Kőszeg Ferenc honlapja

Igazságszolgáltatás volt-e a háborús bűnösök felelősségre vonása a második világháború után, vagy a győztesek ítélkezése, netán a zsidók bosszúja? Szakály Sándor a népbíráskodást „a magyar igazságszolgáltatás egyik legszégyenletesebb korszakának” nevezi. A cikk ezzel a nézettel vitázik, anélkül, hogy figyelmen kívül hagyná: a népbíráskodásban az igazságszolgáltatás mellett szerepet kapott a politikai cél is, a kommunista hatalomátvétel elősegítése. A cikk személy szerint védelmébe veszi Bojta Bélát, a Népbíróságok Országos Tanácsa harmadik elnökét, akit menesztése után, 1950-ben minden jogászi tevékenységtől eltiltottak.

Népbíráskodás, elévülés – Bojta Béla

Gondolatok Szakály Sándor cikke kapcsán

„…nem azok a háborús bűnösök, akiket 1945 után annak mondtak ki a magyar igazságszolgáltatás egyik legszégyenletesebb korszakának népbíróságai, hanem azok, akik valóban azok voltak” – állítja Bűnösökről, sírokról – s a tényekről című cikkében Szakály Sándor történész (Népszabadság, 2010. január 10.). S hozzáteszi: „Megnevezésük kötelességünk.” Ő azonban egyetlen háborús bűnöst sem nevez meg.

Azért voltak háborús bűnösök?

Cikkében kizárólag olyan, az Új köztemető 298-as parcellájában eltemetett, népbírósági ítélet alapján kivégzett személyeket említ, akiknek bűnössége – a történész véleménye szerint – kétséges. Közéjük tartozik Szokolits Ferenc, a bori munkatáborba vezényelt 801-es munkaszolgálatos század keretének tagja. Csapody Tamás cikke szerint (Népszabadság, 2008. június 4.) Szokolits a népbírósági eljárás során elismerte, hogy a sorból kidőlt embereket „addig rugdostuk, amíg vissza nem álltak a sorba. (…) A muszosoktól órát és pénzt vettem el azzal a szándékkal, hogy ennivalót viszek nekik. Azonban verésen kívül nem kaptak semmit. (…) akiket a németek nem lőttek agyon és menekülni próbáltak, azokat lőttük agyon”. Szakály arra hivatkozik, hogy a rendőrségi kihallgatás során tett vallomását a vádlott a bíróság előtt visszavonta, mert azt kínzással kényszerítették ki belőle. Ez természetesen lehetséges. De Szakály Sándor nyilván jól tudja, ma is mindennapos, hogy a vádlott a bíróság előtt visszavonja a rendőrségi kihallgatás során tett vallomását. Ebből azonban semmi sem következik, a bírónak kell mérlegelnie, hogy – elsősorban a tárgyi bizonyítékok és a tanúk vallomása alapján – milyen tényállást tekint bizonyítottnak. Szokolits esetében a másodfokú eljárásban újabb hat, részben a vádlott által megnevezett tanút hallgattak ki, köztük a vádlott kerettársát, Tálas Andrást. Az utóbbit Radnóti Miklós gyilkosaként szokták emlegetni. Szakály ezt is kétségbe vonja, méghozzá arra hivatkozva, hogy a Tálas elleni népbírósági eljárásban nincs szó az abdai gyilkosságról. Csapodyt a történész hozzá nem értőnek minősíti, holott Radnóti halálának körülményeit és abban Tálas szerepét az előbbi az állambiztonsági szervezet 1970 és 1975 között lezajlott bizalmas nyomozásának alapján ismerteti (Népszabadság, 2009. április 25.) Az ügy groteszkségéhez tartozik, hogy a magát mérsékelt jobboldalinak minősítő gondola.hu internetes portálon Nyíri János Csapody cikkét az egekbe dicséri. No, nem azért, mert annyira egyetért a magyar katonák által elkövetett háborús bűncselekmények feltárásával, hanem mert a cikkből kiderül, hogy a Radnótit és 21 munkaszolgálatos társát meggyilkoló öt katona közül kettő a vizsgálat idején az MSZMP tagja volt. A vizsgálatról szóló jelentést a „miniszterhelyettes elvtárs” kapta meg, azaz minden bizonnyal Harangozó Szilveszter, a BM III-as Főcsoportfőnökség vezetője. Az is valószínű, hogy a tábornok az eredményről beszámolt Aczél Györgynek. A felfedezésből mégsem lett ügy, holott a háborús bűncselekmények üldözése kötelessége lett volna az igazságszolgáltatásnak. Aligha azért, mert – mint a gondola.hu véli – két potenciális vádlott párttag volt, hiszen a látványosan megrendezett zuglói nyilasper vádlottjai között is volt párttag. Inkább azért, mert a nyilasperrel a szocialista igazságszolgáltatás már megmutatta, rendületlenül ragaszkodik a háborús bűncselekmények elévülhetetlenségének elvéhez. Akkor meg már minek újabb perekkel megzavarni a közmegegyezést?

Szakály Sándor azt állítja, hogy a 298-as parcella nem Nemzeti Pantheon. Lehet, hogy hivatalosan nem az, a látogatónak azonban egy székelykapun kell áthaladnia, amelyen pontosan ez felirat olvasható (lásd Stop, 2009. december 17.). Amikor a parcella körüli botrány kipattant, Boross Péter, a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság elnöke egy öttagú történészbizottságot kért fel, vizsgálják meg, vajon az ott eltemetettek közül mindenki méltó-e arra, hogy a neve szerepeljen „A hazáért haltak vértanúhalált” feliratú márványtáblákon. A bizottság, amelynek Szakály Sándor is a tagja volt, megállapította, hogy a megnevezettek 40 százaléka nem méltó erre, s azt javasolták, egyáltalán ne legyen neveket felsoroló tábla. Boross Péter azonban nem fogadta el ezt a javaslatot. A három táblát kettőre cserélték ki: az új táblákon 51 névvel kevesebb szerepel, mint a régieken. A bizottság jelentését azonban nem hozták nyilvánosságra. Ezzel vág egybe Szakály rejtelmes álláspontja, miszerint a bűnösök megnevezése kötelességünk, de nem tesszük. De vajon kik ezek a bűnösök, ha azok, akiket a népbíróság bűnösöknek nyilvánított, nem azok. A népbíróság ítélte halálra Szálasit, Imrédyt, Sztójayt (na, jó, Bárdossyt felejtsük ki) Endre Lászlót, Bakyt – ha ők nem háborús bűnösök, akkor Szakály vajon kit tart annak?   

Bibó intelmei

A népbíráskodást nemcsak azok bírálták, akik a vádlottak oldalán álltak, hanem demokraták is. Bibó István már 1945-ben, A magyar demokrácia válsága című cikkében felhívta a figyelmet a népbíráskodás (sőt valójában az egész későbbi úgynevezett szocialista bíráskodás) szervi hibájára. Arra, hogy az eljárásokban összekeveredik a büntetőjogi cél, a bűnösök megbüntetése és a politikai cél, a „reakció elleni harc”, tágabb értelemben az új társadalmi rend létrehozásának elősegítése a büntetőjog eszközeivel. Később, a népbíráskodás több éves tapasztalatainak birtokában ahhoz a kényes kérdéshez szólt hozzá, hogy a „népbíráskodás a zsidók bíráskodása” (Zsidókérdés Magyarországon 1944 után, 1948.).  Keserű kíméletlenséggel írta le, hogy a zsidóság „elégtételi és jóvátételi” igénye „elborította a számonkérés egész legális és jogászi apparátusát”, és arra a meglepőnek tetsző következtetésre jutott, „hogy szinte kár, hogy a rendezett és szabályozott számon kérő eljárást nem előzte meg az elégtétel-keresésnek valamilyen robbanásszerű és fejetlen módja”. Álláspontja egybevágott azzal a korábban kifejtett nézetével, amely szerint a demokrácia létrejöttét meg kell előznie „az emberi méltóság forradalmának”: ennek során esetleg királyok feje hullott le, „de mindenesetre lehullott az aranykorona a királyok és királyi szolgák fejéről”; 1945 félforradalma során ez nem, vagy csak részben történt meg. Talán tényleg jobb lett volna, ha a munkaszolgálatból megszabadult zsidó férfiak, akik hazaérve tudták meg, hogy a családjukat időközben Auschwitzba hurcolták, csapatokba tömörülve maguk vesznek elégtételt a „testi fegyelmezésükkel és erkölcsi nevelésükkel” (idézet a zsidó munkaszolgálatot létrehozó 1942. évi XIV. évi törvénycikkből) megbízott brutális és egyúttal korrupt rabtartóikon. Ehelyett a kényelmesebb, a „jogszerű” megoldást választották: a politikai rendőrséghez csatlakozva, a kihallgató helyiségek hatalom védte bensőségében, vonták felelősségre kínzóikat, hogy utánuk nyomban demokratákat, cionistákat, szocialistákat vallassanak. Bibó az elhallgattatása előtti utolsó pillanatban elképesztően radikális következtetésig jut el – egy pillanatig sem hagyva kétsége afelől, hogy nem a joggal felelősségre vontak oldalán áll. Alapelvként, állítja, „egyenesen és nyugodtan” azt kell kimondani, „hogy a zsidóüldözések számonkérésére (Bibó kiemelése) vonatkozó különleges bíráskodásban az ügyek bíráiként – akár kezdeti, akár végső fokon – zsidók és zsidótörvények által érintett emberek egyáltalán ne vegyenek részt”.  Kézenfekvő persze a kérdés, vajon Nelson Mandela mit szólt volna hozzá, ha valaki azt javasolja, az apartheid-rezsim bűneinek kivizsgálásában feketék ne vegyenek részt.

És az is kérdés, vajon voltak-e kellő számban olyan morálisan független (azaz nem a saját foltos múltjukat takargatni szándékozó) nem zsidó bírók, akik a felelősségre vonás munkáját elvégezték volna. Mert az a középosztály, amelyből a hazai jogásztársadalom verbuválódott, azt, ami a zsidósággal történt, legfeljebb túlkapásnak, német kényszernek, proli-nyilas őrjöngésnek tekintette, a magyar társadalom felelősségét (mint ugyancsak Bibó mutat rá) nem ismerte el.

Miért pont Bojta?

Valószínűleg Bojta Béla is így látta. Amikor a munkaszolgálatból, pontosabban a büntetőszázadból illetve a rendőri őrizetből megszökve hazatért Szegedre, családjának hűlt helyét találta. Mai, főképp a jobboldalon divatos kifejezéssel élve, nem akarta, hogy Magyarország következmények nélküli ország legyen. Meggyőződése volt, hogy ami Magyarországon történt, az nem maradhat a tettekhez mért megtorlás nélkül. Ezért lett a debreceni Ideiglenes Nemzeti Kormány miniszterelnökségi államtitkáraként a népbírósági szervezet egyik létrehozója. Egyébként már a háború előtt országos hírű védőügyvéd volt. A hírnevét nem azzal szerezte, hogy baloldaliakat védett. Hanem azzal, hogy érvelése alapján felmentettek egy mozigépészt, akit azzal vádoltak, hogy feldarabolta, és a mozi kazánjában elégette a szeretőjét. Bojta – vagy tegyük oda, jó nyilas szokás szerint a neve mellé zárójelben az „igazi” nevét is – tehát Bojta (Burger) Béla (Ernő) bebizonyította, hogy a vád bizonyítékai nem elégségesek a bűnösség kimondásához.

Érdekes, hogy Szakály Sándor kizárólag Bojta Bélát említi a Népbíróságok Országos Tanácsa (NOT) vezetőjeként. Pedig Bojta csak 1948 szeptemberétől 1950-ig volt, harmadikként a NOT elnöke. Elődje Major Ákos volt, korábban, 1933-tól a Magyar Királyi Honvédség hadbírója, majd a hivatalosan nem is létező budapesti Néptörvényszék elnöke; a Bárdossy-per bírájaként jogi tudatlanságával a jogtudó vádlottal szemben annyira nevetségessé tette magát, hogy Rákosi személyesen teremtette le, 1957-ben pedig védőként védence ítéletének súlyosítását kérte.  „A népbíráskodás malter volt a politikai építés téglái között” – írta öregkori visszaemlékezésében. Nem is beszélve olyan „keresztény” bírókról, mint Jankó Péter, aki Szálasi és Endre László után Donáth Györgyöt (a Magyar Közösség pere), majd pedig Rajk Lászlót ítélte halálra.

Saját elbeszélése szerint Bojtát egy éjszaka ávósok verték fel a lakásán. Nem azon lepődött meg, hogy magyarázat nélkül elhurcolták az otthonából, hanem azon, hogy Péter Gábor baráti szívélyességgel fogadta: a kezébe nyomott egy vádiratot, és közölte, ő fogja tárgyalni az ügyet. Bojta átnézte az aktát, látta, hogy a vádak mögött nincsenek bizonyítékok, kijelentette, nem vállalja. „Ha akkor elvállalom – mondta 1957-ben, még akkor is titkolva, milyen ügyről volt szó –, valószínűleg én lettem volna a bíró a Mindszenty- és a Rajk-perben is”. A NOT megszűnése után a Legfelsőbb Bíróság bírója lett, ebből az akkor már Jankó Péter vezette testületből bocsátották el néhány hónappal később. Minden jogi munkától eltiltották, segédmunkás, majd üzemi tisztviselő lett. Az ügyvédi pályára csak 1956-ban kerülhetett vissza. 1958-tól tagja lett a bizottságnak, amely arról döntött, megmaradhat-e a vizsgálat alá vont ügyvéd az ügyvédi pályán. Ez a korszak aligha volt pályájának elismerésre méltó fejezete. Viszont 1957 őszétől politikai ügyekben is védhetett. Földes Gábor ügyében, akit még az akkori törvények szerint is ártatlanul ítéltek halálra, törvényességi óvást nyújtott be; a fiatal rendező kivégzését személyes tragédiaként élte át.

Mérleg

Nemzetközi összehasonlításban a háborút követő megtorlás Magyarországon súlyos visszásságai ellenére viszonylag mértéktartó volt. Belgiumban 3000, Franciaországban 4000 kollaboráns öltek meg, Olaszországban partizánbíróságok ítélték halálra a Mussolini-rendszer funkcionáriusait. Bajorországban 1,2 millió nácitlanító eljárást folytattak le, a nürnbergi perekben 658 vádlottat ítéltek halálra. Lengyelországban 1005 kivégzést hajtottak végre. Bulgáriában a bíráskodást a monarchia politikai elitjének a kiirtására használták fel: 2050 halálos ítéletet hajtottak végre. (Az adatokat lásd www.hdke.hu) Jugoszláviában a megtorlás, amelynek 35 000 magyar áldozata volt, kimeríti a népirtás fogalmát. Magyarországon a népbíráskodás keretében mintegy ötvenezer személy ügyét vizsgálták, 189 halálos ítéletet hajtottak végre. Fellebbviteli eljárásban a NOT 2442 elítélt ítéletét súlyosította, 4992-ét enyhítette.

A népbíráskodás értékelése során nem mellőzhető a tény, hogy Magyarország háborús szerepének megítélése a nemzetközi közvéleményben különösen rossz volt. Nem csupán azért, mert Magyarország volt – a megszokott publicisztikai fordulattal élve – „Hitler utolsó csatlósa”, hanem elsősorban a magyarországi holocaust miatt. Példa nélküli, hogy 1944 nyarán, amikor már nyilvánvaló volt, hogy a németek elvesztik a háborút, a magyar hatóságok néhány hét alatt majdnem fél millió embert gyűjtöttek össze, és adtak át a határon az SS-nek. Ennek a lehetőségében a németek, Eichmann és társai sem hittek. Kádár Gábor és Vági Gábor kutatásai tették közismertté az adatot, hogy a totális deportálás lehetőségéről Endre László győzte meg Eichmannt. A németeknek, állította Endre, csak a szállítási és a fogadókapacitásról kell gondoskodniuk. Egyébként a magyar közigazgatás békebeli módon működik, társadalmi ellenállástól pedig nem kell tartani. Ezt a negatív Magyarország-képet csak az 1956-os forradalom, majd pedig a kádári gulyásszocializmus mítosza változtatta meg, de az elmúlt évek szélsőjobboldali utcai kraváljai nyomán a kép ismét negatív irányba billent.

A háborút követő években a népbíráskodást Magyarországon a társadalom jelentős része „a zsidók bosszújának, kommunista terrorhadjáratnak” tekintette, Németországban a nürnbergi ítélkezés a győztesek bíráskodásának számított. Magyarországon a szólásszabadság helyreálltával a régi vélemény újult erővel, sőt az egykorinál agresszívabb módon támadt fel, erről tanúskodik szemérmeskedő módon Szakály Sándor cikke. Németországban ellenben a szövetségesek által lefolytatott pereket az 1950-es évek végétől belső indíttatású perek követték: a büntetőjog szigorú szabályai alapján folytatták le az eljárásokat többek közt az auschwitzi tábor SS őrei ellen. Az első Auschwitz-perben hat vádlottat ítéltek a legsúlyosabb büntetésre: életfogytiglani szabadságvesztésre. A perindítás legismertebb kezdeményezője Fritz Bauer hesseni főállamügyész volt, egykor zsidóként maga is koncentrációs tábor foglya. A komolyan vehető német sajtóban azonban aligha jelent meg olyan írás, amely a főállamügyészt a származása miatt kizárta volna a vád képviseletéből. Bár személyes benyomásaim alapján kétségeim vannak, hogy az a bizonyos „gyürkőzés a múlttal” (Bewältigung der Vergangenheit) valóban olyan mélyen áthatja-e a német társadalmat, a 60-as évek diáknemzedéke számára a perek üzenete egybevágott azzal a törekvésükkel, hogy szembenézzenek az apáik nemzedéke bűneivel. Ilyen törekvés Magyarországon nem volt. Nálunk az önbírálat – Kölcsey ide, Ady oda – megmaradt afféle zsidó, liberális és nemzetellenes ügynek.

Politikai kockázat, erkölcsi buktató

Azt azonban tudomásul kell venni, hogy a náci múlttal való szembenézés számonkérését ugyancsak nehézzé teszi a kommunista múlttal való szembenézés elmaradása. Úgy vélem, a Sólyom-féle Alkotmánybíróság politikailag motivált döntést hozott, amikor az igazságtételi törvény elbírálásakor alkotmányellenesnek minősítette az elévülési szabályok utólagos megváltoztatását. Az elévülésnek a gyakorlati megfontolásokon (a tanúk időközben meghaltak, vagy már nem emlékeznek a régmúlt eseményekre) túl kétféle kézenfekvő indokolása lehet. Az egyik, hogy az idő enyhíti a bűncselekmény okozta kárt vagy fájdalmat – de persze vannak cselekmények – ilyen lehet a genocidium, de a gyermekgyilkosság is, amelyeknek a fájdalma sosem enyhül, így ezeket erkölcsi érzékünk joggal tekinti soha el nem évülő bűncselekményeknek. A másik, hogy a büntetőjog mintegy megjutalmazza azt az elkövetőt, aki úgy követte el a cselekményét, hogy hosszú ideig nem sikerült felfedni a kilétét, vagy sikeresen rejtőzött el az igazságszolgáltatás elől. Itt azonban nem erről volt szó. A Zétényi-Takács-féle törvényjavaslatnak az országgyűlés által elfogadott változata olyan bűncselekményekről szólt, amelyek az elkövetés pillanatában is bűncselekmények voltak. Az elkövetők személye sem volt ismeretlen. Csakhogy a politikai rendszer, amely papíron tiltotta e cselekmények elkövetését, megvédte az elkövetőket a felelősségre vonástól. Az elévülés nyugvásának tipikus esete ez, a büntethetőség feléledése nem okozott volna alkotmányos sérelmet. Magam azt vártam, hogy az Alkotmánybíróság kiveszi a hazaárulást az újból büntethetővé váló cselekmények közül, hiszen a hazaárulás politikafüggő cselekmény, de lehetővé teszi az emberölés és a halált okozó súlyos testi sértés megbüntetését a hatályos elévülési időn túl is, ha a felelősségre vonás a hatalom védelmében maradt el. Ennek persze meglett volna a politikai kockázata, Csurka István parlamenti felszólalásában kifejtette, az igazságtételtől azt várja, hogy (az át nem állt) kádárista káderek kiszorulnak a közéletből. (Vagyis ugyanazt várta el, amit a kommunista párt 1945-ben a népbíráskodástól.) De ennél a politikai kockázatnál sokkal súlyosabbnak bizonyult a morális buktató: nem kívánhatjuk tiszta lelkiismerettel a háborús bűnösök megbüntetését, ha ellenezzük a gyanúsítottakat agyonverő ávósok megbüntetését, vagy azoknak az ügyészeknek, bíróknak a felelősségre vonását, akik olyan cselekményekért kértek vagy szabtak ki halálbüntetést, amelyekről tudták, hogy a vádlott nem követte el őket.

„Mátyás Miklós egy rohadt gyilkos. Egy mocskos, szemét gazember” – írta Bayer Zsolt a Magyar Hírlap január 6-iki számában. Bármennyire viszolyog az ember Bayer Zsolt fröcsögő irályától valamint hivalkodó zsidózásától, Mátyás Miklós megítélésében nem áll távol az igazságtól. Mátyás katonai bíróként a forradalmat követő megtorlás során 15 vádlottat ítélt halálra. Lehet, hogy 14 esetben az akkori törvényeknek megfelelően járt el. Ha így van, akkor bírói tevékenysége gyűlöletes, de ő maga a gyilkos nevezetet nem érdemli meg. Kristóf László csendőrnyomozót ellenben Ságvári Endre meggyilkolása miatt ítélte halálra. Holott a tényállásból egyértelműen kiderül, hogy Ságvári revolverével súlyosan megsebesítette Kristóf Lászlót, a csendőrnyomozó a földön feküdt a cukrászda helyiségében, Ságvárit pedig az utcán lőtte le Palotás Ferenc és Cselényi Antal. Vagyis Kristóf Attila halálos ítélete Justizmord, magyarán jogi aktusnak álcázott gyilkosság volt. Ugyanezt követte el Ledényi Ferenc, aki másodfokon helyben hagyta Kristóf halálos ítéletét, továbbá halálra ítélte Palotás Ferencet is. (Cselényi a háború után külföldre menekült.)

Kristóf Lászlót azzal is vádolták, hogy csendőrnyomozóként részt vett kommunista gyanúsítottak megkínzásában. Ez azonban a halálos ítéletet nem alapozza meg. Ha minden rendőrt felakasztottak volna, aki az elmúlt évtizedekben fizikai kényszerrel próbált vallomást kicsikarni a gyanúsítottból, kevés fa maradt volna üresen a székesfővárosban.

Egyébként, ami a 298-as parcellát illeti, az oda temetett halottakat nem kéne bolygatni. De persze mártíroknak se kellene nevezni őket.  

Népszabadság, 2010. január 27.
19 151 karakter