Kőszeg Ferenc honlapja

A múlt évben, augusztus utolsó napjaiban, Varsóban, Gdańskban Lengyelország és a világ a Szolidaritás győzelmének 25. évfordulóját ünnepelte. A hajógyári munkások meghátrálásra kényszeríttették a lengyel pártállam vezetőit, hiába állt azoknak a rendelkezésére hadseregnyi rohamrendőr, és állt a hátuk mögött a brezsnyevi Szovjetunió. A szovjet világrendszer összeomlásában a térség társadalmi mozgalmainak nagyobb szerepe volt, mint a nyugati politikának, állította e mozgalmak történésze, Timothy Garton Ash. Zbigniew Brzezinski pedig úgy vélte, a lengyel Szolidaritásnak is része volt abban, hogy az amerikai politika szakított a kommunizmus eltűrésének gyakorlatával. És a folyamat 1990-ben nem ért véget. Gdańskban Havelt, Szaakasvilit és Juscsenkót fogadta a legnagyobb ováció: a három politikust, akiket a szovjet illetve az orosz hatalmi túlsúllyal szemben a társadalom akarata emelt az állam élére. Lengyelország választások előtt állt, de az ünnep méltósága fölébe kerekedett a politikai kampánynak. Az ünneplők együttesen üzenték a világnak, hogy huszonöt éve Lengyelország a világ közepe volt. Vajon hogyan fogunk ünnepelni mi 2006-ban, töprengtem. Vajon a társadalom kettészakítottsága nem tesz-e lehetetlenné bármiféle közös ünneplést? (HVG 2005. szeptember 10.)

Hegyi beszéd

Tüntetés ide, leszólás oda, a nemzetközi politika és George W. Bush kicsit korán, kicsit véletlenszerűen, de csak világünnepet csinált a mi 56-unkból. Tudjuk, nem ide akart jönni. A bécsi csúcs után Ukrajnába készült, a narancsos forradalom stratégiai fontosságú országába, hogy ott ünnepeltesse Amerikát mint a demokráciáért folytatott világküzdelem zászlóshajóját. Csak hát Kijevben a demokrácia leltár miatt átmenetileg zárva volt. Így esett a választás Budapestre. Az üzenetet itt is el lehetett mondani. Tudniillik, hogy a szabadságot lehet késleltetni, de megtagadni az emberektől nem lehet. Hogy a szovjet tankok eltaposhatták a felkelést, de a magyar nép szabadságvágyát nem. Innen már csak kis lépés, hogy a magyar csapatok a szabadság ügyét védik Afganisztánban és Irakban is. Továbbá, hogy az iraki miniszterelnök azoknak a demokratikus eszméknek az elkötelezettje, amelyek a magyar hazafiakat is áthatották 1956-ban és 1989-ben. Itt az ember akár legyinthet is: miért próbálja ez az amerikai a maga lekonyuló iraki ügyét az 56 magyarok példájával visszamereszteni a hőstörténetek régiójába?

„Az utcára vonult tízezrek szabad választásokat, szabad sajtót, a politikai foglyok szabadon bocsátását követelték. Ledöntötték Sztálin szobrát, és szabadságukat hirdetve szembeszálltak egy birodalommal.” Persze, ha tetszik, ez is merő közhely. Annyira az, hogy szinte ismétli a demokratikus ellenzék felhívását, amelyet 1986-ban, a harmincadik évforduló alkalmából magyar, szlovák, cseh, lengyel és német „disszidensek” írtak alá. „A felkelők lerombolták Sztálin szobrát, és lerombolták egy rendszer hitelét, amely a proletáriátus diktatúrájának és a nép köztársaságának nevezte magát”. „Ha az emberek bárhol a világon kiállnak a szabadságukért, a ti példátokból nyernek ösztönzést, és a ti sikeretekből merítenek reményt” – mondta az elnök. „Az 1956-os forradalom hagyománya és tapasztalatai: közös örökség és közös buzdító erő valamennyiünk számára” – így szólt az 1986-os felhívás, Tamás Gáspár Miklós szövegezésében. Nem tagadom, jól esett ezt hallani fent a hegyen, a Citadella tövében szemben az egykor szétlőtt, most a délutáni napfényben ragyogó város panorámájával. És még inkább jól esett, hogy Bush 1956-ot 1989-cel kötötte össze. „A magyarok új generációja visszatért az utcákra, hogy szabadságot követeljen.” Gdańsk üzenete! Igen, fontos volt a fegyverkezési verseny, a gazdasági válság, Csernobil, Reagan és Gorbacsov alkuja, de a szovjet birodalom nem omlott volna össze ponyvasátorként, ha urai, agyukban a magyar ősz, a prágai tavasz, a lengyel nyár emlékével, nem csuklanak össze a szabadságot követelő tömegmozgalomtól, amely végighullámzott a birodalom fővárosain. 

Az importált és koraszülött évfordulós ünnepségnek nagy előnye volt a szokásos hazaiakkal szemben, hogy nem fertőzte meg sem a jobboldali megemlékezések székelyhimnuszos, trianonos agresszivitása, sem a szocialista ünnepségek rossz lelkiismeretű, feszengő protokollja. Az amerikai vendégre várva Gyurcsány kedélyesen társalgott Sólyom Lászlóval, aki – mint hírlik – megtette, amit Gyurcsány Putyin látogatásakor elmulasztott: szemére hányta a vendégnek a súlyos jogsértéseket, amelyeket az irányítása alatt álló fegyveres erők követtek és követnek el. Békésen, ahogy egy nemzeti ünnepen illik ült egymás közelében Orbán Viktor és Fodor Gábor, Kuncze és Herényi. Semjén Zsolt pedig sorra kezet rázott az útjába kerülő liberálisokkal. Ujjai reszketése jelezte, szorong, hogy valamelyik szakállas bácsi netán nem fogadja el a feléje nyújtott kezet.

hvg, 2006. június 29.

4831 karakter