Kőszeg Ferenc honlapja

A 2009. július 12-én megtartott küldöttgyűlésén az SZDSZ új elnököt választott. A párt alapító tagjai, köztük számos országgyűlési képviselő, sorra kiléptek a pártból, a parlamenti képviselőcsoportban azonban benne maradtak, és szavazatukkal életben tartották a kormányt, amely elvesztette a parlamenti többség bizalmát. A választók megbüntették a szabaddemokratákat: a következő évi választáson nem kerültek be a parlamentbe.

Az SZDSZ hercegei

„Hegel megjegyzi valahol, hogy minden nagy világtörténelmi tény és személy úgyszólván kétszer kerül színre. Elfeledte hozzáfűzni: egyszer, mint tragédia, másszor, mint bohózat." Hajdanán, amikor marcipándíszként minden írásba illett beletűzni egy Marx- vagy Lenin-idézetet, ez a bon mot a Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája című műből a meglehetősen elcsépelt Marx-citátumok közé tartozott. Mára azonban, amikor egy újszülöttnek a Marx névről legfeljebb a Marx and Spencer jut az eszébe, talán ismét le lehet írni a feledésbe merülő szöveget. Különösen, ha maga a helyzet kiált az idézet után.

Lemondás, másodszor

Az idősebbek még emlékeznek arra a szép pillanatra, amikor Fodor Gábor, miután elvesztette az Orbán Viktorral vívott csatáját, kilépett a Fideszből, és egyúttal lemondott a képviselői mandátumáról. Magyar Bálint ekkor nevezte Fodort a politikai erkölcs hercegének. Az SZDSZ akkor még nagy, sőt ígéretes párt volt, így a politikusi metaforát nem fogadta akkora röhögőkórus, mint Kóka pannon pumáját. Pedig nem volt nehéz átlátni, hogy a fennkölt lemondás csak előjátéka a nagy belépőnek. Magyar Bálint az SZDSZ Országos Tanácsa (OT) ülésén diadalmasan bejelentette, hogy a népszerű új tag a választáson a párt országos listájának a második helyére kerül. Néhány alapszabály-molynak eszébe jutott ugyan, hogy ezt a döntést az OT-nak kellett volna meghoznia, hisz épp az előző ülésen folyt késhegyig menő csata a befutó helyekért. Némelyeknek az is eszébe jutott, vajon bölcs dolog-e ennyire nagyoskodni egy szövetséges párt elhappolt frontemberével. De a halleluja, hogy egy valóságos herceg került a listára, elnyelte a morgolódók nyammogását. Mostani, második lemondásának kisebb a füstje, de nagyobb a tétje: korántsem biztos, sőt inkább kevéssé valószínű, hogy ebből a lemondásból van még visszaút a politikába. Persze politikai jövője akkor sem lett volna reményteljesebb, ha megmarad pártelnöknek és/vagy képviselőnek. 

Sorskérdések

Micsoda drámai percek voltak, amikor 1991 novemberében Tölgyessy Péter elnökké választása után az addigi ügyvivők, a párt nagyjai sorra elhárították a jelölést a megválasztandó testületbe. A küldöttek, akik az előbb még lelkesen ünnepelték az új elnököt, leforrázva hallgatták a kattogó nem-eket, és csalódottan vették tudomásul, milyen szerény, színtelen társaság veszi körül Tölgyessyt.  Pedig mindenki tudhatta volna, hogy ez fog következni, amikor Pető Iván előterjesztette a javaslatot, hogy az elnök megválasztása – megfordítva a korábbi gyakorlatot – előzze meg az ügyvivők megválasztását. Mindenki tudhatta volna, mégsem hitte el senki, hogy a párt vezetői nyomban háborút indítanak a többségi akarattal megválasztott új elnök ellen. Most részben ugyanazok, akik tizennyolc éve zsinórban kiabálták be a nem-et, ugyanúgy gleichschaltolva (felzárkózva) kiáltják, hogy kilépnek a pártból. Pedig már senki sem tudta, hogy még a tagjai.

Elnökké választása előtt Tölgyessynek volt egy híressé-hírhedtté vált (szerencsétlen) kijelentése: az SZDSZ-nek – mondta a Népszabadságnak 1991. október 4-én – patriótább párttá kell válnia, és szót kell értenie az egyházakkal. Ennél nagyobb szívességet nem is tehetett volna ellenfeleinek, akik addig nemigen találtak fogást rajta, nem tudták az SZDSZ belső közvéleménye és a szélesebb közvélemény előtt meggyőző módon igazolni, miért lenne katasztrófa Tölgyessy elnökké választása. Tölgyessy szerint tehát az SZDSZ nem elég patrióta és egyházellenes. De hiszen ezek az SZDSZ acsargó ellenségeinek a vádjai. Tölgyessy velük ért egyet? A hazafiatlanság jó százhúsz éve az antiszemitizmus kódszava. Innen aztán szabadon szárnyalhat a képzelet... Egy évvel később aztán Pető Iván kijelentette (Beszélő, 1992. november 14.), aggodalmai nem igazolódtak, sem az egyházakkal való viszonyban, sem a patriotizmus dolgában nem lát érdemi különbséget az SZDSZ korábbi politikája és Tölgyessyé között. De akkor már mindegy volt, Tölgyessyvel elbántak.   

Első elnöki beszédében Retkes Attila kibontotta Tölgyessy fél mondatát. Csakhogy egy parlamenti párt vonatkozásában a patriotizmus kontra nemzetietlenség kérdése minél inkább kibontják, annál értelmetlenebb lesz. Az SZDSZ nem foglalkozott kellő súllyal a magyarság sorskérdéseivel. Ez a sorskérdések szó (eredetiben: Schicksalsfragen) nagyon jól mutat egy Németh László kötet borítóján, de jó lenne tudni, egy politikai programban vajon mit is jelent. Eörsi István, egy jobboldali tévébeszélgetés vendégeként, azt mondta, nehezen tud súlyosabb magyar sorskérdést elgondolni, mint ötszázezer magyar állampolgár meggyilkolását 1944-ben. A mai Magyarországon aligha van vészterhesebb sorskérdés, mint a cigány kisebbséggel szemben gyakorolt reálisan létező apartheid. Az az SZDSZ hazafiatlansága, hogy nem vett részt olyan reklámakciókban, mint a korona ide-oda hurcibálása Esztergomba és vissza? Vagy, hogy ellenezte Orbán Viktor törekvését, hogy a belpolitikai konfliktusokat fideszes pártérdekből exportálja Erdélybe? Nemzeti szövegeléssel a jobboldalt Retkes Attila nem fogja se megnyerni, se kiengesztelni. – „Az álpártocska olyan, mint az új elnöke. Retkes” – kommentálta az elnöki beszédet a Magyar Hírlapban egy Dippold Pál nevű élőlény. Ugyanő bértollnok álíróknak nevezte Kertészt, Nádast, Esterházyt. Kölcseyt, Adyt miért hagyta ki a sorból? Az előbbi azt írta, a magyarság megérdemli, hogy eltűnjön a négy folyam partjáról. Az utóbbi pedig azt, hogy „Nekünk Mohács kell”.

Szakrális tilalom

De akkor mi a baj Harasztiék kilépésével? Két baj is van vele. Ha a kilépést az erkölcsi felháborodás motiválta, miért éppen most jött el az ideje? Hiszen az ok megvolt rá akár a Tocsik-ügy idején. (Rajk László le is mondott a képviselői mandátumáról; 98-ban aztán mégis képviselő akart lenni, de akkor Kuncze eltanácsolta). Vagy amikor az SZDSZ – Kis János intése ellenére – nem ragaszkodott Medgyessy Péter lemondásához, holott kiderült, a miniszterelnök eltagadta választói elől állambiztonsági múltját. Vagy amikor 2006 őszén SZDSZ-vezetők védelmükbe vették a rendőri brutalitást, visszamenőleg hiteltelenítve ezzel a párt emberi jogi elkötelezettségét. Amikor Kuncze nyeglén gúnyolódott Révész Máriusz sérülésein, és akkor sem kért tőle bocsánatot, amikor a képviselőt bántalmazó rendőrök ellen megkezdődött a büntetőeljárás. Pedig ezt népszerű rádióriporterként („öt személyiség, öt kérdezési stílus”) könnyűszerrel megtehette volna.

Úgy tetszik, hogy a kilépéseknek nem a sorskérdések emlegetése, nem is Retkes Attila stílusa, azaz nem az erkölcsi felháborodás volt az indítéka, hanem inkább az új elnök kritikus visszapillantása az SZDSZ történetére. Retkes Attila szerint az SZDSZ hibasorozata az 1994-es koalíciókötéssel, a Horn-kormány támogatásával kezdődött. Manapság az SZDSZ-ben, a vezetők körében is többé-kevésbé elfogadott álláspont, Bokros menesztése, illetve a Tocsik-ügy kirobbanása után, 1996 őszén ki kellett volna lépni a koalícióból, ezt azonban akkor mindenekelőtt Magyar Bálint ellenállása akadályozta meg. Persze nehéz amellett érvelni, hogy ha ’96-ban ki kellett volna lépni, akkor ’94-ben miért volt indokolt belépni. A ’94-es koalíció bírálata mégis szakrális tilalom alatt áll az SZDSZ hangadói körében. A bírálat ugyanis azt jelenti, hogy Tölgyessynek volt igaza. Elnöki kampánya idején, 2000-ben, Demszky azt hirdette, hogy egyenlő távolságot kell tartani az MSZP-től és a Fidesztől (ez akkor már tökéletesen irreális program volt), és megpróbálkozott Tölgyessy rehabilitálásával. A hagyományos liberális elit falanxa nyomban felsorakozott ellene is, bár a támadások nem voltak annyira durvák, mint a Tölgyessy ellen írt invektívák. Hiszen Demszkyre azért mégsem lehetett azt mondani, hogy holmi, a semmiből előbukkant titkos kereszténydemokrata, akinek semmi köze az SZDSZ múltjához. De még ezek a legyengített támadások is elegendőek voltak ahhoz, hogy Demszky alig fél év után lemondásra kényszerüljön. Talán nem megalapozatlan a feltételezés, hogy a kilépések mögött nem annyira az erkölcsi felháborodás, inkább Magyar Bálint tiszteletre méltó erélye áll.

Kinek a frakciója?

Azt szokták mondani, az SZDSZ a kisgazdásodás útjára lépett. Ugyan, A küldöttgyűlés lemondásra szólította fel Kóka János frakcióvezetőt, ő azonban arra hivatkozott, hogy tisztségéből csak a frakció mozdíthatja el. Ez természetesen igaz. Csakhogy a képviselőcsoport az SZDSZ színeiben került a parlamentbe, ha többségük szembefordul a küldöttgyűlés akaratával, akkor már nem tekinthető az SZDSZ képviselőcsoportjának. Június 13. óta a tizenkilenc SZDSZ-képviselő úgy ül a parlamentben, mint a kisgazda harminchatok: képviselők, de már nem annak a pártnak a képviselői, amely képviselőnek jelölte őket. Július 15-ig 229 SZDSZ-tag írta alá azt a nyilatkozatot, amely szerint „a 2009. július 12-én tartott rendezvényen végképp bebizonyosodott, hogy ez az SZDSZ már nem az a párt, amelyért az elmúlt két évtizedben szívvel-lélekkel tudtunk dolgozni”. Ha nem az a párt, ki kell lépni belőle, ahogy Harasztiék is kiléptek. Az aláírók között van négy országgyűlési képviselő is: Az aláírással feladták maguknak a leckét. 

A tiltakozó képviselők közül egyébként Világosi Gábor a küldöttgyűlésen sem volt ott, ahogy nem volt ott három hajdani elnök, Kuncze, Pető és Magyar Bálint, továbbá Sándor Klára, Molnár Lajos és Eörsi Mátyás sem. A triumvirátus már a párt alapításának huszadik évfordulója alkalmából rendezett ünnepségre sem ment el. Egy ünnepségre nem elmenni, jelképes gesztus. Az országgyűlési képviselő ellenben az SZDSZ alapszabálya szerint a küldöttgyűlés teljes jogú tagja. Ha a küldött nem megy el a küldöttgyűlésre, etikai vétséget követ el. Arra semmiképpen nincs joga, hogy utólag fikázza a határozatot, amely ellen a helyszínen nem emelt szót.

Ha Pető, Magyar és a többiek nem tudják elfogadni az SZDSZ legfőbb döntéshozó szervének a határozatát, le kellene mondaniuk a mandátumukról. Le is mondanának, ha a politikai etika hercegei lennének. De nem fognak, mert nem hercegek. Kisgazdák.

Népszabadság, 2009. július 22.

10 301 karakter