Kőszeg Ferenc honlapja

A 2006-os zavargások kétbalkezes hatósági kezelése megágyazott a Fidesz sikerének. 2007. március 15-én sejteni lehetett, hogy több cikluson át tartó Fidesz-kormányzás következik.

Tizenkét szubjektív megjegyzés
a tizenkét pont ünnepén

1. A 80-as években március 15-én általában részt vettem a Petőfi térről induló ellenzéki tüntetéseken. Legkedvesebb emlékem 1988 márciusa, amikor a demokrácia-mozgalom már tízezreket mozgatott meg, s a hatalom, bár látszólag még szilárd volt, félni kezdett: a sorfalat álló rendőrök a Bajcsy-Zsilinszky úton riadtan nyitottak utat a közeledő tömegnek. Aztán ahogy március 15-e egyre inkább állami és pártünnep lett, leszoktam a részvételről. Idén azonban Fodor Gábor meggyőzött: ne engedjük át a demokrácia ünnepét a jobboldalnak. Valami hasonlót írtam magam is, igaz október 23-a kapcsán, 1992-ben. Előkerestem hát rég nem látott kokárdámat…

2. Őszintén szólva nem hittem el a nemzetbiztonságiak állítását, hogy azért kell a Kossuth téri kordont fenntartani, mert szélsőséges csoportok a tér, sőt a parlament elfoglalására készülnek. 1989-ben azt terjesztették el, hogy szélsőséges csoportok a Nagy Imre-temetésen készülnek provokációra. Azóta Kenedi János Kis állambiztonsági olvasókönyv című munkájából tudjuk, hogy a legendát az állambiztonsági szervezet vezetése eszelte ki. A Miniszterelnöki Hivatalban ma is dolgoznak egykori III/III-asok sőt egykori ÁVH-sok is: az eszük járása aligha változott. Az sem győzött meg, hogy a bemutatott dokumentumokat az ombudsmanok is hitelesnek találták. Az 1989-es mesét is elhitte Marc Palmer, akkori amerikai nagykövet és a kivégzettek számos hozzátartozója. A rendőrségi hírek a fegyverkező szélsőségesekről inkább a kételyeimet támasztották alá: a házkutatások során talált tárgyak alapján a rendőrség nem kezdeményezte a gyanúsítottak előzetes letartóztatását. Egy illetékes rendőr azt nyilatkozta a Klubrádióban, hogy a bíróság akadékokoskodását elkerülendő inkább majd csak előállítják a potenciális rendzavarókat. Ahogy 1988. március 15-én kora reggel Solt Ottiliát, Demszky Gábort, Haraszti Miklóst, Rácz Sándort, Molnár Tamást, Pálinkás Róbertet, Nagy Jenőt, Gadó Györgyöt állították elő. Az ötletből ezúttal, hál’ Istennek, nem lett film.

3. Ezért aztán – liberális barátaim többségével és a liberális sajtóval ellentétben – én bizony egyet értettem Sólyom Lászlóval, hogy a szabadság ünnepén nem kívánta személyesen levezényelni a ketrecbe zárt nemzeti zászló ünnepélyes felvonását. Korábban kifejtette, a Kossuth téri kordon fenntartását jogsértőnek tartja. A kormány mégis a fenntartás mellett döntött – ettől kezdve minden, ami a Kossuth téren történik, a kormány ügye. Az állami vezetők biztonságát más, kevésbé látványos módon (ad hoc kihelyezett kordonnal, rendőrsorfallal, az ünnepség színhelyét megközelítők csomagjának, ruházatának átvizsgálásával, a rendzavarók kiemelésével) is meg lehet oldani.

4. A Rákosi-korszakban történelmi maskarába öltöztetett huszárok parádéztak március 15-én. 56 után, a nacionalizmus elleni küzdelem jegyében, az évforduló az óvodások ünnepe lett: három évesek tűzdeltek papírzászlócskákat a földbe a Petőfi-szobor körül, és felvonultatták néhány általános iskola tanulóit. Az 1971–72-ben brutálisan szétvert középiskolás-egyetemista tüntetések után Kádár kiadta a jelszót: ki kell elégíteni az ifjúság igényét a romantika iránt. Még nagyobbra fújták a Forradalmi Ifjúsági Napok buborékját, a Petőfi-szobor körül rendőrök és munkásőrök társaságában ifjúgárdisták köröztek Vasvári Pál valamint Oleg Kosevoj elszánt utódaiként. Idén kortunk és pármányunk, mintha az óvodások ünnepe koncepcióhoz próbált volna visszatérni. A Nemzeti Múzeum lépcsőjén gólyalábas maszkok 48-as műnépmesét adtak elő, egy háromgyermekes minta-nagycsalád a Nemzeti dalt mondta fel, az elhunyt nagypapa buzgón imádkozott. Közben a körútról folyamatosan behallatszott a nemzeti radikálisok üvöltözése. „A magyarok Istenére esküszünk…” szavalta a tíz éves kisfiú, kintről pedig zúgott a kiáltás: „Felhúzunk, felhúzunk”. Magasztos pillanat volt.

5. Az ablakom alatt a téren fideszes rendfenntartók gyülekeznek narancs színű illetve zöld fényvisszaverő mellényben. Az előbbieken „Önkéntes”, az utóbbiakon „Rendező” felirat. Nosztalgiával gondolok vissza 1989-re, amikor a Nagy Imre-temetés biztosítására az MDF és az SZDSZ állított fel együttesen tetemes létszámú rendezőgárdát.   

6.  Lemegyek a Petőfi térre, hogy meghallgassam Demszky beszédét. A Március 15. tér közepe táján ismét kordon. Az SZDSZ meghívója, amely békés és méltóságteljes ünneplésre invitál, nem elegendő ahhoz, hogy belépjek az SZDSZ rendezvényére: ehhez a Fővárosi Önkormányzat meghívója kell. Nem engedik be Béki Gabit, az SZDSZ országgyűlési képviselőjét sem. A biztonsági őr megérti, hogy valami nem stimmel, elszalad, majd pár perc múlva visszajön a jó hírrel: „Maguk ketten bejöhetnek”. Köszönjük, most már inkább kint maradunk, mondjuk. A fekete overallos biztonságiak hátán fehér felirat: ELIT VÉDELEM. Irigylem a Fidesztől az önkénteseit. Demszky beszédéből egy szót sem hallunk, körülöttünk az Árpádsávosok ordítoznak. Egy árus zászlókat kínál, a trikolor 1000, az Árpádsávos 1500. Valaki megjegyzést tesz az utóbbira, az árus ingerülten rászól: „Ne rontsa itt az üzletem”. A hírekből tudom meg, hogy Demszkyt és a többi VIP-vendéget tojással dobálták meg. Ez a Lelkiismeret 88-hoz közel álló LE-CSO kommandó régi, az interneten is meghirdetett módszere. A rendőrség azonban senkit sem emel ki, pedig a tojásdobálás nem része a gyülekezés alkotmányos jogának. Egy idősebb úr megkérdezi, szerintem igaz-e, hogy eladták az országot. A válaszra nem nagyon kíváncsi, azzal folytatja, szégyelljük magunkat, és menjünk el innen. „Menjen el maga, felelem, én az V. kerületben lakom”. 

7. Időközben a Fidesz nagygyűlésére hatalmas tömeg gyűlt össze, a kétszázezer fő nem tetszik irreálisnak. A szervezők kiadták, senki se jöjjön pártzászlóval, politikai transzparenssel. Az Árpádsávos azonban nyilván nem számít pártzászlónak, az van bőven. Az előzenekar szerepében a Petőfire frizérozott Deutsch-Für Tamás lép fel, utána Landsbergis, volt litván elnök következik. Megint egy csepp nosztalgia: 1990-ben még Mécs Imre fejezte ki szolidaritását Landsbergisszel. Elhangzik a 12 pont. Szerencsére a szövegnek két változata van. Az utolsó pont az egyikben: „Unio”, a másikban „Unio Erdélylyel”. A téren az első hangzik el, így elkerülhető az irredentizmus vádja, sőt beúszhat a gondolattársítás: már a márciusi ifjak is az Európai Unió mellett voltak.

8. A Forza Italia képviselője Berlusconi levelét olvassa fel. Berlusconi körülbelül az ebédpénzéből megvehetné Gyurcsány, Kóka és Veres János egész vagyonát, ráadásul e vagyon eredete fölöttébb kétes, a nagy médiamogult éveken át fenyegette büntetőeljárás, csak a politikusi pozíciója mentette meg a vádemeléstől.

9. A hosszú előkészítés után jön  gallértalan fehér ingben, á la Petőfi vagy á la Hamlet, a nagy tenor, maga Orbán Viktor. El kell ismerni: nem mindennapi szónok. Úgy áll ki az alkotmányosság mellett, hogy közben felvillantja: tudunk mi másképp is beszélni. Úgy ítéli el a pártoskodást, hogy politikai ellenfeleit kirekeszti a politikai közösségből. Az új többség lehet jobboldali, vagy baloldali: ellensége csak az új arisztokrácia, a kiváltságosak klikkje, amely teljesítmény és felelősség nélkül fosztja ki az országot. Mi, magyarok győzelemre született nép vagyunk. A háborús vereségek, a levert forradalmak, Trianon, az idegen megszállások sorozata nyilván nem számít. „És ti mégis győztetek” – így fejezte be Hitler egy beszédét, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a német légierő elvesztette az angolokkal vívott légi háborút. A kormány egymillió ázsiait szándékszik betelepíteni az országba, állítja Orbán, és közönsége hörögve szitkozódik. Mondja ezt egy olyan országban, ahonnan tíz év alatt a mintegy 45 ezer menedékkérő 99 százaléka, amint tehette, tovább menekült, csak itt ne kelljen maradnia. Mondja ezt egy olyan egykori kormány feje, amely megtagadta, hogy méltányosságból letelepedési engedélyt adjon ötszáz vajdasági magyarnak, akik történetesen nem akartak tovább menekülni innen. 

10. A nagygyűlés kifogástalan szervezettségét bizonyítja, hogy a felhergelt tömeg békésen indul hazafelé. A Károly körúton mégis kialakul egy kiabáló, Gyurcsányt szidalmazó menet, feltehetőleg a késő esti tüntetők magja, de a hazafelé tartókból kevesen csatlakoznak hozzájuk. Mindez azt mutatja, hogy a Fidesz-MPSZ nemcsak jelentős tömegtámogatással, de a kormányzáshoz szükséges szervezőkészséggel is rendelkezik. A következő hónapok kampánytémája nyilván a népszavazás lesz. A magyar társadalom l989 óta voltaképpen mindig jól szavazott: a népszavazási kezdeményezések sikere vagy bukása, a választások eredménye mindig pontosan fejezte ki, mit akar, és mit nem akar a többség, legfeljebb a politikusok tettek úgy, mintha nem értenék a választók üzenetét. Ennek alapján jó esély van arra, hogy a népszavazás eredménytelen lesz, az igenek nem kapják meg a 25 százalékot. Ebből azonban nem következik az, hogy a Fidesz nem nyeri meg a következő választást. Ha pedig megnyeri, azért is megtesz majd mindent, hogy több cikluson át kormányon maradjon. Nem kívánom ezt sem magamnak, sem a magyar társadalom nem sértődött, nem acsargó, vagy egyszerűen csak számomra kellemesebb részének. De a jelenlegi koalíciónak nagyon ügyesnek és szerencsésnek kell lennie, hogy elkerülje a tartós ellenzéki sorsot.

11. „A politikai státusfoglyok szabadon bocsátassanak” – így hangzott az egykori 12 pont 11. pontja. Tudjuk, akkor egy államfogoly volt Pest-Budán, Táncsics Mihály, őt ki is szabadították. Most sikerült egy új státusfoglyot előállítani, a hónapok óta körözött Budaházy György személyében. Az a gyanúm, hogy a rendőrség aligha akarta elfogni, hiszen kinek kell most egy politikai per. Toroczkai László csupán pénzbüntetést kapott, holott ő volt az, aki szeptember 18-án rávezette a tömeget az MTV székházára. De miután Budaházyt egyszer már futni hagyták a Kossuth térről, másodjára nem tehette meg a rendőrség, hogy ismét eleressze. Őrizetbe vétele mindenesetre jó alkalmat adott az erre vágyóknak, hogy a napot mégis csatával fejezzék be. Minthogy október 23-án – valószínűleg szerencsémre – elmulasztottam, most szerettem volna kicsit közelebbről látni az eseményeket. Az Andrássy út és a Bajcsy sarkánál álltam többedmagammal. Odajött néhány külföldi újságíró, egy civilnek tetsző fotós lefényképezett, egy 56-os jelvényt viselő úr pedig rám szólt: „Örülök, Kőszeg úr, hogy itt van”. Nem tudtam eldönteni, örüljek-e, hogy ő örül. Azt viszont sajnáltam, hogy Pesty László nem volt jelen, és nem filmezhette le, hogy négy fiatalember nekiveselkedik egy telefonfülkének, hintáztatni kezdi, majd ledönti. Igen rutinosan csinálták. Az Oktogon felől már feltűntek a rendőrök, a közelünkben pukkantak a könnygázgránátok. Szívesen maradtam volna még, kíváncsi voltam, mi történik, ha csak bámészkodom a falhoz húzódva. De akkor odajött egy finom lelkű nyilas, meglapogatta a vállam, és azt mondta: „Induljon már, papa, jönnek a rendőrök”.  Elindultunk, hogy hazakísérjük a társaságunkban lévő hölgyet, a SZETA egykori munkatársát. Útközben az Új Színház előtt megszemléltük a szétcincált építési palánkot, majd kifordulva az Andrássy útra az Opera előtt emelt barrikád romjait. Az est békésen ért véget, a rendőrség, úgy tudom, civilizáltan és szakszerűen intézkedett,

12. Az Opera előtt forradalmi emléknek felszedtem egy barrikádforgácsot. Nem akkora kincs, mint Sztálin fülének egy darabja lett volna 56-ban, de így utószezonban ez is megteszi. 

Népszabadság, 2007. március 17.
11 436 karakter