Kőszeg Ferenc honlapja

Magyarországon huszonhét év alatt se sikerült olyan törvényt alkotni, amely lehetővé tenné, hogy a társadalom és a történész szakma teljes mélységében megismerje az állambiztonsági szolgálatok tevékenységét, és útját állja, hogy egykori titkosszolgák és egykori besúgók államtitkárok és püspökök lehessenek. A Momentum Mozgalom ezt a helyzetet is rendezni kívánta. A cikk megjelenése óta lezajlott választás a fiatal mozgalom törekvését is illúzióvá tette.

Évelő vita

Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárnak 2009 végén 3888,22 folyóméter, azaz kis híján négy kilométernyi állambiztonsági irat volt a birtokában. Az egykori NDK állambiztonsági szolgálatának aktáit őrző hivatal berlini központjának és tizenkét vidéki kirendeltségének iratanyaga ezzel szemben 132 folyókilométer, azaz a magyar iratállomány 27-szerese. Mégis a törvény, amely a megfigyelteknek, továbbá a tudományos kutatóknak és a sajtónak biztosította a lehetőséget, hogy megismerjék az aktákat, a tetteseket, azaz a Stasi tisztjeit és hálózati személyeit viszont eltiltotta a közszolgálattól, már 1991 decemberében hatályba lépett, és két módosítással azóta is működik. Ez annak köszönhető, hogy az NDK-ban a polgárjogi ellenzék a fő ellenségének mindig is a mindenható Stasit látta, az iratok sorsa pedig sosem vált pártpolitikai csatározások tárgyává.

Magyarországon, 1970 és 1990 között, ha a formálódó, majd egyre aktívabb demokratikus ellenzék tagjai, akik közé magam is tartoztam, azt tapasztaltuk, hogy követnek, ha rendőr-egyenruhás és civil ruhás személyek házkutatást tartottak a lakásunkban, vagy kihallgatásra vittek be a Tolnai Lajos utcába, erről mindig úgy beszéltünk: nyomunkban voltak a rendőrök, itt jártak, bevittek a rendőrök. Ez a szóhasználat azt mutatja, hogy az állambiztonsági szervezet jól konspirált: bár tudtuk, hogy létezik politikai rendőrség, a mindennapok gyakorlatában sikerült elrejtőznie a bűnüldöző és a közrend-védelmi rendőrség mögött. Az 1989 nyarán zajló kerekasztal-tárgyalások során az SZDSZ a Munkásőrség jogutód nélküli feloszlatását követelte, ebből lett harci kérdés, erről döntött végül a népszavazás. Az állambiztonsági szolgálatok ügyében megelégedtünk azzal a halvány ígérettel, hogy már készül a törvény az alkotmányos működésükről. Pedig a belügyminiszter közben utasításba adta, hogy az állambiztonsági szerveknek be kell épülniük az új pártok vezetésébe. De erről persze semmit se tudtunk. Arról, hogy létezik III-as Főcsoport-főnökség, III/III-as Csoportfőnökség, hogy léteznek hálózati személyek és SZT tisztek a Dunagate ügy kapcsán hallottam először, 1989 utolsó napjaiban. Azt képzeltük sokan, ha az ügynök nem tud kinek jelenteni, a kérdés elveszti a jelentőségét, és minden el van intézve.   

1990-ben az új Országgyűlés Nemzetbiztonsági Bizottsága beszámolóra hívta meg a belügyminisztert, Horváth Balázst. A miniszter elmondta, megszemlélte a minisztériumban hét lakat alatt őrzött állambiztonsági iratokat, és olyan undor fogta el, hogy elrendelte a zárolásukat. Demszky Gáborral, a bizottság akkori elnökével arról beszéltünk, valamit tennünk kell, hiszen lehetetlen, hogy az önkényuralmi rendszer besúgói országgyűlési képviselők, esetleg miniszterek legyenek. Azt javasoltam, készüljön el a hálózati személyek államtitokként kezelt listája, ezt a köztársasági elnök irodája vesse össze a képviselők és más fontos beosztást betöltő személyek névsorával, azokat pedig, akik az ügynöklistán szerepelnek, szólítsa fel lemondásra. Ebből a naiv beszélgetésből nőtt ki a Demszky és Hack Péter nevével fémjelzett első átvilágítási javaslat. Ez kényszerhelyzetbe hozta a kormányt, 1991-ben Boross Péter, a Horváth Balázst követő új belügyminiszter – hangsúlyozottan akarata ellenére – beterjesztette a kormány átvilágítási javaslatát. Valószínűleg nem volt az 1990 utáni országgyűlések történetében még egy törvényjavaslat, amelyről a Ház annyit vitatkozott volna, mint az ügynöktörvényről.  Miután az Alkotmánybíróság megsemmisítette a parlamenti többség által elfogadott igazságtételi törvényt, az ügynök lépett elő főgonosszá az önkényuralmi rendszerben. De csak a törvény szövegében. Azt képzeltük, akit az fenyeget, hogy nyilvánosságra hozzák az ügynökmúltját, ész nélkül rohan majd lemondani a tisztségéről. Tévedtünk, a volt ügynökök, a volt titkosszolgák a mártírok büszkeségével fogadták a leleplezést. Azóta két új ügynöktörvény is született, de igazán használható törvény csak nem jött létre. Az önkényuralom állambiztonsági szervezetének volt tisztjeiből és hálózati személyeiből miniszterek, államtitkárok és püspökök lettek, az egykori megfigyeltek pedig vagy hozzá tudnak jutni a róluk szóló jelentésekhez, vagy nem.

Az ügynök lassan elveszti az érdekességét: mára a legfiatalabb ügynök is a nyugdíjas évei közelében jár. Egy fontos dolog azonban mégis csak történt. Az Alkotmánybíróság még 1994-ben kimondta, a megfigyeltnek joga van hozzá, hogy tudja, milyen adatokat gyűjtöttek és tárolnak róla. Ez a mindenkit megillető információs önrendelkezési jogból következik. A német törvénynek is ez a lényege, ez az értelmezés (amely nem a pártok, hanem az Alkotmánybíróság, nevezetesen Sólyom László érdeme) akkor is érvényes marad, amikor a régi ügynökök már elfogytak.

A Momentum Mozgalom új vitát kezdeményez az ügynöktörvényről. Fiatalok, megérhetik a vita végét. Az sem lehetetlen, hogy egyszer még hozzájutnak azokhoz a jelentésekhez, amelyeket a Fidesz titkosszolgálata most készít róluk. De azért fontosabbnak tartom, hogy az oktatás és az egészségügy katasztrofális helyzetével akarnak foglalkozni. Ha ezen a két területen lesznek meggyőző és megvalósítható javaslataik, minden szülő, minden nagykorú diák és minden beteg melléjük fog állni. És ekkora támogatással már választást is lehet nyerni.

hvg, 2017. március 16.
5 319 karakter