Kőszeg Ferenc honlapja

Védjük vagy elhárítjuk a menekülőket? című cikkemben arról írtam, hogy Magyarországon csökken, Szlovákiában nő a menedékkérők száma. A rejtély megoldását ebben az írásban találja meg az olvasó: a szlovák hatóságok tovább engedték a menekülőket Ausztriába, míg ezt következmények nélkül megtehették. Az uniós csatlakozás után azonban a szlovák rendőrség brutális kegyetlenséggel visszatoloncolta a menedékkérők többségét Ukrajnába. Ott Munkács közelében, a pavsinói (Pausching, Pósaháza) tartották fogva őket. Ide 2005-ben, majd 2006-ban sikerült eljutnom. A tapasztalataimról írott beszámoló Von Evian nach Brüssel című kötetben jelent meg (Von Loeper Literaturverlag, 2008. 184–197 pp). Ezen az íráson dolgozva olvastam el az osztrák Nemzetgyűlés 1998. november 27-i vitájának jegyzőkönyvét; a vita során Schlögl osztrák belügyminiszter kitérő választ adott arra a zöldpárti követelésre, hogy tekintettel a magyarországi menekülteket befogadó állomásokon uralkodó embertelen körülményekre, az osztrák hatóságok állítsák le a koszovói menekültek visszaküldését Magyarországra. A kérdéshez kapcsolódó sajtóanyagból az is kiderült, hogy a koszovói háború menekültjeinek visszatoloncolását az Ausztriával szomszédos országokba Manfred Kanther német belügyminiszter szorgalmazta. A magyar hatóságok a Kanther által kívánt módon jártak el a menedékkérőkkel.  Az azóta eltelt húsz év alatt mindkét ország politikája megváltozott: Németország befogadó ország lett, Magyarország ellenben a menekültellenes politika zászlóvivője. 

A vasfüggöny meg a Potemkin-fal

Az olasz Lampedusa-sziget, vagy a két aprócska spanyol autonóm terület Észak-Afrikában, Ceuta és Melilla, amelyeket három, illetve hat méter magas, szögesdróttal, elektromos érzékelő berendezésekkel felszerelt fal véd az illegális bevándorlóktól, régóta jelképévé vált az Európa-erődnek, amelyet azért emeltek, hogy távol tartsák a harmadik világból menekülőket „a szabadság, a jog és a biztonság” régiójától. Pedig aki eljutott ezekre a hírhedett helyekre, akármilyen embertelen körülmények fogadják is, már sikerrel vette az első akadályt, bejutott az erődbe, és van rá némi esélye, hogy nem sikerül kiüldözni onnan. Aki az erőd keleti fala előtt reked meg, Ukrajnában például, sokkal nehezebb helyzetben van.

Szelektív hallás

Magyarországon az első menedékjogi törvény 1998. március elsején lépett hatályba. Innen számítva a legtöbb menedékjogi kérelmet – szám szerint 11 499-et – a koszovói háború évében nyújtották be. 2002-re a kérelmek száma 6 412-re, 2003-ban pedig (kerekítve) 2400-ra csökkent. Holott az Európai Unióhoz való csatlakozás küszöbén a kérelmezők számának növekedése tetszett volna logikusnak. A Magyar Helsinki Bizottság munkatársaiban az a gyanú fogalmazódott meg, hogy a kérelmezőket az 1993-ban megkötött visszafogadási egyezmény (a nép nyelvén: toloncegyezmény) alapján visszaadják az ukrán hatóságoknak anélkül, hogy azoknak módjuk lenne a menedékjogi kérelem előterjesztésére. Ezt a feltételezést támasztotta alá, hogy egy joviális határőr ezredes elkotyogta, bizony előfordult, hogy afgánokat, sőt egy veszélyeztetett terhes iraki nőt is visszaadtak. – Mondta, hogy a háborúban leégett a háza, megölték a férjét – magyarázta az ezredes –, de azt, hogy asyl, azt nem mondta, és egy határőrnek, ugyebár, szelektív a hallása. 2004 januárjában két határőrtiszt meg az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága budapesti székhelyű regionális irodája munkatársainak társaságában végigjártuk a szerb, a román és az ukrán határszakaszt. A határőrök büszkén mutogatták a 168 millió eurós támogatásból épült előállító-helyiségeket, ahol külföldiek várják majd a döntést, hogy a magyarországi befogadó állomásra kerülnek-e vagy pedig visszatoloncolják őket a határ túloldalára, és ha a bizonytalanságtól netán dührohamot kapnának is, akkor sem tudnak kárt tenni a helyiség vandálbiztos berendezésében. Este pedig megmutatatták a vadonatúj hőérzékelő kamerákat, éjjellátó berendezéseket, melyekkel egy macskát észre lehet venni egy kilométer távolságból, nemhogy egy határsértőt. Nem is beszélve a falvak lakóiról, akik szerény pénz- vagy tárgyjutalom reményében nyomban telefonálnak, mihelyt idegent látnak a környéken. Eközben megnézhettük a statisztikákat, amelyekből kiderült, hogy 2003-ban, a magyar-ukrán visszafogadási egyezmény keretében 141 harmadik országbeli külföldit adtak vissza az ukrán határőrségnek. Voltak köztük irakiak, afgánok, törökországi kurdok, akik tehát megalapozottan kérhettek volna védelmet Magyarországon. Visszatoloncolásuk megítélésünk szerint mindenképpen jogsértő volt. Ugyanakkor az adat nem magyarázta meg a menedékkérők számának erőteljes csökkenését. A magyarázatra Szlovákiában leltünk rá, ahol a kassai székhelyű Goodwill Society vezetőjének társaságában ugyancsak meglátogathattunk határállomásokat. Szlovákiában 2003-ban – ellentétesen az összeurópai trenddel – tízezer fölé emelkedett a menedékkérők száma. Ott az Ukrajnából érkezőket nem vették őrizetbe, hanem vonatjeggyel látták el, hogy utazzanak el a nyílt befogadó állomásra, amely történetesen az osztrák határ közelében volt. Természetes tehát, hogy a menekülők útvonala Magyarországról Észak felé tolódott el. Akár el is lehettünk volna ragadtatva a szlovák menekültpolitika nagyvonalúságától, ha nem tűnt volna fel, hogy miközben Magyarországon évente már száznál több kérelmezőt ismernek el a genfi egyezmény értelemben menekültnek (és még sokkal több kérelmező esetében állapítják meg a kiutasítás tilalmát), Szlovákiában alig kerül sor elismerésre. A nyugat-szlovákiai befogadó állomás népessége ennek ellenére nem nő. Kézenfekvő volt a magyarázat: a szlovák hatóságok csendben elnézik, hogy a menedékkérők átszivárogjanak Ausztriába. A másik oldalról ezt bizonyította az az adat, hogy miközben az Európai Unió egészében csökkent a menedékkérők és ezzel együtt a menekültként elismertek száma, Ausztriában 2003-ban 2084 menekültet ismertek el, 94 százalékkal többet, mint az előző évben. Az elismert menekülteknek 21 százaléka volt csecsen nemzetiségű, az ő kérelmüknek szinte minden esetben helyt adtak. 

„Ez a parancs”

A három napos hazai határszemle második napján üzenetet kaptunk, hogy a Nyírbátori Határőr Igazgatóság parancsnoka, szeretné, ha felkeresnénk.  – Egyre több határsértőt sikerül visszaadni az ukránoknak – mondta a tábornok elégedetten. – Ez az elöljáróim diplomáciai érzékét dicséri – tette hozzá.  Megkérdeztem, mi történik a visszatoloncolt nem ukrán állampolgárokkal. – Egy táborba kerülnek – hangzott a válasz – Munkácstól nem messze, Pavsino község mellett. Nem jártam ott, de ahogy hallottam: tiszta Auschwitz. – Eszerint tábornok úr Auschwitzba küldi a menedékkérőket? – A tábornok döbbenten nézett rám – Hát, szomorú – mondta bizonytalanul –, de ez a parancs. Lehet, hogy a parancs ez volt, a törvény azonban mást mond.  A törvény szerint ugyanis mindenekelőtt azt kell megvizsgálni, nem fenyegeti-e a külföldit kitoloncolása révén embertelen, megalázó bánásmód.

A Pavsino nevet mindenesetre megjegyeztem. Segítségért az ENSZ Menekültügyi Főbiztosság kijevi irodájához fordultam. Meg is kaptam az engedélyt, hogy meglátogassam a tábort. A következő évben, 2006-ban, a Pro Asyl nevű német menekültsegítő szervezet egyik munkatársa társaságában ismét eljutottam a táborba.  Pavsino valaha németek lakta kisközség volt Bereg vármegyében, német neve Pausing, magyarul Pósaházának hívják. A barakktábor a településtől is messzire van, egy erdő mélyén.  Első látogatásom alkalmával azt próbáltam megtudni, van-e a fogvatartottak között olyan, akit Magyarországról került ide. Ilyennel szerencsére nem találkoztam. Annál inkább olyanokkal, akiket Szlovákiából toloncoltak vissza Ukrajnába.  Ezzel fény derült a szlovák talány második részére. A menedékkérők száma Szlovákiában 2004-ben tetőzött: ekkor 11 350 kérelmet nyújtottak be. Az EU-csatlakozással az új tagállamok is részesei lettek a Dublin II. megállapodásnak, amely azt mondja ki, hogy a menedékjogi eljárást, bizonyos kivételektől eltekintve, abban az országban kell lefolytatni, ahol a kérelmezőt először regisztrálták. Ez a szabály arra kötelezi Ausztriát, hogy a Szlovákiából érkező menekülteket visszaküldje Szlovákiába. A szlovák hatóságok némi „spät”-tel reagáltak, de 2005-ben a menedékkérők száma az előző évi harmadára, 3 590-re esett vissza. A Pavsinóban (valamint a csapi határállomáson) fogva tartottak sorra elmondták, a szlovák rendőrség fogta el őket, a határon vagy az ország belsejében. Aztán már mondhatták, hogy „Asyl”. Sokan állították, hogy meg is verték őket; némelyek hozzátették, másodjára az ukrán határőrök ütöttek, de azok még a pénzüket, órájukat is elvették.

A fogva tartás körülményeit tekintve a következő látogatás nem sok újdonsággal szolgált. Legfeljebb annyival, hogy a tábor közepén nagy katonai sátrakat állítottak fel, a fogva tartottak egy része azokban lakott. – Néhány épületet éppen renoválnak, azért kellett felállítani a sátrakat – magyarázza a kísérő tiszt, nehogy azt higgyük, ennyivel nőtt a fogva tartottak száma. Az egyik szegletben pakisztániak főznek. Az ukrán állam csak bezárja a külföldieket, az élelmezésükről különböző segélyszervezetek gondoskodnak, EU-s pénzekből. A kísérő tiszt megmutatja a tévészobát: az osztrák Caritas rendezte be, még az Al-Dzsazirát is lehet fogni. Ilyenkor délután a terem persze üres, a készülékek ki vannak kapcsolva. Egy rácsos ajtó mögött emberek szoronganak. – Miért vannak bezárva?  – kérdezem. – Ha látogató jön, mindig bezárjuk őket, különben rányomulnak a vendégre. Kérem a tisztet, engedjen be. Vállat von, beenged, de nem jön velem. Az épület kisebbik szobájában 13-an, a nagyobbikban 22-en laknak. Az emeletes ágyak szorosan egymás mellett, szabad tér egyáltalán nincsen. Ha nincs látogató, napközben csak a betegek tartózkodhatnak a szobában, éjjel viszont bezárják az ajtót, a WC-t egy vödör helyettesíti, amely rendszerint nem elegendő ennyi embernek. Már késő délután van, megkérek valakit, gyújtsa meg a villanyt. Kiderül, villany nincs. – Folyton teát főznek, mindenféle összebütykölt merülőforralóval – magyarázza később a kísérő tiszt –, leégtek a vezetékek.  Szeretném megkérdezni, vajon akkor az Al-Dzsazirát hogy nézik, de visszafogom magam. Sötétedik, a határőrök idegesek, szeretnék, ha már eltűnnénk. – Folyton vernek – kiabál utánunk egy fogva tartott a katonai sátorból, németül. –  Hazudik – vágja rá a kísérő tiszt oroszul. Eddig nem árulta el, hogy ért németül.

A Kárpátalján 2006-ban 2 654 illegális migráns került őrizetbe, de menedékjogi kérelmet mindössze 382-en nyújtottak be. Az illetékes központi hivatal ungvári regionális kirendeltségének a vezetője, Nikola Tovt, erre nem tud magyarázatot adni, de ez nem is feladata: azokkal foglalkozik, akik benyújtották a kérelmüket. A tisztviselő nem beszél magyarul, de magyar származásúnak mondja magát, a neve valójában Tóth. Aztán a pavsinói tábor egyik volt foglya elmagyarázza: a menedékjogi kérvényt attól veszik át, aki fizet. Irakiak, afgánok, palesztinok esetében a kenőpénz 500 dollár, mert nekik elvben van rá esélyük, hogy menedékjogot kapjanak. Ha a kérvényüket érdemben vizsgálják, a táborból is kijöhetnek. Az indiaiaktól, pakisztániaktól 1000 dollárt kérnek, őket valószínűleg Németországban sem ismernék el menekültnek. A valósághoz azonban mindennek semmi köze, Ukrajnában az 1000-1400 kérelmező közül 40-et, 60-at ismernek el menekültként. Informátorom (kiválóan beszél angolul), aki három hónap után szabadult Pavsinóból, a pénzét arra tartogatja, hogy Magyarországra jöjjön, itt kérjen menedékjogot. Ellenvetésemre, hogy nagyon őrzik a határt, jóindulatú mosollyal válaszol: – Majd Budapesten folytatjuk. 

Pavsino – Győrben

Pavsino természetesen nem Auschwitz. Leginkább a győri meg a szombathelyi „közösségi szállásra” emlékeztet, amilyenek 1998–99-ben voltak. 1998. augusztus 12-én az országos rendőrfőkapitány és a határőrség országos parancsnoka „együttes intézkedést” adott ki: ettől kezdve a külföldiek nem hagyhatták el a közösségi szállást. Az intézkedés, amelynek nem volt semmiféle törvényes alapja, egyik pillanatról a másikra fogollyá változtatta a közösségi szállásokon tartózkodó külföldiek sokaságát. Koszovóban már éleződött a fegyveres konfliktus, a koszovóiak tömegestül menekültek a harcok és a szerb megtorló akciók színhelyéről. De menekültek szerbek és magyarok is: nem akarták, hogy Koszovóba vigyék őket katonának. „A győri gyűjtőtábor csordultig megtelt – jelentette a hivatalos német hírügynökség, a dpa. – Háromszáz ember zsúfolódik össze. Férfiak, nők, gyerekek, csecsemők egyazon helyiségben. »Elszabadult a pokol«  ismeri be Sarkadi László ezredes, a Győri Határőr Igazgatóság idegenrendészeti osztályának a vezetője. A táborlakók kétharmada koszovói albán”. A német nyelvű sajtó akkoriban tele volt efféle híradásokkal. 1999-ben az a több mint 11 ezer menedékkérő 42 százaléka Jugoszláviából érkezett, de a 313 elismert menekült közül csak 37 (12 százalék) volt jugoszláv állampolgár. Hiába igazolták a menedékkérők okmányokkal, hogy olyan községekből menekültek el, amelyeknek a feldúlásáról a világsajtó is hírt adott, a magyar menekültügyi hatóságok gazdasági menekülteknek minősítették őket, és megtagadták tőlük a menedékjogot. Egy szabadkai magyar fiatalember elmondta, a katonai rendőrség a szülei meg a nagyszülei lakásán is kereste. Az elutasító határozatban a menekültügyi hatóság békéscsabai ügyintézője kifejtette: nem politikai, vallási vagy nemzetiségi okból keresték, hanem mert megszökött a behívó parancs elől, márpedig a katonai szolgálat a jugoszláv törvények értelmében kötelező. Akkoriban meg voltam győződve róla, hogy a magyar menekültügyi-idegenrendészeti hatóságok viselkedését a saját rendőr lelkületű idegenellenességük irányítja. Azóta felül kellett vizsgálnom az álláspontomat. Az új eredmény jobb is, meg rosszabb is, mint a hajdani feltételezésem volt.

1998. július 17-én Gaschurn üdülővárosban, az ausztriai Voralberg tartományban informális találkozóra jött össze a német, a francia, az olasz és az osztrák belügyminiszter, továbbá a svájci Szövetségi Tanács belügyekért felelős tagja.  A szót Manfred Kanther, az ultrakonzervatív német belügyminiszter vitte. Az összejövetelről a sajtó alig adott hírt. De azért kiszivárgott, a miniszterek arról beszéltek, a bosnyák menekültek a háború befejeződése után sem tértek vissza az országukba.  A tanulság: a menekülő koszovóiakat be se kell engedni. Szlovénia, Magyarország, Szlovákia biztonságos harmadik ország, ahová a Koszovóból menekülőket vissza lehet toloncolni. A menedékkérők gazdasági menekültek, a kérelmüket el kell utasítani. A hadseregből való dezertálást pedig mindenütt a világon joggal büntetik. (Kanther ellen 2005-ben pártnak juttatott adományok eltitkolása miatt büntetőeljárás indult; első fokon felfüggesztett börtönbüntetésre, majd jogerősen 45 ezer Euro pénzbüntetésre ítélték.) A magyar menekültügyi hatóságokat tehát nem a saját világnézetük irányította, hanem a uniós belügyminiszterek iránymutatását követték. Vajon mi a jobb: a szolgalelkűség vagy az „autochton” idegengyűlölet? Jobb a kettő közül valószínűleg nincs.  De még rosszabb, az van: ha a gonosz érzület és a szolgalelkűség – mint a magyar történelemben nemegyszer megtörtént – egybeesik. Az osztrák parlamentben a zöldpárti Teresija Stoisits kérdést intézett a belügyminiszterhez: tekintettel a menedékkérőkkel szemben alkalmazott embertelen bánásmódra, folytatni kívánja-e a visszaküldésüket Magyarországra. A magyarországi befogadó állomások vonatkozásában – válaszolta 1998. november 27-én a szociáldemokrata belügyminiszter, Schlögl – nem rendelkezik illetékességgel. De támogatná, hogy Magyarország segítséget kapjon a táborok szanálásához. 

A menekültügy ukrajnai helyzetét, pavsinói tábor viszonyait a brüsszeli döntéshozók pontosan ismerik. De mindez bocsánatos bűn ahhoz képest, hogy menedékkérőket szolgáltatnak ki azoknak az országoknak, ahonnan menekülniük kellett: az Orosz Föderációnak, Üzbegisztánnak. Ennek ellenére 2007-ben az Európai Unió toloncegyezményt írt alá Ukrajnával. 2008 decemberében Pavsinót bezárták – vélhetően túl rossz volt már a híre. Ellenben az Unió hét millió Eurót költött két új táborra. A következő években további 20 milliót szánnak öt újabb tábor létrehozására. Ahogy Schlögl miniszter mondta, ha a szavait emberi nyelvre fordítjuk le: nem az a baj, hogy ártatlan embereket zárnak börtönbe, hanem az, hogy nem folyik le a WC. A vasfüggöny, amelyet országaink nyugati határán sikerült lebontani, a keleti határainkon épül fel újra. És vele épül az álszentség Potemkin-fala is. 

Élet és Irodalom, 2009. december 8.
15 079 karakter

Pavsinói tapasztalataimat a legnagyobb német menekültsegítő civil szervezet, a Pro Asyl konferenciáján adtam elő 2006 szeptemberében, a Starnberger See partján fekvő üdülőhelyen. Az előadás után meglepetés ért. A hallgatóságból többen kifogásolták, hogy Pavsinót Auschwitzhoz hasonlítottam. Dehogy hasonlítottam, feleltem, csak idéztem egy magas rangú határőrtiszt buta és árulkodó szavait. Beszélgetőpartnereim ingatták a fejüket. Auschwitz, mondták, olyan kivételes tragédiája a történelemnek, hogy azt semmilyen más összefüggésben nem lehet említeni. Furcsa érzésem támadt: mintha azt mondták volna ezek a toleráns, menekültvédő német emberek: Auschwitz kizárólag a mienk, ilyen világra szóló szörnyűséget csak mi, németek tudunk elkövetni, ezt nem adjuk másnak. Írásom, kibővített, tovább fejlesztett változata aztán megjelent Von Evian nach Brüssel (Eviantól Brüsszelig) című, igen gondosan szerkesztett kötetben.  Az Auschwitzot említő bekezdést ebből is kihúzták.