Kőszeg Ferenc honlapja

Orosz társaság ül az asztal körül, a jelenlévők a kereszt- és apai nevükön szólítják és önözik egymást, mintha egy orosz elbeszélést olvasnánk.  De a szereplők akár budapesti ismerőseink is lehetnének, a házibuli lehetne Budapest Belvárosában, az Arhangelszk kávéházat hívhatnák Hungáriának vagy New Yorknak is, a szex pedig nemzetközi. Az orosz díszletek csak nyilvánvalóbbá teszik, hogy rólunk szól a mese.

A sors és a számla

Symposion a hajdan volt szexuális forradalomról

Önvédelmi hűtlenség

M. kormányzóság székvárosának, azaz B. városának egyik lerobbant, de az átlaghoz képest tágas lakásában véget ért a vacsora. Az asztalon alma, szőlő, pár szelet házi készítésű kecskesajt, az egyik tányéron az előételként feltálalt kaviáros palacsinta maradványai. Az asztal körül ülők lecsíptek egy-egy szőlőszemet, de már mindenki jóllakott, inkább a vodkás- meg a borospoharakat ürítgették. A vendégek húsz-harminc évvel, egyesek negyvennel, voltak fiatalabbak, mint a hetvenes éveiben járó házigazda, Fjodor Fjodorovics Kurganov. Az öreg a múlt század közepe táján az Irodalmi Hivatalban volt tisztviselő, afféle, a szerzőkkel óvatosan összejátszó cenzor. Aztán mindenféle zavaros ügyekbe keveredett, hol fizikai munkát végzett, hol állástalan volt, többször bekísérték a Harmadik Ügyosztályra, de végül megúszta börtön és száműzetés nélkül. Fjodor szerette a nála jóval fiatalabbak társaságát, megállás nélkül mesélte a történeteit a hajdani időkről. A fiatalok néha unták a sok beszédet, idegesítette őket, hogy az öreg úgy beszélt ötven évvel ezelőtti ismerőseiről, mintha nekik, fiataloknak is tudniuk kellene, ki kicsoda volt a múlt század második felében, de a történetek időnként mulatságosak voltak, a vacsora ízletes, a vodka meg a bor bőséges, így hát újra meg újra elfogadták Fjodor meghívását. Ráadásul úgy hírlett, hogy az öreg valaha nagy széptevő volt, mások szerint egyszerűen szoknyapecér, aki minden nőre ugrott, akinél némi esélyt látott valami kalandra. Bizony rozogán, hajlott háttal is úgy nézett harmincas nőkre, mintha még bármi megtörténhetne. Azok közül pedig egyesek ígérgetős viccelődéssel köszönték meg a vágyakozó pillantását.

A beszélgetés ezúttal is a szex körül forgott – a politika megint éppen hervasztó korszakba lépett, arról nem volt mit beszélni. A fiatalok a múlt század hatvanas-hetvenes éveiről faggatták Fjodor Fjodorovicsot: úgy tartották ez a két évtized a szerelmi szabadosság nagy árhullámának a korszaka volt. Fjodor a vállát vonogatta.

– Nem volt az emberiség történetének – mondta – olyan korszaka, amikor a szabadosságnak ne lett volna tere, gondoljunk a középkori karneválokra, vagy az Ezeregy éjszaka történetére a féltékeny dzsinnről, aki asszonyát egy palackban őrizte a tenger fenekén. De hiába a szoros őrizet, a nő egy láncon hetven aranygyűrűt hordott a nyakában: valamennyit azoktól a férfiaktól kapta, akikkel megcsalta a féltékeny dzsinnt.

– Ha száz gyűrűm lesz, otthagyom ezt az ostoba dzsinnt – intett a nő nevetve az árnyékban hortyogó szörny felé, miután a két rémült herceg parancsa szerint a kedvére tett, két újabb gyűrűvel szaporítván az asszony gyűjteményét. 

Vera Ivanovna Kolenkina, egy alig huszonöt éves kreol szépség, akinek arcbőrét már tavasszal kakaószínűvé barnította a kaukázusi sípálya napfénye, komolyan bólintott:

– A beduinoknál nemegyszer előfordul, hogy a kétéves sivatagi vándorlásból hazatérő férfit hat-hét hónapos csúszó-mászó csöppség fogadja a sátorban. Az utolsó éjszaka lettem várandós, mielőtt elmentél a nagy útra, magyarázza az asszony. Ez a kis ártatlan megérezte, hogy nincs itthon az apja, bánatában elaludt a hasamban, és csak akkor ébredt fel, amikor megérezte, hogy közeledsz. A férfi boldogan emeli a magasba a kisfiút, nem kételkedik az asszony szavaiban, hiszen néhány éve maga a kádi hirdette ki az ítéletet: ha az apa távol van, a gyermek akár három évre is elaludhat a várandós asszony hasában. Az asszony hűtlenségét csak akkor lehet bizonyítottnak tekinteni, ha a férfi három év és kilenc hónapnál hosszabb ideig volt távol a sátrától. Vera kulturális antropológiából írta a doktori munkáját a birodalom székvárosában. 

Fjodor Fjodorovicsnak láthatólag kicsit sok volt ennyi egyetértés.

– No, azért a múlt századi szabadosságnak megvolt a maga különleges jellege – mondta tanáros pedantériával. – Mert szabadosság persze mindig volt, de elvet, Sade márki kora óta az én századom csinált belőle. Sőt: Sade idejében csak azt mondták, mindent szabad, az erkölcsi tilalmak egy régi világ babonái. Az én időmben viszont a szabadosság mondhatni kötelező volt. A fiúk-férfiak irigykedve néztek Fjodor Fjodorovicsra, „de jó lenne most is egy kis kötelező szabadosság, akár itt helyben” ez tükröződött a tekintetükben, Fjodor Fjodorovics gyorsan lehűtötte őket:

 – Azért senki nem fordulhatott oda az asztalszomszédjához, hogy te, Mása, menjünk át a szomszéd szobába, bújjunk ágyba, hiszen te éppen olyan szabadelvű vagy, hogy úgy mondjam, haladó értelmiségi, akárcsak én. Akármit beszélnek is a nővédők, valójában mindig is a nők választottak. Persze nem azokról az időkről beszélek, amikor a házasságközvetítő a szülőkkel egyezett meg, és a fiatalok az esküvőn látták egymást először. De Andrej herceget is Natasa Rosztova szemeli ki, és bolondítja magába a híres báli jelenetben. Aztán Andrej halála után megint csak Natasa dönti el, hogy Pierre Bezuhov lesz a férje. Persze Pierre régóta szerelmes belé, de sosem mert volna kezdeményezni, ha Natasa nem adja az értésére, mi a dolga. Vagy ötven évvel ezelőtt egy idősebb hölgy mesélt nekem a nála is jóval idősebb nagynénjéről. Zinaida néni tizennyolc éves korában a pályaudvaron meglátott egy jóképű férfit, és átvillant rajta, mi lenne, ha ez lenne a férje. Úgy rendezte, hogy a férfi előtt lépjen fel a vonat lépcsőjére, a mozdulathoz bokáig fel kellett emelnie a szoknyáját. Mire a birodalmi fővárosba értek, a férfi megkérte a kezét. Nem lett valami jó házasság, a férfi férjként is szoknyabolond maradt, de ott a vonaton Zinaida néni úgy érezte, a vékony bokájával mindent el tud érni. 

Az én időmben azonban ez a hölgyválasz sokkal direktebb lett. Nem volt már szó bokavillogtatásról.  A lány odament a nemrégiben elhagyott szerelméhez, megcsókolta a kezét, és azt mondta: – Viszlát, atya! Aztán odament a lányosan szép fiúhoz, akivel néhány hete járt, tőle is elköszönt: – Szia, Micimackó! Végül belekarolt a legújabb fiúba, akit ott szedett össze az Építészkocsmában egy fél órája, és vele ment el. Persze előfordulhattak kínos helyzetek, megeshetett, hogy a kiszemelt fiú kimondottan viszolygott a kezdeményező lánytól, és nemet mondott. De a társaságok meglehetősen belterjesek voltak, mindenkinek megvolt a helye a csoporthierarchiában, ha egy nő a maga szintjén választott partnert magának, többnyire nem kellett tartania a visszautasítástól. Ha viszont egy férfi kezdeményezett kéretlenül, azt idétlennek, tolakodásnak tartották.  

Egy pillanatra csend lett, a társaság elgondolkodott a hallottakon, a férfiak inkább bosszúsan, a nők nosztalgiával. A szünetet kihasználva majd mindenki újra töltötte a poharát, a téma még sok izgalmas kanyarulatot tartogatott.

 – De Fjodor Fjodorovics – szólalt meg Anna Lenszkaja, egy, a harmincas évei közepén járó szociálpszichológus, aki az egyik cigarettáról a másikra gyújtott, bár az újmódi egészségkultusz illetlenné tette az erős dohányzást. – A nőknek bizonnyal volt egy párjuk is. Az mit szólt az új párválasztáshoz?

– Nagyon a lényegre tapintó, igazi szociálpszichológusi kérdés – bólintott Kurganov cseppnyi iróniával a hangjában. – Az a helyzet, hogy nem sokat számított, mit szól a másik férfi. Ha egy férfi ebben a helyzetben féltékenykedni kezd, ha megpróbálja megakadályozni, megtiltani a kapcsolatot, nyomban hímsoviniszta disznónak titulálták volna, aki ósdi képzetek jegyében korlátozni próbálja, hogy egy nő az érzéseit kövesse. A féltékeny dzsinnek nem lett volna jó dolga ebben a világban. Mint a női szabadság ellenségét kigolyózták volna a társaságból, nemcsak azért, mert a tenger fenekén rabságban tartotta a nőjét, hanem pusztán a féltékenysége miatt. A társasági illem parancsai a szabad szellemű társaságokban még szigorúbban érvényesülnek, mint a régimódi, vaskalapos társaságokban. Szabadon gondolkodhatsz, de azért nem nagyon fogadják el, hogy az éppen fontosnak tartott témákról mást gondolj, mint amit gondolni és mondani szoktak. Fjodor Fjodorovics elhallgatott, aztán hozzátette: – Sokat lehetne erről beszélni, de akkor biztos egymásnak esnénk, és erről vitatkoznánk hajnalig. Pedig úgy sejtem, a szabadelvű szex ma este mindenkit jobban érdekel, mint a szabadelvű normakövetés.

– Arany élete lehetett akkor a nőknek – sóhajtott fel Akszinya Lavrova, egy babaarcú szőke pszichológushallgató, akinek láthatólag most sem volt sanyarú a sorsa: egy huszonöt, egy harmincöt meg egy negyvenöt éves férfi fogta szoros gyűrűbe. 

– Azért ezt se kell eltúlozni – mormolta Kurganov. – Emancipáció ide, vagy oda, a nők társasági helyzetét nagymértékben a párjuké határozta meg.  Egy Alfa hím párja pusztán ennek a révén magasan állt a hierarchiában. Ha ehhez még csinos is volt, okos, szellemes, ha volt súlya a személyiségének, ez csak növelte a rangját. Persze a két dolgot nem lehet mereven elválasztani. Az Alfa hím azért engedte, hogy a párja kiszemelje, és magához kösse (ne feledjük, a nők választanak), mert a csábító, vagy hadd használjam ehelyett a régimódi szó helyett az aspiráns kifejezést, mert megfelelt a férfi ízlésének, és egyébként is, hogy úgy mondjam, rangbéli volt. A sikeres párválasztás azonban nem feltétlenül jelentette azt, hogy a nő felhagyott a vadászattal. Jurij Nyikolajevics Brodszkij, úgy fél évszázada vitathatatlanul vezére volt a társaságának, fiatal, kritikus szellemű értelmiségiek tág baráti körének, akiknek a számára az igazság keresése fontosabb volt, mint a hivatali előmenetel. A karrierépítést ebben a társaságban határozottan megvetették. Jurij kíméletlen módon tudott vitatkozni, de éles elemző készsége értő figyelemmel párosult: ismerőseinek, barátainak a szellemi produktumait olyan alaposan és olyan beleérző képességgel értékelte, hogy még az is odaadóan hallgatta a véleményét, aki egyáltalán nem értett egyet vele. Jurij köpcös ember volt, és megvolt benne a kiemelkedő képességű, alacsony termetű emberek védekező agresszivitása, lásd Napóleon. A feleségével, a fürge szellemű, ironikusan okos Maja Cserkaszovával álompárt alkothattak volna, és valójában alkottak is, noha Maja mindenki szeme láttára viszonyt folytatott Jurij íróbarátjával, a nőiesen finom alkatú Borisz Vavilovval, akinek mozgása, halk beszéde mintegy az ellentéte volt Jurij robosztusságának. Kézenfekvő lenne azt gondolni, hogy Majának minden szellemi-társadalmi kapcsolódásuk ellenére Jurij nem volt megfelelő szexuális partnere, inkább Borisz érzéki finomságára volt szüksége. Igen ám, csakhogy amikor a társaságban feltűnt az új csillag, Ivan Dimitrijevics Kondrasin, akkor Maja hamarosan hozzá pártolt át, és el is hagyta Jurijt. Ebben az udvarban Claudiusnak nem kellett meggyilkolnia a királyt, hogy megkaphassa a királynét: a király maga adta rájuk az áldását. A férfiúi féltékenységnek nem volt tere, vagy ha volt is féltékenység, azt illett elpalástolni. A féltékenység biztosan nem hagyományos módon működött. A közös nő mintha inkább összeláncolta volna a két férfit, akik egyébként is jó barátságban voltak.  Néha az embernek az volt az érzése, hogy Valerijnak, csak mondtam egy nevet, nem is azért kell Zoja, mert annyira tetszik neki, hanem mert Sura felesége. Vagy fordítva: Zojának nem azért kell Valerij, mert annyira jó pasi, hanem mert Sura legjobb barátja. Mintha valójában a két pasi lett volna szerelmes egymásba, de a szerelmüket nem tudták másként kifejezni és kiélni, csak a közös nő révén. Az úgynevezett másság még nem jött divatba: egy tip-top szabadelvű tudomásul vette a homoszexualitást, de csak távolból. A nőkkel megint más volt a helyzet. Jurijnak persze volt barátnője, Maja azonban mélységesen lenézte Nagya Jurkovszkszkaját, és nem tűrte, hogy Jurij vele mutatkozzék a társaságukban. Jurij pedig elfogadta ezt az értékelést, és valóban csak titkos viszonyt folytatott a lánnyal. Amikor aztán Ivan Dimitrijevics szabályosan megkérte Maja kezét, méghozzá - kitől mástól? -  Maja férjétől, Maja pedig elköltözött Ivanhoz, akkor Jurij a kis szexbombi, a kerekképű Dunyka Mihailova személyében végre talált magának egy barátnőt, akit már nem volt hajlandó titkolni. Az okos, önironikus Maja, ezt annyira zokon vette, hogy hirtelenjében úgy kezdett viselkedni az elhagyott férjével, ahogy egy csúfosan megcsalt feleség viselkedik a hűtlen urával. A férfiféltékenység akkor is tilalmas volt, ha a szereplők között nem volt olyan szoros és érzelemgazdag a kapcsolat, mint Jurij és Borisz vagy Jurij és Ivan esetében. Jurij Nyikolajevics következő társa, Irina Kovaljova folytatta Maja Cserkaszova szabad szellemű életvitelét, de szélesebb körben és főképp Maja személyiségének öntörvényű szuverenitása nélkül. Egyszer egy szókimondó kaukázusi, Varlam Kapidze, Jurij rajongó tisztelője, beolvasott Irinának: 

– Irina – mondta neki gorombán –, te a pozíciódat kizárólag Jurijnak köszönheted, ha nem lennél Jurijjal, senki se venne észre. Te ezt a pozíciódat, ahelyett, hogy arra használnád, hogy minden módon erősítsd Jurij öntudatát, akinek az életét mind a szellemi fölénye, mind a sértődékeny, kötekedő természete nehézzé teszi, arra használod, hogy látványosan megcsald Jurijt minden valamire való pasival, akiknek a szemében a te legfőbb sex appealed, hogy Jurij felesége vagy. 

Irina érthető módon rettenetesen megsértődött, és nyomban bepanaszolta Kapidzét Jurijnak, az pedig keményen kikérte magának, hogy az így beszéljen a feleségével. A kaukázusi, aki végül már maga sem tudta, igaza volt-e vagy sem, Jurij védelmében beszélt-e vagy csak sértődöttségből, mert kimaradt a szórásból, aztán nem győzte szégyellni, hogy nemcsak közönséges volt, de ostoba is, vagy fordítva: ostoba és közönséges. Egyébként az idő nem igazolta Varlamot, Irina kitűnő lett a szakmájában, és minden helyzetben kitartott Jurij mellett.     

Csend lett, Fjodor Fjodorovics elbeszélésén akár nevetni is lehetett volna, de az elbeszélő hangjából, a hirtelen megtorpanásaiból meg abból, ahogy Kurganov, amikor Dunykáról beszélt, egyszerre zavartan megdörgölte a szemét, még aki nem ismerte a szereplőket, vagy akár a nevüket sem hallotta, megérezhette, Fjodor olyan fajsúlyú emberekről beszél, akiknek még a fura szerelmi kuszaságai is megérdemlik, hogy komolyan vegyék őket. Vagy legalábbis annak ellenállnak, hogy vicces történetté silányuljanak. A szemdörgölés azt sejttette, hogy Dunyka meghalt. Öngyilkos lett.

Fjodor tudta, hogy szándéka ellenére, ő váltotta ki az elkomolyodást, és egy másik, kegyetlen, de mégis könnyebb fajsúlyú történettel próbálta oldani a feszültséget.. 

– Jekatyerina Scserbakovában – kezdte az újabb történetét Kurganov – volt valami szexappeal, de a vékony szájával, elrajzolt arcával szép nőnek aligha lehetett nevezni. A férje ellenben, Leonyid Petrov igen jóképű alak volt. Ráadásul okos, a szakmájában, mérnökként is sikeres. Jekatyerina, Kátya annyira féltékeny volt rá, hogy muszáj volt megcsalnia. 

A vendégek hitetlenkedve néztek Kurganovra.

– Igen, igen – bólogatott Fjodor Fjodorovics. – Az efféle önvédelmi hűtlenség gyakoribb, mint gondolnánk. Ismertem egy asszonyt, aki odaadó hűséggel várta a börtönben lévő emberét, pénzt, csomagot küldött neki, minden alkalommal elutazott a beszélőre a távoli fegyintézetbe, pedig nyomorgott a négy gyerekével, akik közül csak a legkisebb volt az aktuális élettársáé. Közben pedig annyira rettegett, hogy az élettársa nyomban otthagyja, mihelyt kiszabadul, hogy az utolsó héten összeszedett egy alkalmi szeretőt, és a börtönkapuban azzal fogadta, a szabaduló férfit, hogy nem jöhet haza hozzá, mert neki már más élettársa van. Ha az az ember valóban annyira rabiátus, amilyennek a marcona külseje mutatta, akár ott a börtönkapu előtt agyonüthette volna az asszonyt. Ehelyett csak legyintett: „Van ilyen!”, mondta, és elment csövezni, amíg új párt nem talált. A nő ellenben továbbra is ragaszkodott a kiakolbólított férfi emlékéhez is, még évekkel később is féltékeny volt rá. Amikor megtudta, hogy egy nő, akivel az ő embere alkalmilag lefeküdt, (ilyen nő elég sok volt a városban) gyereket szült, rátört a pánik, nem lehet-e, hogy a gyerek az ő egykori emberéé. Nem volt rest, vett egy tyúkot, és felment a nő lakására, aki akkor tért haza a kórházból a férjével, hogy főz egy jó tyúklevest a gyermekágyas asszonynak. Az a legkevésbé sem örült a kéretlen látogatónak, de kidobni se akarta, ha már ilyen szívélyes figyelmességgel érkezett. De azért forrt benne a méreg, mert nyilvánvaló, hogy a látogatásnak valamilyen mögöttes célja van. Miközben főtt a tyúkleves, a vendég, mint sokszoros anyuka, karjába kapta az újszülöttet, a mozdulatában azonban nem volt semmi lágyság. Inkább ellenséges, fürkésző tekintettel vizslatni kezdte a csecsemőt, kitapogatta a fejformáját, az orrát meg főként a fülét nézte hosszan, hogy nem fedezi-e fel a három napos csecsemőn az ő emberének a vonásait. Aztán hirtelen felderült, most már szinte anyai kedvességgel csókolta meg a gyereket is meg az anyját is: nyilvánvaló volt, hogy a szemrevételezés azzal az eredménnyel zárult, hogy ehhez a gyerekhez az ő emberének semmi köze. – Mindjárt kész a leves – mondta –, sajnos nekem már mennem kell – és elviharzott. Az anyuka felkelt az ágyból, szoptatni kezdte az újszülöttet. Bár biztos volt benne, hogy a gyanúsítás alaptalan, hogy a gyerek nem származhatott az alkalmi kalandból, nem tudhatta, hogy a nő, hogyan ítéli meg az újszülött orrának meg a fülének a formáját. Amilyen őrülten állított be, az se volt kizárt, hogy a földhöz csapja a gyereket, ha arra jut, hogy az ő pasija az apja, gondolta. Csak most hasított bele igazán a rémület. És csendes gyűlölettel nézett a férjére, hogy az megtűrte a lakásban a betolakodót. Mondani azonban csak annyit mondott: – Én egy falatot nem bírok enni ebből a levesből. 

A vendégeket lenyűgözte a drámai történet. Vajon megtörtént ez, töprengtek, vagy Kurganov egy novellát rögtönzött a fülük hallatára? Fjodor mint afféle elvetélt irodalmár, szerette irodalmivá formálni a történeteit, a teremtő képzelet azonban, ezt ő állította saját magáról, hiányzott belőle: ezért is nem lett író. De persze azt sem lehetett kizárni, hogy ez a kacér panaszkodás a képzelet hiányáról, ez is csak álcázás volt, és Kurganov kitalált történeteket mondott el, mintha a valóságban megestek volna.

Fjodor Fjodorovicsot bosszantotta, hogy – vajon a szándéka ellenére?  – megismétlődött az előbbi helyzet: a vidámnak indult elbeszélés valósággal megdermesztette a vendégeket. Hogy oldja a feszültséget, Kurganov gyorsan visszatért Kátya történetére. 

– Ott tartottam – mondta –, hogy Kátyát, úgy gondolom, a saját féltékenysége késztette arra, hogy megcsalja a férjét, akivel egyébként elég jól éltek. Az első adandó alkalommal, azaz a legközelebbi házibulin, felszedett egy éppen szabadon lézengő fiút, bizonyos Szásenykát, aki jóképű volt és értelmes, csak rettenetesen beképzelt: Adonisznak és Einsteinnek vélte magát.  Leonyid egy idő után megunta, hogy mindenki Kátya új szerelméről beszél, fogta magát és összeköltözött egy finom szépséggel, Kátya hajdani barátnőjével, Nyina Lvovával. Ráadásul megüzente Kátyának, hogy juttassa el hozzá a kulcsait, mert olyankor szeretné elhozni a ruháit, könyveit, amikor Kátya dolgozik, nincsen otthon. Kátyában forrt a féltékeny harag, maga vitte el a kulcsokat Nyina lakására. Bekövetkezett, amire Kátya titokban talán számított is: Nyina nyitott ajtót. Kátya erre olyan erővel vágta a kulcscsomót Nyina arcába, hogy a lány orrát az orvosi ügyeletnek kellett rendbe hoznia, és még örülhetett, hogy a szemének nem esett baja. – Te faszszopó kurva! – üvöltötte közben a három nyelvet beszélő Kátya, ahogy a stricik szokták lehordani a nőjüket, ha az a vártnál kevesebb pénzzel jön meg a fuvarból.  Kátya dühéhez némelyek szerint az is hozzájárult, hogy már az apja meg Nyina apja is feszült viszonyban voltak egymással. Még a hajdani, mozgalmi időkben vesztek össze: kölcsönösen hol ilyen, hol olyan elhajlással vádolták egymást.  A Kátyáról meg a kulcscsomóról szóló traccs néhány hét alatt elült, az esetnek nem volt következménye. Ha egy férfi húz be a vetélytársának, vagy pláne, ha a hűtlen nőt üti meg, jó időre kiesett volna a társaságból, és a tettét még évek múlva is elítélőleg emlegették volna. – Traccsnak egyébként – tette hozzá Kurganov – a pletykát hívták még Zinaida néni idejében. 

Marfa Ivanovna Matvejeva felállt, behozta a szamovárt. Marfáról úgy hírlett, hogy a jó tizenöt évvel idősebb Fjodor Fjodorovics kedvese, de Fjodor ragaszkodott ahhoz, hogy magányos aggastyánnak tartsák, és nem akarta, hogy Marfa hozzá költözzön. Meglehet, ezt Marfa sem akarta olyan nagyon, így is elég gondja volt a zsémbes öreggel. De ha vendégek jöttek, és jöttek elég gyakran, Marfa mindig ott volt, és tartózkodó módon, de félreérthetetlenül háziasszonyként viselkedett. A szamovárban faszén parázslott, a kis porcelán teáskannában teaesszencia feketéllett. Miután letette a szamovárt, Marfa kockacukrot, mézet és szederlekvárt hozott be. Fjodor sorra megkérdezte a vendégeket, ki milyen erősen issza a teát, Marfa pedig a szerint töltött a csészékbe többet vagy kevesebbet az esszenciából. A forró vizet aztán a szamovárból engedte a csészékbe. A legtöbben beletettek a teájukba egy-egy kanálnyit a lekvárból, amelyben a teázó a nyelvével kitapinthatta a feketeszeder-szemeket. A fiatalabbak a cukrot is a csészébe tették, de Fjodor és Marfa régi szokás szerint a nyelvük alá rejtették a cukrot, úgy itták rá a teát. Ugyanők a tea egy részét, hogy hamarabb hűljön, átöntötték a mély csészealjba, és onnan szürcsölték. A fiatalok inkább kavargatták, kanalazták és fújták a teájukat.

A teázás szertartása úgy szakította meg a társalgást, mint a színművet a szünet.   A teázás után ugyanaz a téma gördült tovább, de változott a hangulat, a megközelítésmód. 

Pornó és mimézis

– Különféle felmérések meg a bulvársajtó történetei is azt mutatják – szólalt meg Anna Lenszkaja, a szociálpszichológus –, hogy manapság az emberek sokkal többet olvasnak-néznek pornót, mint régebben. Anna szinte ijesztően sovány, csontos arcú nő volt, de a hosszú, vékony lábával, a nagy, zöldes fényű szemével erőteljes erotikus hatást gyakorolt az erre fogékony férfiakra, sőt nem egy esetben nőkre is. – Egy nemzetközi kutatás, amelyet a hannoveri Institut für Sexualsoziologie koordinált, azt állapította meg, hogy Európában az emberek átlagosan heti hat órát töltenek pornóval, több mint kétszer annyi időt, mint ötven évvel ezelőtt. Nálunk aligha lehetne egy ilyen vizsgálatot lefolytatni, pedig itt az átlag talán a heti nyolc órát is meghaladná. 

A vendégek, főképp a férfiak, persze rögtön arról kezdtek elmélkedni, vajon Anna a saját szokásai alapján jutott-e erre a tudományos felismerésre. 

– Arra volnék kíváncsi – folytatta Anna –, hogy ez a megnövekedett érdeklődés kizárólag a kibővült technikai lehetőségek következménye-e, vagy összefügg azzal, hogy visszaszorult a múlt századi szabadosság, amelyről az előbb beszéltünk. Persze a kérdés tudományos kutatása nagyon komplex vizsgálati módszereket kívánna.

A pornó ebben a társaságban megvetésre méltó témának számított. Ha valaki undorítónak minősítette a pornót, gyanúba keverte magát, hogy valójában prűd vagy/és álszent. Ha ellenben érdemben beszél a pornóról, azt sugallta volna, hogy fogyasztója a műfajnak. Szóval a pornót szóba hozni sem illett.    

– A pornó unalmas – jelentette ki Akszinya Lavrova, a szőke pszichológushallgató. Ez volt a szokásos, mondhatni kötelező kijelentés a pornóról, ha véletlenül mégis szóba került. Akszinya bájos együgyűsége kellett hozzá, hogy ebben a társaságban mint a saját felfedezését mondja ki a közhelyet.

– Unalmas – bólintott jóváhagyólag Alekszandr Leonyidovics Rogyionov, aki filozófiát oktatott M. kormányzóság székvárosának egyetemén. – Unalmas – ismételte meg, de hangsúlyt kissé felfele vitte, mintha a kijelentése kérdés is lenne. – Levin a naturalizmust bírálva azt állította, az Aeneas és Didó között lezajlott kopuláció kevésbé különbözött Rómeó és Júlia kopulációjától, mint a két pár szerelmének érzelmi tartalma. 

Levin, Grigorij Jakovlevics Levin az előző század iskolateremtő filozófusa, politikai gondolkodója volt, akit a jelenlévők közül többen is ifjúkoruk mesterének tekintettek. – Nem tudom, mikre alapozta Grigorij Jakovlevics ezt az állítását – folytatta Rogyionov –, hiszen a két híres nász technikai részleteiről maga Levin professzor sem tudhatott semmit. De a görög vázák erotikus képei, Aristophanes Lysistratéja meg a pompeji bordélyok pornófestményei alapján többé-kevésbé biztosak lehetünk benne, hogy a szeretkezés technikáját tekintve modern korunk semmit sem talált fel, amit a régiek ne tudtak volna. Ennek alapján feltételezhetjük, hogy Aeneas és Didó ugyanazt csinálták a barlangban, amit Rómeó és Júlia Júlia leányszobájában, leszámítva azt a nem jelentéktelen különbséget, hogy Júlia tizenhárom éves szűzlány volt, Didó ellenben tapasztalt, érett asszony. Tehát ha az ábrázolás pusztán a szeretkezés részleteire korlátozódik, akkor a leírásuk vagy az egyéb módon való ábrázolásuk elég hamar kimerül. Innen a pornó unalma… – Alekszandr itt sem eresztette le a hangját, sejthető volt, hogy még van további mondanivalója.

Váratlanul, szokása ellenére Marfa Ivanovna szólt közbe. – De Szasa – mondta, miből gondolja, hogy a szerelem érzelmi része olyan sokat változott. Catullus úgy érezte, hogy a szerelem és a gyűlölet kettősségének kínja keresztre feszíti. A modern költő meg úgy érzi, hogy ő és a szerelme két egymást tépő ragadozó madár.  

– Kedves Marfa Ivanovna – bólintott Rogyionov –, tökéletesen igaza van. Többnyire nem is a szerelem érzelmi tartalma változik, hanem a társadalmi környezete, de ez nem különíthető el vegytisztán az érzelmi tartalomtól. Aeneast a történelmi küldetése, Róma megalapításának feladata választja el Didótól, Rómeót a száműzetés, közvetve a két család viszálya Júliától. Rómeó és Júlia meghal, de a szerelmük a halálukig megmarad, talán azon is túl. Aeneas a küldetése jegyében saját elhatározásából hagyja el Didót: a királynő szerelme fekete gyűlöletté változik. Mindez bőven ad anyagot a költői ábrázolásnak. A pompeji freskón ábrázolt orális szex viszont valóban nem különbözik egy amatőr fényképfelvételen látható szopástól. Az legfeljebb akkor válik izgalmassá, ha a hajáról, a gyűrűjéről vagy egy anyajegyről felismered a nőt, esetleg a farka formájáról a férfit, hiba rejtették el az arcukat. 

Fjodor Fjodorovics láthatólag mondani akart valamit, de a filozófiatörténész Ludmila Tyesznyeka megelőzte: 

–  A pornó is lehet érdekes, sőt értékes is. Néha nem is lehet eldönteni, hogy egy mű pornó-e. Sade pornó vagy filozófia? Ahogy a Candide regénynek álcázott filozófiai traktátus az optimizmus esélytelenségéről, Sade Justine-je arról szól, hogy a bűn elnyeri a jutalmát, az erény pedig a büntetését.  Csakhogy amíg Voltaire eljut a műve bugyuta filozófiai tanulságához, egy sor felejthetetlenül mulatságos történetet beszél el, Marquis de Sade pedig olyan életszerű részletességgel írja le a keféléseket, fosásokat és a nemegyszer iszonyatos szadizásokat, hogy minden pornóolvasó elégedett lehet vele, ha egyébként nem érdekli sem Sade filozófiája, sem a helye a szabadelvűség eszmetörténetében.   

Ludmila a hihetetlen olvasottságáról volt nevezetes meg arról, hogy bonyolult témákról is szórakoztatóan tudott írni anélkül azonban, hogy engedett volna írásainak pontosságából és tárgyilagosságából. Arra persze már csak a legidősebbek emlékeztek, hogy Ludmila egyetemista korában, amíg a hallgatók a késős előadókra vártak, pornójelenteket rajzolt a táblára, kiváló rajzkészséggel. Bár fiatal korában nagyon elegáns volt, sokak szerint kifejezetten vonzó, férje, ismert barátja sosem volt. Azt terjesztette magáról, hogy szexuális életét a sarki fűszeressel meg szénhordó emberekkel bonyolítja, ezt azonban senki sem hitte el. Egyszer egy barátnőjével együtt mentek nyaralni, a Fekete tengeri üdülőhelyen összeismerkedtek két külföldi fiúval, felvitték őket a bérelt szobájukba, és lefeküdtek velük a közös szobában, de külön ágyban. Ludmila még évtizedek múltán is szívesen idézte fel ezt a történetet. Ez volt az egyetlen eset, amikor hiteles tanú cáfolhatta a rosszindulatú gyanúsítást, hogy voltaképpen szűz.

– Kevésbé jelentős művekkel is így van ez – tette hozzá Tarasz Bogdanov, egy a negyvenes évei végén járó irodalomszociológus, aki maga is nagy szoknyabubus hírében állt. – Már ha valóban így van.  Mert mitől lett egy csapásra világhírű a Fanny Hill? A fiatalabbak valószínűleg már nem is emlékeznek rá. Ötven éve aratott hatalmas sikert, vagyis a szabadosság előbb emlegetett árhullámának felívelő szakaszában, először azonban kétszáz évvel korábban jelent meg. A szerzője az adósok börtönében írta, talán az adósságaitól akart a könyv bevétele révén megszabadulni, ehelyett „a király alattvalóinak megrontása miatt” újból bezárták. Kétszáz éven át kalózkiadásokban jelent meg, rosszhírű üzletekben a pult alól árulták, aztán hirtelen kultuszkönyv lett, úri hölgyek olvasták a strandon és a kávéházakban, komoly lapok cikkeztek róla. A sikerben nyilván fontos szerepe volt a szexuális felszabadulás hangulatának meg persze annak is, hogy az igazságszolgáltatás Angliában és Amerikában is tett egy-egy tétova kísérletet a betiltására. Kétségtelenül elmondható róla, hogy képet ad egy Londonba került tizenöt éves gyereklány hányattatásairól, egy londoni bordély belső világáról, a jómódú középosztály és az arisztokrácia életmódjáról, de azt senki se akarja elhitetni velem, hogy ez bilincselte le az olvasókat. Olyan ez, mint amikor Stevenson Kincses szigetét a realista valóságábrázolás jegyében úgy hirdették, hogy megismerhetjük belőle a XVIII. századi Csendes-óceáni kalózok életét. 

Nem, az olvasó arra emlékszik, hogyan tanítja meg Fannyt a tapasztalt szobatársnője elélvezni, hogyan lesik meg együtt a kuplerájtulajdonos Mrs. Brown szeretkezését egy fiatal genovai kereskedővel, és hogyan vezetik le az izgalmukat azzal, hogy egymás punciját simogatják. Meg persze arra is, hogy a szexben egyre járatosabb Fanny az új szeretője, a tizenkilenc éves szolga hatalmas farkát „májusfának” nevezi. Szóval a Fanny Hill száz százalékban pornó, mégis éppúgy nem illett nem olvasni (mennyire hiányzik a nyelvünkből az előidejűséget kifejező igealak), amennyire tíz évvel korábban nem illett volna olvasni. Mindennek kevés köze van az esztétikához, inkább színtiszta olvasás- vagy kultúrszociológia.

De mondok egy ellenpéldát is. Néhány évvel később hasonló világsikere volt a holland származású New York-i prostituált és bordélyházi madám önéletrajzi könyvének, amely The Happy Hooker, azaz A boldog kurva címmel jelent meg. Ez is pornó, de a fizető és a pusztán örömből vendégül látott pasikkal meg az unatkozó lányokkal folytatott szeretkezések mellett, itt nem kevésbé érdekesek vagy mulatságosak a kiegészítő életképek, például a névházasság története a letelepedési engedély érdekében a szegény zsidó postással. Az illegális New York-i kupleráj ajtaja előtt együtt jelennek meg az erkölcsrendészet és a Bevándorlási Hivatal emberei. De hiába verik az ajtót, Xaviera nem nyitja ki, azok meg betörni nem merik, mert nincs a kezükben házkutatási parancs. Közben a lányok meg a reszkető kínai diplomaták, akik egy kellemes este reményében látogatták meg Xaviera intézményét, lemásznak az alattuk lévő lakás erkélyére, és udvariasan elnézést kérve a megrökönyödött családtól, a dörömbölő rendőröknek mondhatni a háta mögött távoznak a házból.

Olvasás közben nem is tudtam eldönteni, mit irigylek jobban: a jogállamot, amely kizárja, hogy a rendőrök házkutatási parancs nélkül betörjenek egy ajtót, vagy annak a férfinak a helyzetét, aki annyira elnyeri Xaviera tetszését, hogy a biszexuális barátnője társaságában maga áll a szolgálatára, és még pénzt sem fogad el. Itt már szó sincs a szex-jelenetek egyhangúságáról: a szex és az „élet” összekeveredik, és ez mind a kettőnek jót tesz.  Nem is beszélve Apollinaire pornójáról, a Tizenegyezer vesszőről, amely tiszta pornó és tiszta költészet.

Kurganovon látszott, hogy elege van Tarasz hosszúra nyúlt irodalomelemzéséből, régóta mondani szeretne valamit. 

– Értem én, mi a bajotok – kezdte majdnem méltatlankodva –, bár Tarasz a Fanny Hill-történettel voltaképpen ellentmondott annak, amit eredetileg mondani akart. Abból indultok ki, hogy a művészi ábrázolás mimézis, az élet sűrített felidézése, ahogy Arisztotelész meg a mesteretek, Levin tanítja. A lecsupaszított szexuális aktus ellenben nem elég változatos ahhoz, hogy a mimézis tárgya legyen. Amilyen életgazdag a szex, ha csináljuk, olyan sivár lesz, ha pusztán leltározzuk. Ott a közhely: szép az, ami érdek nélkül tetszik. A Hamlet tetszik, mert átéljük a meggyilkolt király fiának a kétségeit, de érdek nélkül tetszik, mert a hétköznapi, való életünket nem érinti, hogy Hamlet teljesíti-e a lelkéből szóló kísértet parancsát. Mit néki Hekuba? Bekiabálni a színpadra, hogy ott bujkál az ördög a függöny mögött, csak a gyerekek szoktak a bábszínházban. Akármilyen érzékletesen írja le Dickens a karácsonyi vacsorát, jóllakni attól nem fogunk, legfeljebb még éhesebbek leszünk. A pornó azonban más. Ha tetszik, a pornó a különösség az élet és a mimézis között. A pornó ugyanis arra való, hogy közben kiverjük a farkunkat illetve a puncinkat, kinek mije van. Ha nem egyedül nézzük-olvassuk, akkor lassan hozzákezdünk a szexhez. Ennek is megvan az öröme, különösen, ha kettőnél többen vagyunk, de azért a pornó alapjában magányos műfaj. A maszturbálás révén, szívesebben használom ezt a szót, mint a hülye önkielégítést vagy az onániát, kinn is vagyok meg benn is vagyok. Kinn vagyok, mert persze nem tudok részt venni a leírt vagy nézett aktusban. De benn is vagyok, mert a mimézis közben, de annál elementárisabb módon részt veszek a szexuális aktusban, közeledem a kielégüléshez, de ha akarom, késleltetem a kielégülést. A nőknek még jobb, mert ők újabb és újabb orgazmushoz tudnak eljutni. Férfiaknak ehhez többnyire nincs kedvük. 

Ahogy Fjodor Fjodorovics elhallgatott, megint mély csend lett. A maszturbálás tabutéma volt ebben a társaságban, akárcsak a pornónézés. Ráadásul a házigazda alig leplezte, hogy a saját tapasztalatairól, a saját gyakorlatáról beszél. Valószínűleg nem ő volt az egyetlen a jelenlévők közül, aki időnként pornót nézett, maszturbált. De mindenki úgy érezte, ha megszólal, kiadja magát. Márpedig a pornónézést meg az önkielégítést mindenki szégyellte. Pedig rég elmúltak azok az idők, amikor azt tanították, hogy az önkielégítés gerincsorvadást okoz, de legalábbis elszívja az ember energiáit. 

Végül a tudálékos Tarasz kezdett beszélni: 

– Annak idején, amikor az első könyvek megjelentek, amelyek erkölcsi dörgedelmek nélkül írtak a szexuális életről, elolvastam egy neves pszichiáter könyvét. A terápia során, írta a szerző, a nők elég őszintén beszélnek a szexuális életükről, csak azt tagadják le, hogy maszturbálnak. Ezt valahogy szégyellik. Régóta udvaroltam egy lánynak, olyan fiatalok voltunk még, hogy mondhatom így, de hiába. Jevgenyija Gavrilovának hívták, nagyon jó barátságban voltunk, valójában inkább szerelmes voltam belé, a szexuális próbálkozásaimat azonban elhárította. Ugyanabban a házban lakott egy másik, Jevgenyijánál pár évvel idősebb nő, Tamara. Tamarának elég sok pasija volt, egy kis szexből nem csinált nagy ügyet. A két lány jóban volt egymással, bár Vera a háta mögött kinevette Tamarát a fontoskodásáért meg azért is, mert folyton kapkodott a férfiak után. Jevgenyija rábeszélt, hogy próbálkozzam Tamarával, bemutatott bennünket egymásnak. Összejött a dolog, bár nem volt hosszú életű. Egy alkalommal, ahogy mondani szokták, a posztkoitális konverzáció során elmondtam, mit olvastam a pszichiáter könyvében. – Na, én nem szégyellem! – jelentette ki Tamara hetykén. Ilyet akkor hallottam először. Faggatni kezdtem Tamarát, hogy is van ez, ő meg elmondta, otthon dolgozik, a munkahelyére csak hetenként kétszer kell bemennie, ha megunja a munkát, ledől a díványra, és kikapcsolódásképp játszik egy fél órát a csiklójával. Ez nem függ attól, hogy van-e éppen partnere, kétszer-háromszor akkor is elélvez, ha az előző este a fél éjszakát végigkefélte. Ez persze alaposan felizgatott, megint dugtunk egyet, de éreztem, akármit csinálok, nem tudok olyan hatékony lenni, mint ahogy Tamara a magányos élvezetét leírta.  

Borisz Csernov szólalt meg. Borisz Mihailovics az ötvenes évei végén járó mérnök volt, kicsit kirítt ebből a társaságból, amely főleg humán értelmiségiekből állott, nem is tartozott az állandó vendégek közé, de Fjodor Fjodorovicsnak időnként eszébe jutott, hogy meghívja. 

– Én proli gyerek voltam – kezdte Borisz, és a hangjában nem volt se büszkélkedés, se leplezett zavar. – Egy nagy, dzsumbujos bérházban laktunk, nem messze a pataktól. Az a környék akkor még majdnem külvárosnak számított, mostanra már beszippantotta a város. A házban a lakások nagy része még szobakonyhás volt, fürdőszoba nélkül, a WC a folyosón, a házban rengeteg gyerek, az időnk nagy részét a téren töltöttük. Az volt a galeriüldözés időszaka, a rendőrség folyton illegális ifjúsági szervezkedések után szimatolt. Az volt a szerencsénk, hogy csak tizenkettő-tizennégy évesek voltunk, ránk még nemigen figyeltek. Ami a farok- meg a punciverést illeti, az itt egyáltalán nem számított valami titkolni való dolognak. Titkolni csak a tanárok előtt kellett, hogy a szünetben hárman-négyen bementünk a WC-be, és szórakoztunk a farkunkkal, ahogy később cigarettázni jártunk be a WC-be. A szüleink dolgoztak, a nyakunkban lógott a lakáskulcs, felmentünk valamelyikünk lakásába, fiúk, lányok vegyesen, persze csak a belevaló lányokat hívtuk, aztán üvegpörgetőst játszottunk, csókolóztunk, ahogy az üveg parancsolta, levetkőztünk, játszottunk egymás fütyijével, puncijával. Körülbelül mindent tudtunk a szexről, egy szobában aludtunk a szüleinkkel, hallottuk, láttuk, mit csinálnak éjszaka. Ennek ellenére, érdekes módon, úgy tizenöt-tizenhat éves korunkig nem kezdtünk rendes szexuális életet élni. A szüzességét, hogy így mondjam, a fiúk közül csak az vesztette el, akit elkapott egy-egy felnőtt nő a házból, elhagyott feleség, vagy valamelyikünk nővére, aki nem talált pasit magának, a lányok közül pedig az, aki idősebb férfival jött össze. De ezek többnyire ki is maradtak a bandából, számukra a mi időtöltéseink már komolytalanok voltak. Borisz Mihailovics elhallgatott, aztán egy kicsit zavartan még hozzátette: – Szóval nem szégyelltük.

– Nem is volt rá okuk, Borisz Mihailovics – mondta Kurganov, nagyon baráti hangon. – Őszintén szólva irigylem magukat. Úgy tizenkét éves koromban két osztálytársammal, persze két fiúval, akkor még nem voltak vegyes osztályok, kitaláltam valami játékot, amelyben húzogattuk egymás farkát, de aztán megijedtem, és azt mondtam, inkább hagyjuk abba. Később voltak osztálytársaim, akik olyasfajta bulikat rendeztek, mint amilyenekről beszélt, de ilyenekre engem nem hívtak meg. Ezt a kamaszkori szexuális tapasztalatot, amiből kimaradtam, később már nem lehet pótolni, akármivel is próbálkozik az ember. Manapság mennydörögnek a kábítószer-fogyasztás ellen, de hiába kriminalizálják még a marihuána-szívást is, minden fiatalabb társaságban szívnak. Közben pedig szinte propagálják az alkoholfogyasztást. Pedig hasistól még senki nem verte szét a családját. De egy vonatkozásban mégis igazat adok az alkoholfogyasztóknak. Akik isznak, beszélgetnek, vitatkoznak, ahogy mi is, összevesznek, esetleg összeverekszenek. A hasisszívók ellenben egyre inkább belesüppednek a magányukba, a saját elkülönült örömükbe. Az önkielégítés a kamaszkor elmúltával magányos élvezet, egymás előtt az emberek többnyire akkor szoktak maszturbálni, ha az a nemi aktus része. Akkor se mindig. Egy barátnőm mesélte, hogy a férjével nem tudott elélvezni, csak megjátszotta magát, aztán amikor a férje készen volt, kiment a WC-re, és ott fejezte be magának. Hamarosan el is váltak. Nincs a maszturbálással semmi baj, arra akkor is szükség lehet, ha valaki egyébként kielégítő szexuális életet él, ahogy időnként egyedül akarunk maradni a szobánkban. 

Igor Zsebunyov szólalt meg, egy a harmincas évei közepén járó nőtlen történelemtanár: 

– Tisztelt Fjodor Fjodorovics, én egyetértek Önnel, a maszturbálással szerintem sincs semmi baj. Még az sem igaz, hogy felnőtt korban a maszturbálás regresszió, beteges visszamenekülés a gyerekkorba. Ez éppen olyan ósdi teória, mint az, hogy a klitoriális orgazmus az infantilizmus megnyilvánulása, s így nem olyan teljes értékű, mint a hüvelyi orgazmus. Manapság mégis van egy probléma, túl sokat beszélni erről sem érdemes, eleget beszélnek róla a szexuálpszichológusok meg a bulvárlapok. Arra gondolok, a technikai fejlődés következtében ma sokkal könnyebb hozzájutni a pornóhoz, mint régebben. Nincs szükség arra, hogy az ember szégyenkezve, a felismeréstől rettegve beosonjon egy szexboltba. Ráadásul az étlapról mindenki kiválaszthatja mi az, ami leginkább izgatja, van csoportszex, erőszak, análszex, férfi férfival, nő nővel, állatos szex, szadó és mazó. Egyedül a pedofiliát üldözik, elvben a szereplők mind elmúltak tizennyolc évesek, de hát ki tudja ezt ellenőrizni. Viszont az incesztust kifejezetten hirdetik, van testvérszex, apa a lányával, nagymama az unokájával, fiú az anyjával, anya a lányával. Persze hiába mutogatnak időnként igazolványképeket, semmi sem bizonyítja, hogy a szereplők között tényleg fennáll a vérségi kapcsolat, de nem is zárja ki semmi. Az esetek többségében az aktus steril világban zajlik, kitenyésztett nők és férfiak nyalnak, szopnak, kefélnek, a szituációk és a párbeszédek teljesen mesterkéltek, ez a pornó unalma, amiről beszéltünk. Néha azonban mégis belopódzik a helyzetbe, a dialógusba némi való élet, és ez még izgalmas is lehet. Máskor azonban az élet megjelenése rémisztően durva. Egy idősebb meg egy fiatalabb nő szerepelt egy filmben, a szöveg szerint anya és lánya. De szerepelt két strici külsejű, agyontetovált férfi is: a megrendelők, ők fizettek a két szereplőknek. A pénzükért aztán állandóan beleüvöltöztek a jelenetekbe, és, nem vagyok prűd, de ez nekem is sok volt, a legdurvább szavakkal utasítgatták a két nőt, hogy mit csináljanak egymással, azok meg minden parancsot teljesítettek, hiszen azért fizették őket. Persze senki sem kényszerített, hogy nézzem, mégsem bírtam abbahagyni. Ezek a pornók maszturbálási segédeszközként működnek, aki nézi, csak azért nézi őket, hogy közben maszturbáljon. Ez azonban beindít egy öngerjesztő folyamatot, az ember a feszültsége levezetése kedvéért, kikapcsolódásképpen, vagy csak lustaságból nézi a pornót, aztán persze maszturbál, holott nem is kívánja, és végül annyi időt tölt vele, mint kamaszkorában. Igor hirtelen elhallgatott, úgy érezte, túlságosan kiadta magát. Hogy elterelje magáról a figyelmet, gyorsan hozzátette: – Egyesek annyira függővé válnak, hogy a munkahelyükön is pornót néznek, és az íróasztal alatt maszturbálnak, nők még inkább, mint a férfiak, mert a nőknél kevésbé tűnik fel. 

Tarasz Bogdanov felnevetett: 

– A munkahelyi maszturbáláshoz azért nem kellett a modern technika. A sajtóvállalatnál, ahol fiatal koromban dolgoztam fogorvosi rendelő is volt. Összejöttem a fogorvos asszisztensnőjével. Azt mesélte el az ágyban, hogy időnként, amikor tétlenül áll a doki mellett, annyira elfogja az izgalom, hogy ki kell mennie a WC-re, hogy csak úgy állva egy kicsit megsimogassa a csiklóját. Egy-két perc alatt el is élvez, leöblíti a kezét, és visszamegy asszisztálni. De van, hogy eszébe jut, mi lenne, ha nem öblítené le, hanem bedugná az ujját a beteg vagy a doki szájába, és ártatlan hangon megkérdezné: – Szereted a pinaízt? Mondanom se kell, hogy ezután megint hatalmasat keféltünk.

Marfa Ivanovna halkan köhintett. Bár Fjodor Fjodorovics fura történeteihez és szokatlan nézeteihez régóta hozzáedződött, a hajdan illetlennek tartott kifejezéseket, amelyeket elegánsan öltözött fiatal lányok üvöltve ismételgetnek a villamoson, nem szerette. Ilyeneket egyébként a szókimondó Kurganov is ritkán használt. A szőke Lavrova halkan felsikkantott. Lasevics, a frissdiplomás matematikus, aki egyre közelebb húzódott a lányhoz, felemelte Akszinya kezét, és egy pillanatra a szájába vette a mutatóujját. Akszinya nem tiltakozott, bal keze körmeit azonban belemélyesztette a másik oldalán ülő majd ötvenéves könyvtáros, Novikov tenyerébe. 

– A modern technika – szólalt meg ismét Kurganov – nemcsak azt teszi lehetővé, hogy korlátlanul nézzünk pornót, hanem azt is, hogy valahol valamilyen gép regisztrálja és elraktározza, kivel beszélünk, kivel levelezünk, mit nézünk, mikor és mennyi ideig. Elég idétlen érzés belegondolni, hogy valakik akár hivatalosan, akár magánérdeklődésből részletesen megismerhetik a szexuális szokásainkat. Ez azért sokkal rosszabb, mint az, hogy egy ismerősünkkel találkozunk egy szexshopban. 

– Van egy barátom, az elárulta nekem – mondta Tarasz Bogdanov –, hogy kizárólag a leszbikus jelenetek izgatják. Azok közül is csak azok, amelyekben nők kizárólag kézzel, nyelvvel elégítik ki egymást. Ha felbukkan egy f… – Tarasz Marfára pillantva elharapta a szót –, szóval egy férfi nemi szerv, vagy akárcsak egy vibrátor, elmegy a kedve az egésztől. Egyszer azt is elmondta, hogy leszbikus nő szeretne lenni, sőt szeretkezés közben sokszor nőnek képzeli magát, de ezt általában még a szeretőinek sem meri bevallani. Egyszer, sok évvel ezelőtt, az egyik barátnője, egy pszichológus, azt mondta neki, azért kergeti folyton a nőket, mert el akarja fedni, hogy valójában látens homoszexuális. Nem kizárt, hogy a leszbikus fantáziálás is erre való. Lehet, hogy az a gép, amelyet Fjodor Fjodorovics említett az előbb, már ezt is tudja? 

Tarasz rémülten csuklani kezdett, mintha nem is „egy barátjáról”, hanem saját magáról beszélt volna. Csak nőkkel volt bizalmas, baráti viszonyban, nemigen lehetett olyan férfi barátja, akivel ilyesmiről beszélt volna. 

A téma érezhetően kimerülőben volt, Kurganov azonban még el akart mondani valamit: 

– Az az igazság – kezdte el az összefoglalást –, hogy a múlt század libertínusai, főképp a férfiak, eléggé szemérmetesek voltak. Látjátok, a nők szerelmi szabadsága, az rendben volt. De a féltékeny férfi az szánalmas, óvilági figurának számított. És azok a témák, amelyekről beszélgettünk, a pornó, az önkielégítés ugyancsak kívül estek a megbeszélhető témák, a megvallható tapasztalatok körén. Nem is beszélve a homoszexualitásról, amelyről csak személytelenül illett beszélni, ironikusan, elnézően vagy tudományos megértéssel, de egyes szám első személyben vállalni éppen ebben a körben példátlan lett volna. És persze mint minden, ez is összekeveredett a politikával. Azt még a legfiatalabbak is tudják, hogy itt, M. kormányzóságban a múlt század közepén egy elég jelentős felkelés tört ki, amely néhány napra birtokába vette B. városát, sőt szinte az egész kormányzóságot. Végül a központi kormányzat nagy katonai erőt vetett be a felkelés elfojtására, tízezrek kerültek börtönbe, százakat végeztek ki.  A megtorlás évei után azonban az élet M. kormányzóságban, és különösen itt a székvárosban szabadabbá, lazábbá vált – mintha a hatalom is tanult volna a felkelésből.  A szerelmi szabadosság nemcsak a nemzetközi jelenség helyi változata volt, de része is a helyi lazulásnak, a lassan visszatérő szabadságnak. A politikai elítéltek kijöttek a börtönökből, voltak közöttük sokan, akik nem akartak vagy nem mertek politikáról beszélni, mások azonban folytatták a vitáikat, amelyeknek a felkelés leverése vetett véget. A közös börtönévek többnyire nem hozták össze a politikailag és társadalmilag elkülönült csoportokat. Erről persze a Harmadik Ügyosztály is gondoskodott, amelynek az emberei másképp bántak a felkelés értelmiségi szószólóival, mint azokkal a munkásokkal, diákokkal, aki fegyverrel harcoltak a központi kormány csapatai ellen. Némelyek közületek még jól ismerték Sztyepan Jermilovot, és talán még olyan is akad köztetek, aki ismerte Grigorij Krasinszkijt, bár Grigorij sokkal régebben halt meg, mint Sztyepan. Papírforma szerint szívbéli barátok lehettek volna, majdnem egyidősek voltak, diákkorukban mindketten nagy hívei a központi kormánynak, amely szabadságot és egyenlőséget ígért valamennyi kormányzóság lakosságának, jólétet a kétkezi munkásoknak.  Arra is körülbelül egyszerre jöttek rá, hogy mindez üres hitegetés, hogy az egyenlőség egyforma kussolást jelent. Mindketten csatlakoztak a felkeléshez, mindketten börtönbe kerültek, egy ideig egy cellában ültek. A kiszabadulásuk után Sztyepan megtalálta módját, hogy a valódi mondanivalóját alig leplezve cikkekben, színdarabokban, versekben gúnyolja a központi kormányt meg a B-i kiszolgálóit. Grigorij pedig azok közé a kevesek közé tartozott, akik fenntartották a kapcsolatot a börtönben megismert és a szabadulásuk után is folyamatosan megfigyelt egykori felkelőkkel, a kételkedő fiatalabb nemzedékkel pedig minden módon igyekezett megértetni, mit is jelentett a felkelés. Ráadásul mindkettőjük életében meghatározó szerepet játszott a szex, mindkettőjüknek számtalan kapcsolata volt, alkalmiak és nagy szerelmek felváltva és párhuzamosan. Mindennek ellenére ez a két ember nem bírta egymást, Grigorij megalkuvónak, helyezkedőnek látta Sztyepant, Sztyepan zavaros fejűnek Grigorijt. Sztyepan Grigorij bátyját tartotta sokra, Nyikolajt, aki a felkelés után külföldre menekült. Később én is találkoztam Nyikolajjal, elsőre rám is nagy hatással volt. De a második, harmadik találkozásunkkor rájöttem, hogy egy műsora van, azt adja elő újra meg újra, mint egy színházi produkciót. Egyszer megkérdeztem Sztyepant, voltaképpen mi a baja Grigorij Krasinszkijjal.  A börtönben, felelte Sztyepan, az önkielégítés természetes dolog, mindenki csinálja, nincs más lehetőség. Nekem már ez az első mondat visszásnak hangzott. Nem tetszett, hogy a rosszhangzású önkielégítés szót használta, de az se tetszett, hogy szinte szabadkozik a börtönbeli maszturbálás miatt. Az előbb elmondtam a véleményem: a maszturbálás önmagában is lehet része az ember szexuális életének, nemcsak a „normál” szex kényszerű pótlékaként. A börtönben mindenki végez önkielégítést, ismételte meg Sztyepan, de mindenki igyekszik észrevétlenül csinálni, a takaró alatt, hogy a többiek ne lássák. Grigorij ellenben lefeküdt a priccsére, és ott rángatta a farkát, mindenki szeme láttára. Undorító volt, igyekeztünk úgy tenni, mintha nem látnánk, de akkor is hallottuk a sóhajtozását meg a lihegését. Sztyepan, aki a szabadossága ellenére alapjában szemérmes volt, és idegenkedett mindentől, amit perverznek szoktak minősíteni, undorodott Grigorijtól. Ez volt a lényeg, a politikai nézetkülönbségek erre rakódtak rá, bár ha Sztyepánnak komolyan kellett volna érvelnie Grigorij ellen, nyilván a politikai véleménykülönbségekre hivatkozott volna, nem a farokhúzogatásra, Az akkori fiatalok többnyire Sztyepan véleményét vették át, Grigorijt sosem tekintették maguk közé valónak Így aztán Grigorij olyan még fiatalabbak bálványa lett, akiknek a mai nézeteitől és főképp az álszent viselkedésüktől Grigorij valószínűleg irtózna, ha élne. Mert ha lehet ilyet mondani, Grigorij ellen-álszent volt, olyat is megtett, amihez semmi kedve sem volt. Például „elvből” szexelt férfiakkal, holott szikrája sem volt benne a homoerotikus késztetésnek. Kihívó módon, nyíltan tette és mondta, amit tenni és mondani akart. Az, hogy nem illik azt tenni, amit tesz, az hogy bizonyos dolgokat kimondani, hangoztatni nem szokás, nem „píszí”, ahogy manapság mondanák, nemhogy visszatartotta volna, inkább arra késztette, hogy még kihívóbban csinálja, még hangosabban mondja, ahogy a farkát is kihívóan húzogatta a börtönben. Engem provokált és lenyűgözött a viselkedése. Mindenesetre közelebb állt hozzám, mint a körei irányadó normáit automatikusan tiszteletben tartó Sztyepan szemérmes szabadossága.

Marfa Ivanovna fagylaltot kínált a vendégeknek, Fjodor Fjodorovics jéghideg vodkát vagy nehéz vörösbort töltött a kiürült poharakba. A szünet azt jelezte, hogy a harmadik felvonás következik.

„Hármasban vagyunk…”

Na zdrowie, skol, LeChaim – emelte fel Kurganov a poharát, és beleszürcsölt a vodkás poharába. A töményt mindig apró kortyokban itta, nem szerette, ha kapacitálták, hogy ex-re igya ki. Alekszandr Rogyionov szólalt meg:

– Arról beszéltünk, hogy unalmas-e a pornó. Minden ellenvetés ellenére azt gondolom, hogy igen. Én nem voltam közeli barátságban Krasinszkijjal, ha akarjátok én is azok közé prűd szabadelvűek közé tartozom, akik nem kedvelték különösebben Krasinszkijnak sem azt a kényszeres hajlamát, hogy mindig mindenkinek ellentmondjon, sem a szexmániáját, amelyben szintén volt valami kényszeres, de azt elég érdekesnek találtam, hogy Krasinszkij mondhatni apostola volt a csoportszexnek. Akkoriban egyesek elvi alapon megpróbáltak kommunában élni, közösen gazdálkodtak, közösen gardírozták a gyerekeket, sőt a kommuna-életbe beletartozott a szabad partnerváltás is, de a csoportszex nem. A kommunában Kátya lefeküdt Szasával is meg Borisszal is, Borisz lefeküdt Kátyával meg Verával, ez hozzátartozott a szabadsághoz, de hármasban, négyesben nem jöttek össze. Talán azért nem, mert a csoportszex nem illett bele abba a teóriába, hogy a szexuális szabadság a személyiség szabadságának, önkifejezésének a megnyilvánulása. A Krasinszkijjal kapcsolatos ellenérzések kiterjedtek erre is: Krasinszkij csoportszex-praktikáiról, ha egyáltalán beszéltek róluk, rosszallóan beszéltek. A pornóról, az elhangozott ellenérvek ellenére, továbbra is azt gondolom, hogy alapjában véve unalmas. A csoportszexben ellenben van vagy lehet valami drámai elem. A csoportszex nem csak szexuális aktus, hanem esetenként bonyolult viszonylatrendszer a szereplők között, amely drámai formákat ölthet, jó és rossz értelemben egyaránt. A kellemesség szintjén azt lehet mondani róla, hogy egyesíti a szex és a mozi örömeit, de átfordulhat akár tragédiába is.

– Kedves Alekszandr Leonyidovics – bólogatott Kurganov –, Önnek ezúttal is teljesen igaza van. Krasinszkij ezt a drámaiságot a doktriner szabályaival is fokozta. Igyekezett mindenkit mindenkivel összehozni, de közben féltékeny is volt, nem szerette, ha a nő, akit ő vitt be egy hármas szexbe egy másik pasival, külön is lefeküdt a gruppban megismert partnerrel. Az egyik barátnőjének, Eleonora Lebegyevának szinte megparancsolta, hogy az ő részvétele nélkül is folytasson viszonyt Oleg Szviticsel, akit csoportszexben hozott össze Eleonorával. Lebegyeva mániákusan hűséges volt Grogorijhoz, neki azonban már mással volt állandó kapcsolata, és csak ritkán szakított rá időt, hogy meglátogassa a régi barátnőjét. Lebegyeva komoly hivatali munkát végzett, az ügyfelei szemében zárkózott, megközelíthetetlen hölgynek kellett látszania, de valójában nagyon szerette a szex minden formáját, és teli volt vad fantáziákkal. A kötelező hűtlenség nagyon jól jött neki.  Hetenként többször is otthon dolgozott, délelőttönként a kis, lakótelepi lakásában hatalmasakat kefélt Oleggel, aki gyakran meglátogatta. Éjszakánként olykor telefonszexszel folytatták a délelőtti szeretkezést. Grigorij azonban egy idő után megsokallta Eleonora örömét, Oleget lehordta, hogy visszaélt a nagyvonalúságával, Eleonorát pedig eltiltotta Olegtől. És Eleonora engedelmeskedett, soha többé nem feküdt le Oleggel. 

– Mondja, Fjodor Fjodorovics – szólalt meg ingerülten Ludmila Tyesznyeka – még kérdi, mi a bajom, mi volt a baja sokunknak Krasinszkijjal és a csoportszexszel? Abból, amit elmondott világos, hogy ez a maga barátja egy elviselhetetlen macsó volt, akinek a csoportszex is arra kellett, hogy kimutathassa hím fölényét a nőkkel, de esetleg a csoport férfi résztvevőivel szemben is. Egy ilyen emberről még azt se hiszem el, hogy a politikában tényleg szabadelvű volt. – Persze, macsó volt – mondta Kurganov elgondolkodva. Macsó volt, és ahogy az előbb mondtam, doktriner, a szabadosságot is merev szabályok szerint akarta művelni. Nem tartotta magát szabadelvűnek, ez a megjelölés sokkal később honosodott meg, inkább forradalmárnak akarta látni magát, víziója a permanens felkelés volt, amelynek nem szabad győznie, mert akkor megint létrejön valamilyen hatalom. Eszményképének Gavrosche-t tekintette, a párizsi utcagyereket Victor Hugo regényéből, aki elvérzik a barikádon. Azzal az értelmiségi körrel, amelyet maga, Ludmila, szabadelvűnek nevez, szembeállította, hogy nem tekintette őket forradalmároknak. Annyiban igaza volt, hogy ez a fiatalabb nemzedék, részben éppen a felkelés és más kormányzóságok hasonló mozgalmai sorsából arra a következtetésre jutott, hogy nem egy újabb, esélytelen felkelésre van szükség, hanem törvényekbe foglalt kiegyezésre, hatalommegosztásra. Grigorij a tényleges véleménykülönbségek mellé nem létező ellentéteket is kitalált. Azt állította például, hogy a fiatalabb nemzedék nem gondolkodik, és nem viselkedik demokratikus módon: egy kisebbség olyan dolgokat is megtesz, amelyeket a többség leszavazott. Csakhogy ez a kör akkoriban nem alkotott semmiféle formális szervezetet, nem voltak szavazások, nem voltak, nem lehettek kötelező többségi határozatok. Ráadásul maga Krasinszkij teljességgel korlátozhatatlan volt, mindent a maga meggyőződése szerint csinált, egyebek közt ezért is nem vették be olyan szűkebb körű vállalkozásokba, amelyeknek a működéséhez folyamatos és valamennyire fegyelmezett együttműködésre volt szükség. Ami pedig a macsóságot illeti… Eleonora nyilván igényelte, hogy Krasinszkij uralkodjon rajta, ha nem igényli, bármikor kiléphetett volna a kapcsolatból. De hát a szerelmi kapcsolatok tele vannak a fölény és az „alány” helyzeteivel, az öröm és a szenvedés egymásba fonódik… de ne hagyja, hogy még több közhelyet mondjak erről. A héja-nász az egymást tépő, gyilkos szerelem jelképe lett. Mulatságos, hogy a tudományos megfigyelések szerint a héjapárok hűségesek egymáshoz, a párosodást látványos nászrepülés előzi meg.

Krasinszkij mindig azt állította magáról, hogy ő a sok nője ellenére hűséges, monogám típus, és ez igaz is volt: a feleségéhez, majd a válásuk után az élettársához szenvedélyesen ragaszkodott. És korrekt is volt: soha nem színlelte a szerelmest, nem ígért hűséget. A szexet is politikának fogta fel, a csoportszexet tiltakozó akciónak, A nők rajongtak érte, pedig egyáltalán nem volt egy szexfenomén. „Hőre lágyul”, mondta az állandó barátnője, a talán leginkább hozzá illő szerelme Grigorij farkáról. 

Tarasz Bogdanov felvihogott, nyilván nagyon büszke volt rá, hogy az ő farka olyan, mint Livius szerint Hannibal: egyformán tűri a hőt és a fagyot. Senki sem nevetett Bogdanovval, a társaság inkább zavart volt: nem tudták eldönteni, hogy idegenkedést éreznek-e vagy irigységet. Különösen a legfiatalabbak jöttek zavarba. Nemcsak időben volt nagyon távol tőlük a történet, de csoportszexet, ha egyáltalán, legfeljebb pornón láttak, és nem hitték, hogy ilyen a valóságban is létezik. 

Anna Lenszkaja szólalt meg, a csontsovány, hosszú lábú, zöldes szemű szociálpszichológus. – Ami a drámát illeti, arra van egy vicces történetem – mondta. – Egy barátnőm mesélte, az új szerelmét azzal is magához akarta láncolni, hogy a húgát vitte be a grupiba. Julocska egy kicsit vonakodott, de nem komolyan, nem először volt hármasban vagy négyesben a nővérével. Nyikolaj Merkulov persze el volt bűvölve, hogy a hármast még incesztus is tetézi, és még jobban belehabarodott Natalja Tyihonovába, akibe egyébként is fülig szerelmes volt. Pedig Julocska nem tetszett neki különösebben, a vékony nővérével ellentétben inkább jól táplált volt és nagymellű. Amikor Natalja széttolta Julocska Nyikolaj ízlése számára kissé vaskos combját, és a szájával rátapadt a húga csiklójára, Nyikolaj világosan érezte, hogy Julocska csak a nővére kedvéért megy bele a leszbizésbe, a szexuális érdeklődésének egyetlen tárgya a kinyújtott szálfaként meredező hímtag. Néhány nappal később Nyikolaj, aki időnként késő éjszakáig bent maradt a munkahelyén, hajnalban érkezett meg Nataljához. Már volt kulcsa a lakáshoz, bement a szobába a dupla szélességű matracon mélyen aludt Natalja meg a húga. Nyikolaj lefeküdt melléjük, magához ölelte a szerelmét, és félig oldalról szeretkezni kezdett vele. A nő úgy tett, mintha tovább aludna, de közben viszonozta a férfi mozdulatait, és hamarosan elélvezett. Ebben a pillanatban a másik nő felébredt, felemelte a fejét, Nyikolaj döbbenten látta, hogy Natalja az. 

– Mi van, ti itt kúrtok, és nekem nem is szóltok? – kérdezte Natalja, igazi ingerültséggel a hangjában.

– Miért, engedélyt kellett volna kérnünk? – kérdezte Julocska sértődötten. Annak ellenére, hogy két felnőtt gyereke volt, még mindig tartott a nővérétől, aki kamaszkorukban is rendre elhappolta a fiúit. 

– De Natalja, azt hittem, te vagy az – dadogta Nyikolaj zavartan. 

– Na, ennél rosszabbat nem is mondhattál volna – vágta rá Natalja. – Nem ismered meg a pinámat? Akkor meg se érdemled. 

– De Natocska – próbált közbeszólni a húga, Natalja azonban nem hagyta szóhoz jutni. 

– Te kis kurva, még jártatod a szád? Neked kellett volna szólnod! Csak nem gondoltad, hogy valami angyal szállt le hozzád az égből? 

– Ugyan Natalja, ne veszekedj már – kérte Nyikolaj. – Hoztam egy üveg bort, igyunk egy kortyot, aztán folytassuk. Úgyis hármasban vagyunk. Natalja közben elszívott egy cigarettát, rágyújtott a következőre, a bor szóra kissé megenyhült. –– Hármasban vagyunk – mondta komolykodva, mintha viccelne, de Nyikolaj érezte, hogy nagyon komolyan beszél. – Hármasban vagyunk, de nem mindegy a sorrend. Meg az se mindegy, kiben mész el először. 

Anna Lenszkaja elhallgatott, felhajtott egy pohár vodkát, rágyújtott egy cigarettára. Ahogy Natalja, gondolták többen is. Nincs semmiféle barátnő, Anna a saját történetét mondta el. Különben honnan tudná, mit érzett, és mit mondott Natalja az ágyban. Néhányan azt is tudták, hogy van egy húga, akit sose szokott magával hozni ebbe a társaságba, de akivel nagyon szoros érzelmi kapcsolatban van. Akszinya kicsit izgatottan és irigykedve nézett végig a nála jó húsz évvel idősebb nőn.

– A sorrend meg a kiben mész el, bármilyen groteszk, nagyon fontos tud lenni – jegyezte meg Rogyionov. Egyébként öblös hangja most valahogy tompának hangzott. – Talán van még, aki emlékszik a filigrán, szőke Margaritára. Úgy hívták, mint Bulgakov hősnőjét, de a regénybeli Margaritával ellentétben Margarita Morozova labilis lelkületű nő volt, teli önsajnálattal, szuicid alkat. Számos alkalommal kísérelt meg öngyilkosságot, nehéz volt eldönteni, melyiket gondolta komolyan.  Önző, nyafogós lány volt, de nagyon szép és vonzó, idegesítette a környezetét, mégis sokan szerették. A barátjával elment egy társaságba, négyen voltak, két férfi, két nő. A két férfi elkezdte kapacitálni a lányokat, hogy szexeljenek négyesben, Margaritának kevés ilyen tapasztalata volt, a másik lánynak, Maruszjának, aki nagyon jóban volt Margaritával, semmi. A lányok végül beleegyeztek a dologba, de Margarita odasúgta a barátjának, Mihailnak, azt akarja, hogy benne élvezzen el. Persze, súgta vissza a férfi, és megcsókolta Margaritát. Csakhogy Maruszja meglepően kellemes partnernek bizonyult, Mihail nem tudta tartani az ígéretét. Margarita ahelyett, hogy a másik férfival vigasztalódott volna, ahogy a játék dramaturgiája megkövetelte, oltári hisztit vágott ki. Erre Mihail bedühödött, ha nem hagyod abba, nem megyek veled haza, mondta. Margarita persze nem bírt leállni, Mihailnak pedig nem volt annyi esze, hogy nyugtatni próbálja a barátnőjét. Veszekedve mentek el, Mihail kiszállt a taxiból. 

 – Ha most nem jössz velem, többet nem látsz – kiabált utána Margarita.

A kapcsolatuk során Margarita már többször mondott ilyet, Mihail nem is vette komolyan. De Margarita aznap éjjel komolyan gondolta. Harminchét éves volt. – A csoportszex – tette hozzá Rogyionov – veszélyes játék. Dráma, de nem a színházban játsszák. 

– Veszélyes játék – szólalt meg ismét Kurganov – nagy szenvedélyek mozdulhatnak meg benne, ha, hál’ Istennek, nem is fordul mindegyik tragédiába. Néhányan ismeritek a régi barátomat, David Iszakovics Altmant…

Fjodor Fjodorovics gyakran mondott el történeteket Altmanról, de David Iszakovicsot valójában senki sem ismerte. Többen úgy vélték, Altman valójában Kurganov alteregója, Fjodor az ő neve mögé bújva mondja el azokat a történeteit, amelyeket önmagáról nem mondhatna el. Csak az volt a furcsa, miért választott fedőnévnek egy ilyen nyilvánvalóan zsidó nevet. Ez azt a feltételezést erősítette, már ha az egész hipotézis igaz, és Altman valóban nem létezett, hogy Kurganov maga is zsidó, de ügyesen változtatta nagyon oroszosra nemcsak a családi nevét, hanem a kereszt- és az apai nevét is. A dolognak egyébként túlzottan nagy jelentősége nem volt, a társaságban vegyesen voltak zsidók és nem zsidók. Ez a társaság tagjait nem állította szembe egymással, bár M. kormányzóságban, akár a birodalom más részein is, nőttön nőtt az antiszemitizmus. 

– Kicsit hosszabb lesz a történet – folytatta Fjodor Fjodorovics –, mert a dologhoz hozzátartoznak az előzményei is. Az egyik szereplő, minthogy csoportszexről van benne szó, ki is lehetne más, mint Grigorij Krasinszkij. David Iszakovics fantáziáját nagyon izgatta a csoportszex. Volt benne némi képesség, hogy érzékelje azonos neműek vonzerejét, erőteljes érzelmi kötődése néhány osztálytársához számára is nyilvánvalóan erotikus tartalmú volt, de ezek a kapcsolatok sosem lépték túl a kamaszkori fiúbarátság kereteit. A kiválasztott fiúk általában jobb képűek, erősebbek, sikeresebbek voltak Davidnál, így számukra ez a kapcsolat kevésbé volt fontos, mint David számára. Ennek következtében a barátságban mindig benne volt a nosztalgikus reménytelenség eleme. Ugyanakkor a tizenöt-tizenhat éves fiút újra meg újra leszólították, moziba vagy fagylaltozni hívták felnőtt férfiak. Akkoriban híre járt valamilyen gyerekgyilkosságnak, David tehát rettegett a leszólítóktól, akik közül némelyik hazáig kísérte és fogdosta is. Rettegése közepette azonban kíváncsi is volt, mi történne, ha elfogadná a meghívást, de erre sosem került sor. Később rájátszott a saját homoerotikus érdeklődésére, evezés közben megpillantott egy glottgatyás fiatalembert, aki a folyó partján a füvet kaszálta, és a vele evező akkori feleségét, Anyeszka Krilovát azzal rémítgette, hogy elmondta neki, mennyire szeretne szeretkezni a „kaszálóval”. Krasinszkij nyomban a megismerkedésükkor nagy hatással volt Davidra. Ebben az időben Krasinszkij ellen ismét eljárás folyt, mert megpofozott egy rendőrt. Első találkozásukkor, egy későig nyitva tartó éjszakai presszóban Grigorij arról a két dologról beszélt, ami Davidot a leginkább foglalkoztatta: a csoportszexről és egy bonyolult jogi vitáról az állami vasúttársasággal, amely nem volt hajlandó visszafizetni egy kezeletlen menetjegy árát. A vasúttársaság ugyanis azt állította, hogy az utas felhasználta a jegyet, de tekintettel a csekély távolságra, az utas már leszállt, mielőtt a kalauz odaért volna hozzá. A feltételezés ésszerű volt, de semmi sem bizonyította. A vasút abból indult ki, hogy senki nem fog jogi eljárást kezdeményezni a filléres összegért.  David számára nyomban nyilvánvaló volt, hogy Grigorij a vasútjegy ügyében is a rendszer ellen harcol. Záráskor Krasinszkij meghívta a társaságot a lakásába. Anyeszka már hozzá volt szokva, hogy a férje rendszeresen késő éjjel vagy kora hajnalban ér haza, de ez a gyakorlat nem tett jót a házasságuknak, amely válással végződött. A társaságból a vasúti jegy ügye egyedül Davidot érdekelte, Krasinszkij a kezébe adta a vasúttársasággal folytatott levelezését. David elragadtatva olvasta a lendületes stílusban megírt, lehengerlően logikus jogi érvelést. David Altman rendszeres látogatója lett a kis lakásnak. Grigorij szobácskájába a fürdőszobán át lehetett bejutni. A házigazda testalkata nem volt atlétikus, de magas, arányos termetével nem állt távol a klasszikus szépségideáltól: a látogató ezt nyomban észrevehette, minthogy otthon Grigorij egyetlen ruhadarabja egy akkoriban „Fecskének” nevezett apró fürdőnadrág volt, ebben nyitott ajtót, ebben fogadta a látogatóit, és ebben feküdt be az ágyba. Mindehhez a feje, az erőteljes arcával, göndör hajával az Apolló-szobrokéra emlékeztetett. 

Krasinszkij és Altman főleg politikáról, a tíz éve levert felkelésről, börtöntapasztalatokról beszélgettek, de azért a csoportszex se merült feledésbe. Egy alkalommal Grigorij szólt David Iszakovicsnak, hogy másnap este egy barátnője jön hozzá, ha van kedve, csatlakozzon hozzájuk. Altman természetesnek tartotta, hogy neki is illik vinnie valakit. Az korábban kiderült, hogy Altman felesége hallani sem akar csoportszexről, a házasságuk különben is ingadozott, Altmannak nem volt kedve, hogy a feleségével próbálja meg a csoportszexet. Egy kolleganőjét hívta el, Marinát, egy bolondos, locsi-fecsi titkárnőt, akivel évek óta flörtöltek, de sosem feküdtek le. David ekkoriban olyan látványosan koslatott a nők után, hogy ez még azokat is elriasztotta, akik esetleg benne lettek volna egy kalandban. 

Altman és Marina még le sem ült, máris csengettek. Az est fő vendége, Jelizaveta Vlaszova érkezett meg. Első ránézésre David egyáltalán nem látta vonzónak, vastag szemüvege azt mutatta, hogy igen rossz a szeme, vastag szálú fekete haja azt sejtette, hogy a lába is szőrös. Hanem amikor megszólalt, a nyúlós hangjától, a mesterkélten vontatott beszédétől Dávidot valami még sosem tapasztalt érzéki izgalom fogta el. Az is kiderült, hogy Krasinszkijt csak nemrégiben ismerte meg a strandon. Pedig régebben is ismerhették volna egymást, Jelizeveta Grigorij börtöntársának, a tudományos eredményeiről és töménytelen kedveséről egyaránt híres Anatolij Mickevics tanár úrnak a titkárnője, és egyúttal természetesen szeretője volt. Ezt a szerepét Jelizaveta ékszerként viselte. Tudta, hogy a tanár úr egyáltalán nem várja el tőle, hogy titkolja a kapcsolatukat, ő meg szívesen dicsekedett vele, bár jó harminc évvel volt fiatalabb a főnökénél.

Marina hamarosan jelezte, hogy távozik, Grigorij és David megpróbálta rábeszélni, hogy maradjon, de nyilvánvaló volt, hogy ebben a partiban nem akar részt venni. A csoportszexet David, mint a legtöbb férfi, úgy képzelte, hogy abban rajta kívül két nő vesz részt. Elfogadta a négyest is, ebben az esetben, vélte, a csoportszex párcserét jelent, esetleg a lányok egymással is foglalkoznak. Azt ellenben, hogy egy másik férfi társaságában és részvételével szeretkezzen egy nővel, teljességgel elképzelhetetlennek tartotta. A viszolygásával azonban szemben állt, hogy rettenetesen, kínzó fájdalommal kívánta Jelizavetát. Közben úgy érezte, Jelizaveta nem is akar lefeküdni vele, csak Grigorij kedvéért tenné meg. A legostobább férfidarabossággal rákérdezett hát, Jelizaveta pedig semmire sem kötelező, kitérő választ adott, amit David érhetett talánnak is, de udvarias nemnek is. Lassan szedelőzködni kezdett, remélve, hogy visszatartják. De semmi sem történt. Ahogy kilépett az utcára, úgy érezte, iszonyatos ostobaságot követett el. Ezt a nőt valószínűleg soha többé nem fogia látni. Pedig talán még sosem találkozott nővel, aki minden megmagyarázható ok nélkül ilyen spontán, elementáris hatással volt rá. Legszívesebben azonnal visszafordult volna, de rettegett attól, hogy kinevetik, elküldik. Különben is Grigorij meg Jelizaveta már nyilván ágyban vannak, Grigorijnak le kell jönnie négy emeletet, hogy kinyissa a kaput. Mobiltelefon akkor még nem létezett, az utcai telefonok nagyrészt használhatatlanok voltak. David kilépett, alig húsz perc alatt haza is ért, de a gyaloglás nem higgasztotta le. Elhatározta, a végzettől teszi függővé a sorsát. Ha Anyeszka már alszik, ha nem ébred fel, ha fel tudja hívni Grigorijt, ha visszahívják, visszamegy. Ha nem, belenyugszik, hogy a másvilágon majd az orrára húzzák az elszalasztott… Fjodor Fjodorovics itt megállt, rápillantott Marfára, de végül kimondta: pinát. 

A végzet a vágyakozásnak kedvezett. Anyeszka mocorgott az ágyban, de nem ébredt fel. 

– Miért mentél el? – kérdezte Grigorij a telefonban, azonnal megismerve David hangját.

 – Add Jelizavetát! – mondta David felelet helyett. És máris meghallotta Jelizaveta ragacsos, ígérettel teli hangját: 

– Gyere vissza! 

A következő percek voltak a legfeszültebbek. A telefonnak még fém villája volt, ahogy a fém apró, csengő hangot adott, Anyeszka megfordult az ágyban, David lázasan gondolkodott, mit mondjon, miért kell újra elmennie. Lassan a bejárati ajtóhoz osont, az ajtó erősen kattant, ahogy becsukta maga mögött. Másnap Anyeszka elmondta, félálmában úgy rémlett neki, hogy David éjszaka otthon volt, aztán megint elment. 

– Ugyan, csak álmodtad – felelte David. 

Visszafelé az utat szinte futva tette meg. Jelizaveta kikelt az ágyból, teljesen meztelen volt. Alsó lábszárán fekete szőrszálak meredeztek, a hónalját és az ágyékát ugyancsak erős, fekete szőr borította. De a vékony lába, törékeny termete elbűvölte Davidot. A lány letérdelt elé, megoldotta, levette a cipőjét, lehúzta a zokniját. David zavartan tűrte, hogy Jelizaveta rabszolgaként kiszolgálja. Szemüveg nélkül a mozdulatai tétovák voltak, érezhető volt, hogy legfeljebb foltokat lát. Hajnalban David Jelizavetával együtt ment el. Grigorij nem szerette az ilyesmit, etikai kódexe szerint a csoportszexben megismert partnerrel nem illik párkapcsolatot létesíteni. Ezt Jelizaveta is így gondolhatta, ahogy ballagtak egymás mellett a hajnali városban Jelizaveta nem volt hajlandó randevút megbeszélni, hiába fogadkozott David, hogy beleszeretett a lányba. David egyébként másnap két hétre külföldre utazott, az édesanyját látogatta meg, aki férjhez ment, és kivándorolt a birodalomból. A két hét absztinencia csak jelentősebbé tette David régóta vágyott és végre beteljesült szex-partijának az emlékét. Az ágyba bújást megelőző történések élesen megmaradt részleteihez képest maga a szeretkezés egyetlen beteljesüléssé olvadt össze az emlékezetében. Élesen látta viszont, hogy Krasinszkij kinyújtott karjára támaszkodva, elszánt, haragvó arccal, valóban mint egy görög isten bassza Jalizavetát. Még soha nem látta ilyen közelről egy férfi testét. Hajnalonként félálomban eléje nyomult Krasinszkij lankatag farkának, ijesztő nagyságú tökének a képe. Képzeletében a kíváncsiság undorral vegyült.

Vajon a kevés pénzéből milyen ajándékot vegyen Jelizavetának, törte a fejét David. Végül a lehető legostobább módon döntött. Teljesen elfelejtette, hogy a lány majdnem vak, hogy ujjnyi vastag szemüveget hord, és egy napszemüveget vásárolt neki. Jelizaveta szárazon megköszönte az ajándékot, és anélkül, hogy felpróbálta volna, a táskájába tette. David ekkor kapott észbe, hogy a lány azt gondolja, az ajándékkal gúnyolódni akart a rossz szemén. Aztán még sikerült tovább rontania ezt a rémes helyzetet.  A folyó partján sétáltak, cseperegni kezdett az eső, David levette a zakóját. Jelizaveta azt hitte, hogy a vállára akarja teríteni, David azonban csak az esőtől féltette az új zakót, gondosan összehajtotta és a karjára vette. A legközelebbi buszmegállónál Jelizaveta hirtelen kijelentette, hogy mennie kell, felszállt az első buszra anélkül, hogy megnézte volna, milyen buszra száll fel, és elment. Bárhová megyek, csak ezt a pasit ne lássam többet, ez volt a mozdulatában. Közben persze David is rájött, milyen lehetetlen volt a viselkedése, bár persze rosszul esett, hogy a lány faképnél hagyta, úgy érezte, ezt érdemelte.    

– Nagyon tanulságos történet – szólalt meg öblös, a társalgás zsivaján átütő hangján Alekszandr Rogyionovics. – Gyönyörűen érzékelteti a férfiszenvedély elementáris erejét meg a férfinem szánalmas ostobaságát is. Zubolyra ráillik a szamárfej, legfeljebb azon csodálkozunk, hogy Titánia tündérkirálynő létére hogy bír beleszeretni egy szamárba. De azt már nem tudnánk hová tenni, ha Shakespeare Rómeó vállára illesztett volna szamárfejet, miközben a derék ifjú felkapaszkodik Júlia erkélyére. Pedig a szamárfej Rómeóra is ráillenék. De mondja Fjodor Fjodorovics, Jelizaveta és David között tényleg vége lett mindennek, ami voltaképpen még el se kezdődött? 

– Az esztétika szabályai szerint a történetnek itt be kellett volna fejeződnie. De Ön, kedves Alekszandr Leonyidovics, mint esztétikus sokkal jobban tudja, mint én, egyszerű fecsegő, hogy az élet, sajnos vagy szerencsére, nem alkalmazkodik az esztétika szabályaihoz. David újra felhívta Jelizavetát, találkoztak, kicsit jártak is együtt, ahogy annak idején a többé-kevésbé rendszeres lefekvést nevezték. Időközben David és a felesége különváltak, David rábeszélte Jelizavetát, hogy költözzön hozzá, Jelizaveta ezt azzal a feltétellel fogadta el, hogy a viszonyát Mickevics tanár úrral változatlanul fenntartja. David ezt szinte megtiszteltetésnek tekintette. De az együttélés első napján valamin ismét összevesztek, és Jelizaveta, David szerencséjére, elköltözött Davidtól, mielőtt odaköltözött volna. Aztán Jelizaveta férjhez ment egy külföldi férfihoz, az elutazása előtt gondosan összeveszett minden barátjával és szeretőjével. David évtizedekig nem is hallott róla. Több évtized múltán hazalátogatott, felhívta Davidot, megmutatta az unokája fényképét, és úgy beszélt Daviddal, mintha hajdani nagy szerelmét látná viszont. David emlékeztette a szemüveg meg a zakó kínos históriájára, újból bocsánatot kért, Jelizaveta azonban vállat vont, és azt mondta, egyikre sem emlékszik. Viszont volt egy esemény, amely ismét Jelizavetához kapcsolódott, és mondhatni meghatározó szerepet játszott David életében Ez azonban hosszabb történet, és későre jár. 

„Ez az, amire mindig vágytam”

A vendégeket Kurganov szabadkozása inkább felvillanyozta. 

– Három óra van – mondták többen is. – A hajnali buszok úgyis csak fél ötkor indulnak. Ha Ön, Fjodor Fjodorovics, még bírja, szeretnénk meghallgatni ezt a történetet.  

– Meg persze, ha Marfa Ivanovna is bírja – jegyezte meg Ludmila Tyesznyeka.

– Persze, hogy bírom, kedveském – felelt Marfa és szeretettel pillantott Ludmilára. – Igyanak még egy teát, a szamovár még nem hűlt ki.

Kurganov vodkát vagy bort töltött a poharakba, hátradőlt a székében, kereste a fájós dereka számára a legkényelmesebb testhelyzetet.

– Davidék házassága végképp csődöt mondott – kezdte Kurganov –, Anyeszka elköltözött, David egyedül maradt a lakásban. Pontosabban nem, illetve nem soká maradt egyedül, régi barátja Ivan Dimitrijevics Kondrasin, aki tudott Anyeszka távozásáról, néhány nap múlva felhívta, hogy beszélni szeretne vele. Kondrasin bejelentkezése mindig azt a benyomást keltette, hogy valami rendkívüli horderejű ügyet kíván szigorúan bizalmas körülmények között megbeszélni, David többnyire kételkedett vagy az ügy horderejében, vagy abban, hogy képes-e érdemben hozzászólni a kérdéshez. Ezúttal azonban az ügy valóban megfontolást igényelt, és a döntés Davidon múlott. Kondrasin kijelentette, kettesben egy barátjával kibérelnék dolgozószobának David lakásának egyik szobáját. David meglepődött az ötleten, úgy tudta, Ivannak van hol laknia, de arra sem volt oka, hogy nemet mondjon: már korábban is lakott nála egy-egy barátja. Így beleegyezett, hogy a két fiatalember szinte jelképes összegért kibérelje az eléggé szeparált szobát, amelyet David úgysem használt. Néhány nap múlva megjelent a bérlőtárs, Jurij Nyikolajevics Brodszkij, de hát róla már beszéltünk a mai este kezdetén. Említettem, hogy akkoriban Jurij volt ennek az egyetemről néhány éve kikerült, ott összeszokott társaságnak a vezére. Egy-két nap alatt a lakásban is átvette az uralmat, a saját szobáján kívül is belakta a lakás valamennyi szobáját, ha délután lefeküdt aludni, kikapcsolta a telefont.  David munka után, hetente kétszer-háromszor, betért az Arhangelszk kávéházba, amely hivatala épületének földszintjén működött. Az egykor legendás irodalmi kávéházba a hajdani hírességek helyett, akiknek tréfás torzképe a falakon függött, jobbára már csak részeges novellaírók jártak, legfeljebb a drága alagsori étteremben foglalt helyet néhány komolyabb író. David tisztában volt vele, hogy fölöslegesen tölti az idejét az Arhangelszkben, ahol az ember egész este vár valamire, amiről tudja, hogy úgysem következik be, és közben sem érzi jól magát. De nem tudott mit kezdeni magával, hazamenni nem volt kedve, inkább fűzni próbálta az asztalhoz telepedő lányokat, többnyire sikertelenül. Az Arhangelszk legfőbb hozadéka David számára az volt, hogy itt ismerkedett meg Martina Szablinával, akivel, kölcsönösen úgy érezték, mindenben nagyon hasonlítanak egymásra, és akivel a barátságuk, néhány tétova és sikertelen szerelmi kísérlet után, életük kanyarulatai és fordulópontjai során mindig fennmaradt. Odaköltözésekor Jurij bevonta a társaságába Davidot, bár David Jurij barátainál négy-öt évvel idősebb volt, és négy-öt év harminc körül még sokat számít. Davidot az tette némileg érdekessé, hogy nem abból az egyetemi közegből jött, amelyből Jurij barátai, de fogékony volt a fiatalabbak gondolkodásmódjára, viszont Jurij vezéri pozícióját a legkevésbé sem veszélyeztette. David számára az új barátai révén hirtelen kitágult a világ. Egy-két nap elég volt hozzá, hogy megértse, miért volt szükség a közös, valójában inkább csak Jurij által használt dolgozószobára. Ivan Dimitrijevics elfogadta Jurij Nyikolajevicset falkavezérnek, Jurij Ivant legbizalmasabb apródjának. Ezt a kölcsönös kötődést pecsételte meg Ivan és Maja Cserkaszova hirtelen kibontakozó szerelme. Maja Ivanhoz költözött, Jurij pedig elhagyott férjként ott maradt Maja szüleinek a lakásában. Az abszurd helyzetet kellett Ivannak megoldania, erre kellett a „dolgozószoba”. Az alkalmi célú bérlői jogviszony mondhatni egy életre kijelölte David pályáját: ha akkor nem kerül kapcsolatba Jurij baráti körével, élete valószínűleg egészen másképp alakult volna. A hermészi alkatú Ivan mindenféle célzatosság nélkül, mintegy véletlenül gabalyította össze emberek sorsát, de hiszen ilyen gabalyítás volt nemcsak Jurij és David, de David és Tánya összehozása is. Ivan Maja ötlete alapján új párt akart kommendálni a magára maradt Davidnak, ez a közvetítés azonban nem jött be. Ellenben amikor Tánya Lozsinszkaja egy nehezen beszerezhető könyvet keresett, a mindentudó Ivannak eszébe jutott, hogy Davidnál látta azt a könyvet. Minden távlati szándék nélkül rábeszélte Tányát, hogy keresse meg Davidot.   

David némi izgalommal, de egyúttal szorongva várta Tányát, akiről semmit sem tudott. Izgalommal, mert minden újonnan megismerendő nőbe beleképzelte a kaland lehetőségét. De szorongva, mert, ha a nő nem adott erre valami felszólító jelzést, többnyire nem tudta, hogyan fordítsa át az általános társalgást fűzésbe. Aztán amikor a nő távozott, magát barmolta le, hogy megint milyen gyáva, mulya volt. De még ennél is rosszabb volt, ha olykor mégis rámenős próbált lenni, a nő azonban felháborodva vagy gúnyosan kikosarazta. Akkor némi verbális rámenősség még nem számított szexista zaklatásnak, mint manapság, az újprüdéria szent századában. 

Néhány fiatalabb nő tiltakozni akart Kurganov szexista megjegyzése ellen Fjodor azonban rendületlenül folytatta: – Amikor Tánya belépett a szobájába David fellélegzett: a lány a fekete keretes szemüvegével, az előre ugró orrával egyáltalán nem tetszett neki. Úgy érezte fel van mentve a fűzési kötelezettség alól. David átadta a könyvet, Tánya akár el is mehetett volna, David azonban udvariasan tartóztatta, és Tánya maradt. A lány időnként indulni akart, a férfi marasztalta, és Tánya maradt. „Ez most már örökre letanyázott itt nálam?”- kérdezte magában David. „Nincs ennek a pasinak semmi dolga, hogy ilyen kétségbeesetten kéri, hogy maradjak itt?” morfondírozott Tánya. Persze az elhallgatott gondolataikat csak jóval később cserélték ki. Akkor azonban egész jól elbeszélgettek. Így telt el vagy három óra, akkorra már Davidnak egészen megtetszett Tánya.  Néhány hét múlva, egy szombat délután, eszébe jutott, hogy már rég vissza kellett volna kapnia a könyvet, felhívta Tányát, az pedig beleegyezett, hogy most nyomban visszaviszi a regényt David lakására. Megismétlődött, ami David hivatali szobájában történt: Tánya maradt és maradt, holott Davidhoz megérkezett egy régi barátja, akivel hosszú ideje nem találkoztak, és akit láthatólag zavart, hogy a beszélgetésben egy ismeretlen nő is részt vesz. David tudta, hogy Tánya férjnél van, vajon a férje nem várja haza szombat este? Akkoriban szokássá vált, hogy szombaton David lakásán időnként összegyűltek Jurij barátai. Az egyetemen Tánya is ehhez a társasághoz tartozott, David meghívta, hogy a következő szombaton ő is jöjjön el. Tánya későig maradt, másnap az egész társaság együtt készült moziba menni. Egy ritkán játszott, ironikusan kritikus szellemű filmet vetítettek – ez a társaság nem moziba járt, hanem vetítésre. A mozi után, miután a társaság szétoszlott, David megkérdezte Tányát, nincs-e kedve feljönni hozzá. A lány szabadkozott, hogy haza kell mennie, de azért kicsit felmegy. 

Egy kapcsolat elején mindig az első mozdulat a legnehezebb. Tánya meg David ültek a mély fotelban, iszogattak. Valamit kezdeni kellene, gondolta David, de idétlennek érezte, hogy felálljon, lehajoljon a lányhoz, és ebben a kitekert testhelyzetben kezdjen csókolózni vele. Tánya felállt, az ablakhoz lépett, a szobának háttal nézte az utcát. Ez egyértelműen felhívás volt. David kiment pisilni, ha, gondolta pisilés közben, mire visszamegy, Tánya még mindig az ablaknál áll, odalép hozzá, és magához öleli. Észre sem vette, hogy közben átment a másik szobába, a díványról lepakolta a díszpárnákat. Visszatérve a pisilésből Tánya ugyanúgy állt az ablaknál, David odament hozzá, átölelte, egy perc múlva meztelenül feküdtek a díszpárnáktól megszabadított díványon. 

Az ígéretes kezdet ellenére Tánya és David kapcsolatának jövője hosszú ideig bizonytalan volt. A helyzet ijesztően emlékeztetett az Anyeszkával való kapcsolat kezdetére. Az is alkalmi lefekvésből alakult ki, néhány hónap múltán azonban Anyeszka iszonyatos cirkuszokat rendezett, hogy maradjanak együtt, házasodjanak össze. Amikor aztán minden célját elérte, gyors egymásutánban reménytelenül beleszeretett két férfiba, elköltözött Davidtól, majd néhány nap múlva vissza akart költözni hozzá. David érzékelte, hogy alakul ki Tányában is ez az öngerjesztő hisztéria. Ez nem a nagy szerelem jele, gondolta. Inkább olyan, mint amikor a gyerek fuldokolva sír, mert ebéd közben nem játszhat az asztalon a búgócsigájával. Jurij társaságát belső törésvonalak szaggatták. A népesebb társaság Jurij körül gyűlt össze, a kisebbik a Jurijnál idősebb Belinszkij körül. Jurij nem tűrte, hogy bárki mindkét körbe beletartozzon: el kellett hitetnie önmagával és a követőivel is, hogy a másik falkavezér erkölcsileg méltatlan a szerepére. Tánya régebben beletartozott a még szét nem szakadt társaságba, a férje azonban valaha Belinszkij tanítványa volt, vele tartotta fenn a kapcsolatot, így Tánya is kiszorult ebből a társaságból. David időnként azzal ugratta Tányát, hogy az érdeklődés iránta meg a nagy szerelem voltaképpen csak arra szolgál, hogy az ő révén kerüljön vissza Jurij körébe. Való igaz, amikor híre ment, hogy Tánya Daviddal jár, a férje pedig elköltözött tőle, Tánya nyomban meghívást kapott Jurij barátainak egy szűkebb körű társaságába, ahová David is eljárt. Valójában David sem gondolta komolyan, hogy Tánya csak a régi társadalmi pozíciójának a kedvéért ragaszkodik hozzá. Inkább az zavarta, hogy megismétlődik, ami Anyeszkával történt: élt egy kaland lehetőségével (ilyen lehetőséget nemigen hagyott ki), és máris bele ragadt a kapcsolatba, mint légy a mézbe. Olyan nőt akart, akit ő választott, akiért meg kellett dolgoznia. Csak amikor az Anyeszka-történet abban a vonatkozásban is megismétlődni látszott, hogy Tánya beleszeretett egy Davidnál jóval fiatalabb férfiba, és lehetségesnek tetszett, hogy elhagyja Davidot, David akkor jött rá, mennyire ragaszkodik Tányához. Ez azonban évekkel később történt.    

Egy délelőtt, amikor David még hálóköntösben eszegette a joghurtját a konyhában, csöngettek. Egy alacsony lány állt az ajtóban, Jurijt kereste. Jurij nem volt otthon, hamarosan kiderült, hogy a lány, Nágya Morozova, Jurij titkos barátnője. Csakhogy David tudta, hogy Jurij már Dunykával jár, és őt Maja bosszankodása ellenére sem hajlandó titkolni. Elég valószínűnek tetszett, hogy mindezt Nágya is tudja, azaz Jurijt, aki feltehetőleg este jön haza, csak David vendégeként várhatja meg. Nágya vékonysága ellenére, kissé tenyeres-talpas benyomást keltett. De Davidot nem is a külsejével fogta meg, hanem a beszédének a szürreálisba hajló kanyarulataival. Az embereknek abba a nem egészen ritka csoportjába tartozott, akik adottnak veszik, hogy beszélgetőpartnerük mindenkit ismer, akit ők ismernek, és egy név a másik számára ugyanazt jelenti, amit az ő számukra. Ráadásul Morozova a székvárosi egyetem filozófia szakjának végzős hallgatója volt, így elbeszélésében a David számára ismeretlen ismerősök személye összemosódott ismert vagy kevésbé ismert filozófusok személyével. Néhány óra múlva azonban David előtt kirajzolódott egy világkép, amelyben a sötétség, a gonosz princípiuma állt szemben a világosság, a jó princípiumával. A jót Szergejeva Tyihomirova, a sziporkázó szellemű történész képviselete, vele David már találkozott Jurij barátai között, a gonoszt a keleties szépségű Eszter Bahmanova. Ezek a mitikus lények azonban nem önmagukban képviselték a világ pólusait, mindkettőjük mögött ott állt egy-egy klasszikus filozófus. A gonosz Bahmanova filozófus-megfelelője Hegel volt, a jó Tyihomirováé Schelling. David filozófiai műveltsége távolról sem volt elégséges ahhoz, ezeket a kijelentéseket értelmezni tudja, de egyre fokozódó belső vidámsággal hallgatta Nágya szenvedélyes csacsogását.  A beszélgetés egy ideig a konyhában folyt, majd egy fél üveg külhoni tömény társaságában a szobában, végül pedig az ágyban. Közben Nágya elmondott valamit, ami nem illett bele az önfeledt beszédfolyamba, viszont realisztikus hátteret adott a lány Bahmanova-képéhez. A némileg töredezett elbeszélésből az derült ki, hogy Nágya korábban terhes volt Jurijtól. Tudta, hogy Jurij semmiképpen sem akar gyereket, ugyanakkor azonban azt remélte, hogy a gyerek megszületése mégis hozzá köti a férfit, így a terhességét csak akkor vallotta be, amikor már jócskán túllépte a harmadik hónapot, amelyen belül a terhesség-megszakítás megengedett, sőt mindennapos volt.  Amikor a terhesség és a hozzá kapcsolódó számítás kiderült, Jurij éktelen haragra gerjedt, és lényének minden agresszivitásával támadt rá a lányra, hogy nem szülheti meg a gyerekét. De a dühkitörés semmit sem ért volna, ha Bahmanova nem beszéli rá az édesapját, aki valamilyen fegyveres testület vezető orvosa volt, hogy lépjen közbe az ügyben. A fegyveres testület kórházában spontán vetélésnek álcázva végrehajtották a terhesség-megszakítást. Nágya sírógörcsök és gyűlöletrohamok között mondta el a történetet. Az elbeszélésnek nem volt minden mozzanata érthető, de Davidnak úgy tűnt, hogy a terhesség-megszakítás végrehajtása előtt a magzatot a méhen belül meg kellett ölni. Ez olyan vérlázító volt, hogy David hirtelen mély részvétet érzett a lány iránt. Pedig közben egyre nyilvánvalóbbá vált a számára, hogy az egész napos műsor főképp arra szolgált, hogy Nágya bosszút álljon Jurijon, aki már bejelentette, szakít vele. David barátnőjeként Nágya mintegy a ház asszonya lett abban a lakásban, amelyben Jurij formálisan albérlőként lakott. 

Nágya az államvizsgájára készült, egész nap tanult, és így egyáltalán nem hagyta el a lakást. Ennek ellenére a szekrényben rejtélyes módon szaporodtak a ruhái. Jurij kérdésére olyan homályos válaszokat adott, mintha a ruhákat is holmi elemi szellemek szállítanák a lakásba, amelyek vélhetőleg a jó princípiumának a szolgálatában állnak. Egy délelőtt, a konyhai reggelizés közben halk kaparászás hallatszott az ajtón. Nágya felugrott, kiment a folyosóra, néhány szót váltott valakivel, majd egy szatyorral tért vissza. David kérte, hívja be a barátnőjét, nyilvánvalóan kollégiumi szobatársnőjét, aki a ruhákat hozza, Nágya azonban határozottan kijelentette, hogy az illető már nincs jelen. Hangsúlyából úgy tetszett, a ruhákat és az egyéb szükségleti cikkeket szállító szolgálóját Nágya maga is inkább valamiféle dzsinnek tekinti, mint emberi lénynek. 

Jurij nem tudott napirendre térni a sérelem felett, hogy elhagyott barátnője, mintegy magasabb státuszban, visszacsempészte magát a környezetébe. Davidnak háromszor egy héten be kellett mennie a munkahelyére, Nágya otthon tanult, Jurij otthon dolgozott, és ahogy megszokta, az egész lakást belakta. Amikor David hazaért, Nágya rendszerint hosszú panaszlistával fogadta. Jurij kikapcsolta a telefont, hogy ne zavarják a délutáni álmát, rátámadt, mert zuhanyozás után nem törölte fel a fürdőszoba kövét, vagy mert rendetlenül hagyta a konyhát. David igyekezett szelíden arra kérni Jurijt, ne gyötörje távollétében a lányt, Jurij azonban a maga lehengerlő módján sorolta, hogy mindenben igaza volt. David szégyellte, hogy nem bírja megvédeni a kedvesét, de közben Jurijjal sem akarta elrontani a viszonyát, akit szellemi vezérének tekintett. Ez az állandó feszültség is aláásta David és Nágya kapcsolatának a talán sosem létezett érzelmi alapjait: másfél hónap alatt kiderült, hogy a kapcsolat nem lehet tartós. Nágya többször beszélt a filozófiai szakdolgozatáról, amelynek címe ugyancsak a jó és a gonosz harcát jelképező filozófusokat idézte. 

A cím arra a közismert mondásra utalt, miszerint a majom anatómiájának a kulcsa az ember anatómiája. „Hegel dialektikájának kulcsa Marx dialektikája: Schelling” – így hangzott a címe a sokat emlegetett szakdolgozatnak, amelyet David egyébként sosem látott. A cím azonban és különösen a kettőspont, annyira lenyűgözte Davidot, hogy régi barátjának, Pjotr Petrovnak is eldicsekedett vele. Petrov Davidnál sokkal olvasottabb volt. Elismerő bólintás helyett nagy szemekkel nézett Davidra.

 – Arról van szó, hogy a későbbiből kell megmagyarázni a korábbit, a magasabb rendűből az kezdetlegesebbet – magyarázta David, és az eredeti mondásra hivatkozott az emberrel és a majommal.

 – Ez világos – felelte Petrov –, de hogy kerül ide a kettőspont és Schelling.

 Erre David nem tudott válaszolni.

 – A majom anatómiájának a kulcsa – mondta Pjotr – az ember anatómiája. Kettőspont: a krokodil. 

Ettől, talán a krokodil képzetétől Davidot percekig tartó röhögő görcs fogta el. Még évtizedek múltán sem tudta megállni röhögés nélkül, ha a kettőspont meg a krokodil az eszébe ötlött. 

Nágya beköltözésével David és Tánya kapcsolata megszűnt. Találkozni azonban a szűk körű társaság heti összejövetelein rendszeresen találkoztak. Miután a viszonyuk véget ért, Davidnak egyre jobban tetszett Tánya, aki a szerelmi bánattól még vékonyabb, még inkább őzikeszerű lett, és ahogy közeledett a nyár, egyre rövidebb szoknyát, egyre vékonyabb trikót hordott. Az összejövetelek után hosszan sétáltak kettesben, a kölcsönös szemrehányások korszaka lezárult, és ők úgy mentek egymás mellett, mint egy kezdő szerelmespár. Egyszer Tánya hazáig kísérte Davidot, Nágya észrevett őket az ablakból, és derekas cirkuszt rendezett. Ez is siettette a kapcsolatuk végét. 

Krasinszkij, aki már találkozott Nágyával, szemrehányást tett Davidnak, miért nem hozza be a lányt egy hármasba vagy négyesbe. Grigorij mindig arra gyanakodott, hogy egyes pasiknak csak arra kell a csoportszex, hogy így jussanak, az ő révén, új nőkhöz, de maga a csoportszex eszméje nem lelkesíti őket kellőképpen, és a meglévő nőiket önző módon kizárólag maguknak akarják megtartani. Davidra talán különösen gyanakodott, részint mert az egyéb férfipartnerei elég primitív alakok voltak, akikkel a szexen kívül nemigen tudott miről beszélni, részint mert önmagát (joggal) Davidnál sokkal jobb képű, sokkal vonzóbb férfinak tartotta, viszont azt is látta, hogy Davidnak, vele ellentétben, nincsenek potenciaproblémái. Eredetileg David maga is rá akarta beszélni Nágyát a csoportszexre, de ahogy a szerelem hűlni kezdett, elment a kedve tőle, hogy a barátnőjét bevigye egy efféle kalandba. Viszont egyre inkább izgatta az újrakezdés Tányával, és az, hogy őt bele tudja-e csábítani a többes szexbe. Amikor korábban efféle lehetőségre tett célzásokat, Tánya értetlenül, elutasítóan válaszolt. David elutazni készült, megkérte Nágyát, aki közben letette az államvizsgát, hogy az elutazása előtt költözzön el. Nágya ezt vita nélkül tudomásul vette, mint aki maga is erre készült. Viselkedése utólag azt igazolta, hogy az egész beköltözés Davidhoz valóban inkább Jurij bosszantására szolgált. David hazaérkezése után egyszer találkoztak, David megkérdezte, van-e kedve feljönni hozzá, de Nágya határozottan nemet intett. A legerősebb érzelmi reakciót az egész ügy talán mégis Jurijból váltotta ki. Feszülten figyelte Nágya csomagolását. Amikor a lány távozott a lakásból Jurij alaposan körülnézett, és az egyik sarokban felfedezett egy ott felejtett bugyit. Hát abba olyan dühvel rúgott bele, mintha magát Nágyát rúgná picsán.   

Az újrakezdés Tányával zökkenőmentes volt, David is, Tánya is érezte, hogy a negyedéves szünet erősítette a kapcsolatukat. David nyomban szóba hozta a csoportszexet. Tánya húzódozott, kételyeket fogalmazott meg, de érezhető volt, tudja, a kapcsolata Daviddal csak akkor válhat tartóssá, ha nem frusztrálja a férfit a kívánsága visszautasításával. Nagy nehezen igent mondott hát. David pedig megbeszélte Grigorij Krasinszkijjal, hogy négyen fognak találkozni Grigorijnál: a negyedik Jelizaveta Vlaszova lesz, az a Jelizaveta, akivel David Iszakovics először megpróbálta a csoportszexet. Tánya és David David lakásának a közelében beszélték meg a találkozást, David a szokásától eltérően percre pontos volt, Tánya ellenben jócskán elkésett. A bizonytalan ellenszegülés jele volt ez a késés. David már fogadkozott magában, hogy ha Tánya most nem jön el, végleg szakít vele. De vagy húsz perccel a megbeszélt idő után Tánya megérkezett. 

Jelizaveta már ott volt Grigorijnál, félig levetkőzve feküdt az ágyon. Grigorij feltette a szokásos kérdést: „Kávé, tea, alkohol?” Ittak egy pohárka vodkát, kávét senki sem kért. Mindannyian az ágyon ültek, más ülőalkalmatosság nem is volt a szobában. Tánya elszánta magát, levetkőzött, David követte a példáját, mellé bújt. Grigorijon eleve csak a szokásos fürdőnadrág volt. Négyüknek eléggé keskenynek tűnt az ágy. David úgy képzelte, hogy az idegen test ne ijessze el Tányát, ő kezd majd foglalkozni a lánnyal, aztán lassan átengedi Grigorijnak. De még egy mozdulatot sem tehetett, Jelizaveta szenvedélyesen átölelte Tányát, simogatta a mellét, az ágyékát, szájával rátapadt a szájára. David felült, integetni próbált Jelizavetának, hogy ne legyen olyan rámenős, még elrémíti Tányát azzal, hogy egy nő csókolja, simogatja. Jelizaveta azonban észre sem vette az integetést, egyre hevesebben ölelte magához Tányát, Tánya pedig ahelyett, hogy elrémült volna, szenvedélyesen hozzátapadt Jelizavetához, a mellét csókolgatta, a kezével benyúlt a két combja közé. Most már David is észre tért, csendesen arrébb húzódott, hogy ne zavarja a két lány boldog, önfeledt ölelkezését. Úgy érezte legizgalmasabb szexuális fantáziái válnak valóra. Jelizaveta a combját szorította Tánya csiklójára, Tánya a kezével simogatta Jelizaveta punciját, sóhajtoztak és elaléltak, megint összetapadtak, és megint elaléltak, aztán fáradtan és boldogan elengedték egymást, és csodálkozva néztek a két férfira, hogy azok hogy kerülnek ide. Tánya szólalt meg először:

 – Ez az, amire mindig vágytam – mondta –, amiről annyit álmodtam, ez a puha test, ez a lágy érintés. Mostanáig szégyelltem, titkoltam, hogy mire vágyom. Jelizaveta, te megmutattad, mire van szükségem, nagyon hálás vagyok neked. Jelizaveta tárgyilagosan jelentette ki: még sosem volt ilyen jó partnere, de ez üresen, mesterkélten hangzott Tánya felszabadító vallomása után. A két nő udvarias és figyelmes volt, két pohárka vodka után felváltva lefeküdtek a két férfival is, de érezni lehetett, hogy az előző kielégülés után erre már nincs nagy szükségük. David azonban ezt csöppet se bánta, Tánya boldogsága Jelizavetával őt is tökéletesen boldoggá tette. Bár még sok hercehurca volt köztük, ott, azon az estén, abban az ágyban dőlt el, hogy Tányával marad. 

– Persze a szerelmi mámornak ez az elsöprő ereje – summázta elbeszélését szokatlanul komoly, szinte megrendült hangon Fjodor Fjodorovics – halálos veszedelmeket is rejt, ahogy ezt már a görögök is tudták. Tánya számára a saját leszbikus-biszexuális énjének a felfedezése egyszerre világossá tette, hogy szenvedélyes, fájdalmas ragaszkodása az egyik barátnőjéhez nem barátság, hanem szerelem. Viszonylag magas nő lévén különös gyengédséget érzett a nála jóval kisebb, törékeny Antonyina Vinogradova iránt. De a vonzalmában benne volt az is, hogy az akkor még gyermektelen Tánya Antonyina családja, két tüneményes kislánya társaságában élte ki a maga gyerek utáni vágyát. És kedvelte Antonyina férjét, Vlagyimir Iszajevet is, az öntörvényű, nagyszerű festőt. Pedig tudnivaló volt, hogy Iszajev semmiképpen nem felel meg a Jurij Brodszkij körében elismert normáknak. Eszelősen féltékeny volt, ráadásul teljesen alaptalanul. Innia sem kellett hozzá, hogy a dühkitörései elvegyék az eszét. Ilyenkor többször is rátámadt a feleségére, érezhető volt, hogy Antonyina törékenysége, védtelensége csak fokozza az agresszivitását. Egy ilyen dühkitörése azzal végződött, hogy Vlagyimir eltörte Antonyina alkarját. Ekkor Antonyinának a bátyja és valamennyi barátjuk szinte követelte, hogy Antonyina hagyja ott az őrült férjét. Antonyina azonban nem hallgatott rájuk: szerette a férjét és az is szerette őt. 

A Jelizavetával való találkozás után néhány nappal, ujjaiban Jelizaveta testének emlékével Tánya felment Antonyina lakására, ebben nem volt semmi különös, Tánya olykor hetente többször is Antonyináéknál töltötte az estét, Vlagyimir ilyenkor többnyire még a műtermében dolgozott. Egy-kétszer Tánya Davidot is elvitte magával, David és Vlagyimir jól megértették egymást, látható volt, hogy kölcsönösen rokonszenveznek egymással. Ezen az estén Vlagyimir nem volt otthon, a gyerekek már aludtak, Antonyina az ágyában feküdt, megfázott, lázas volt. Tánya leült az ágyra, Antonyina kezét simogatta, majd egyszerre ráborult, és szájon csókolta. Antonyina mindig érezte, hogy Tánya ragaszkodása hozzá több mint barátság, a csók mégis megdöbbentette. Tánya benyúlt a takaró alá, Antonyina apró mellét simogatta, majd kitakarta a lányt, végig csókolta a láztól forró testét, szétfeszítette a combját, és szopta, nyalta a lány csiklóját, hüvelyét. Antonyina néhány jóleső sóhajtást hallatott, de Tánya érezte, hogy nem élvez el, hogy azt szeretné, legyen vége az egyoldalú szerelmeskedésnek. 

Davidot persze rettenetesen felizgatta Tánya elbeszélése, és rögtön kapacitálni kezdte a barátnőjét, hogy szervezzen egy hármast Antonyinával. Eszébe sem jutott, hogy belegondoljon, milyen hatással lehet egy ilyen kaland Antonyina és Vlagyimir sebekkel és hegekkel borított kapcsolatára. Tánya korábban, még a Jelizavetával való találkozás előtt elutasítóan, szinte felháborodottan reagált David ötletére, ha annyira rajong a barátnőjéért, összejöhetnének hármasban is. Most korántsem volt ennyire elutasító.  Részben talán azért nem, mert látta mennyire izgatja Davidot a csoportszex, és kedvére akart tenni a férfinak, de talán azért is, mert úgy érzékelte, hogy Antonyina szexualitása egyértelműen férfiakra orientált, és azt gondolhatta, ha David és Antonyina összejön, a lány talán vele is oldottabb lesz. Rövidesen alkalom is kínálkozott a próbálkozásra, Vlagyimir elutazott, Tanya pedig elhívta Antonyinát David lakására. 

Bár az összejövetel célja eleve nyilvánvaló volt, elég sokat kellett inniuk, hogy a gátlások oldódjanak. Antonyina már az ágyon fekve is azt ismételgette, David és Tánya egymással foglalkozzanak, elégedjenek meg azzal, hogy ő nézi őket. De persze David is, Tánya is Antonyinát akarta, mindketten őt simogatták, őt csókolgatták. Tánya számítása azonban nem vált be, David jelenléte nem tette Antonyinát oldottabbá Tányával szemben, ehelyett a másik nő közeledése elől mintha inkább Davidhoz menekült volna. David pedig volt olyan önző, hogy ne törődjön Tányával: mindent beleadott, hogy kielégítse Antonyinát. Ennek ellenére az volt az érzése, hogy Antonyina csak megjátssza a kielégülést, valójában nem tud, de talán nem is akar feloldódni. Tányának viszont a csalódottságtól migrénes rohama támadt, amely napokig nem múlt el. 

David a maga férfi-fafejűségében, a hármas nyilvánvaló sikertelensége ellenére, azt képzelte, csak ő tudja kielégíteni Antonyinát, és ha ez első nekifutásra nem is működött száz százalékos eredménnyel, másodjára minden rendben lesz. Gyorsan és kíméletlenül megfeledkezett az élményről, amely néhány hete Grigorij ágyában összeforrasztotta Tányával, randevút beszélt meg Antonyinával, és biztosra vette, hogy kettesben teljes sikerrel folytatják, amit hármasban kezdtek el. A kertvendéglőben, ahol találkoztak, megittak egy pohár bort, majd David azt ajánlotta, menjenek fel hozzá. Antonyina azonban a fejét rázta. Nem megy, a kapcsolatuknak nem lehet semmiféle folytatása. 

– Tánya nagyon jó barátnőm – mondta –, de megdöbbentett, hogy annyi év barátság után hirtelen letámadott. Nem akartam elutasítani, úgy éreztem, egy tiltó mozdulat nagyon rosszul esne neki. Inkább passzívan tűrtem, tegyen velem, amit akar. Ami köztünk történt, azt pedig el kell mondanom Vlagyimirnak. 

David rémülten tiltakozott. Antonyina azonban elszántan megismételte:

 – El kell mondanom, mert amikor alaptalanul vádolt azzal, hogy megcsaltam, mindig azt hajtogattam, hogy nem igaz, nem igaz. Ennek a hitelét venné el, ha nem ismerném be, hogy ezúttal tényleg megcsaltam. Így se leszek teljesen őszinte, Tányát és a hármast nem merem elmondani. 

Vlagyimir nem bántotta Antonyinát, sőt megköszönte az őszinteségét. De a művész-érzékenységével ráérzett, hogy a történtekben Tányának is része volt. Kijelentette, hogy sem Daviddal, sem Tányával nem akar többé találkozni, és Antonyina se találkozzon velük. David egyszer felhívta Vlagyimirt, hogy beszéljék meg az ügyet, Vlagyimir azonban azt felelte, nincs miről beszélniük, és letette a kagylót. A távolból úgy tetszett, Vlagyimir és Antonyina házassága akkor siklott félre, Vlagyimir beleszeretett egy kolleganőjébe, Antonyina öngyilkosságot kísérelt meg, hajszálon múlt, hogy meg tudták menteni. Hogy ez a házassági válság összefüggött-e Antonyina úgy nevezett hűtlenségével, David sosem tudta meg. Antonyina betegségben halt meg, fiatalon. David soha többé nem találkozott vele, Tánya is csak véletlenül, futólag.

Ami a nők közötti szexet illeti, David mindig úgy vélte, hogy Antonyina viselkedése volt a kivételes. A férfiak a csoportszexben, állította David, többnyire lehetetlenül viselkednek, képtelenek feladódni, vigyáznak, nehogy egymáshoz érjenek, úgy udvariaskodnak, mint egy fogadáson: – Parancsoljon, kérem! – Csak Ön után… A nők ellenben a csoportszexben is szabadok, kedvesek, ha egyszer belementek, nagyon kevés kivétellel, élvezik a helyzetet, a szexet a másik nővel, még akkor is, ha utóbb azt mondják, hogy ez nem az ő világuk. Tánya pedig nagyon tudott hatni a nőkre, ha éppen kedve támadt valakire. David erre a könnyed, erőfeszítés nélküli hódításra sosem volt képes. Ha tetszett neki egy nő, és spontánul nem jöttek össze, márpedig éppen azokkal, akik a leginkább tetszettek neki, semmi sem jött össze spontánul, mindig érezte a saját nehézkes erőlködését. Egy későbbi szerelme, Larisza azt mondta neki, nem bánja, ha lefekszik egy másik nővel, de azt nem bírja elviselni, hogy az ő pasija liheg egy másik nő után. David már korábban is így látta magát, esetlen lihegőnek. Ezért figyelte olyan elbűvölt irigységgel Tánya hódításait. Az akkoriban gyakori táncos mulatságokon Tánya olykor táncolni kezdett egy lánnyal, aztán David csak nézte, hogyan fűzi, hogyan bolondítja magába, kedvesen, lágyan, minden erőlködés nélkül. Olyanok is beleszédültek, akik korábban arról beszéltek Tányának, milyen viszolygással utasították el egy közismerten leszbikus nő közeledését.  Ezeket a saját hódításait Tánya többnyire nem is vitte be a közösbe, csak akkor engedte át őket Davidnak, ha menet közben rájött, hogy olyan nagyon nem is érdekesek a számára. Más esetekben viszont Davidnak be kellett érnie azzal, hogy Tánya elmesélte, hogyan fűzte be az új partnerét, és mit csináltak egymással. Tánya elbeszéléseit David olykor még izgalmasabbaknak találta, mintha maga is részt vett volna a szerelmeskedésben.

Égető fájdalom

Hajnalodott, a vendégek menni készültek, már a szamovár is kihűlt. Most azonban Kurganov tartóztatta őket.

– Tudom, hogy nagyon sokat beszéltem – mondta bocsánatérő mosollyal –, de egy történetet elmondanék még Davidról és Tányáról.  A rendes közlekedés úgyis csak fél óra múlva indul meg. 

Aztán hogy nyomatékot adjon a kérésének, még egyszer körbe töltötte a vodkát. 

– Említettem – kezdett beszélni Kurganov –, hogy David Altman szerint a férfiak a csoportszexben rémesek voltak, beleértve Krasinszkijt is, aki elvi okokból kötelességének érezte, hogy a szájába vegye a férfi résztvevők farkát, de érezhetően nem tudott vele mit kezdeni. David azt állította, hogy a számos férfi közül, akikkel ilyen csoportbulikon összejött, Tányával vagy más felállásban, mindössze kettő volt, akikkel eltűnt ez az idétlen, merev távolságtartás. Az egyik egy Andrej Vavrinszkij nevű nagyra nőtt, biszexuális csacsi. Andrej vezető állást töltött be valamilyen kormányhivatalnál, s így korántsem volt veszélytelen számára, hogy rendszeres kapcsolatban állt Krasinszkijjal, de a feleségével együtt annyira izgatta őket a csoportszex, hogy vállalták a kockázatot is. David Krasinszkij révén ismerte meg őket. Az asszony, Olga még képes volt erről-arról beszélni, Andrej azonban csak négy-öt stereotip kérdést, mondatot ismételgetett: David úgy hallotta, mintha ugatna. Ennek ellenére volt benne valami kedves melegség, lehetett érezni, hogy szívesen ér hozzá a másik férfi testéhez, Davidnak pedig jól esett viszonoznia az érintését. Davidot többször is elhívták a lakásukra, harmadjára azonban Davidnak már elege lett az egyhangú hármas szeretkezésből, különös tekintettel arra is, hogy nagyon messze laktak, és egy órát kellett villamosoznia, hogy eljusson hozzájuk. A házaspár fogadkozott, hogy legközelebb ott lesz Olga barátnője is, így amikor újból a házaspár fogadta, David elhatározta, hogy többet nem megy el hozzájuk. De aztán mégis elment, és nem bánta meg. Olga helyett egy csinos fiatal nő feküdt az ágyban, Daviddal úgy viselkedett, mintha régi haverok lennének, holott a nevét sem tudták egymásnak. Aztán hazaérkezett Olga, és olyan négyes kerekedett, amilyenről az ember csak álmodozni tud. A két nő önfeledten élvezte egymást, utána mindketten Daviddal kezdtek foglalkozni, Olga David farkára ült, az ismeretlen nevű fiatalabbik nő a szájára, és közben egymással csókolóztak. Valamivel később, ahogy fordult a helyzet, David félig térdepelve Olga combjai közé fúrta az arcát. Egyszerre azt érezte, hogy valaki az anusát tapogatja a nyelvével, majd Vavrinszkij hangját hallotta, aki dicsekedve kiáltotta a feleségének: 

– Nyalom a férfi seggét! 

Nem sok hiányzott, hogy David röhögésben törjön ki. Ennek ellenére ez két óra a csoportszex igazolásaként maradt meg David emlékezetében. A páros szex, gondolta, lehet jó, és lehet még jobb, kínos emléket csak ritkán hagy. Ugyanakkor egy szeretkezés különösen egyazon partnerrel, csak ritkán különül el a többitől, mert egy-egy szeretkezésnek nemigen vannak olyan különös mozzanatai, amelyek megmaradnak az ember emlékezetében. A csoportszexet sokkal könnyebb elrontani, sokszor válik kínossá, kelletlenné. Ha ellenben olykor összejön egy jó szexparti, amelyet nem terhel dráma, féltékenység, sértődés, az megőrződik az ember emlékezetében, akár egy kalandos, vidám mozi. Néhány héttel később Vavrinszkij arra kérte Davidot, szerezzen egy lakást, mert szeretné összehozni az új barátnőjével. David kételkedett, mert Andrejnek nemigen voltak új barátnői, hacsak a csoportszex-partnerei vagy a felesége nem szereztek neki egyet-egyet. A beosztottaival félt kikezdeni, más kapcsolatai pedig nemigen voltak. A beígért barátnő ezúttal sem érkezett meg, Andrej azonban sűrűn kínálgatta Davidot a magával hozott tömény szesszel. Egy óra múlva, amikor már mindketten elég sokat ittak és nyilvánvaló volt, hogy a barátnő nem fog megérkezni, mert nem is létezik, Andrej simogatni kezdte Davidot. Davidnak nem volt ellenére a dolog, hiszen Andrej a csoportszexben is kellemes partner volt. Mégis annyira bosszantotta Vavrinszkij átlátszó trükközése, hogy leállította a férfi közeledését. Andrej akkor már kérlelte Davidot, sőt a feleségét is megpróbálta odahívni, az azonban nem ért rá. David már úgy érezte magát, mint azok a nők, akik direkt felizgatnak egy férfit, hogy aztán otthagyják. Ilyenkor szokták egyes férfiak megverni, megerőszakolni a nőt. Gyorsan megkérte Andrejt, hogy együtt menjenek el a lakásból, hiszen a kulcsot neki kellett visszaadnia. Később gyakran visszagondolt erre a jelenetre, a saját izgalmát, bizonytalanságát is fel tudta idézni magában. Kicsit sajnálta, hogy elutasította Andrejt: ez lett volna élete egyetlen megvalósult homoszexuális élménye. 

Fjodor Fjodorovics körbepillantott a társaságon, úgy érezte, az utolsó története kicsit hosszúra nyúlt, különben is túlságosan régen van nála a szó, lehet, hogy a vendégeinek már elegük van belőle, indulnának hazafelé. Pedig egy története hátra volt még, voltaképpen azt szánta az éjszaka lezárásának, abból akarta levonni a tanulságot, bár nagyon komolyan maga sem gondolta, hogy ezeknek a történeteknek bármiféle tanulságuk van. Megnyugodva látta, hogy a társaság figyelme nem lankadt, csak a szoknyabolond Tarasz bóbiskolt félrebillent fejjel, de ő mindig elaludt, ha nem ő beszélt, vagy nem róla volt szó. Sőt, úgy tetszett a társaságot foglalkoztatja Andrej és David elmaradt ölelése. Az időközben eltelt több mint harminc év alatt a világ felfedezte a meleg büszkeséget, a homoszexualitás vállalható, vállalandó magatartássá vált, a társaságból a fiatalabbak mintha rosszallták volna, hogy David elhárította Andrej közeledését. Ez a benyomás megnyugtatta Fjodort, hiszen a férfi-férfi vonzalomnak ebben az utolsó történetben is volt szerepe.

– Említettem – kezdte Kurganov –, hogy David két férfiról beszélt, akik jól szerepeltek a csoportszexben. A súlytalan Vavrinszkijjal szemben Jevgenyij Pavlovics Muhin nagyon is súlyos egyéniség volt, rendőri nyelven szólva afféle nehéz fiú. A rendőri nyelv itt nem pusztán stílusfordulat, Muhin garázdaság, verekedés és hasonlók miatt többször volt börtönben, bányász korában egyszer azért vitték el a rendőrök, mert megtagadta, hogy munkaszüneti napon önként, ingyen társadalmi munkát végezzen, és a társait is munkamegtagadásra bíztatta. A bányászkodás azonban csak átmeneti epizód volt Jevgenyij életében. Amikor David megismerte, Muhin naphosszat az Arhangelszkben ült. Muhint a sűrűn változó barátnői tartották el, olykor hivatásos prostituáltak, de Jevgenyij nem volt strici, nem húzta le a nőket, nem kért, sőt nem is fogadott el tőlük se ezüstösen csillogó olasz öltönyt, se japán motorkerékpárt, annyit fogadott el, amennyit megevett, illetve amennyit, többnyire az aktuális nővel együtt, megittak. Ekkoriban Muhin mint a társadalom normáit semmibe vevő, öntörvényű ember volt népszerű az Arhangelszk vagy a Művészklub értelmiségi közönségének a körében, korántsem alaptalanul. Ha Muhin félrészegen megszólalt, csend lett,  mindenki úgy érezte, jelentős kinyilatkoztatás következik. Az már nem sokat számított, hogy a jelentőségteljesnek ígérkező mondatok többnyire nem fejeződtek be. Jevgenyij mindehhez jó színészi képességekkel is rendelkezett, a társaság éppen jelen nem lévő tagjait, például Davidot, úgy tudta utánozni, hogy a jelenlévők dőltek a nevetéstől. Sztyepan Jermilov, aki Davidhoz hasonlóan jóban volt Muhinnal, egyszer elvitte Jevgenyijt az írófejedelem Tyihon Dobroginhoz, aki a felkelés után három évig volt börtönben. Bár a társaságban más börtönviselt írók is voltak, Dobrogin Muhint kezdte faggatni a börtöntapasztalatairól, és két órán át szinte csak vele beszélgetett. Később Muhin „jó útra tért”, megnősült, állásba ment, de a varázsa még idős korában is megmaradt. A hivatalban, ahol nyugdíjasként egy ideig még tovább dolgozott a több nyelvet beszélő kollégái úgy viselkedtek vele, mintha ő lenne a hivatal igazgatója. Pedig csak kézbesítő volt.

Volt Jevgenyijnek egy régi haverja, ugyancsak az Arhangelszk törzsvendége, bizonyos Lavrenytyij Bulanov, Muhinnal ellentétben igazi bűnöző, hivatásos csaló. Évekkel később Davidnak alkalma támadt, hogy kötetlenül beszélgessen M. kormányzóság főállamügyészével, és szóba került Bulanov neve. – Az egy zseni – mondta a főügyész, a hangjában bizonyos tisztelettel, Bulanov szélhámos trükkjeire utalva. Ennek ellenére Bulanov a fél életét börtönben töltötte, és szegényen halt meg. David egy életre szóló intelmet köszönhetett neki. Egy alkalommal Lavrenytyij egy rubelt kért tőle, akkoriban száz gramm vodka került ennyibe a szomszédos kocsmában. Minthogy Bulanov már a harmadik lejmoló volt azon a délutánon, és Davidnak magának se volt sok rubelja, Bulanovnak ezúttal nem adott. Az szinte sajnálkozva nézett rá, és azt mondta: 

– Altman, Altman, spórolásból nem lehet meggazdagodni. 

Egyszer David Muhinról kezdett beszélgetni Bulanovval. Arról kérdezte, mitől vannak ennyire jóban, holott a világ dolgait annyira különbözőképpen ítélik meg. Muhin minden nőben talál valami különlegeset, valamit, amiért rajongani képes, akkor is, ha aztán otthagyta vagy éppen elverte. Bulanov ellenben csak leszólja az összes nőjét, kijátssza, becsapja, aztán kineveti őket, ha pechükre beleszerettek. Beszélgetés közben valahogy Gorkijra terelődött a szó, Bulanov nemcsak eszes ember volt, de igen olvasott is.

 – Kamaszkoromban nagyon szerettem Gorkijt – mondta David –, most is szeretem, de a rajongásom elmúlt. Az az érzésem támadt, hogy nagyobb élvezet olvasni, mint amennyi erőfeszítésembe kerül. Túl könnyű szeretni. 

 Lavrenytyij bólintott: 

– Pontosan ez az, amiért Muhinnal tíz éve a legjobb barátok vagyunk. 

Valami ilyesmit érezhetett az az értelmiségi kör is, amely befogadta Muhint. Ő volt számukra a proletár, a társadalmon kívüli deviáns, a majdnem-bűnöző, akivel úgy kerülhettek kellemes és szórakoztató kapcsolatba, hogy semmiféle erőfeszítést nem kellett tenniük, semmiféle kockázatot nem kellett vállalniuk. 

A nőkkel a helyzet más volt. Ők nem a szerepe miatt bolondultak bele Muhinba, nem azért, amit jelképezett. Hanem mert valami sötét tüzet éreztek benne, valamilyen fekete szenvedélyt a nők iránt, aminek semmi köze nem volt a szoknyapecérek nő-kergető majomkodásához. Mintha Muhin a szeretkezésbe lett volna szerelmes, talán ez bűvölte el a nőket. Egyszer összejött egy prostituálttal: – Mostantól neked hajtok – ajánlotta fel a lány, Jevgenyij azonban elhárította. Egy diplomata felesége otthagyta római lakását, hogy néhány hónapig Muhinnal élhessen. Egy vendéglői táraságban az egyik nőt annyira felizgatta Muhin lába, amely az erős, fekete szőrzetével kilátszott a nadrág szárából, hogy lemászott az asztal alá, kibányászta a nadrágból a férfi farkát, és szopni kezdte. 

A jelenlévők megpróbálták felidézni a jelenetet, keményre vasalt damaszt asztalterítőt képzeltek el, amelynek védelme alatt az egyik hölgy a vacsoráját megszakítva Muhin lába közé térdel. Kurganov, mintha kitalálta volna a vendégek gondolatait, némi jegyzettel látta el a történetét:

– Na, ne gondoljanak valami tükörfényes kávéházra. A hely, ahol ez történt, félig kocsma, félig falatozó volt, a vendégek kurvák, stricik és csavargók, a pincér, ha látta is, mi történik az asztal alatt, hozzá volt szokva az ilyesmihez. Ma már ilyen helyek nincsenek. Sajnos – tette hozzá sóhajtva. Aztán visszatért David és Muhin történetére: 

Davidban, mint a Vavrinszkij-kaland kapcsán is utaltam rá, volt némi készség arra, hogy érzékelje egy férfi vonzerejét, sok esetben rá tudott érezni arra, hogy kibe szeretnek bele a nők. A Muhinnal való barátsága valahol félúton volt a kávéházi értelmiség társadalmi érdeklődése és a nők vonzalma között. 

Amikor gyereke született, Muhin jelentkezett a rendőrségen, hogy letöltené a korábban kiszabott börtönbüntetését: nem akarta, hogy esetleg a már cseperedő gyereke mellől vigyék el a börtönbe. A büntetést nem politikai okból mérték rá, hanem azért, mert leütött egy önkéntes rendőrt. Az önkéntes rendőrt sem politikai okból ütötte le, hanem azért, mert az közbeavatkozott, amikor Muhin a Művészklub előtt megpofozta a barátnőjét, aki ugyancsak törzsvendége volt az Arhangelszk kávéháznak. Mint visszaeső hivatalos személy elleni erőszakért két évet kapott, de esze ágában sem volt a megadott időben jelentkezni a börtönben. A városban ezrével lézengtek jogerősen elítéltek, ahogy ma is. Ma persze az elektronikus kommunikáció segítségével könnyebb kideríteni, hogy az igazoltatott személy nincs-e rajta a körözési listán, viszont kevesebb az igazoltatás, mint negyven évvel ezelőtt. Davidot és Jevgenyijt egyszer együtt igazoltatták a város akkor egyetlen reggelig nyitva tartó kocsmájában. Muhinnak az igazolványa szerint volt munkahelye, volt állandó lakása, a rendőrnek ezek után eszébe sem jutott, hogy a körözési listát tanulmányozza. Davidot ellenben majdnem bevitte a kapitányságra, mert éppen szakállt növesztett, de a személyijében nem cseréltette ki az arcképét. 

Tánya és David már tartósan együtt éltek, bár David folyton elhitette magával, hogy a kapcsolatuk nem végleges. Egy szombat este Davidék házibuliba mentek. A lakásban ott maradt Szofja, Tánya alig húsz éves unokahúga, aki a szülővárosából néhány napra jött fel M. kormányzóság székvárosába. A lakás, ahol a mulatságot rendezték, majdnem sötét, volt, csak az asztalokat, amelyeken a zsíros kenyér, hagyma, paradicsom társaságában boros- és vodkásüvegek sorakoztak, világították meg apró fények. Váratlanul mély, dörmögő hang állította meg Davidot: Muhin volt az, aki néhány napja szabadult a börtönből. David sokszor beszélt Tányának Jevgenyijről, de nem kellett hozzá az ajánló szöveg, hogy Tánya felismerje Muhint, és ráérezzen a vonzására. David magukra hagyta őket, valamelyik régi barátnőjével beszélgetett, táncolt is egy kört. 

– Menjünk haza! – mondta Tánya, amikor David visszaért hozzájuk. – Jevgenyijnek nincs hol aludnia. 

Még egy órája sem voltak a buliban, kicsit furcsának tetszett, hogy máris elmennek, de David belátta, ennek a tipródásnak itt nincs sok értelme. Nyilvánvaló volt, hogy Tányát elragadta Jevgenyij sötét izzása, azért akar hazamenni, hogy lefeküdjön Muhinnal, kettesben vagy hármasban, mindegy. David egyszerre érzett féltékenységet és vágyakozást, ő is azt akarta, hogy feküdjenek le hármasban, de belenyilallt, hogy a szerelme ennyire vágyik a barátjára. Pedig David többször is szervezett partikat hármasban Tányával, leginkább Krasinszkijjal: izgatta, hogy Tánya elélvez egy másik férfival, és büszke volt rá, hogy nem féltékeny. Csakhogy ezeket az összejöveteleket ő találta ki, Tánya, ha nem is a kedve ellenére, de főképp David kedvéért vett részt bennük. Muhint viszont Tánya akarta, Tánya kívánta, igaz, David is. Az utcán Tánya leintett egy taxit, pedig fél óra alatt az éjszakai közlekedéssel is hazaértek volna. 

Otthon David húzni próbálta az időt, meg akart mutatni egy fényképet, amely egy korábbi szexpartin készült, de nem találta. Matatás közben azon gondolkodott, mi lenne, ha férfiasan lépne fel, ha megtiltaná Tányának, hogy lefeküdjön Muhinnal, de nyilvánvaló volt, hogy csak nevetségessé tenné magát. Nem is beszélve arról, hogy ha tettlegességre kerülne sor, Muhin fél kézzel a falhoz kenné. Azok csöppet sem törődtek vele, már a díványon ültek és csókolództak. David átment a másik szobába, felébresztette az ott alvó Szofját, és megpróbálta rábeszélni, hogy csatlakozzon hozzájuk. Szofja tiltakozott, bár amikor korábban beszélgettek a csoportszexről, nagyon is érdekelte. David nem törődött a lány, tiltakozásával, átrángatta a szobájukba. Tánya és Jevgenyij meztelenül feküdt a díványon, a férfi hatalmas farka szinte eltűnt Tánya szájában. Szofja felsikoltott, kitépte magát David kezéből, és visszarohant a szobájába. David nem ment utána, azt tette, amit kezdettől fogva kívánt, ledobálta a ruháját, odafeküdt Tánya mellé, és csókolgatni kezdte a száját. Tánya nem volt önző, a nyelvével áttolta Jevgenyij farkát a szerelme szájába. David szopni kezdte, azokkal az ajak- és nyelvmozdulatokkal, ahogy ő szerette, ahogy sokszor meg is mutatta a lányoknak, hogy is szopják a farkát. Muhin nagy és kemény hímtagját a szájában tartani egészen más érzés volt, mint amikor Krasinszkij petyhüdt farkát szopta, vagy Vavrinszkijét, amelyből már a szeretkezés félidejében erőtlenül szivárgott a sperma. Egy fél óra múlva mind a hárman elégedetten hevertek a díványon. Tánya ragyogott, hogy mind a két férfi elélvezett benne, és ő mind a kettőtől elélvezett. David olyan beteljesülést érzett, mint amikor átélte, ahogy Tánya Jelizavetával felfedezi a női testet. Most ő kapta meg, amire elfojtva vágyott: megismerte és élvezte egy férfi testét. Ennél többet nem akart, és nem is kísérletezett tovább.  Jevgenyij valószínűleg nem volt még nővel, amióta kiszabadult a börtönből, legalábbis ezt sugallta a kirobbanó vágya.

Három nappal a nagy szeretkezés után David égető fájdalmat érzett a hímvesszőjében, és hamarosan gennyes váladék csöppent ki a farkából. Az égető érzést Tánya is jelezte. David tudta, hogy trippert kapott Muhimtól, nem először történt meg vele. Egy időben, amikor éppen egyedül lakott a lakásában, a csövező lányok között elterjedt, hogy David lakásában egy-egy éjszakára szállást, és néhány szelet vajas kenyeret, felvágottat is kaphatnak. A telefonszámát kézről kézre adták, hamarosan hetenként több lány is felhívta, nem tölthetné-e az éjszakát Davidnál. Azt meg se kellett beszélni, hogy cserébe lefekszenek a férfival: ezt kölcsönösen természetesnek tartották. David némileg aggódott, hogy a lányok ellopnak ezt-azt a lakásából, de nem történt ilyesmi. Még az a lány se lopott, aki azt mesélte, büntetőeljárás folyik ellene, mert ellopta egy idősebb férfi pénztárcáját. 

– Lefeküdtem vele, de nem adott egy fillért se, azért loptam el a pénztárcáját.

– Kértél tőle pénzt? – kérdezte David.

– Nem – felelte a lány –, de csak nem gondolhatta, hogy ingyen fekszek le egy ilyen vénemberrel. 

Lopni a csöves lányok nem loptak, de trippert azt kapott tőlük nemegyszer. (AIDS akkoriban még nem létezett, a vérbaj pedig nagyon visszaszorult.) Az első alkalommal David megrémült a tünetektől, egy darabig halogatta, hogy orvoshoz menjen. Ezt voltaképpen jól tette, mert mint utóbb megtudta, az orvosokat kötelezték, hogy a beteget, akár a rendelőintézetben, akár a magánrendelőjükben jelentkezett, kérdezzék ki, kivel volt szexuális kapcsolata, és ha nem válaszolt, vagy ha a megnevezett személy nem jelent meg a kezelésen, az orvosnak értesítenie kellett a rendőrséget. David szerencséjére családi ismeretségben volt egy nemi betegségekkel foglalkozó orvossal, végül legyőzte a szégyenkezését, és elment Kondratyev doktorhoz. Az orvos, aki még okoskodó, tudálékos kisgyerekként emlékezett rá, gúnyolódott egy sort Daviddal, hogy milyen körökben szed össze ilyen betegséget, de aztán megnyugtatta, hogy a trippernek csak a neve csúnya. Amióta van antibiotikum, a tripper egyetlen injekcióval, egy nap alatt gyógyítható. Ezután Davidnak még vagy háromszor el kellett mennie Kondratyevhez, az orvos egyre jobban csodálkozott, hogy egykori kis barátja újra meg újra beleesik ugyanabba a kelepcébe, de nem kérdezett semmit, beadta az injekciót, és többnyire még honoráriumot sem kért. Aztán Tánya odaköltözött Davidhoz, a csöves lányok elmaradtak, és David már jó ideje nem látta Kondratyev doktort. Most azonban ismét el kellett menniük hozzá, ezúttal Tányával együtt. Előzőleg beszélt Muhinnal, elmondta neki, mi történt. Muhin fogadkozott, hogy neki semmi baja, nem is kaphatott fertőzést, hiszen börtönben volt. A tripper mindenesetre Tányának is, Davidnak is elvette a kedvét attól, hogy megismételjék a hármast Muhinnal, így az az éjszaka megmaradt egyszeri, kivételes élménynek. David Kondratyev doktornak lovagiasan azt mondta, a barátnője tőle kapta a fertőzést. Ám amikor kettesben maradtak a rendelőben, hogy az orvos beadja az injekciót, Kondratyev mint férfi a férfinak, megmondta, hogy Tánya fertőzése semmivel sem régebbi, mint Davidé, tehát David éppúgy kaphatta a fertőzést Tányától, mint az őtőle. David nem merte megmondani Kondratyavnek, hogy együtt és egyszerre kapták. Megköszönte hát a figyelmeztetést, és elkönyvelte magában, hogy Kondratyev konzervatív felfogású ember, de jó orvos. 

A történet David számára véget ért, Tánya számára azonban nem. Néhány nap múlva a lány újból fájdalmat érzett a hüvelyében. Ez már biztosan nem nemi betegség volt, Tánya tehát elment a körzeti rendelőintézetbe. Az orvos, aki a nőgyógyászaton rendelt, megállapította, hogy valamilyen másodlagos fertőzés következtében tályog keletkezett a beteg hüvelyében. Ivan Baranyikov doktor, akit Tánya akkor látott először, felnyitotta és tisztességesen ellátta a tályogot. Miközben dolgozott, a doktor rengeteget beszélt, elmagyarázta Tányának, hogyan keletkezik egy efféle másodlagos fertőzés, és folyamatosan tudósította, mit csinál éppen. Tányát elbűvölte, hogy az orvos mintegy partnerként kezeli, és szinte beavatja az orvosi munka rejtelmeibe. Attól kezdve Tánya Baranyikovot tekintette a nőgyógyászának, elment a magánrendelőjébe, tőle kért tanácsot, miért nem esik teherbe, hozzá küldte a barátnőit, és nála szülte meg a gyerekeit. Csak lassan derült ki, hogy Baranyikov valószínűleg azért beszél annyit kezelés közben, mert ezzel leplezi az állandó bizonytalanságát. Rossz orvos: rossz manuálisan, de rossz diagnosztaként is. Ráadásul tisztességtelen, szakmai szövegeléssel álcázza, hogy rosszul állapította meg a szülés várható időpontját, nem ismeri be, hogy egy vizsgálat nem sikerült, meg kellene ismételni, ehelyett azzal áltatja a beteget, hogy a vizsgálat negatív eredménnyel zárult.   

David Tánya hüvelyében időnként valamilyen csontos keménységet érzett, David ezt úgy magyarázta magának, hogy Tánya szeméremcsontja hegyesebb szöget zár be, mint a nőké általában. Egyes természeti népek hisznek női démonokban, akik a hüvelyükben lévő foggal leharapják a behatoló férfi hímvesszőjét. David azzal ugratta Tányát, hogy ő is ilyen vagina dentatával, azaz fogaspinával rendelkezik, és ha egyszer megharagszik, leharapja a farkát. Tánya elmondta ezt Baranyikov doktornak, aki azt válaszolta, hogy Altman úrnak bizonyára termetes penise van. Az első gyerekük születésekor derült ki, hogy a dolog egyáltalán nem vicces, az orvos a szülés közben ismerte fel (vagy inkább: ismerte el) a téraránytalanságot, akkor mondta, hogy talán jobb lett volna, ha a gyerek császárral születik. A szülés iszonyatosan nehéz és fájdalmas volt, a köldökzsinór rátekeredett az újszülött nyakára, a kislány elkékülve született meg. A szülők egy ideig rettegtek, hogy a komplikáció esetleg agykárosodást okozhatott. Csak amikor a gyerek szokatlanul korán beszélni kezdett, akkor nyugodtak meg, és mondták egymásnak boldogan: – Akkor milyen okos lenne, ha nem fuldokolva születik meg! A szülés után a varratok mögött vérömleny keletkezett, a varratokat újból fel kellett nyitni, a vágások vastag hegekkel gyógyultak. Baranyikov azt magyarázta, Tányának sajnos ilyen, kolloidképződésre hajlamos a bőre. Csak évekkel később, amikor egy kitűnő sebész operálta Tányát, akkor derült ki, hogy az elkerülhetetlen hegképződésből egy szó sem igaz. (A fog egyébként a szülés után eltűnt, mintha kihúzták volna.) Tánya a rossz tapasztalatok ellenére mégis kitartott Baranyikov doktor mellett, mintha maga akarná kihívni maga ellen a sorsot. És az benyújtotta a számlát. Baranyikov nem vette észre a Tánya petefészkéből kiinduló rákos daganatot, azt állította, hogy a laborvizsgálat eredménye negatív volt, holott a labor a vizsgálat megismétlését kérte. Baranyikov Tánya hasi fájdalmait klimakterikus panasznak minősítette, és olyan hormontapasszal kezelte, amelyre nagy betűkkel rá volt írva: Daganatos megbetegedések esetén alkalmazása tilos! 

Tánya Lozsinszkja nem sokkal Grigorij Levin halála után megírta a filozófus életrajzát, munkájához elsőként használt fel egy bőröndnyi addig ismeretlen dokumentumot. Ha ez a könyv akkor megjelenik, szenzáció lett volna. De a cenzúrahivatal rejtélyes módon és kifürkészhetetlen okból elsüllyesztette a kéziratot, Tánya tizenöt évvel később kapta vissza, amikor már minden adat és dokumentum közismert volt. Munkájának sorsa elvette Tánya kedvét a tudományos kutatástól. A sors benyújtja a számlát, Levin állítólag valami ilyen megfogalmazással foglalta össze a görög sorstragédiák meg egyes Ibsen-drámák mondanivalóját. A hős boldog elégedettségben él, aztán kiderül, hogy valamilyen, számára is ismeretlen vétke, vagy csupán az isteneket sértő gőgje miatt a végzettel kell szembenéznie; Rank doktor a Nórában nem is a saját, hanem az apja kicsapongásai miatt bűnhődik. David sosem nézett utána, hogy valójában leírta-e Levin ezt a közhelyes mondatot. Tánya azonban, legalábbis David így emlékezett rá, félig meddig ironikusan, már akkor Levinre hivatkozva emlegette a sorsot és a számlát, amikor Baranyikov felvágta a hüvelyi tályogot. Aztán húszegynéhány évvel később ismételte el másodjára, amikor kiderült, hogy halálos beteg. Nem arra gondolt, hogy valami bűnt követett el azzal a vad éjszakával, azt sosem tekintette bűnnek. Inkább arra gondolhatott, hogy hajdani önfeledt boldogságáért kell megfizetnie. 

Csend lett, nehéz, kínos csend. Alekszandr Rogyionov szólalt meg, öblös mély hangja most megnyugatóan hatott:

– Fodor Fjodorovics, misztikusnak, nem is misztikusnak, egyszerűen babonásnak kell lennie, ha azt állítja, hogy Tánya kalandos éjszakájának bármi köze volt a betegségéhez, ha a fertőzést, a tályogot, a hibás orvosválasztást, a betegséget és végül Tánya halálát logikai láncba rendezi, és valamiféle végzetszerű menetelést lát benne a katasztrófa felé. Az egyes mozzanatok egymásból következnek, de a betegségnek semmi köze a láncolat kezdő pontjához. De valószínűleg még a téves diagnózishoz se. A petefészekráknak igen rossz a kórjóslata.    

– Jól mondja, Alekszandr Leonyidovics –, felelte Kurganov kedvetlenül, babonás vagyok, hiszek a végzetben, talán még a túlvilágban is. De nem azt akartam mondani, hogy Tánya valamilyen bűnéért bűnhődött. Csak azt, ami ennek az egész mai éjszakának a triviális tanulsága: a szerelmi szabadság nem kevésbé veszedelmes dolog, mint a szigorú korlátozottság. Anna Karenina azért veti magát a vonat alá, mert a társadalom a szenvedélyes szerelme miatt kitaszította. De gondolja meg, hány szörnyűségről beszéltünk itt ma éjszaka. A szerelmi szabadság útját megalázottak, sérültek, halottak szegélyezik.  Jekatyerina dühe, Verocska fájdalma, Nágya magzatának az elemésztése, Dunyuska, Margarita halála, Antonyina öngyilkossági kísérlete, Tánya végzetes betegsége – ezek mind összefonódtak a létünk „elviselhetetlen könnyűségével”, a magánéletünk vélt szabadságával. De persze azt se gondolom – tette hozzá utálattól eltorzult arccal –, hogy a gyerekeitek és az unokáink, akiket hamarosan köpönyegforgatók, szenteskedők és banditák fognak erkölcsi oktatásban részesíteni, biztonságosabban, boldogabban élnek majd, mint ahogy mi éltünk, régi libertinusok.

Már senkinek sem volt kedve hozzá, hogy folytassa a vitát. Kint az utcán megindult a rendes reggeli közlekedés. A vendégek felálltak, nyújtózkodtak, elindultak kifelé. 

Marfa elkezdte összeszedni a tányérokat, poharakat, de Fjodor Fjodorovics leállította. 

– Majd holnap megcsináljuk. Most inkább feküdjünk le. 

Marfa átölelte, magához szorította Fjodort. 

 – Tudod, Marfa – mondta Kurganov –, az öregségnek az az előnye, hogy a szexet éppúgy élvezzük, mint a fiatalok, de színes kalandokra már nincs olyan nagy szükségünk. És a szerelem fájdalmai sem gyötörnek többé.

Marfa bólintott, és hosszan, szenvedélyesen szájon csókolta Fjodort.

2012. július 19–szeptember 16. 

Beszélő on-line 2015. május 12–június 15. 

135 446 karakter