A módosított rendőrségi törvény

A 2006-os zavargásokat követő brutális rendőrségi fellépés nyomán körvonalazódó parlamenti konszenzus lehetővé tette, hogy a parlamenti pártok elfogadják az 1994-es rendőrségi törvény módosítását, a rendőrség korlátlan hatalmának némi visszaszorítását. Létrejött egy, a rendőrségtől független testület, amely felhatalmazást kapott, hogy a rendőrséggel kapcsolatos panaszokat kivizsgálja. Ennek felállítását a Magyar Helsinki Bizottság régóta szorgalmazta. A tanulmány sorra veszi a módosítások pozitívumait és felemás vonásait.

Előzmények: a módosítás indoka

A rendőrségi törvény módosítását a rendőrség és a határőrség összeolvasztása tette elkerülhetetlenné. A két szervezet különállása pártállami örökség volt, abból az időből maradt fenn, amikor a határőrségnek mint a fegyveres erők részének a feladatai közé tartozott, hogy afféle milíciaként szükség esetén katonai eszközökkel vegyen részt a rend fenntartásában az ország határain belül. Azzal, hogy határőrségről szóló 1997. évi XXXVII. tv. a határőrséget lényegében rendvédelmi szervként írta le, illetékességi körét viszont az ország egész területére kiterjesztette, továbbá a sorállományú határőrség megszűntével (1998) voltaképpen nem volt funkcionális indoka a két rendvédelmi szerv különállásának. Az alkotmány módosításáról szóló 2004. évi CIV. tv., amely megszüntette a fegyveres erők megnevezést, és a határőrséget egyértelműen a rendvédelmi szervek közé sorolta, az integráció alkotmányos akadályai is elhárultak. A különállás ésszerűtlen és túlhaladott volt, a kormányprogram tehát helyesen foglalt állást az integráció mellett. Ugyanakkor az a legfőbb érv a két szervezet egyesítése mellett, a hivatkozás a schengeni övezethez való csatlakozásra, alaptalan. A Schengeni Határellenőrzési Kódex egyetlen rendelkezést sem tartalmaz, amely tiltaná, hogy a határellenőrzést egy erre szakosodott külön szervezet hajtsa végre. Németországban például, ahol a közrend fenntartásáért felelős rendőrség tartományi alapon szerveződik, az államhatár őrzése egy szövetségi rendőri szervezet, a Bundespolizei feladata. (2005-ig a neve Bundesgrenzschutz, azaz Szövetségi Határőrizet volt.) Elkülönült határrendőrség működik Lengyelországban is, továbbá Finnországban, ahol a határőrség katonai alakulat.

A kormány azzal, hogy programjában szerepelt a két rendvédelmi szerv egyesítése, jelezte, hogy a rendőrségi törvény (Rtv.) és az alkotmány módosítását tervezi – ezt az ellenzék tudomásul vette. A közigazgatási reform a rendőrség szervezetét is érintette volna: a megyei rendőr-főkapitányságok szerepét nyilvánvalóan a regionális főkapitányságok vették volna át, minthogy azonban a közigazgatási reformot az ellenzék megtorpedózta, a rendőrség szervezeti reformja is lekerült a napirendről. Kár, hogy így történt. Részint azért, mert az, hogy az egyes országok hagyományos közigazgatási tagolódását nagyobb földrajzi egységek integrációja váltsa fel, általános európai törekvés és uniós igény. Részint pedig azért, mert a regionalizáció sodrában esetleg lehetőség nyílott volna a rendőrség részleges decentralizációjára is.

A 2006. szeptemberi-októberi zavargások, illetve a megmozdulásokra adott – részben bizonytalankodó, részben aránytalanul erőszakos – rendőri válasz nyilvánvalóvá tette, hogy a hatályos szabályozás nem teszi kellőképpen egyértelművé, hogy a rendőrséget a kormányzat irányítja, nem szorítja megfelelő korlátok közé a kényszerítő eszközök használatát, és nem teszi lehetővé, hogy a rendőri eljárással kapcsolatos panaszokat, amennyiben a megpanaszolt rendőri eljárás nem bűncselekmény, a rendőrségtől független szervezet is kivizsgálja. Ez a helyzet kedvező alkupozícióba hozta az ellenzéket: ha a törvény nem tiltja meg például a gumilövedék használatát, az ellenzék nem biztosítja a rendőrség és a határőrség integrációjához, illetve az ehhez kapcsolódó alkotmánymódosításhoz szükséges minősített többséget. Különösebben erőteljes nyomásra valószínűleg nem volt szükség: az említett módosításokat a kormány maga is indokoltnak tartotta. Sőt a panaszeljárás új szabályai ellenzéki követelés nélkül, jogvédő szervezetek javaslatai nyomán kerültek a törvénybe.

Parlamenti események: két csomag és a harmadik

A kormány három részben nyújtotta be a parlamentnek a rendőrségi törvény módosítására vonatkozó törvényjavaslatot. Az első csomag a rendőrség és a határőrség egyesülésével, továbbá a rendőrség kormányzati irányításával és a panaszeljárással kapcsolatos új szabályokat tartalmazta. Ezt az országgyűlés június 25-i ülésnapján elfogadta. A második csomag meghirdetett célja a rendőrségi adatkezelés korszerűsítése volt, de valójában a javaslat – mint azt november 14-én elmondott expozéjában Juhász Gábor, az Igazságügyi és Rendészeti Minisztérium (IRM) államtitkára kifejtette – további négy kérdésben kívánta módosítani a hatályos rendelkezéseket. Ezek az igazoltatás szabályai, a kép- és hangfelvételek készítésének és tárolásának szabályai, a közterületek biztonsági lezárásának a szabályai valamint az intézkedő rendőr azonosíthatóságára vonatkozó szabályok. Nyilvánvaló, hogy a két utóbbi ugyancsak az őszi események következtében került bele a javaslatba. A rendőrséget jogosan bírálták, mert a tüntetések során eljáró rendőrök többsége nem viselt azonosító számot: számos esetben ez tette és teszi máig is lehetetlenné a hatalmukkal visszaélő rendőrök felelősségre vonását. Tekintettel az országgyűlés épülete körül létesített és majdnem fél éven át fenntartott kordon miatt kialakult politikai és jogi vitára, a kormány a törvénymódosítással meg kívánta teremteni a biztonságvédelmi zónák kialakításának jogszabályi hátterét. Végezetül a módosított törvény kötelezte volna a rendőrt, hogy a gépjármű indítókulcsát lefoglalja, ha a jármű műszaki, illetve a vezető fizikai állapota a közúti forgalom biztonságát veszélyezteti. (Az adatkezelés kérdése körül nem alakult ki vita, az erre vonatkozó módosításokkal a jelen írás nem foglalkozik.)

A november 14-i általános vitában az ellenzék főként a biztonságvédelmi zónára illetve az indítókulcs lefoglalására vonatkozó szabályokat kifogásolta. Azzal kapcsolatban, hogy az igazoltatás szabályai, bár a jelenleginél jóval hosszabbak lettek, érdemben nem változtak, nem hangzott el tartalmi észrevétel. Az általános vita lezárását követően a kormány, a koalíció két pártja és az ellenzék egyeztette álláspontját: az ellenzéki módosító javaslatok egy része alapján bizottsági módosító javaslatok készültek, amelyeket a kormány támogatott. Nem volt tehát kétséges, hogy az Rtv. módosításának második csomagja is megkapja a minősített többséget

A módosítások harmadik egységének ügyében ezt az egyetértést nem sikerült létrehozni. Az Alkotmánybíróság 31/2001. (VII. 11.) és 2/2007. (I. 24.) számú határozata értelmében a titkosszolgálati eszközök és módszerek alkalmazása az alapvető jogok olyan mértékű korlátozását jelenti, hogy az erről szóló törvényt az országgyűlés minősített többségével, a jelen lévő képviselők kétharmadának a szavazatával kell elfogadni. Ilyen értelemben módosította a 2007. évi LXXXVIII. tv. az Alkotmány 40/A §-ának (4) bekezdését; a módosított szöveg 2008. január 1-től hatályos. A két törvény, amely a titkosszolgálati eszközök használatát szabályozza, a rendőrségi és a nemzetbiztonsági törvény, eleve kétharmados. A titkosszolgálati eszközöknek a büntetőeljárásban való alkalmazását ellenben feles törvény, a Be. szabályozza. A kormánynak az volt a szándéka, hogy egy törvénybe foglalja a titkos információgyűjtésre, valamint a titkosszolgálati eszközökkel és módszerekkel megszerzett információk felhasználására vonatkozó rendelkezéseket. Az egységes törvény mellett szólt, hogy titkosszolgálati eszközök alkalmazásáról más feles törvények – így a vám- és pénzügyőrségről szóló valamint az ügyészségről szóló törvény is – tartalmaznak rendelkezéseket. Az Rtv. módosítását e tekintetben az is elkerülhetetlenné tette, hogy az Alkotmánybíróság idézett 2007-es határozata december 31-i hatállyal megsemmisítette az Rtv. 69. §-ának a (3) bekezdését.

November 14-én, a törvényjavaslat általános vitájában Demeter Ervin (Fidesz) bejelentette, hogy az ellenzék a törvényjavaslat elfogadását nem támogatja, viszont Lázár János és Répássy Róbert képviselőkkel együtt önálló törvényjavaslatot nyújtott be a büntetőeljárásról szóló törvény módosításáról. „A javaslat, az eljárási rend, a szöveg teljes mértékben megegyezik a kormány által önálló törvényben benyújtott eljárási renddel” – mondta felszólalásában Demeter Ervin. Vagyis a Be. módosítása tekintetében az ellenzék álláspontja nem tér el a kormányétól. Az Rtv. módosításáról ezek után gondoskodjon a kormány, tette hozzá a képviselő. Az egységes törvény elutasítását Demeter Ervin azzal indokolta, hogy a törvény beterjesztését nem előzte meg ötpárti egyeztetés. Tartalmi tekintetben azt kifogásolta, hogy a törvényjavaslat nem választja következetesen külön a titkos információt megrendelő nyomozó hatóság és az információt titkosszolgálati eszközökkel ténylegesen megszerző nemzetbiztonsági szakszolgálat feladatkörét. Valójában ilyen törvényi különválasztás sosem létezett, a nemzetbiztonság törvény 8. § (1) bekezdésének a) és b) pontja csak azt mondja ki, hogy a Nemzetbiztonsági Szakszolgálat „a titkos információgyűjtés illetve a titkos adatszerzés különleges eszközeivel szolgáltatást végez” illetve biztosítja az e tevékenységhez szükséges „különleges technikai eszközöket és anyagokat”. A bekezdés idézett b) pontjából egyenesen az ellenkezője következik annak, amit Demeter Ervin felszólalásában állított: a szakszolgálat sok esetben csupán a technikai eszközöket biztosítja más szervek információgyűjtő tevékenységéhez. Az eddigi keretszabályozáshoz képest a törvényjavaslat 21. §-a rendelkezést tartalmazott arról, hogy a bírói engedélyhez kötött titkosszolgálati módszerek közül a telekommunikációs eszközök lehallgatását, a számítástechnikai eszközökben tárolt adatok megszerzését kizárólag, a magánlakásba való titkos behatolást pedig elsősorban a szakszolgálat végzi. Abban Demeter Ervinnek persze igaza volt, hogy ellentétben a nemzetbiztonsági szolgálatokkal, amelyeknek az esetében a parlament Nemzetbiztonsági Bizottsága – elvben – ellenőrzi a titkos eszközök használatát, a többi nyomozó hatóság vonatkozásában efféle parlamenti ellenőrzés nincsen. A törvényjavaslat megvitatása azonban lehetőséget teremtett volna arra, hogy a képviselők javasolják, hogy a parlament Honvédelmi és Rendészeti Bizottságán belül jöjjön létre egy szűkebb testület, amely rendszeresen beszámoltatja a titkosszolgálati eszközök alkalmazására jogosult hatóságok vezetőit a titkosszolgálati eszközök használatának gyakorlatáról. Az is elképzelhető lett volna, hogy a törvény brit mintára kötelezze az érintett hatóságokat a titkosszolgálati eszközök használatával kapcsolatos statisztikai adatok (bírói engedély iránti kérelmek száma, elutasított kérelmek száma, az engedélyek megoszlása bűncselekménycsoportok szerint) közzétételére.

Ebben a helyzetben a kormány nem tehetett mást, mint hogy elfogadja az ellenzéki képviselők önálló indítványát, amely nem tartalmazott mást, mint az 1998. évi XIX. tv. (a Be.) IX. fejezete V. címének, a Magyar Köztársaság ügyészségéről szóló 1972. évi V. tv. 9/A §-ának, továbbá a Vám- és Pénzügyőrségről szóló 2004. évi XIX. tv. 31. § (3) bekezdésének a szövegét azokkal a korrekciókkal, amelyeket az Alkotmánybíróság 2/2007. (I. 24.) határozatának megfelelően a kormány törvényjavaslata is tartalmazott. Az Rtv. 69. § (3) bekezdése vonatkozásában az IRM nyújtott be zárószavazás előtti módosító javaslatot. A kormány javaslatát kiváltó önálló képviselői indítványt december 17-i ülésén a Ház ellenszavazat és tartózkodás nélkül elfogadta, a titkos adatszerzés tehát fennakadás nélkül folytatódhat 2007. december 31-e után is. A kormány törvényjavaslatában azonban volt néhány elem (a védővel, lelkésszel szemben a titkos információgyűjtés bírói engedélyhez nem kötött eszközei és módszerei sem alkalmazhatók, a fogva tartás helyén az ügyvédi beszélő céljára szolgáló helyiséget tilos lehallgatni, a fedett nyomozónak a bűnszervezetbe való beépülését az ügyésznek előzetesen engedélyeznie kell), amelyek indokolt módon korlátozták volna a titkos információgyűjtést. Hogy lesz-e valaha a most elvetélt törvény helyett külön törvény a titkos információgyűjtésről, az a jövő titka.

Visszapillantás: az első csomagban elfogadott módosítások, és ami kimaradt belőlük

Olyan vagyok már, mint az idősebb Cato: „Ceterum censeo…” Nem tudok úgy írni a rendőrségről, hogy ne a rendőr katonai jogállásával kezdjem. A rendszerváltás előtt spontán konszenzus alakult ki a rendszerváltó pártok és a Belügyminisztériumban illetve a rendőrségnél vezető beosztásban dolgozó reformrendőrök (például Szikinger István továbbá a jelenlegi országos főkapitány, Bencze József) között, hogy fel kell számolni a rendőrség centralizált, hierarchikus, katonai szervezetét. Mindenekelőtt civilesíteni kell a rendőrséget, az európai (például a német) jogi szabályozást követve ki kell mondani, hogy a rendőr nem katona, hanem különleges jogosítványokkal felruházott köztisztviselő. Továbbá: a helyi közbiztonság fenntartásáért felelős rendőri szervek irányításában jogosítványokat kell biztosítani az önkormányzatoknak és így tovább. Mindebből semmi sem lett, Az erős érdekérvényesítő képességgel rendelkező rendőri vezetés, a bűnözés hirtelen növekedésével riogatva a kormányt és a társadalmat, át tudta menteni a hierarchikus szervezetben elfoglalt vezető pozícióját valamint a rendőr katonai jogállásához kapcsolódó egzisztenciális előnyöket. Ez utóbbiért az SZDSZ is felelős. A liberális belügyminiszter idején fogadta el a parlament a fegyveres szervezetek hivatásos állománya szolgálati viszonyáról szóló törvényt (1996. évi XLIII. tv.), amely megerősítette valamennyi fegyveres szervezet valamennyi érdemi munkát végző tagjának a katonai jogállását. Az unió államainak nagyobb részében, így Németországban, az Egyesült Királyságban (de az Egyesült Államokban is) a rendőrség civil szervezet. Néhány országban a rendvédelmi szervek egy része megőrizte történelmileg kialakult katonai státuszát. Ilyen katonai szervezet Franciaországban a Gendarmerie nationale, ellentétben a civil jogállású Police nationale-lal, Olaszországban a Carabinieri, ellentétben a Polzia di Statóval, vagy Spanyolországban a Guardia civil. E szervezetek általában katonai feladatokat is ellátnak. Ugyanakkor Belgiumban 2001-ben, Ausztriában 2005-ben a katonai jogállású csendőrség beolvadt a civil rendőrségbe. Románia rendőrsége 2002-ben alakult civil szervezetté, bár francia mintára megmaradt a katonai jogállású csendőrség is, amely erőszakos megmozdulások idején, továbbá a hegyekben és a tengeren lát el rendvédelmi, illetve határőrizeti feladatokat. A teljes egészében katonai jogállású magyar rendőrség leginkább az ugyancsak katonai jogállású görög rendőrségre hasonlít. De az hogy a rendőr, a vámos, a börtönőr, sőt a fegyvertelen tűzoltó is katona, az igazi hungarikum az Európai Unióban. Csupán nálunk fordul elő, hogy egy, a rendőrség civil felügyeletével foglalkozó brit-magyar konferencián az Országos Rendőr-főkapitányság alezredesi rendfokozatú képviselője kijelenti, nem tudta teljesen áttekinteni a konferencia előkészítő anyagát, mert csak az előző nap kapta a parancsot, hogy vegyen részt a megbeszélésen. Ahogy az is magyar sajátság, hogy a rendőri vezetők egyszerre viselnek katonai rendfokozatot és kitűntető köztisztviselői címet. Egy rendőrfőkapitány legalább dandártábornok és rendőrségi főtanácsos.

Bár távlati tervként 1990 óta beszélnek róla, a rendőrség civilesítése a második Gyurcsány-kormány reformprogramjában sem szerepelt. Lehet, hogy nem is gondolt rá senki, de az is lehet, hogy a kormány – bölcs óvatossággal – nem akart az orvosok után a másik erőteljes lobbicsoporttal, a fegyveres szervezetekkel is ujjat húzni. Nem tartalmazza a kormányprogram a rendőrség decentralizációját sem. Holott a valóságban az „élet” amúgy is kialakította a lakosok biztonságérzetének megőrzésére szerveződő, az önkormányzatokhoz kapcsolódó struktúrákat. Ide tartoznak az IRM kezdeményezésére, a Társadalmi Bűnmegelőzés Nemzeti Stratégiája keretében létrejött, az önkormányzatok mellett működő bűnmegelőzési bizottságok, a nagyobb városok többségében megszervezett, az önkormányzat rendészeti szerveként működő közterület-felügyeletek, és idetartozik az önkormányzatok által támogatott helyi polgárőrség is, amelynek országos létszáma jelentősen meghaladja a rendőrségét (70 000 fő). A Kormány programjában szerepel az önkormányzatok szerepvállalásának, illetve a társadalom védekező mechanizmusainak erősítése a közbiztonság érdekében. A rendőrségi törvény módosítása azonban nem növeli az önkormányzatok szerepét a helyi rendőrség működésének irányításában és ellenőrzésében. Pedig ha a városnak, illetve a kistérségi társulásnak valóban jogosítványai lennének a helyi rendőrség irányításában, nyomban kiderülne például, hogy a helyi rendőrség és a közterület-felügyelet részben azonos feladatokat lát el, és az önkormányzat lenne a leginkább érdekelt abban, hogy a két szervezet összlétszámát racionálisan mérsékeljék. A közhatalmi jogosítványokkal rendelkező regionális közgyűlések létrehozása, a megyei rendőr-főkapitányságokat felváltó regionális főkapitányságok kiépítése, előrelépést jelenthetett volna a rendőrség decentralizációja felé. Ez az elképzelés azonban nemcsak azon bukott meg, hogy az ellenzék elutasította az önkormányzati struktúra mélyreható átalakítását és korszerűsítését, hanem a rendőrség vonatkozásában – ismereteim szerint – a rendőri vezetés ellenállásán is. A megyei főkapitányságok megszüntetése nyomán ugyanis jelentős számú olyan vezetői beosztás szűnt volna meg, amelyeknek a betöltése együtt jár a tábornoki vagy ezredesi kinevezéssel. Magyarán rendőr-tábornokok és rendőrezredesek kerültek volna alacsonyabb beosztásba, illetve lettek volna kénytelenek nyugdíjba vonulni. Az ezzel járó feszültséget pedig a kormány nem akarta vállalni, különösen az után, hogy a ”az októberi sajnálatos események” után úgy érezte, igen nagy szüksége van a rendőri vezetés lojalitására.

Az I. félévi módosítás a rendőrség és a határőrség egyesítésén kívül is tartalmazott pozitív irányú változtatásokat. Az Rtv. szövegéből végre kimaradt az az abszurd mondat miszerint „A miniszter képviseli a Rendőrséget az Országgyűlés és a Kormány ülésein” [4. § (3) bekezdés a) pont]. Ehelyett az új szöveg a korábbinál határozottabban fogalmazza meg, hogy a miniszter irányítja a rendőrséget. A rendőrség irányítójaként a miniszter „a) szabályozza a Rendőrség tevékenységét és működését, b) irányítja az országos rendőrfőkapitány tevékenységét, törvényességi, szakszerűségi, pénzügyi és hatékonysági szempontból ellenőrzi a Rendőrség tevékenységét [5. § (1) bekezdés], tovább „az országos rendőrfőkapitányt jelentéstételre vagy beszámolóra kötelezheti” [h) pont]. E szabályozás hiányában fordulhatott elő, hogy Gergényi Péter budapesti rendőrfőkapitány politikai felelősség és szakmai kompetencia nélkül, mintegy „a saját szakállára” értelmezte a jogszabályokat (kitalálta például, hogy a Kossuth téri tüntetés engedélyhez nem kötött választási rendezvény, vagy hogy a Kossuth teret korlátlan ideig kordonnal veheti körül), és önkényes döntéseivel hihetetlen politikai károkat okozott a kormánynak és az országnak. A törvénymódosítás a rendőrség vonatkozásában is egyértelművé tette, hogy a kormány politikája igenis érvényesül a kormány alá tartozó intézmények irányításában. (Ennek az ellenkezőjét állítani – álszentség; „politikai befolyásolásról” csak akkor beszélhetünk, ha a kormány vagy minisztere a jogszabályok áthágására készteti az alája tartozó szervezetet.) A módosítás megszüntetett egy tizennégy éve hatályos joghézagot. Az Rtv. ugyanis eddig nem tisztázta, hogy a megyei (fővárosi) rendőrfőkapitányokat a miniszter nevezi-e ki és menti fel, vagy pedig az országos rendőrfőkapitány. Az őszi zavargások tapasztalatai alapján, illetve a politikai ellenzék nyomására került ki a tömegoszlatásnál használható eszközök közül a gumilövedék [59. § (1) bekezdés b) pont].

A legérdekesebb fejlemény, hogy a módosított törvény alapján létrejön a Független Rendészeti Panasztestület. 1993-ban, a hatályos rendőrségi törvény előkészítése során, a több hétig tartó hat párti tárgyalássorozat egyik ülésén felvetettem, ha az érintett önkormányzat, vagy az önkormányzatok többsége másodjára sem fogadja el az illetékes rendőri vezető beszámolóját, az ezt követő vizsgálatba [Rtv. 8. § (5) bekezdés] vonják be az önkormányzat/ok/ képviselőjét is. Pintér Sándor országos főkapitány felháborodottan utasította el a javaslatot. Hogy képzelem, kérdezte, hogy kívülálló civilek vegyenek részt egy, a rendőrséget érintő vizsgálatban. Ez jelzi, mekkora áttörés a panasztestületről szóló törvényhely. A törvénynek ez a kiegészítése egyúttal a civil szféra sikere. A Magyar Helsinki Bizottság újra meg újra felhívta a figyelmet arra a visszásságra, hogy rendőrség munkáját, az egyes rendőrök intézkedését érintő panaszt, amennyiben a jogsértés nem bűncselekmény (udvariatlan rendőri magatartás, a szükségesnél hosszabb ideig tartó előállítás, bejelentés elhárítása, intézkedés elmulasztása stb.) kizárólag rendőri szervek vizsgálják ki (93. §). Rendvédelmi rendszerváltás? című cikkemben (Népszabadság, 2006. június 24.) írtam a brit rendőrség civil kontrolljának a leghatékonyabb szervéről, a Független Rendőrségi Panaszbizottságról (Independent Police Complaints Commission), amelynek felhatalmazását jogelődjével szemben a brit rendőrség reformjáról szóló 2002-es törvény jelentősen megnövelte. A Magyar Helsinki Bizottság 2007 tavaszán konferenciát rendezett az IRM és az ORFK szakembereinek a részvételével, amelyen a brit panaszbizottság vezető munkatársai ismertették a bizottság működésével kapcsolatos tapasztalataikat. A Gönczöl-bizottság a rendőrség nem-rendőrségi kontrolljának megteremtése érdekében az ombudsmani hatáskör bővítését, vagy pedig egy a rendőrséggel kapcsolatos panaszok kivizsgálására jogosult megbízott kinevezését javasolta. Az Rtv. módosítására vonatkozó I. félévi előterjesztésről írott 2007. április 13-án kelt véleményemben a Gönczöl-bizottság jelentésével szemben ismét a brit panaszbizottság példájára hivatkoztam. Tudomásom szerint a kérdésben a kormányfő hozott döntést: utasítást adott, hogy a törvényjavaslatba kerüljenek bele a panasztestületre vonatkozó szakaszok [Rtv. 6/A-C és 92, 93, 93/A §§]. Az elfogadott törvény érelmében a panasztestület tagjait az Országgyűlés választja kétharmados többséggel. Ennek következtében a tagok óhatatlanul politikai delegáltak lesznek, s félő, hogy a politikai viták megnehezítik az érdemi munkát. Bizonyára szerencsésebb lett volna, ha a tagokat a miniszterelnök nevezi ki, a választási cikluson túl nyúló időtartamra. (A brit testület elnökét a belügyminiszter nevezi ki, a testület munkájába azonban sem a kormány, sem a rendőrség nem szólhat bele.) Ezt a megoldást azonban az ellenzék nyilvánvalóan nem fogadta volna el. A módosított törvénynek a panasztestület tagjainak megválasztására vonatkozó szabályai szeptember 1-jével léptek hatályba. Azóta azonban az év végéig csak a huzakodás folyt a pártokon belül és a pártok között a jelöltek személyéről.

A második csomag

II. félévben az Országgyűlés elé került javaslatcsomag módosította a rendőri intézkedésekkel kapcsolatos szabályokat.

Egy avas kérdés: az igazoltatás szabályai

Az újonnan elfogadott módosítások közül kiemelt figyelmet érdemelnek az igazoltatás szabályai. Az erről folyó vita egyidős a rendszerváltással: a hatályos Rtv. lényegében változatlan formában átmentette a pártállami rendőrség igazoltatási gyakorlatát, beleértve a demokratikus ellenzék által lex Demszkynek nevezett előírásokat is. Az elnevezés onnan származott, hogy 1983-ban Demszky Gábor megalapozott panaszának elhárítása céljából egy minisztertanácsi rendelet nyilvános jogszabállyá emelte az addig belső utasításokkal szabályozott gyakorlatot, miszerint a rendőr az igazoltatott személy járművét, ruházatát átvizsgálhatja. A hatályos törvény értelmében: „A rendőr feladata ellátása során igazoltathatja azt, akinek a személyazonosságát meg kell állapítania” [29.§ (1) bekezdés]. Ez a „generálklauzula” nem köti közelebbről meghatározott feltételhez az igazoltatást, vagyis a rendőr saját belátása szerint, vagy elöljárója általános utasítása alapján (razzia) bárkit, bármikor, bárhol igazoltathat. Igaz, az idézett szakasz (3) bekezdése értelmében az igazoltatást követően az igazoltatott kérelmére közölni kell az igazoltatás okát, ezt azonban a rendőr, a közbiztonság veszélyeztetésére hivatkozva, megtagadhatja. A gyakorlatban a rendőr a kérdésre csak annyit válaszol: „közbiztonsági ellenőrzés” vagy „közlekedési ellenőrzés”. Mindennek az az eredménye, hogy az ORFK tájékoztatása szerint az országban évente másfél millió igazoltatásra kerül sor. Ez a szám azonban csak hozzávetőleges, mert az igazoltatásoknak csupán egy részéről készül az igazoltatott személy adatait, továbbá az igazoltatás helyét és idejét tartalmazó úgynevezett RK. lap. Ennek híján az igazoltatások számát csak a szolgálatot befejező rendőr bemondása alapján rögzítik. A rendőrség korlátlan felhatalmazását tovább növeli az Rtv. 30. §-a, amelynek értelmében a rendőri vezető nyilvános helyen vagy a közterület meghatározott részén fokozott ellenőrzést rendelhet el, azaz a rendőrség az oda belépőket, illetve az ott tartózkodókat igazoltathatja, csomagjukat, járművüket átkutathatja. A megyei rendőrfőkapitány a megye, az országos rendőrfőkapitány az ország egész területére elrendelheti a fokozott ellenőrzést. Ennek időbeli korlátja nincs, a 30. §-t a módosító csomag sem érintette. Magyarán a Magyar Köztársaság területén egy rendőri vezető intézkedése alapján bárkit, bármikor indokolás nélkül fel lehet tartóztatni, át lehet kutatni

A módosított törvényben az igazoltatásra vonatkozó szabály sokkal hosszabb, mint a módosítás előtti szöveg. A 29. § új (1) bekezdése szerint: „A rendőr feladata ellátása során igazoltathatja azt, akinek a személyazonosságát a közbiztonság védelme érdekében, bűnmegelőzési vagy bűnüldözési célból, a tartózkodása jogszerűségének megállapítása céljából, közlekedésrendészeti ellenőrzés során, továbbá az igazoltatott vagy más természetes, illetve jogi személy és egyéb szervezet jogainak védelme érdekében kell megállapítania”. Az új szöveg tehát felsorolja az igazoltatás valamennyi lehetséges okát, ezzel azonban semmivel sem jutunk közelebb ahhoz, hogy igazoltatásra akkor kerüljön sor, ha konkrét, számon kérhető oka és/vagy célja van. Olyan ez, mintha a büntetőeljárásban az ítélet indokolása a Btk. teljes szövege lenne, csak azt nem mondanák meg az elítéltnek, hogy a sok lehetséges bűncselekmény közül melyiknek az elkövetéséért ítélték el. Kafka Per-ében folyik így a büntetőeljárás. De hát, ami irodalomnak zseniális, az büntetőeljárási jogszabálynak iszonyatos volna (volt).

Az Európai Unióban, legalábbis az unió jogrendjét meghatározó régi demokráciákban a rendőrség nem rendelkezik efféle, konkrét gyanúhoz, okhoz, célhoz nem kötött igazoltatási felhatalmazással. Az ORFK Közbiztonsági Főosztálya az országos rendőrfőkapitány utasítása alapján 2006 márciusában összehasonlító jelentést készített az igazoltatás németországi, franciaországi, belgiumi és hazai jogszabályairól és gyakorlatáról. A Német Szövetségi Köztársaságban a közbiztonsági rendőrség tevékenységét tartományi törvények szabályozzák, amelyek azonban nem lehetnek ellentétesek a szövetségi törvényekkel. Az ORFK jelentése a Bajor Szabadállam rendőrségi törvényének 13. §-át idézi. Eszerint:

„(1) A rendőrség jogosult személyek azonosítására,

1) veszély elhárítása érdekében – megalapozott gyanú esetén;

2) akik egy bizonyos helyen tartózkodnak bűncselekményre szövetkezés, annak előkészítése, elkövetése, bűnelkövető rejtegetése, tartózkodási engedély nélküli személyek tartózkodása, prostitúció folytatása, bűnelkövetés megalapozott gyanúja esetén;

3) közlekedési eszközön, létesítményben, közintézményben, egyéb különösen fenyegetett objektumban, tömegközlekedési eszközön vagy azok közelében, bűncselekmény elkövetés, annak gyanúja vagy veszélyeztetés esetén;

4) a rendőrség által létesített ellenőrző ponton a büntetőeljárásról szóló, vagy a gyülekezési törvény vonatkozó cikkei szerint bűncselekmény elkövetésének megakadályozására;

5) határövezetben 30 km mélységben, a főbb határátkelő megközelítési útvonalakon és a nemzetközi forgalom közcélú létesítményeiben az engedély nélküli határátlépés megakadályozására;

6) magánjogok védelmének egyes eseteiben (ha a bírói védelem késedelmesen állna rendelkezésre, vagy a rendőri védelem nélküli jogok gyakorlása meghiúsulna, vagy jelentősen akadályoztatva lenne).”

A fentiek értelmében igazoltatásra valamilyen veszély elhárítása érdekében kerülhet sor, ha a veszéllyel és az igazoltatott személlyel kapcsolatos gyanú megalapozott, továbbá bűncselekménnyel kapcsolatban, ugyancsak megalapozott gyanú esetén. A puszta gyanú csak közlekedési eszközön, közintézmények vagy fenyegetett objektumok közelében elégséges az igazoltatáshoz, itt is feltétel azonban a konkrét bűncselekmény vagy a veszély. Ennek hiányában az igazoltatás csak a rendőrség által létesített ellenőrző pontokon vagy a határövezetben, illetve a nemzetközi forgalom közcélú létesítményeiben megengedett. A francia és az ahhoz hasonló belga szabályozás még inkább megszorító jellegű. Ezekben az országokban a rendőrség csak bűncselekmény elkövetésének vagy előkészületének gyanúja, bűncselekménnyel kapcsolatos információk gyűjtése, illetve körözött személyek elfogása érdekében igazoltat. Általános igazoltatásra csak az ügyész rendelkezése alapján kerülhet sor, meghatározott helyen és időben, továbbá a határ 20 kilométeres körzetében. Igaz, ezeket a szigorú szabályokat ott is felülírja, hogy „a közrend és a közbiztonság védelme érdekében” a rendőrség bárkit igazoltathat.

Az igazoltatás hazai gyakorlata vonatkozásában az ORFK jelentése a Társadalomkutató Intézet (TÁRKI) 2005-ös felmérésére utal, amelyre az Open Society Justice Initiative kezdeményezése alapján került sor. A felmérés igazolta a Magyar Helsinki Bizottság korábbi megfigyelését, amely szerint az igazoltatási gyakorlatban erősen érvényesül a racial profiling, azaz az igazoltatott személyek etnikai alapú kiválasztása. A bizottság arra kérdésre keresett választ, hogy érvényesül-e etnikai diszkrimináció a büntetőeljárásban. Az 1000 befejezett büntetőeljárás iratainak elemzése alapján a kutatók azt tapasztalták, hogy a lopással gyanúsított nem-cigány elkövetőknek nagyobb, a cigány elkövetőknek csak kisebb részét fogták el a tett színhelyén. Ezzel szemben a cigány elkövetőknek mintegy harmada igazoltatás során „bukott le”. Ez az adat önmagában nem azt igazolja, hogy a romák több bűncselekményt követnek el, hanem azt, hogy a rendőrök az utcán és a szórakozóhelyeken elsősorban romákat igazoltatnak. A TÁRKI vizsgálatában megkérdezett rendőrök 47 százaléka állította, hogy ők maguk ugyan nem, de a kollégáik etnikai alapon választják ki az igazoltatandó személyeket. Lehet, hogy a rendőrség a bűnüldözés érdekeire hivatkozva védelmébe veszi az elképesztően nagyszámú igazoltatást, de bizonyosnak tetszik, hogy az igazoltatás gyakorlata ellentétes a diszkrimináció tilalmával. Ha a jelenlegi gyakorlat fennmarad, az Emberi Jogok Európai Bírósága előbb-utóbb elmarasztalja Magyarországot. A TÁRKI felmérése szerint a rendszeres igazoltatást a megkérdezett állampolgárok 85 százaléka helyesli. Pedig a nem-roma válaszolók is úgy vélik, hogy az igazoltatottak kiválasztása véletlenszerű, önkényes, illetve pénzszerzési célzatú. A romák ezzel szemben diszkriminatívnak látják az igazoltatás gyakorlatát. A konkrét, meghatározható célhoz nem kötött igazoltatás tehát a rendőrség megítélését is rontja, még azok körében is, akik elvi, emberi jogi okokból nem ellenzik a rendszeres igazoltatást.

A december 31-ig hatályban volt törvény nem szólt arról, mi történjék a személyes adatokkal, amelyek az igazoltatás során a rendőr tudomására jutnak. A törvény 84. §-ának p) pontja szerint azonban a rendőrség „az igazoltatás és a körözési ellenőrzés során bűncselekmény és szabálysértés megelőzése céljából rögzített adatokat az igazoltatás, ellenőrzés időpontjától számított 2 évig” kezelheti. Magáról az adat rögzítéséről csupán a 31/1995 (III. 1.) BM rendelet, azaz a rendőrség Szolgálati Szabályzata rendelkezett. Az adatvédelmi biztos több – például az 1461/A 2006-6 számú – állásfoglalása értelmében az igazoltatáskor megszerzett adat kezelése akkor jogszerű, ha azt a Szolgálati Szabályzat 33. §-ának megfelelően további intézkedés szükségessége indokolja. Olyan elöljárói utasítás tehát – így az adatvédelmi biztos –, amely szerint minden igazoltatott adatait rögzítni kell, hogy ezzel a rendőr egyúttal a saját munkavégzését is igazolja, ellentétes az adatvédelmi törvénnyel. Az új 29. § (3) bekezdése kimondja, az igazoltatott személyazonosító adatait, valamint az igazoltatás helyét, idejét, okát akkor kell rögzíteni, „ha további intézkedéshez, eljáráshoz szükséges, vagy egyéb körülmények ezt indokolják”. Bár a bekezdés második fordulata megnyitja a kiskaput az akár önkényes adatrögzítés előtt, mindenképpen előrelépést jelent, hogy az adatrögzítés feltételeit végre törvény szabályozza, hiszen alapjogról, a személyes adattal való rendelkezés jogáról van szó. Alapjogi szempontból viszont aggályos, hogy a szakasz alkalmazásában a (8) bekezdés – az általános magyarországi gyakorlatnak megfelelően – személyazonosító adatok közé sorolja az igazoltatott anyjának „a születési családi és utónevét”. Amerikaiak ezt gyakran kifogásolják, az anya leánykori nevéből ugyanis sok esetben következtetni lehet a személy nemzeti, etnikai eredetére, holott ahhoz nincs semmi köze sem az igazoltató rendőrnek, sem a szállodai portának.

Az igazoltatás módosított szabályozása, a látszólag részletezőbb előírások ellenére sem felel meg a célhoz kötöttség elvének. Az általános bűnüldözési-bűnmegelőzési célú tömeges igazoltatás óhatatlanul diszkriminatív lesz a jövőben is. Lehet, hogy a tömeges igazoltatások révén kézre kerül néhány száz bűnelkövető. De ha az a sok ezer rendőr, akinek munkaidejét a tömeges igazoltatás, az örökös razziázás tölti ki, célzatosan foglalkozna a bűncselekmények felderítésével, az eredményességi mutatók valószínűleg inkább javulnának. A felderítési mutatók azokban az országokban sem rosszabbak, mint Magyarországon, ahol a járókelőket és az autósokat nem állítják meg az utcán nap mint nap.

A törvényjavaslat általános vitájában Hankó Faragó Miklós (SZDSZ) szót emelt a nemegyszer zaklató jellegű igazoltatási gyakorlat ellen, de módosító indítványt nem nyújtott be. A szakasz (7) bekezdéséhez ellenben módosító javaslatot fűzött Boross Péter (MDF) valamint a Honvédelmi és Rendészeti Bizottság. Az eddigi szabályozás szerint az igazoltatás során keletkezett RK lapokat a Rendőrség két évig kezelhette. Ezt az időtartamot a törvénytervezet kilencven, majd a parlamentnek benyújtott javaslat három napra rövidítette le. Boross Péter parlamenti felszólalásában azzal érvelt, hogy három nap alatt nem derül ki, indul-e az igazoltatott ellen büntető vagy szabálysértési eljárás, ezért a tárolási időt száznyolcvan napra javasolta felemelni. Javaslatával az IRM képviselője nem értett egyet a Honvédelmi és Rendészeti Bizottság javaslatával ellenben, amely a Boross Péterével szóról szóra megegyezett, már egyetértett. A végeredmény az, hogy az RK lapot, ha megőrzését semmi más nem indokolja, csak az esetleges későbbi felhasználás lehetősége, akkor az eddigi két év helyett fél évig lehet őrizni. Az új szabályozás logikája ugyanaz, mint a régié volt: a rendőr igazoltat valakit, aki semmit sem követett el, hiszen ha elkövetett volna, akkor megbírságolná, feljelentené, vagy előállítaná, ezeknek az intézkedéseknek természetesen mind írásos nyomuk marad. Az igazoltatottról a rendőr – minthogy észlelése szerint nem követett el semmit – kitölt egy RK lapot. Ezt aztán fél évig őrzik, hátha közben kiderül, hogy az adott időben, az adott helyszínen bűncselekmény történt – s akkor máris van egy gyanúsított. Vajon mi ez, ha nem célhoz nem kötött adatkezelés?

Az előállítás

A törvényelőkészítő munka során felvetődött, hogy a törvény tegye kötelezővé az előállított írásbeli tájékoztatását az előállítás okáról. Ez fontos változás lett volna, következtében valószínűleg csökkent volna az indokolatlan előállítások száma. A módosítás azonban végül nem érintette az Rtv. 33. §-ának (4) bekezdését, azaz a tájékoztatás történhet írásban vagy szóban. Tehát megmarad a jelenlegi gyakorlat: a tájékoztatás, ha egyáltalán, szinte mindig szóban történik. Ennél is lényegesebb mulasztás, hogy a módosított törvény sem rendezi az előállítás és a büntetőeljárás kapcsolatának a problémáját, pedig ez a rendezetlenség eddig is számos zavar forrása volt. A büntetőeljárás a megalapozott gyanú közlésével kezdődik; ettől a pillanattól a gyanúsított igénybe veheti a védő segítségét, sőt ha maga nem hatalmaz meg védőt, a hatóság köteles számára védőt kirendelni. Az előállításhoz azonban a puszta gyanú is elegendő. Az alapos gyanú közlése előtt az előállított még nem gyanúsított, tehát védője sem lehet. Ebből az következik, hogy jogszerűen kihallgatni sem lehet. Az egyik ilyenkor alkalmazott eljárást a rendőri szleng elszámoltatásnak nevezi: ezt sem az Rtv, sem a Be. nem ismeri. Az elszámoltatás azt jelenti, hogy a rendőr csupán „elbeszélget” az előállítottal, nem vesz fel jegyzőkönyvet, és eljárási jogaira sem figyelmezteti az előállítottat, hiszen az még nem gyanúsított. A másik szokásos gyakorlat, hogy az eljárást ismeretlen tettes ellen indítják el, a gyanúsítottat pedig tanúként hallgatják meg, ugyancsak sérti a büntetőeljárás garanciális szabályait, hiszen megfosztja a gyanúsítottat a hallgatás jogától. A Legfőbb Ügyészség korábban állást foglalt, hogy az előállítás fogva tartás, tehát ha az előállítás időtartama alatt gyanúsítotti kihallgatásra kerül sor, a védőt ezt megelőzően ki kell rendelni. Az alapos gyanú közlésének elodázásával a nyomozó hatóság ezt a legfőbb ügyészi jogértelmezést is megkerüli. Mindez az eljárás sokszor döntőnek bizonyuló kezdeti szakaszában, az első kihallgatáskor csorbítja súlyosan terhelt jogait. Az Rtv. módosítása jó alkalmat adott volna arra, hogy a jogalkotó megszüntesse ezt a joghézagot, erre azonban nem került sor.

Kép- és hangfelvétel, indítókulcs

A módosított törvény az eddiginél részletesebben határozza meg a kép- és hangfelvétel készítésének, a térfigyelő kamarák elhelyezésének a szabályait. A 42. § új (3) bekezdése értelmében „a Rendőrség a képfelvevők elhelyezésére, a megfigyelt területre vonatkozó adatokat a központi szerv honlapján közzéteszi”. Ez a módosítás törvényi szinten is véget vet annak a vitának, hogy a térfigyelő kamerák elhelyezése közérdekű adat-e. A határőrség integrációja következtében a képfelvevő kamerák elhelyezése a határátkelőhelyeken rendőrségi feladattá válik [új (5) bekezdés]. A felvételek megőrzésének időtartamát a törvényjavaslat hat hónapról nyolc, illetve – a határátkelőhelyeken rögzített felvételek esetében – három napra szállította le. Ha azonban a felvételeken bűncselekmény vagy szabálysértés elkövetésére utaló adat található, a rendőrség az adatkezelés határidejét a harmincadik napig meghosszabbíthatja [(8) bekezdés]. Fontos, pozitív változás, hogy az, „akinek jogát vagy jogos érdekét a felvétel rögzítése érinti, kérheti, hogy a kezelő az adatot annak „továbbításáig, de legalább hat hónapig ne törölje” [42/A § (3) bekezdés]. A bekezdés visszautal a 42. § (6) bekezdésére, amelynek értelmében a felvétel „a rendőri intézkedés jogszerűségének közigazgatási eljárásban történő vizsgálata céljából” is felhasználható. 2000. december 18-án, a kitoloncolás végrehajtása érdekében foganatosított rendőri intézkedés közben a Ferihegyi Nemzetközi Repülőtéren meghalt Christian Ebune elutasított menedékkérő. A Magyar Helsinki Bizottság feljelentését követően a Fővárosi Főügyészség a nyomozást a boncolás adatai alapján megtagadta. A rendkívüli haláleset kivizsgálása ügyében lefolytatott államigazgatási eljárást lezáró határozat ellen az elhunyt barátnőjének a jogi képviselője felülvizsgálati kérelmet nyújtott be a bírósághoz. A bíróság felszólította rendőrséget, hogy adja át az eseményről készült felvételeket. A felszólításra a rendőrség azt válaszolta, hogy az ügyben büntetőeljárás nem indult, így a felvételeket az Rtv. 42. § (2) bekezdése alapján, hat hónap elteltével megsemmisítették. Az új, részletesebb szabályozás ennek az esetnek a megismétlődését talán kizárja. A rendészeti kormányzat megpróbálta a térfigyelő kamerák elhelyezésének a felelősségét az önkormányzatokra hárítani. Az előterjesztés szerint a térfigyelő kamerák elhelyezéséről a települési önkormányzat (Budapesten a kerület és a főváros együttesen) dönt. Ebből az is következnék (bár a törvényjavaslat szövege nem tartalmazott ilyen kitételt), hogy a térfigyelő kamerák kihelyezésének és működtetésének költségei a megrendelő önkormányzatokat terhelik. Módosító javaslatuk indokolásában Lázár János, Kontrát Károly és Balog Zoltán képviselők (Fidesz-MPP) megalapozottan érveltek azzal, hogy a döntéshez szükséges szakmai kompetenciával a rendőrség rendelkezik. Javaslatuk értelmében tehát döntenie – az önkormányzat egyetértésével – a rendőrségnek kell, és a költségek is a rendőrséget terhelik. A Honvédelmi és Rendészeti Bizottság kompromisszumos javaslata értelmében, amelyet a kormány támogatott, az önkormányzat dönt, de a rendőrség előterjesztése alapján. A javaslatból kimaradt a főváros egyetértési joga, a javaslat öt napra szállította le a felvételek megőrzésének időtartamát, s egyúttal kimondta, hogy a kamerák kihelyezésével és működtetésével kapcsolatos költségek viseléséről a helyi önkormányzat az illetékes rendőrkapitánnyal megállapodást köthet. Az országgyűlés ezt a szöveget fogadta el. Egy mulasztást azonban elkövettek az ellenzéki képviselők. Javaslatukba indokolt lett volna bele venniük: olyan események színhelyén, ahol a szokásosnál nagyobb a valószínűsége, hogy bűncselekmények elkövetésére kerül sor, a rendőrség köteles gondoskodni a meglévő kamerák rendeltetésszerű működéséről. A szeptemberi zavargások után a Budapest VIII. kerületi Rendőrkapitányság azzal utasította vissza a Rákóczi út és a Szentkirályi utca sarkán felszerelt kamera felvételeinek kiadását, hogy az adott időpontban, az ott zajló tüntetés idején a kamera éppen nem működött. Holott a felvételek választ adhattak volna a büntető per alapvető kérdésére, tudniillik arra, hogy dobott-e a vádlott valamilyen palackot a rendőrök felé.

Az Rtv. 44. § (1) bekezdés e) pontja felhatalmazza a rendőrt, hogy amennyiben a jármű vagy a vezető állapota veszélyezteti a közúti forgalom biztonságát, a jármú kulcsát elvegye. Feltehetőleg a halálos kimenetelű közlekedési balesetek számának emelkedése késztette az előterjesztőt arra, hogy hamarjában példát akarjon statuálni: a törvényjavaslat utolsó változata a felhatalmazást kötelező intézkedéssé kívánta változtatni. Az általános vitában a hozzászólók helyesen hívták fel a figyelmet arra, hogy ha a jármú forgalomképes és vezetését más is át tudja venni, nincsen ok arra, hogy a gépkocsi utasai ne folytathassák az útjukat. Ennek ellenére ilyen tartalmú módosító javaslat nem készült. Így végül a Honvédelmi és Rendészeti Bizottság (feltehetőleg az IRM sugallatára az utolsó pillanatban benyújtott) módosító javaslata mentette meg a kormányt és a társadalmat attól, hogy a csacsi ötletből törvény legyen.

Azonosító szám, biztonságvédelmi zóna

A 2007 októberében véglegesített javaslatcsomag néhány pontja azokat a kérdéseket kívánta szabályozni, amelyeknek valós vagy vélt szabályozatlansága hozzájárult, hogy az éppen egy évvel korábbi, egyes esetekben erőszakos utcai megmozdulásokra adott rendőri válasz részben szakszerűtlennek, részben jogszerűtlennek bizonyult.

Az intézkedő vagy kényszerítő eszközt alkalmazó rendőrnek azonosíthatónak kell lennie: ezt a szabályt az Rtv. 2007. december 31-éig hatályos szövege is tartalmazta. A 20. § (1) bekezdése értelmében: „A rendőrt az intézkedés során az egyenruhája és az azonosító jelvénye vagy szolgálati igazolványa igazolja.” Továbbá a (3) bekezdés értelmében: „A rendőr az intézkedés befejezése után az intézkedés alá vont személy kérésére köteles az azonosító jelvényének a számát közölni vagy szolgálati igazolványát felmutatni, a nevét és a szolgálati helyét megjelölni”. Ebből nyilvánvaló, hogy minden olyan vezetői intézkedés, amely lehetővé tette, hogy a rendőr – méghozzá olyan helyzetben, amikor várható volt, hogy kényszerítő eszközöket kell alkalmaznia – ne viseljen azonosító jelvényt, legalábbis visszaélés a joggal. Gergényi Péter hírhedt kijelentése pedig, miszerint a rendőrökről leesett az azonosító jelvény, a törvénysértő gyakorlat arcátlan mentegetése. A budapesti rendőrfőkapitányt egyebek közt e miatt a kijelentése miatt kellett volna meneszteni azonnali hatállyal, nem pedig hónapokkal később, mondva csinált ürüggyel.

A módosítás egyértelművé teszi az azonosító jelvény viselésére vonatkozó szabályt. A 20. § új (1) bekezdése szerint a szolgálati igazolvány nem helyettesíti az azonosító jelvényt: a kettő együttesen igazolja a rendőrt. Egyértelművé vált az is, hogy az azonosító jelvényt, vagy legalább a jelvény számát az egyenruhán kell viselni. Fontos kiegészítést fogalmazott meg a Honvédelmi és Rendészeti Bizottság a kormány által támogatott módosító javaslata: a rendőr az intézkedés megkezdés előtt, vagy az intézkedés befejezésekor a nevén és az intézkedés célján kívül az azonosító számát is köteles közölni. (Kérdés, indokolt-e hogy a rendőr a nevét is közölje, ha egyszer az azonosító száma alapján egyértelműen azonosítható.) Nem kevésbé fontos, hogy az intézkedés alá vont személyt tájékoztatni kell a panasz benyújtásának lehetőségéről. Ez az új szabály egybevág a Magyar Helsinki Bizottság 2005. december 20-án megfogalmazott javaslatával. Bár a bizottság akkor azt ajánlotta, hogy a rendőr az intézkedés befejezésekor egy tájékoztató lapot adjon át az intézkedés alá vont személynek, a semminél a szóbeli tájékoztatás is több. Feltéve persze, hogy a törvényt a rendőr is betartja.

A 2006-os őszi események utólagos vizsgálata során derült ki, hogy a több esetben súlyos sérülést okozó gumilövedék a zavargások idején még nem volt rendszerbe állítva, holott az Rtv. 16. § (2) bekezdése értelmében a kényszerítő eszköz rendszeresítésének szabályait a miniszter állapítja meg. A törvényjavaslat ezt azzal egészítette ki, hogy a ”miniszter rendeletben állapítja meg a Rendőrségnél rendszeresíthető kényszerítő eszközök típusát, fajtáját, illetve a rendszeresítéssel kapcsolatos részletes szabályokat”. Az ellenzék ezzel nem elégedett meg, a bizottsági módosító javaslat értelmében a rendszeresítés szabályait a kormánynak kell megállapítania, a miniszter rendelete csak a kényszerítő eszközök típusát, fajtáját állapítja meg. Nem világos persze, mit jelent a rendszeresítés szabályainak a megállapítása, amikor azt, hogy minek a rendszeresítése kerül sor, majd csak egy későbbi miniszteri rendeletből tudhatjuk meg. Az ellenzéki javaslat célja ezúttal inkább politikai volt: az új szöveg alapján, amelyet az IRM képviselője elfogadott, a kényszerítő eszközök használatával kapcsolatos visszásságok miatt közvetlenül a kormány tehető felelőssé.

A rendészeti kormányzat utólag igazolni akarta, hogy a parlament előtti terület „műveleti területté” nyilvánítása (ezt a kifejezést az Rtv. nem ismeri), fél éven át húzódó lezárása jogszerű volt. Csakhogy az Rtv. hivatkozott 46. §-ának egésze a védett személyek biztonságáról szól, az ott említett útzár, területlezárás a törvényalkotó eredeti szándéka szerint rövidebb ideig tartó, ideiglenes intézkedés. Az Rtv. 30 § (1)–(3) bekezdése csak a fokozott ellenőrzést teszi lehetővé; eszerint a rendőrség „a rendőri szerv vezetője által meghatározott nyilvános helyen vagy a közterület kijelölt részén az oda belépőket vagy az ott tartózkodókat igazoltathatja”, járművüket, ruházatukat átvizsgálhatja. A Kossuth téri kordont ez a felhatalmazás sem alapozta meg. A törvényjavaslat az Rtv. 46. §-át új (5) és (6) bekezdéssel egészítette ki. Az (5) bekezdés értelmében a védett személy biztonsága érdekében létrehozott területlezárás korlátlan ideig fenntartható, amennyiben erről az országos rendőrfőkapitány harminc naponként nyilvánosan közzé tett, indokolt határozatot hoz. A (6) bekezdés szerint ideiglenes védelemben részesíthető az a személy, akit „közéleti tevékenysége miatt személye vagy közvetlen környezete ellen irányuló erőszakos bűncselekménnyel fenyegettek meg”. Mindehhez a javaslat egy új 46/A §-t tett hozzá, amely a „biztonságvédelmi zónában” alkalmazható intézkedéseket tartalmazta. Ezt az ellenzék nem fogadta el, így nem került bele a törvénybe. Magát a tartós területlezárást azonban senki nem támadta meg módosító javaslattal, holott nyilvánvaló, hogy a parlament környékének huzamos ideig tartó lezárásáról nem az országos rendőrfőkapitánynak, hanem az illetékes miniszter előterjesztése alapján az Országgyűlésnek kellene döntenie. A határozathozatal előtt az IRM zárószavazás előtti módosító javaslatot nyújtott be: értelmező rendelkezésként meghatározta, hogy a módosított törvényben nem is szereplő biztonságvédelmi zóna a védendő tárgy legfeljebb ötven méteres körzete (Rtv. 97. § f) pont). Eszerint az egész Kossuth teret a jövőben nem lehet lezárni, csak a parlament épületét közvetlenül övező sávot. Ez pedig amúgy is le van zárva.

A bizottsági módosító javaslatokkal módosított törvényt az Országgyűlés december 17-én, az őszi ülésszak utolsó ülésnapján 343 igen szavazattal, 15 tartózkodás mellett fogadta el. Minthogy addigra a rendőrséggel kapcsolatos politikai viták elültek, továbbá mert ezen az ülésnapon került sor a név szerinti szavazásra a társadalombiztosítási pénztárak sokat vitatott ügyében, a rendőrségi törvény módosításának elfogadásáról a sajtó nem is adott hírt. Pedig a módosított törvény végrehajtása már a hatályba lépése előtt egy csúnya mulasztással kezdődött. A Független Rendőrségi Panasztestületnek 2008. január 1-jén kellett volna megkezdeni a működését. Csakhogy a testület tagjainak a kijelölésére az ülésszak végéig nem került sor. Pedig hátra van még a kijelölt tagok bizottsági meghallgatása, nemzetbiztonsági átvilágítása és megválasztása. Tekintettel a parlamenti szünetre, jó, ha a testület áprilisban megkezdheti a munkáját. Az előjelek alapján félő, hogy a Független Rendőrségi Panasztestület csak a nevében fog hasonlítani brit mintaképére.

Fundamentum, 2007. 4. szám
50 186 karakter