülhetett, hogy vendégül látja az Európai Unió egy országának vezetője, miközben az unió egyre élesebben bírálja Izrael kormányának a politikáját. (Legutóbb éppen a Szombat szeptemberi számában jelent meg erről Gadó János cikke.) A jobboldal vonaglott a boldogságtól, hogy Netanjáhú és Orbán együtt ment el a Dohány utcai zsinagógába, a baloldalon pedig fokozta a zavart, hogy a magyar társadalom kettészakítottsága már a budapesti zsidóságot is megosztja. Mindezt pedig átszövi az álszentség. Miközben a magyar állam rendőrei a déli határon a menekülők gyötrésével küzdenek a terrorveszély ellen, Budapesten a Belváros nevezetes épületei, elegáns üzletei sorra arab tulajdonba kerülnek. Vajon tudja az olvasó, hogy hívják ma Petőfi Pilvax kávéházát? Így: Sham Restaurant & Shisha Bar.

A Magyarországon élő zsidók mai létszámát illetően különféle adatok vannak forgalomban. A Barankovics Alapítvány több számítást figyelembe vevő, az interneten megtalálható becslése szerint ma százezer ember él Magyarországon, akiknek nagyszülei között voltak zsidók. 60 százalékuk 65 éven felüli, ugyancsak 60 százalékuk származik vegyes házasságból. Személyes – tehát nyilvánvalóan véletlenszerű – benyomásaim szerint a részben zsidó származásúak nagy része zsidóként azonosítja magát. Az „összeforradás” kérdése idejét múlttá válik. mert a zsidók létszáma gyors ütemben csökkenni fog. Nem csak az elöregedés, hanem talán még jelentősebb mértékben az elvándorlás miatt. A Fidesz rendszerében a magyarság, méghozzá a keresztény magyarság hangoztatása az érvényesülésnek olyan feltétele amilyen a Kádár-rendszerben párttagság volt. Ezt jó ízlésű ember nem vállalja, ahogy a párttagságot sem vállalta 1956 vagy éppen 1968 után. Semmi sincs, ami fiatal zsidókat, fél- és negyedzsidókat Magyarországon tartana. A zsidóság létezése Magyarországon belátható időn belül meg fog szűnni.

Persze tudjuk, a zsidókérdés létezésének nem feltétele, hogy az adott országban éljenek zsidók. A Központi Statisztikai Hivatal demográfiai mutatókon alapuló számításai szerint Magyarország lakossága 2060-ra nyolc millió alá csökken. Nem illik szóba hozni, de köztudott, hogy e lélekszámon belül a cigány lakosság arányszáma jelentősen emelkedni fog. Minthogy az oktatási rendszer elszántan akadályozza a cigányok integrációját, valószínű, hogy a lakosságnak mintegy negyede nem fog a munkaerőpiacon hasznosítható tudással rendelkezni. 2014-ben 528 ezer magyar állampolgár élt tartósan külföldön. Az országlakosok képzettségének általános csökkenése az elvándorlást is felgyorsítja. Egy új Trianon felé haladva nem országrészek fognak letörni Magyarország térképéről, hanem a magyarul beszélő lakosság tűnik el. Akkor pedig biztosan vége lesz a zsidókérdésről folyó magyarországi vitának.     

Szombat, 2017. december
9 214 karakter