Kőszeg Ferenc honlapja

Könyvek sorsa

Családi előhang

 Fekete Éva Lukács György – Késleltetett életrajz
Kalligram Kiadó, 2021. 05. 26., 400 oldal

Egy régi filmkritika

„A felemás módon modernizált munkafeltételeket a munkásnak kell veszélyes, nehéz munkával »kijavítani«, a hiányosan munkába állított legmodernebb gépet csak a legprimitívebb munka igénybe vételével lehet működtetni.” Egy amerikai munkaszociológus, ugyanebben az időben, az 1960-as, 70-es évek fordulóján azt vizsgálta hogyan működik a legmodernebb technológia a tervutasításos rendszer világában. Vizsgálati terepnek Magyarországot szemelte ki, hosszú heteket töltött egy olyan üzemben, ahol beállítottak egy korszerű, számítógépes vezérlésű gépsort. Beállították, de nem működtették. A gépeket kezelő munkások a megszokott módon akartak dolgozni, az üzem vezetői pedig kerülni akarták a konfliktust. Kikapcsolták hát a vezérlő automatikát, és a gépeket úgy használták, ahogy korábban. A konkurenciától nem kellett tartaniuk, nem volt konkurencia, nem volt verseny, az üzem vezetőinek csak arra kellett figyelniük, hogy a minisztériumban elégedettek-e velük. Elégedettek voltak, hiszen az üzem működött, konfliktus nem volt. Az amerikai kutató pedig levonta a tanulságot: ahol nincs verseny, ahol nincs magántulajdon, ott a korszerű technológia is belefullad a kényelmes rutinba. A fentebb idézőjelbe tett mondatot nem szociológus írta, hanem filmkritikus. A mondat Gábor Pál Tiltott terület című filmjének elemzésében olvasható. A filmkritikus is kereste az általános tanulságot: „csak a munkásdemokrácia megvalósulásával párosuló, következetesen végrehajtott gazdasági reform teremtheti meg a munka új becsületét, az emberi méltóság bázisát.” A filmelemzést Fekete Éva írta, a Kritika című folyóirat 1970. januári számában jelent meg. A tanulmány a csehszlovákiai reformfolyamat szellemében fogant, annak a reménynek a jegyében, hogy a gazdasági reformok, amelyekre nyilvánvalóan szükség van ahhoz, hogy a létező szocializmus országai ne süllyedjenek le a harmadik világ országainak a szintjére, majd maguk után húzzák a társadalmi, politikai reformokat is. Csakhogy amikor ez a tanulmány megjelent, Csehszlovákiában a Varsói Szerződés államainak, köztük Magyarországnak a tankjai véget vetettek a reformillúzióknak. Magyarországon a reformretorika még tovább zakatolt egy darabig, és tovább éltette a reformillúziókat. De hogy az illúziók napjai meg vannak számlálva, azt a filmelemzés írójának hamarosan a saját sorsán kellett megtapasztalnia.

Egy kevéssé ígéretes békekötés

1967-ben az országot birtokló Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) ki akart békülni a világhírű marxista filozófussal, Lukács Györggyel. A párt központi lapjában, a Népszabadságban interjú jelent meg vele, és helyreállították a párttagságát is, ahogy a korabeli humor fogalmazott visszazárták a pártba. A párt vezetői úgy tekintették, ezzel a gesztussal kifejezték, a párt megbocsátotta, hogy Lukács szerepet vállalt az „ellenforradalom” kormányában. Lukács ellenkezőleg: úgy tekintette, hogy a párt kért bocsánatot, amiért Romániába deportálták, fogva tartották, és végül ki akarták tessékelni az országból. Persze mindkét fél tisztában volt vele, mit gondol erről a kibékülésről a másik. De a békesség jeleként megindult a filozófus műveinek újrakiadása. A válogatott művek sorozat első három kötete 1969-ben és 1970-ben a Gondolat Könyvkiadónál jelent meg, de a következő két kötet, az Utam Marxhoz első és második kötete 1971-ben már a Magvetőnél: a sorozat borítója, külső megjelenése nem változott. Az olvasó, akit nem foglalkoztat, hogy a kezében tartott könyvet melyik kiadó adta ki, észre sem veszi, hogy ugyanazt a sorozatot már egy másik kiadó jelenteti meg. Talán nem erőltetett a feltételezés, hogy a kiadóváltással az aczéli kulturális politika a Lukács-művek kiadásának a politikai jelentőségét akarta hangsúlyozni. Ehhez tartozott az is, hogy a Magvető sorra alkalmazta szerkesztőként Lukács tanítványainak tanítványait meg az utóbbiak barátait. Így lett – többnyire 1969-ben – a Magvető szerkesztője Radnóti Sándor, Kenedi János, Könczöl Csaba, Zsámboki Mária és e könyv szerzője, Fekete Éva is, aki néhány évvel később a feleségem lett. Dokumentált adat kevés áll a rendelkezésemre: Fekete Éva 1997-ben, ötvenhárom éves korában rákban meghalt. Munkakönyvéből kiderül, hogy 1970. augusztus 1-én lett a Magvető szerkesztője, megmaradt naptára azt is megmutatja, hogy a könyvkiadó igazgatója július 31-én fogadta. Kenedi János, aki a korszak lélekvezető Hermészeként hozott össze embereket és szíveket, említette, új szerkesztő került a Magvetőhöz; én írtam Alfred Andersch német íróról, felteszi, hogy több műve is megvan a könyveim között, nem adnék-e kölcsön egyet-kettőt az új szerkesztőnek, akinek egyebek közt az a feladata, hogy kortárs német könyveket keressen a kiadó számára. Így kezdődött az ismeretségünk. Közben azonban én közelebbi kapcsolatba kerültem azzal a nálam négy-öt évvel fiatalabb társadalom- és rendszerkritikus értelmiségi nemzedékkel, amelyből a következő tíz év során a demokratikus ellenzék kifejlődött. Éva is ehhez a körhöz tartozott: hamar kiderült, hogy az én új barátaim, az ő régi barátai.

Az ember halandó, Lukács 1971. június 4-én meghalt. Előzőleg a tanítványai a jugoszláviai Korčula szigetén, az ellenzéki Praxis kör konferenciáján részt vevő öt magyar filozófus 1968. augusztus 21-én nyilatkozatban ítélte el , hogy a Varsói Szerződés csapatai villámháborús stílusban elfoglalták Csehszlovákiát. A nyilatkozat aláírói: Márkus György, Márkus Mária, Tordai Zádor, Sós Vilmos és Heller Ágnes. Lukács az egyetértését azzal fejezte ki, hogy azt a tanítványát, aki szembefordult az elítélőkkel, kidobta. Mars ki, kérem, mondta az ajtónyitás pillanatában Hermann Istvánnak, majd nehogy eltorzítsák a szavait elbeszélte a történteket Vezér Erzsébetnek. Azt akartam, hogy tőlem tudja meg ezt a traccsot, fűzte hozzá, ugyancsak 19. századi stílusban. Sejthető volt, hogy a rendszer és a Lukács-tanítványok barátsága ezek után nem lesz hosszú életű.

A bőrönd

A filozófus halála azonban – bizarr módon – pozitív fordulatot is hozott az életmű egészének a megismerésében. Arra számos példa van, hogy egy nagy alkotó jelentőségét a világ jóval a halála után ismeri fel. Lukács ellenben maga temette el legjelentősebb műveit, létezésük csak a halála után vált közismertté. Fritz J. Raddatz, német irodalomkritikus és a Rowohlt Könyvkiadó helyettes vezetője Lukács halála után könyvet állított össze a filozófus életéről, munkásságáról; ebben szerepelt az a névváltozat – Doktor Georg von Lukács –, melyet Lukács Heidelbergben használt. A Deutsche Bank heidelbergi fiókja egyik tisztviselőjének eszébe jutott, hogy a bankban ezen a néven van egy széf, amely után a bérleti díjat utoljára 1930-ban fizették be. A bank nyomozni kezdett, és hamarosan kiderült, hogy a széf bérlője valóban azonos a filozófussal. Az is kiderült, hogy a bérlő 1917. november 7-én bérelte a széfet, és egy fából készült, szürke színű bőröndöt helyezett el benne. Bár Lukácsot – mint a világon még nagyon sok embert – foglalkoztatták az oroszországi események, azt nem tudhatta, hogy a mondott nap, a következő hetven évben a világ egyik felében a történelem fordulópontjának fog számítani. A bőrönd először Londonba került, ott élt akkor Lukács húga, majd miután a filozófus végrendelete értelmében javai nevelt gyermekeit, elhunyt feleségének az első házasságából származó három gyermekét illették, a bőrönd Budapestre került, Jánossy Ferenc lakására. Valószínűleg az ő kívánsága volt, hogy tartalmát Lukács szélesebb értelemben vett tanítványi körének két tagja, Fekete Éva és Karádi Éva nézze át elsőként, méghozzá az ő, Jánossy Ferenc lakásán. Emellett szól, hogy Karádi Éva emlékezete szerint 1973 februárjában a Vérhalom téri lakást azzal a kulccsal nyitották fel, amelyet Fekete Éva a lakás gazdájától kapott. Az időközben legendássá váló bőrönd tartalmáról szóbeszédek keringtek, de az eléjük táruló anyag gazdagsága így is megdöbbentette a két Évát. A bőröndben benne volt Lukács egész ifjúkori levelezése, mindenekelőtt szerelmével, Seidler Irmával, ifjúsága legközelebbi barátjával, Popper Leóval, és a korszak szellemi életének számos kiválóságával: Max Weberrel és a feleségével, Marianne Weberrel, Paul Ernsttel, Diltheyvel, az első világháborúban elesett Emil Laskkal, Fülep Lajossal, Lesznai Annával. A bőrönd összesen mintegy másfélezer Lukácsnak írott levelet és ötszáz Lukácstól származó levelet, levélfogalmazványt tartalmazott. A leveleken, jegyzeteken kívül volt benne egy terjedelmes kézirat, egy kiadatlan mű, a Heidelbergi esztétikaként emlegetett könyv kézirata is. Ez ugyan nem volt ismeretlen, Lukács ugyanis magántanári habilitációja érdekében benyújtotta a kéziratot az egyetemre, de a bőröndben talált példány olyan részeket is tartalmazott, amelyek a disszertációként benyújtott kéziratból hiányoztak. A Lukács-életmű ismerőinek körében hamar kialakult a meggyőződés, hogy ez a fiatalkori alkotás a mester fő műve. Kardos György nyomban elhatározta, hogy a Lukács György Összes Művei következő kötetekeként ez a mű jelenik meg A heidelbergi művészetfilozófia és esztétika címmel, együtt Lukács ugyancsak Heidelbergben, 1914-ben írt A regény elmélete (Die Theorie des Romans) című nagyszabású esszéjével. A két német nyelvű művet Tandori Dezső fordította Fodor Géza közreműködésével; a kötet kiadói szerkesztésével Kardos Fekete Évát bízta meg, a könyv 1975-ben jelent meg. A kézirat leadása előtt a szerkesztő jelezte az igazgatónak, hogy A heidelbergi művészetfilozófia és esztétika német kiadását Márkus György rendezte sajtó alá, a magyar kiadás a német alapján készült, indokolt tehát, hogy Márkus György neve a magyar kiadáson is szerepeljen. Nem tudom, hogy Kardos válaszolt-e a feljegyzésre, Márkus neve azonban a magyar kiadáson nem szerepel. Tandori Dezső fordítása a szerkesztetlen szöveg alapján készült, a szöveget Fodor Géza a megszerkesztett német szöveg alapján jelentős mértékben átdolgozta. Fekete Éva feljegyzésében továbbította Fodor Géza kérését, hogy a neve Tandorié mellett fordítóként szerepeljen. A megjelent könyvben Fodor Géza csak mint a fordítás ellenőrzője, a szöveg gondozója szerepel, a fordítás egyedül Tandori munkája. Kardost körülbelül annyira érdekelték a szöveggondozás szakmai részletei, mint a bevezetőben említett üzem vezetőjét az, hogy a számítógépes vezérlésű gépsort, az üzemben a munkások a számítógépes vezérlést kikapcsolva működtetik.

Kézenfekvő volt, hogy a levelek is jelenjenek meg az összes művek sorozatában (Lukács levelezése 1902-1917, 1978). Már ekkor felvetődött a Lukács György élete képekben és dokumentumokban megjelentetése, több nyelven. A kötet, amelyet Fekete Éva és Karádi Éva állított össze 1974-ben elkészült, ebben az évben írt róla elismerő jelentést Hajdú Tibor, továbbá a párt két fő-fő cenzora, Rényi Péter és Knopp András. ( A könyv 1980-ban jelent meg, a magyar nyelvű kiadás mellett németül, angolul és franciául is, a Corvinánál, minthogy ennek a kiadónak volt idegen nyelvű könyvek kiadását végző részlege.)

Lukács nem osztotta volna tanítványai lelkesedését a Heidelbergben írt esztétikáért. A regény elmélete 1963-as új német kiadásához írt előszót ezekkel a mondatokkal zárja: „Ha tehát valaki ma azért olvassa A regény elméleté-t, hogy közelebbről megismerje a húszas és harmincas évek fontos ideológiáinak előtörténetét, hasznára lehet ez a kritikai jellegű olvasás. Ha azonban azért veszi kezébe a könyvet, hogy tájékozódjék, csupán zavarát fokozza majd. Arnold Zweig fiatal íróként tájékozódás céljából olvasta el A regény elméleté-t; egészséges ösztöne, helyesen, a legélesebb elutasítást váltotta ki belőle”. 1918-as marxista-kommunista fordulata után Lukács elutasította a fordulat előtti írásait, akármilyen elismerést vívott ki velük megjelenésükkor meg a későbbi években is. Nem felejtette el, hogy a bank széfjében helyezte el a bőröndjét, és hogy abban benne van művészetfilozófiai könyvének majdnem befejezett kézirata. Mégsem hozta el a bőröndöt a bankból, pedig számos alkalommal visszatért Heidelbergbe, később pedig hosszabb ideig élt Berlinben, a bútorait, könyveit pedig gondosan hazaszállíttatta Budapestre. De a marxizmus előtti korszakával, a kommunizmus előtti korszakával nem akart foglalkozni, akármilyen rossz tapasztalatokat szerzett is később a kommunizmusról. Úgy volt ezzel, mint az ókori keresztény írók, a még pogányként olvasott vagy írott művekkel: minél fontosabbak voltak számukra a megtérésük előtt, keresztényként annál inkább távol akarták tartani őket maguktól. A legenda szerint a bibliafordító Szent Jeromosnak, mielőtt megkeresztelkedett, egy angyal vette ki a kezéből az ókori klasszikusokat.

Ekkor, feltehetőleg 1973 tavaszán, Kardos azzal is megbízta Fekete Évát, hogy írja meg Lukács György életrajzát. Ez nehéz, de roppant megtisztelő feladat volt. Éva elsőként írhatott, méghozzá nagy mennyiségű dokumentum alapján a fiatal Lukácsról, akinek a gondolkodása, szembefordulása „a tökéletes bűnösség korszakának” tekintett kapitalizmussal, töprengése arról, hogy csatlakozzon-e a kommunista mozgalomhoz, amelyről már 1918-ban tudta, hogy mérhetetlen szenvedést zúdít az emberiségre, sokkal érdekesebb volt, mint a kommunista mozgalmon belüli frakcióharcokba belegabalyodott Lukács későbbi gondolkodása. Nagyúri nagyvonalúsággal Kardos az életrajz megírásának idejére a bejárási kötelezettség alól is felmentette Évát. Szerkesztői munkáját azonban természetesen el kellett végeznie: a heidelbergi esztétika után a Társadalmi lét ontológiájának három kötetét szerkesztette meg.

Írás és gyermekágy

Közben magánéletünkben is jelentős események történtek. Már három éve szerettünk volna gyereket, hiába. Ekkor azonban, mintha az életrajz-írás szellemi kihívása a szervezetét a biológiai megtorpanás alól is felszabadította volna, 1974 tavaszán Éva teherbe esett, és a következő három naptári évben, 1975 januárja és 1977 decembere között három gyerekünk született. Ikerszülés nélkül ennyi idő alatt ennél több gyereket nem is lehet létrehozni. 1974 karácsonya előtt az orvos azt tanácsolta Évának, legkésőbb december 22-én menjen be a kórházba, mert a szülés valószínűleg a karácsonyi napokban fog megindulni, és olyankor a taxirendeléstől a kórházi felvételig minden akadozik. Követtük az orvosi tanácsot, a Vörösmarty téren azonban megállítottuk a taxit, Éva pedig bement a Magvető szerkesztőségébe, a könyvkiadó irodái az akkor viszonylag új kulturális központban voltak, amelyet a pesti nyelv a párizsi Elysée palotára utalva „elizélt palotának” nevezett. Amikor 2016-ban Éva hátrahagyott iratait átadtam a Lukács Archívumnak, az átadó jegyzékben az életrajz 1977-ben befejezett, megszerkesztett példánya szerepel. Ettől elbizonytalanodtam, hátha rosszul emlékszem, és Éva nem is a Lukács- életrajzot adta le 1974 karácsonya előtt, hanem valami mást, például A heidelbergi esztétika megszerkesztett kéziratát. Bizonytalanságomat csak növelte, hogy belegondoltam, ha a megbízást az életrajz megírására 1973 tavaszán kapta, hogyan készülhetett el 1974 decemberéig a 280 oldalas kézirattal, rengeteg, addig ismeretlen német nyelvű Lukács-szöveget is el kellett olvasnia. Próbáltam dokumentumokat, keltezett szerződést keresni, de nem találtam semmit. Aztán eszembe jutott a Halálkrónika című írásom, amelyet közvetlenül Éva halála után írtam, 1997-ben. Eszembe jutott, hogy abban írtam egy bekezdést az életrajz kéziratának a leadásáról. „Fanni születése előtt lett készen a könyve, amely tele volt azóta közismertté vált, akkor teljesen új adattal…” Egyszerre megjelent előttem a kép, Éva az írógép előtt ül, számítógép akkor még nem volt, körülötte német nyelvű xerox lapok, Lukács műveinek, leveleinek fénymásolata. Később nem is lett volna alkalma ilyen intenzíven dolgozni: a következő három évben terhes volt, szült, szoptatott.

Akkoriban sokan jártak hozzánk, részint azért, hogy megnézzék a rég várt újszülöttet, de azért is, hogy elolvassák Éva kéziratát. A szigorú Bence György, akinek a véleménye akkor ebben a körben a legtöbbet számított, néhány epésen előadott stiláris észrevételen kívül alapjában elismerő volt. Szó szerint a jelenleg Franciaországban élő Pór Péter összefoglaló mondatára emlékszem: Nagy biográfa vagy, Éva. Tartalmi kifogásai Schweitzer Pálnak voltak. Véleménye szerint az életrajz az 1945 utáni vitákkal kapcsolatban alaptalanul veszi védelmébe a népieket Lukács álláspontjával szemben. Ebben felelősnek éreztem magam: Lukács 1945 utáni itthoni tevékenységéről sokat beszélgettünk Évával. A moszkvai magyar kommunista emigráció, így Lukács is, a népi-urbánus vitában a népiek mellett foglalt állást, itthon viszont, szinte hatalmi pozícióban, úgy véltem, túlságosan sommásan ítélte meg a népiek pozícióját. Hogy pontosan miről vitáztunk, arra már nem emlékszem, de az biztos, hogy néhány megengedő mondat az én rábeszélésemre került bele a szövegbe. Schweitzer jó érzékkel szűrte ki az én mondataimat, és ezeknek a kihagyását javasolta. Éva azonban a már leírt szövegen nem változtatott. Hamarosan megkapta Éva a kiadó által kért lektori véleményeket is. Ezek egy részét az általános kiadói gyakorlat szerint a Magvető szerkesztői, tehát Éva kollegái írták, a további jelentéseket pedig külső lektorok. Nem emlékszem, kik írták a jelentéseket, de olyan nem volt köztük, amely ne javasolta volna az életrajz kiadását. Megtörtént a szokásos kiadói szerkesztés, megállapították, sőt nagyrészt kifizették a honoráriumot is. Már csak egy formális lépés volt hátra, a kész kéziratot a „szerelékkel” (szerkesztői jelentés, fülszöveg, címlap) beadták a könyvkiadó igazgatójához, az igazgató aláírásával mehetett „föl” a Művelődési Minisztérium Kiadói Főigazgatóságára. A főigazgatóság engedélyező bélyegzője nélkül kéziratot egyetlen nyomda sem vehetett át. Minden amellett szólt, hogy Lukács György első életrajza néhány hónapon belül megjelenik.

Az őrizetbe vett kézirat

Csakhogy ezúttal a beadott kézirat nem hagyta el Kardos György igazgató irodáját. A Magvetőnél olyan légkör uralkodott, hogy az igazgatónak nem lehetett kérdéseket föltenni: a kérdezni szándékozót a titkárnő egyszerűen nem engedte be az igazgatóhoz, a kellemetlen levelekre Kardos nem válaszolt. Mindezt manapság nem nehéz magunk elé képzelnünk, ha felidézzük, hogyan hárítja el Kovács Zoltán államtitkár egyes újságírók kérdéseit az „operatív törzs” sajtótájékoztatóin. Csak Eörsi István merte megtenni, hogy elrejtőzött a kiadó folyosóján, az igazgatói ajtó közelében, és megkérdezte a szobájából kilépő Kardost, mi történt az elsüllyesztett kötetével. Választ azonban ő sem kapott.

Éva halálának a huszadik évfordulójára írt megemlékezésében (Élet és Irodalom, 2017. július 14.) Bán Zoltán András kritikusan szól arról, hogy az életrajzban „sok a fehér folt”, alig esik szó a sztálini terror legsötétebb éveiről, amelyeket Lukács Moszkvában átélt, 1956-ról és 1968 prágai és párizsi eseményeiről. Persze, írja Bán, ez „még mindig jobb, mintha a hivatalos pártálláspontot ismertetve szólna a 68-as földindulásról”. Csakhogy „az életrajzíró hallgatása ilyenkor sokkal beszédesebb a felületes fecsegésnél”. „Talán – így Bán – a sok elhallgatás miatt döntött úgy Kardos György, hogy az egyik fiókja mélyére süllyeszti a kéziratot.”

Ez a feltételezés reális, de hogy voltaképpen mi történt, arra adatolható magyarázat máig sincs. A mézeshetek Kardos és a Lukács-tanítványok között rég véget értek. Elsőként Kardos az 1969-ben felvett Kenedi Jánost távolította el a kiadótól, öt követte Könczöl Csaba, majd Radnóti Sándor, akinek Kardos egy időben engedélyezte, hogy bármikor bekopoghat hozzá. Radnóti a felmondás kézhez vételekor a munkaügyi bírósághoz fordult, és nyert. Kardos ezután úgy viselkedett vele, ahogy „katonapolitikai” nyomozó korában a vallomást megtagadó elítéltekkel szokott: egy szűk, alacsony mennyezetű sufniban helyezte el, semmiféle munkát nem bízott rá, majd – jogilag jobban átgondolt érvekkel -- ismét felmondott neki. Némelyek úgy vélik, Zsámboki Mária, Fekete Éva azért maradhatott a kiadóban, mert Kardos a női beosztottait annyira nem vette emberszámba, hogy még felmondásra sem méltatta őket. Ennek azonban ellentmond, hogy 1968-ban, Izrael hatnapos háborúja után, cionistákként Márványi Juditot és Székely Magdát távolította el a kiadóból. A szovjet és a lengyel anticionista kampány magyar megfelelőjét az MSZMP Politikai Bizottságának cionista múltú tagja, Szirmai István kezdeményezte, de ezt Kádár, tartva a nemzetközi következményektől, leállította, így végül összesen öt „cionistát” küldtek el két munkahelyről. (Lásd erről Kovács András A Kádár-rendszer és a zsidók című könyvét.)

Éva helyzetére vonatkozólag hadd idézzek ismét a Halálkrónikából: „A közbenső években az igazgató egyetlen szót sem szólt beosztottja munkájáról. Közben jöttek a gyerekek, s mire Éva újból dolgozni, írni kezdhetett volna, én már hírhedt ellenzéki voltam. Kardos – jó néhányan visszapletykálták – a szocialista humanizmus példájaként emlegette, hogy ott tartja a kiadóban egy megveszekedett ellenforradalmár feleségét. De arról, hogy különmunkát is adjon, engedélyezzen számára – ezt többször is elmondta – szó sem lehet.”

Kardos 1985 decemberében meghalt. Ekkor titkárnője felhívta Évát. – Éva – mondta – Kardos elvtárs fiókjában találtunk egy kéziratot, azt hiszem, a tiéd. Gyere be, és vidd el!

A magyar írók emlékkönyvet jelentettek meg a nagy könyvkiadó tiszteletére.

Kronstadt, Budapest, Prága

Lukács György halála után Bence György és Kis János körkérdést intéztek a Lukács-tanítványok fiatalabb nemzedékének, az úgynevezett Lukács-óvodának a tagjaihoz: az életmű lezárulása után hogyan látják az életmű egészét, mit látnak folytathatónak és mit tisztázatlannak Lukács életművében. A körkérdésre a kibocsájtókkal együtt összesen tizenketten válaszoltak, a résztvevők írásaikat nem kívánták megjelentetni, de a kéziratok másolatát az állambiztonsági szervezet minden bizonnyal eljuttatta Aczél Györgyhöz, és így Kardoshoz is. A körkérdésre Fekete Éva így válaszolt: „A hatvanas évek elején (Lukács) személyisége jelentette számomra, hogy lehet kommunistának lenni – ellenzékben. 68 megmutatta, hogy a hagyományos értelemben nem lehet sem kommunistának, sem ellenzékinek, sem kommunista ellenzékinek lenni. Hogy mit lehet? Erre Lukács már nem tudott választ adni nekünk.” (Idézi Csizmadia Ervin: A magyar demokratikus ellenzék (1968-1998) Monográfia. T-Twins Kiadó, 1995. 51. oldal) Amikor 1970 nyarán először beszélgettem Fekete Évával, a beszélgetés hamar 1968-ra terelődött. Őszintén szólva nem értettem, miről beszél Éva. Nekem akkor 1968 az új gazdasági mechanizmus kezdetét jelentette, amelyet a magyar értelmiség kétkedve, de bizonyos bizakodással fogadott: a merev, tervutasításos rendszert egy lazább, a piac szerepét korlátozottan elismerő rendszer válthatja fel. Csak lassan esett le a tantusz, hogy Éva Csehszlovákiáról beszél, a kísérletről a rendszer demokratizálására, amelynek a szocialista intervenció vetett véget. Én tizenhét éves koromban, 1956. november 4-én, amikor ágyúlövések hangjára, repülőgépek vijjogására ébredtem, magamban megfogadtam, hogy a kommunizmus semmilyen formáját nem fogom elfogadni. Ebből annyit sikerült megtartanom, hogy sosem voltam párttag, sosem léptem be a KISZ-be, de néhány évig még a szakszervezeti tagságot is sikerült elbliccelnem. Nem értettem, mit tapasztaltak a nálam néhány évvel fiatalabbak 1968-ban, amit legkésőbb 1956-ban ne lehetett volna megtudni a rendszer természetéről. Aztán Bence György egyszer megmagyarázta. Egy pillanatig sem gondolták, hogy a szovjet rendszer egyszerre „megjavul”. Csak azt gondolták, ha nem kerül sor olyan döntésekre, mint Magyarországon az egyoldalú kilépés a Varsói Szerződésből, akkor a szovjet vezetés képes lehet a kiegyezésre a dubčeki Csehszlovákiával. 1968 augusztusa azt mutatta meg, hogy a szovjet politika csak az erőszak nyelvét ismeri, ahogy nem tudott megegyezni a szovjet rendszer demokratizálását követelő kronstadti felkelőkkel sem 1921-ben.

Emberszabású kommunizmus?

Kardos György pontosan tudta, hogy a barátkozás a Lukács-tanítványokkal nem lesz hosszú életű. Amikor némelyiküket felvette a Magvetőbe, a felvételükről szóló iratok mellett fiókjában már ott lapulhattak a három évvel később előhúzott felmondólevelek is.

Moldova György Aki átlépte az árnyékát címmel dokumentum-regényt írt Kardos Györgyről. Moldova regényeiben a magyar társadalom fasiszta népként áll szemben a kommunistákkal, akiket valaha arra rendelt a sors, hogy helyreállítsák „a társadalom nagy egyenlegét szegények és gazdagok között”. Csakhogy azok az országok, amelyekben uralomra jutott a kommunizmus (hadd használjam ezt a szót az eufemisztikus szocializmus helyett) nem azért álltak szemben a rendszerrel, mert az fel akarta számolni szegények és gazdagok egyenlőtlenségét, ezt ugyanis sehol sem tette, legfeljebb a hagyományos gazdagok helyére a saját „új osztályát” ültette. A társadalmak, beleértve az orosz társadalmat, azért fordultak szembe a kommunizmussal, mert az diktatúrát jelentett, amelyet a politika békés eszközeivel nem lehetett leváltani. A munkásdemokrácia, amelynek lehetőségében, sőt szükségszerű voltában Fekete Éva a fentebb idézett, 1970-ben megjelent filmelemzése tanúsága szerint valaha hitt, a rendszer urai szájában mindig csak gúnyosan kiejtett szitokszó volt. „Emberszabású” mondja Kardos megvetően Moldova dokumentum-regényében. Az emberszabású jelzőt – teszi hozzá - korábban a majmokkal kapcsolatban emlegettük. „De három esztendeje – 1968 augusztusa óta – a világ minden antibolsevikje a majmokat a szocializmus szóval helyettesítette be. Így már ismerősebb?” (Lásd erről a Moldova könyvéről írott kritikámat, Magyar Narancs, 2002. január 10. Megnyitható a honlapomról: http://koszegferenc.hu/mint-a-torony)

Nem kellett hozzá sem feljelentés, semmilyen konkrét esemény, hogy Kardos György ne akarja kiadni Lukács György életrajzát. Hiszen Fekete Éva Lukács-életrajza egy olyan emberről szólt, aki egész életében kommunistának vallotta magát, de minden csalódása és tévedése közepette is hitt abban, hogy a kommunizmus csak a társadalom mély, demokratikus átalakulása révén, azzal együtt valósulhat meg. Kardos ellenben arról volt meggyőződve, hogy a kommunizmus csak a kíméletlen diktatúra viszonyai között maradhat fenn. És tisztában volt vele, hogy a Kádár-rendszer is kíméletlen diktatúra, ha az embereket nem is lövik ezerszám tarkón a táborokban. Nincs semmi meglepő abban, hogy Kardos nem adta ki Fekete Éva könyvét. Legfeljebb az eljárás hihetetlen durvaságát és aljasságát lehetne meglepőnek mondani, ha nem tudnánk, ki volt Kardos. Katona volt, írta róla Csurka a Kardos halála után kiadott emlékkönyvben. De ez nem igaz: a katona morálja, harcképtelenné kell tenni az ellenséget, de a harcképtelenné tett ellenséggel, a hadifogollyal emberségesen kell bánni. Ha ez a parancs, az anyádba is belelősz, ez a csendőrség morálja volt, és ez a pribékek morálja akármelyik oldalon állnak is. Kardos pribék volt, amikor valós ok nélkül megakadályozta egy, a megírása idején úttörő mű megjelenését, amikor megtörte egy ígéretesen induló filmkritikus, drámaelemző pályáját. De mit törődött vele. A kommunizmus áldozatai nem megszámlálhatók.

1990 után Lukács Györgyöt letörölték a szellemi élet térképéről, kit érdekelt már egy hajdani kommunista filozófus. Nem akadt könyvkiadó, amelyet érdekelt volna Lukács életrajza, hiszen az életút részletei, amelyeket elsőként Fekete Éva írt le, időközben közismertté váltak. De nem akadt olyan könyvkiadó sem, amely felismerte volna, hogy az életrajz önértéke mellett keletkezett egy másik érték: a fiókba zárt életrajz történetének dokumentum-értéke.

És közben új nemzedékek nőttek fel, akik semmit sem tudnak arról, ami negyven évvel ezelőtt közhelynek számított. Sosem hallottak a heidelbergi bőröndről, és csak nagyon keveset arról az emberről, aki 1918-tól élete végéig kommunistának vallotta, de akit a „létező szocializmus” hatalmasai se kiköpni, se lenyelni nem bírtak. Az új nemzedékekben feltámad az érdeklődés az elfeledett múlt iránt. Ez a feltámadó érdeklődés ismét érdekessé teheti azt az embert, aki a legmagasabb szellemi szinten élte át, dolgozta fel a XX. század nagy konfliktusait.

A bezárt, bereteszelt Lukács-archívum elbocsátott munkatársaié az érdem, hogy érzékelték a feltámadó érdeklődést, akik bíztak benne, hogy a huszonnégy éve elhunyt Fekete Éva negyvenöt éve bebörtönzött kézirata megtalálja új olvasóit.

Legyen igazuk!

A kötet előszava, 2021 május

28 372 karakter

Miért zárta karanténba Kardos György ezredes
Fekete Éva könyvét?

Szokatlan dolog, hogy az atlatszo.hu vendégblogján könyvkritika jelenik meg. Még inkább szokatlan, hogy a könyv néhány hete került ki a nyomdából, de szerzője negyvenhét éve írta. Végül pedig az is szokatlan, hogy a recenziót a szerző hozzátartozója írta. Az 1997-ben rákban elhunyt Fekete Éva a feleségem volt, a ma már persze felnőtt három gyermekünk édesanyja.

1967-ben, Lukácsot a Kádár-Aczél féle egységpolitika (Aki nincs ellenünk, az velünk van) jegyében visszavették (korabeli kifejezéssel: visszazárták) az MSZMP-be, majd a békesség jeleként néhány lukácsista könyvkiadói állást kapott, megkezdődött Lukács életművének a kiadása. A kiadás feladatát a Gondolat könyvkiadótól a Magvető vette át, amelynek vezetője, Aczél régi elv- majd rabtársa, Kardos György ezredes volt.

Lukács és a pártvezetés békekötése nem ígérkezett tartósnak. 1968 augusztusában a Varsói Szerződés hadseregei megszállták Csehszlovákiát, és eltávolították a párt éléről az „emberarcú szocializmus” vezéralakját, Dubceket. Ezt Magyarországon még a hithű párttagok is kínosnak érezték, annál is inkább, mert Ceausescu Romániája kimaradt az internacionalista segítségnyújtásból. „Kádár mindent megtett, hogy ne kerüljön sor fegyveres beavatkozásra”, vigasztalták magukat a Magyar Szocialista Munkáspárt konfliktuskerülő tagjai, mindennek az oka Dubcek makacssága, különben is a Magyar Néphadsereg a lehető legkisebb kontingenssel vett részt a megszállásban.

A baloldal végtelen ostobaságánál csak a jobboldal ostobasága volt végtelenebb. Azoké, akik ujjongtak, hogy na, most visszaadtuk a kölcsönt Trianonért. 1968. augusztus 21-én minden eldőlt, ezután nem volt olyan sürgős az intézmények átállítása, a 68-as kultúra elfojtása. A Csehszlovák Nagykövetség Szegfű utcai előadótermében meg néhány budapesti moziban még 1970-ben, 1971-ben is vetítették a cseh új hullám filmjeit.

A jugoszláviai ellenzéki Praxis kör Korculai konferenciáján a jelenlévő magyar résztvevők – Heller Ágnes, Márkus György, Márkus Mária, Sós Vilmos, Tordai Zádor – együttesen tiltakoztak a megszállás ellen; a büntetés csak négy évvel később, 1973-ban követte a lázadást. „…csak a munkásdemokrácia megvalósulásával párosuló, következetesen végrehajtott gazdasági reform teremtheti meg a munka új becsületét, az emberi méltóság bázisát” – írhatta még Fekete Éva a prágai 68 szellemében Gábor Pál Tiltott terület című filmjéről a Kritika folyóirat 1970 januári számában; a lap irányítását a korábbi szerkesztőktől (Almási Miklós, Diószegi András, Weber Antal) csak 1972-ben vette át Pándi Pál.

Fekete Éva 1970. augusztus 1-én lett a Magvető szerkesztője, Fehér Ferenc ajánlására. Nyilvánvaló volt, hogy a mézeshetek addig tartanak, amíg Lukács él. A filozófus 1971. június 4-én halt meg, Kardos gyors egymásutánban kirugdosta cégétől a Lukáccsal való barátkozás periódusában felvett szerkesztőket: Kenedi Jánost, Könczöl Csabát, Radnóti Sándort, csak a nők - Fekete Éva, Zsámboki Mária - maradhattak meg, a nőket az ezredes, bár fontos volt számára, hogy csodálják, amúgy sem vette emberszámba.

A szerkesztők kigyomlálását egy politikától független körülmény is lassította. A Deutsche Bank heidelbergi fiókjának tisztviselője elolvasta Fritz J. Raddatz könyvét Lukács Györgyről: ebből tudta meg, hogy a nemrég elhunyt kommunista filozófus – azaz dr. Georg von Lukács – az 1910-es években megszakításokkal Heidelbergben élt, és így valószínűleg azonos lehet azzal az úrral, aki egykor széfet bérelt a bankban. Hamarosan kiderült, hogy a széf bérlője valóban azonos a filozófussal. A széfben talált bőrönd, amelyet Lukács véletlenül egy világtörténelmi napon, 1917. november 7-én helyezett el a bankban, először Londonba került a filozófus ott élő húgához, majd a hagyatékról rendelkező végrendelet értelmében Lukács második felesége, Borstieber Gertrúd gyermekeihez.

A bőrönd 1973 tavaszán érkezett meg Budapestre, Jánossy Ferenc közgazdász lakására. Valószínűleg az ő kívánsága volt, hogy a bőrönd tartalmát, elsőként a „két Éva”, Fekete Éva és Karádi Éva nézze át. Karádi Éva emlékezése szerint a Jánossy család nem volt Budapesten, Fekete Éva a Jánossy Ferenctől kapott kulccsal nyitotta ki az ajtót. Bár a bőrönd tartalmáról legendák keringtek, az anyag gazdagsága mindkettőjüket megdöbbentette. Fennmaradt Lukács egész ifjúkori levelezése, mintegy másfél ezer levél a fiatal Lukács szerelmétől, Seidler Irmától, a fiatalon elhunyt baráttól, Popper Leótól, Fülep Lajostól, Lesznai Annától, a korszak német szellemi életének számos kiválóságától (Max Weber, Marianne Weber, Paul Ernst, Emil Lask, Ernst Bloch, Martin Buber), továbbá mintegy félezer levélmásolat, fogalmazvány Lukácstól.

A leveleken kívül volt a bőröndben számos tanulmány-vázlat, befejezetlen írás. A legfontosabb „lelet” a Heidelbergi művészetfilozófia és esztétika teljes kézirata volt. Bence György véleménye szerint ez a fiatal korban írt esztétika Lukács főműve. Kardos György úgy rendelkezett, hogy a Lukács György összes művei sorozat következő köteteként ez a mű jelenjék meg, együtt A regény elmélete című művel. A Heidelbergi esztétika német kiadásához a kéziratot a „lukácsista” Márkus György rendezte sajtó alá, a Tandori Dezső fordítását az ugyancsak „lukácsista” Fodor Géza a sajtó alá rendezett szöveg alapján jelentős mértékben átdolgozta.

Fekete Éva mint a könyv kiadói szerkesztője feljegyzésben kérte az igazgatót, hogy Márkus György és Fodor Géza neve szerepeljen a könyvön. Lukács és a hatalom nászi pillanata azonban elmúlt, a lukácsista megnevezés olyanná kezdett válni, mint korábban a trockista volt: Márkus György neve a köteten egyáltalán nem olvasható, Fodor Gézáé pedig csak a fordítás ellenőrzőjeként, a szöveg gondozójaként szerepel, társfordítóként nem.

Mindazonáltal Kardos megbízta a „két Évát”, Lukács 1902-1917 közötti levelezésének válogatásával, sajtó alá rendezésével; a német nyelvű levelek fordításában Borsos Miklósné is részt vett. A levelezéskötet 1975-ben jelent meg. A másik esedékes kötet ellenben, Lukács György életrajza, amelynek megírásával Kardos nagyvonalúan Fekete Évát bízta meg, csak negyvenhét év késéssel, 2021 júniusában.

Fekete Éva nem tartozott a Lukács-tanítványok szűkebb köréhez. Egyetemista korában hallgatója volt a Lukács köréhez tartozó Márkus György szemináriumának, amely addig szokatlan módon foglalkozott Marx életművével, és szorgalmasan olvasta, jegyzetelte Lukács György műveit. Első és valószínűleg egyetlen személyes találkozására a filozófussal 1970 nyarán került sor, a történetet Éva sok évvel később írta le.

„Tizenhat évvel ezelőtt történt, pontosan egy évvel a filozófus halála előtt. Piri néni nyitott ajtót, és kérdezés nélkül bevezetett a mester szobájába, ahogy a rendszerint délelőtt 11-re érkező egyetemista látogatókat szokta. Izgatottan léptem a szobába, görnyedt háttal, igyekeztem kisebbnek látszani az apró termetű lángelme társaságában. Lukács nem sokat törődött langaléta zavarommal, szivarra gyújtott, s míg én lassan kortyolgattam a kávét – ő beszélt. Még hónapok telnek el addig, hogy orvosától megtudja a halálos ítéletet (tüdőrák), – elvileg még végtelen az idő, ő mégis végrendelkezett – mint utolsó éveiben annyiszor, oly sok embernek. / Mit mondott nekem azon a napfényes júniusi délelőttön? Először is mindig visszatért egy gondolatra: a fiatalságnak ismernie kell a helyes utat, a fiataloknak tudniuk kell az igazságot. Nem szabad tévelyegni, nem szabad közönyösnek lenni, gyávának és lustának. Ha százszor meggyalázták, bemocskolták, szavakkal és tettekkel meghazudtolták, akkor is igaz. S ami igaz, az él, élhet, fiatal agyakban és szívekben erőre kaphat. A marxizmus – természetesen a marxizmus volt az az eszme, amit az agg filozófus lelkes örömmel hagyományozott ránk, fiatalokra.

E találkozás előtt 14 évvel az akkori fiataloknak ugyanezt mondta: „Ha a XX. kongresszus utáni helyzetet nézzük, akkor elvontan az a helyzet… / Lenyűgöző.” A leírásban nem nehéz észrevenni az őszinte tisztelet és az irónia vegyülékét. A halálra készülő gondolkodó, miután több mint hatvan éven át „pajzzsal és dárdával” vett részt a világ szellemi harcaiban, mint egy mantrát ismételgeti a fiatal korában megtalált igazságot: marxizmus, marxizmus.

Ady Új versek című kötetének megjelenése 1906-ban földrengésszerű hatást gyakorolt a korabeli magyar irodalomra. Lukács György A Holnap antológia megjelenése alkalmából, a Huszadik Század 1908 novemberi számában írt először Adyról. Kritikájának a jelentősége nem abban van, hogy felismerte Ady kivételes jelentőségét – ezt sokan megtették. Hanem inkább abban, hogy leírta „a közismert, agyonunt, »magyaros« ideológiák váratlanul félelmes, rettentő mélységekkel teli, vad erőtől duzzadó jelentőséget kaptak”. És a következő, egy évvel később írt Ady-kritikában (Huszadik Század, 1909. október) még nagyobb hangsúllyal: „Mert hiába minden, Ady mégis a magyar versek Adyja elsősorban, a forradalom nélküli magyar forradalmárok poétája. Sírnivalóan groteszk ez az Ady Endre publikuma. (…) Forradalom kellene, de még a megkísérlésének távoli lehetőségeit sem lehet remélni.” Majd alább: „Adynak minden verse vallásos vers. (…) Mitológia lesz az egész életből Ady verseiben. Egy egészen új magyar mitológia jött létre már a magyar versekben is.”

Első Ady-cikkét Lukács a Nyugatnak szánta, Ignotus támogatta a közlését, erre azonban a másik szerkesztő, a kérlelhetetlen Osvát ellenállása miatt nem került sor. „Ady-cikkem visszautasítását pedig kizárólag lelkesedésem indoklása – mind annak politikai alapja, mind Ady egyedülálló jelentőségének, annak felismerése, hogy nem »primus inter pares« - idézte elő Osvátnál”. Időskori visszapillantásaiban (Előszó a Magyar irodalom – magyar kultúra című kötethez, 1971; Életrajz magnószalagon, Eörsi István és Vezér Erzsébet interjúsorozata Lukács Györggyel), amelyekből Fekete Éva sokat idéz, amelyek elválasztották a Nyugattól és a Huszadik Századtól.

Pedig akadnak jócskán egyezések is. A Holnapról írt bírálatában Lukács Adyn kívül két költő jelentőségét méltatja: Babitsét és Balázs Béláét. Osvát a Kemény Simon kritikájához, szokatlan módon? szerkesztői megjegyzést fűz: „A Babits Mihály nagy tehetsége csodálatos jeleinek felmutatása oly érdeme A Holnapnak, amely említetlenül nem hagyható”. Lukács pedig ezt írja: „Babits Mihály ritmusában megszólal valami, amit nálunk még nem lehetett hallani; valami vad gazdagság, a látások izzó részegsége és az érzések mélységes, komplikált és mégis töretlen primitivitása”.

Ebből két nagyszerű irodalomértő barátsága is kialakulhatott volna. De nem így történt, Lukács és Osvát nem került közelebb egymáshoz. A sértődöttség Jászival szemben is megmaradt Lukácsban. Jászi következő Ady-cikke lerövidítését kérte Lukácstól, Lukács ebben „rejtett indokokat” vélt felfedezni. Holott Jászi Adyt is tájékoztatta Lukács készülő cikkéről, „Az Ön új verseskötetéről Lukács György fog írni. (Az Illés szekerén, K. F.) Úgy érzem, hogy a tömérdek kritika közepette, mely az Ön költészetét kíséri, épp a legfontosabb és legtörténelmibb szempontok még mindig észrevétlenül maradtak. Talán Lukács megsejt egyet s mást abból, amit Hatvany nem látott meg.” A Lukácshoz írt levelében pedig eloszlatni igyekszik Lukács gyanakvását: a terjedelmes írás végül két részletben jelent meg, a folyóirat 1909 októberi és novemberi számában. Fekete Éva a liberális tolerancia példáját látja Jászi levelében. „Lukács tevékenysége, még ha külön úton jár is a folyóirat irányításához képest, nélkülözhetetlen és fontos számukra, s nemcsak mert tendenciájában közel áll irányukhoz, hanem mert színvonalas különvélemény Lukács intoleranciája ezzel a liberalizmussal szemben, a visszája annak a teljes elismerésnek, amellyel Ady radikalizmusát fogadja.”

A legélesebb elvi harcot a fiatal Lukács a Nyugat főszerkesztője, Ignotus ellenében folytatja, annak ellenére, hogy tudja, a Nyugatnál Ignotus a legfőbb támogatója. „Ignotus – érdekes módon – mindig ragaszkodott hozzám, és én csak azért tudtam állandóan írni a Nyugat-ba, mert ő megvédett engem Osváttal szemben. Ignotus nélkül nem hiszem, hogy a Nyugat-ban megjelentem volna, és csak annyira is szerepeltem volna, amennyire szerepeltem.”

Az Ignotus-ellenesség egyik oka az lehetett, hogy Lukács, nem alaptalanul, lekicsinylőnek érezte Ignotus közönyét a mondanivalója iránt. „Nézze, fiam, - idézi fel hatvan évvel korábbi beszélgetésüket Lukács egy 1967-ben készült interjúban – magát tehetségesnek tartom, mondok magának valamit, amit egész életre megjegyezhet magának. A maga cikke rendkívül okos, rendkívül szellemes, és mint látja, le is fogjuk hozni. (valószínűleg Lukács Novalis-esszéjéről van szó, amely a Nyugat 1908. évi 6. számában jelent meg), de jegyezze meg magának, hogy mindannak, amit maga írt, az ellenkezőjét éppúgy meg lehetett volna írni.” (Lukács György levelezése, 1902-1917. Magvető Kiadó, 1981. Bevezető, írta Fekete Éva és Karádi Éva, 18. oldal.)

Ennél súlyosabb az a gyakran elismételt vád, hogy Ignotus csak helyet akart az új irodalomnak a hagyományos, konzervatív irodalom mellett. Az első ellenvetés, amely a kései olvasóban felvetődik: Hát mi akart volna? Hogy Ady jelentkezése után Szabolcska Mihály ne írjon többé verset? Hogy fordított szereposztással következzék be, amit Karinthy a Szabolcska paródiájában leír: „Fulladjon meg Ady Endre / Lehetőleg máma még.”

A Lukács értelmezte ignotusi program ellenében Lukács Adynak, „a forradalom nélküli forradalmárok költőjének”, mindenfajta liberalizmust elutasító szigorúságát idealizálta. „…de álláspontjának szellemi magasrendűsége – írja Fekete Éva – sem leplezheti, hogy a radikalizmus másik oldala, a túlemelkedés a kompromisszumok, a reálpolitika világán egy »csak álmokban létező forradalom« metafizikai realitásába, egyúttal szinte tudatosan vállalt érzéketlenség a reális problémák iránt. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy Magyarországon a reálpolitikus progresszió, a radikális reformpolitika is irreálisnak bizonyult, s éppen ennek a csődje tette lehetővé Lukács György számára 1919-ben, hogy az eddigi metafizikai realitású fordulatot a valóságos fordulattal azonosítsa.” (65. oldal.)

A 20. század elején kialakított véleményéhez Lukács még idős korában is ragaszkodott. Nem látta be, hogy Ady minden kivételessége ellenére se lehetett volna Ady, ha nincs a Nyugat, ha nincs Ignotus, nincs Osvát, Hatvany. Ahogy Jászi nélkül, a magyarországi nemzetiségi politikát bíráló polgári radikális álláspont nélkül, Ady aligha írta volna le, hogy „Dunának, Oltnak egy a hangja”.

Az életrajzban Fekete Éva fejezetről fejezetre megmutatja, hogy érvényesül az utak elválását, a vagy-vagy jellegű döntéseket abszolutizáló álláspont. Így van ez már az 1910-es évek esszéiben, mindenekelőtt a Kierkegaard-esszében, amelyben választ próbál adni arra, hogy miért kellett szakítania ifjúsága nagy szerelmével, Seifler Irmával. Mert Kierkegaard is felbontotta az eljegyzését Regine Olsennel. Mert „Regine tönkrement volna, ha együtt maradnak. Mert az ő rettenetes szomorúságának sötét hallgatását soha nem törte volna meg a Regine könnyű kacagása”. Mert „a Kierkegaard heroizmusa ez volt: formát teremteni akarni az életből. Becsületessége: válaszutakat látni, és végigmenni a választott úton”. Tudjuk: Seidler Irma öngyilkos lett, Lukács pedig tovább élt, új és új válaszutakat keresve. „…egymástól messze távolban – írja Fekete Éva – de mégis ugyanazzal a csillogással ragyog fel a sorsát a realitás ellenében megköltő Kierkegaard, és a proletariátus messianisztikus küldetésébe vetett hitet önnön kétségei ellenében is vállaló Lukács gesztusa.” (104. oldal.)

Néhány évvel később, 1918-ban a vagy-vagy kérdése történelmi és személyes kérdéssé vált Lukács számára. A Bolsevizmus mint erkölcsi probléma című cikkében, 1918 decemberében a proletáriátus osztályuralmát „az utolsó, és természeténél fogva legkíméletlenebb, legleplezetlenebb osztályuralomnak” írja le. Néhány hónappal később ellenben a Taktika és etika című tanulmányában, ismét a vagy-vagy kérdésre keresve a választ az etikus embernek szinte az erkölcsi kötelességévé teszi a csatlakozást a bolsevizmushoz. „Lukács végérvényesen választott az ’istenek harcában’, és feláldozta azt, ami évtizedeken át a legszentebb volt a számára: a lélek szabadságát”. (145. oldal.) Ezzel a keserű mondattal zárja Fekete Éva Lukács pályájának leírását a kommunista forradalomig.

A kommún 133 napja alatt Lukács tevékenységének legvitatottabb pontja, hogy az ötödik hadosztály politikai megbízottjaként egy rögtönzött haditörvényszék ítélete alapján megtizedeltetett egy zászlóaljat, és kivégeztetett nyolc katonát. Az esemény előzménye, mint azt Lukács egy 1969-ben készült tévé-interjúban elmondta, az volt, hogy Tiszafürednél három zászlóalj, egy székely, egy debreceni és egy budapesti állt szemben az előrenyomuló román haderővel. A budapestiek, a parancs ellenére elhagyták az állásukat, és ezzel lehetővé tették, hogy a román csapatok a magyar zászlóaljak hátába kerüljenek.

Távol álljon tőlem, hogy védelmembe vegyen a tizedelést, vagy a kollektív büntetés bármilyen formáját, de ha a tizedelést nem egy zsidó kommunista, hanem egy hivatásos tiszt rendeli el, akkor a tiszai kivégzés a jobboldali mitológiában nem bolsevista tömeggyilkosság lenne, hanem a szigorú magyar katonai erények megnyilvánulása a haza védelmének válságos pillanatában.

Kun Bélával Lukács, mondhatni megismerkedésük pillanatától, rossz viszonyban volt, Eörsi István kihegyezett megfogalmazása szerint talán Hitlert se gyűlölte annyira, mint Kun Bélát. Első felesége, az orosz Lena Grabenko emberismeretének jellemzésére leírja, hogy amikor Lena megismerte Kun Bélát az volt az első szava: Vautrin. Vautrin a cinikus, minden gaztettre kész szökött fegyenc Balzac Goriot apó című regényében. Ezt a képet igazolta Lukács szerint, hogy Kun Béla a bukás pillanatában úgy döntött, Korvin Ottó és Lukács György maradjon Magyarországon az illegális kommunista párt megszervezése céljából. Kései visszaemlékezésében Lukács ezt úgy fogalmazta meg, Kun szerint „Korvin és én alkalmasak vagyunk a mártíromságra”. (Korvin púpossága miatt volt könnyen azonosítható, Lukács pedig városszerte ismert ember volt.) Korvint hamarosan elfogták, kivégezték, Lukács pedig egy házkutatást megúszva elhagyta Magyarországot. A szembenállás Kunnal az emigrációban is folytatódott, Kun öngyilkos javaslatokat próbált ráerőltetni a pártra, de az ”illúziókból táplálkozó doktrinér radikalizmus” - mondja Fekete Éva -, Lukács gondolkodására is jellemző (188. oldal.)

Ez a doktriner radikalizmus az 1920-as évek végén valamelyest oldódik, 1928-ban a Központi Bizottság Lukácsot bízza meg, hogy állítson össze vitatéziseket a párt második kongresszusára. A Blum-tézisek nevet viselő anyag a proletárdiktatúra helyett „a munkásság és a parasztság demokratikus diktatúráját” jelöli meg a párt stratégiai céljának. Csakhogy ez még a párton belül sem válik elfogadott állásponttá, Kun jobboldali elhajlásnak minősíti a tervezetet, Lukács pedig tézistervezete visszavonására kényszerül. Ennél is nagyobb baj azonban, hogy a „munkásság és parasztság demokratikus diktatúrájának” éppúgy nincs semmi köze a gazdasági válságba süllyedő Magyarország helyzetéhez, mint a proletárdiktatúrának. A munkás-paraszt szókapcsolat még az 1970-es évek elején sem idézett fel mást, mint Kádár János 1956. november 4-én megalakult ”forradalmi munkás-paraszt kormányát”, amely pusztán új címke volt a változatlan pártdiktatúrán.

Közismert, hogy Thomas Mann Naphta figuráját A varázshegyben Lukács György testalkatának, arcvonásainak jellegzetességeivel ruházta fel. Lukács számos alkalommal elmondta, nem törődik vele, hasonlít-e rá Naphta, vagy sem, de Thomas Mann pontosan tudta, hogy ő nem úgy gondolkodik, mint a zsidó származású jezsuita a regényben. Fekete Éva azonban nem így látta. „…a karakter lényegi attitűdje Lukácsé. Nem általában a kommunistát, hanem Lukács személyiségét jellemzi az ellentmondások burkát szétboncoló metsző racionalizmus és a végső kérdésekre adott irracionalista krédó együttélése, a kérlelhetetlen racionalizmus és aztán a legbelsőbb burokban a még kérlelhetetlenebb irracionalizmus.” A szöveg az A varázshegyből vett idézettel, Naphta szavaival folytatódik: „Korunk titka és parancsa nem az én felszabadítása és kibontakoztatása. Amit korunk kíván, amire szüksége van, és amit megterem majd magának, az… a terror. (…) Hivatása a terror a világ üdvösségére, hogy az emberiség elérje a megváltás célját, az állam és osztály nélküli Isten-gyermeke állapotot.” (Szőlősy Klára fordítása. 204. oldal.)

Bőven lehetne még halmozni az idézeteket a vagy-vagy kérdés újrafogalmazásától a Thomas Mann vagy Kafka? kérdéstől Leverkühn alakjának „antifasiszta” leegyszerűsítésén át a legfájóbb kérdésekig, amikor Lukács helyesli, hogy „összesküvés” jelszóval a katonapolitikai osztály semmisítse meg a Kisgazdapárt jobbszárnyát, amikor szembeszáll Bibóval, aki középpártként szeretné megőrizni a Parasztpártot, fiatal kora Ady-képére visszautalva aláminősíti az Újhold íróit, Nemes Nagy Ágnest, Pilinszkyt, Mándyt, Örkényt. Lukács természetesen megtehetné ezt, ha pusztán egy kritikus volna. De Lukács 1947-ben a kizárólagos hatalomra törő kommunista párt ideológusa. És az is marad mindaddig, amíg a párt ellenségkereső dühe őt is nem sorolja a gyanús figurák közé.

A kibékülést dokumentáló interjúban Lukács elismételte egyik kedvenc mondatát: a legrosszabb szocializmus is jobb, mint a legjobb kapitalizmus. A Lukács-életrajzot megrendelő Kardos György ezredes, könyvkiadó igazgató és a mögötte álló Aczél György ezt a Lukácsot szerette volna viszontlátni az életrajzban. Azt a Lukácsot, aki fiatalságának indulatával utasítja el azt a társadalmi közeget, amelyből származott, a Magyarországon létező szocializmust pedig viszonylag tűrhető szocializmusnak fogadja el. Csakhogy ezt az életrajzot nem lehetett megírni, mert ez a Lukács György nem létezett. Azt a Lukácsot lehetett megírni, akinek csatlakozása a kommunista mozgalomhoz – Kis János szavával (Szabadságra ítélve, 140. oldal) – „vak, irracionális döntésen, vagy megtérésszerű fordulaton alapult”. És aki ettől kezdve bírálat és önbírálat között vergődve tartott ki a mozgalom mellett haláláig. Kardos ezredes, tapasztalt nyomozóként észrevette ezt, és nyomban bezárta a mételyt íróasztala karanténjába.

atlatszo.hu, 2021. 06. 29.

22 348 karakter