„Nincsen remény! nincsen remény!”
A blogger búcsúja
Márki-Zay Péter (Forrás: Facebook)
„A Feri felajánlotta…”
Április 3-án az ellenzéki összefogás eredményváróján voltam. Már tudtuk, hogy Orbán Viktor ismét kétharmados többséget szerzett, az eredmény a legsötétebb előrejelzéseknél is rosszabb volt. Márki-Zay Péter beszélni készült, szerettem volna meghallgatni, de valaki szólt, ha akarom, hazavisznek kocsin. Nem volt kedvem gyalogolni a hideg éjszakában, elfogadtam a meghívást. A két ősrégi ismerős után egy középkorú hölgy is beszállt a kocsiba, emlékezetem szerint sosem láttam. Még el sem helyezkedett az ülésen, máris teli szájjal szidta Márki-Zay Pétert. Csak DK-s lehet, gondoltam, és a következő mondat már igazolta is a feltételezést: „A Feri többször is felajánlotta neki, beszéljék meg, mit nyilatkozik, mit mond a kampány során, de ő mindig elhárította, aztán mondta a sok hülyeséget, meg folyton elismételte, hogy ő hétgyerekes keresztény ember. Viszont volt, akitől éjszaka kért gazdasági adatokat, pedig az illető direkt kérte, hogy kilenc után ne telefonáljon, mert kis gyerekei vannak, akik már alszanak.”
Nem lepett meg a fröcsögő gyűlölet, hiszen Gyurcsány Ferencnek az előválasztás második fordulója lezárultakor nyomban eszébe jutott, hogy a parlamenti szabályok szerint nem az előválasztás győztese lesz a miniszterelnök (hiszen az előválasztás intézményét a magyar Corpus Juris nem is ismeri), hanem az, akit a képviselők többsége megválaszt. A kevéssé népszerű pártelnök addigra nyilván elfelejtette, hogy az előválasztásról a hat ellenzéki párt együttesen állapodott meg. Az efféle feledékenységet az üzleti életben szerződésszegésnek nevezik, és általában súlyos kötbérrel büntetik. Újév után Gyurcsány észbe kapott, és elismerte, hogy Márki-Zay nélkül nincs ellenzéki győzelem, de a vereség estéjén megint kibukott belőle a mélységes sérelem, hogy az előválasztást nem az ő jelöltje, az ő fenséges személyét reprezentáló felesége nyerte meg, hanem a vidéki gyüttment. A hajóskapitányokat se választják, mondta sértődötten, hajóskapitányi oklevele nyilván csak neki van, el is süllyedt a hajója 2010-ben – ez csak elégséges bizonyítéka a rátermettségének.
Jakab Péter is ráerősített: a bukásnak Márki-Zay az oka. Márpedig Jakab Péter kikezdhetetlen bukásügyi szakértő: pártja a harmadára olvadt néhány hónap alatt.
Márki-Zay Péter az eredményváró színpadán búcsúzott… mitől is? Talán csak attól a viharos néhány hónaptól, amelyet a politika első vonalában töltött. Azóta már bejelentette, lemond a mandátumáról, városa élén folytatja a munkáját. Ha történetesen megkérdez, már április 3-án este ezt tanácsolom neki. De miért kérdezett volna meg? Néhányszor találkoztunk, váltottunk pár szót, de személyes kapcsolatba nem kerültünk. A családján kívül a pártvezetők közül csak Donáth Anna és Karácsony Gergely ment fel vele a színpadra.
A kampányban MZP-n kívül csak Karácsony Gergely viselkedett úriemberként. (Meg persze Donáth Anna is, de hát őt mégsem nevezhetem úriembernek.) Amikor még úgy tetszett, hogy Karácsony nem lép vissza Márki-Zay javára, az MSZP zombijának neveztem. Aztán visszalépett, én meg szégyelltem magam az elhamarkodott ítélet miatt. És azt képzelte, hogy kettejük tandemje fogja vezetni az országot. Talán jobb is, hogy ez az ellenzék nem nyerte meg a választást. Épp úgy nem tudtak volna egyetértésre jutni, ahogy az 1905-ös sokpárti koalíció sem tudott. (Lásd erről Révész Sándor leírását kiváló választástörténeti könyvében.)
A legesélyesebb
Hadd dicsekedjem: kis híján egy éve, 2021. április 30-án jelent meg az Átlátszó felületén az a blogbejegyzésem, amelyben Márki-Zay Pétert Orbán Viktor legesélyesebb kihívójának neveztem. Nem vagyok csillagjós, nem állítottam, hogy legyőzi Orbánt. Csak azt gondoltam végig, hogy a baloldalnak távolról sincs elég szavazója ahhoz, hogy megmérkőzzön Orbánnal. Olyan jelölt kell tehát, akit a baloldal elfogad, de a jobboldali szavazókat is meg tudja szólítani. De hiszen ez volt mindig is sokunk álma. Az alkotmánytisztelő jobboldalnak és az alkotmánytisztelő baloldalnak együtt kell megírnia Magyarország új alkotmányát – valahogy így fogalmazott Kis János 2011-ben. De hol volt addigra alkotmánytisztelő jobboldal; hiszen az alkotmánytisztelő baloldal is töredezett, fogyatkozott.
Olyan ember kell továbbá, aki a vidékhez kötődik, mert számolni kell a Budapest-vidék ellentéttel. Nem fürkésztem a közvélemény-kutatók jelzéseit – ha ezt teszem, sosem álltam volna MZP mellé. A barátaim így is kinevettek, hiszen Márki-Zayt a közvélemény-kutatók esélytelennek ítélték.
Ahogy közeledett az előválasztás időpontja, a barátaim, ismerőseim – jobbára liberális értelmiségiek – közül egyre többen fogalmaztak meg tartalmi kifogásokat MZP nézeteivel kapcsolatban. De még többen állították, hogy konfúz, következetlen, összevissza beszél. Én nem így láttam. Éppen azt becsültem benne, hogy nem alkalmazkodik a divatos dogmákhoz. Atomenergia nélkül nem biztosítható Magyarország kiegyensúlyozott energiaellátása, vallotta. A szélenergiát Magyarországon nem lehet gazdaságosan hasznosítani; a napenergiát igen.
Történetesen a Fidesznek is ez az álláspontja – MZP nem titkolta el a maga álláspontját, mert volt, amiben egyetértett a Fidesszel. És képes volt arra is, hogy különválassza a saját meggyőződését és a politikai álláspontját. Gulyás Márton a Partizán műsorában az abortuszról kérdezte. Személyes meggyőződése és katolikus hite alapján nem válaszolhatott másképp: elutasítja, bűnnek tartja a terhesség művi megszakítását. „Betiltaná-e az abortuszt?” – kérdezte Gulyás Márton. MZP habozás nélkül felelt: „Nem.”
A személyes meggyőződését, bármennyire lényegesnek tartja is, a politikus sem kényszerítheti rá másokra. Különben is: a törvény nem menthet fel a személyes felelősségvállalás alól; a lelkiismeretével, a bűntudatával mindenkinek magának kell megküzdenie.
Kevés dolgot tartok szánalmasabbnak, ellenszenvesebbnek, mint a gleichschaltolt liberalizmust, az önállónak vélt nézetek kötelező egybe sajtolását. „Persze, Márki-Zayra fogok szavazni – mondja egy csinos liberális. – Majd a zsebkendőmmel befogom az orrom.” „Miért kell befognod az orrod? Azt tapasztaltad, hogy antiszemita, rasszista, homofób?” Nincs válasz, csak a döbbent pillantás. „Rá fogok szavazni – mondja a másik liberális. – Pedig annyi butaságot beszél.” – „Egyet mondj” – kérem. Kérdéssel felel: „Hát te nem velünk vagy?”
Itt Kelet-közép Európában mást neveznek jobboldaliságnak, mint Nyugaton. Mifelénk a jobboldaliságba beletartozhat, és többnyire bele is tartozik a nacionalizmus, a sovinizmus, az irredentizmus, a rasszizmus. Nyugaton mindezt szélsőjobboldalnak hívják, sőt, ha nem akarnak finomkodni: nácizmusnak.
Márki-Zay jobboldalisága a második világháború után színre lépő nagy politikusnemzedék – Konrad Adenauer, De Gasperi, Robert Schumann, Jean Monnet és a társaik – jobboldalisága. Azoké, akik szembeszálltak a Nyugat-Európán áthömpölygő államosítási dagállyal, megvédték a kapitalizmust, létrehozták az Európai Unió elődszervezeteit, és elutasították a semleges és lefegyverzett Németország egyesítésének ravasz sztálini tervét. Meg vagyok győződve róla, hogy Márki-Zay pontosan tudta, kik az elődei, ki a politikai családja, és közéjük számította Margaret Thatchert és Ronald Reagant. De tisztában volt vele, hogy a „harmadik út” egyre inkább jobbra tolt jelszavával milyen hamar fel lehet ébreszteni a választópolgárok spontán antikapitalizmusát, ezért beszélt a piaci verseny helyett inkább (valóban túl sokat) a keresztény meggyőződéséről és a hét gyerekéről.
Birkák és nagyokosok
Az önmagát liberálisnak minősítő közvéleményben általános meggyőződéssé vált az átlag választópolgár lebirkázása. Persze, aki az átlag választópolgárt birkának tekinti, az általános választójogról mond ítéletet.
A választójog korlátozását nem lehet azzal leírni, hogy az a mindenkori uralkodó osztály érdekeit védte. A 19. század második felében sokan úgy gondolták, azoknak legyen választójoga, akik képesek a független véleményalkotásra. Ennek pedig két feltétele lehet: az iskolázottság és/vagy az anyagi függetlenség. Ne azok döntsenek az ország jövőjéről, akiket néhány tetszetős frázissal, hatalmi szóval vagy egy hordó borral befolyásolni lehet. A korlátozott választójog rendszere menthetetlenül elavult, elévült, visszahozni nem lehet, nem is akarja senki.
Gondolkozni leginkább talán azon érdemes, valóban akkora szellemi különbség van-e a birkáknak minősített Fidesz-szavazók és a végtelenül okos, felkészült ellenzéki szavazók között. A fentebb idézett példák azt jelzik, szó sincs ilyen különbségről. Sőt! A Fidesz-szavazó, aki bólogatva ismételgeti, hogy Márki-Zay Péter háborúba akarja vinni a magyar fiatalokat, legalább olyan hazugságot béget, amely egybevág céljával: a hazugságot ismételve támogatja a Fidesz győzelmét. De mit akar az az ellenzéki szavazó, aki felírja a Facebookra, hogy Márki-Zay Péter, aki megverte a gyerekét, semmiféle közéleti funkciót nem vállalhat? És mit akar az az ellenzéki szavazó, aki felírja a Facebookra, hogy Márki-Zaynak a Fidelitas szállította a szavazókat?
Ebben az utóbbi esetben egyébként sejtem, mit akart a kommentelő. Azt, amit Gyurcsány is akart. Ha nem Dobrev Klára nyerte az előválasztást, akkor inkább maradjon Orbán a miniszterelnök, csak ne legyen kétharmada, az ellenzéknek pedig legyen az eddiginél több a megszólalási lehetősége. Ez nem jött össze, de sebaj, Márki-Zay Péter nem lett miniszterelnök, és ez baromi jó.
Az ellenzék győzelmi esélye az előválasztási kampány során nőtt, a csúcson talán az előválasztás második fordulójának utolsó napján volt. Aztán ellaposodott a kampány, két és fél hónapig nem volt számottevő esemény, a közvélemény-kutatások ismét növekvő Fidesz-fölényt jeleztek, nyilván nem függetlenül attól, hogy érezhető volt: az Egységben Magyarország pártjai nem ismerik el vezetőjüknek az előválasztás győztesét. A hat párt nem tette lehetővé, hogy MZP saját frakciót alakítson, a Jobbik megvétózta a miniszterelnök-jelölt által javasolt államfő-jelöltet. Én a blogomban a jövő miniszterelnökeként írtam Márki-Zay Péterről, de az írásaim nem elemzések voltak, hanem kortesbeszédek.
Még bent ültem a műjégpálya épületében berendezett eredményváró nagy asztalánál, már nem volt kétséges, hogy Orbán fölényesen nyert. Megszólalt a telefonom, egy jó barátom telefonált, sikeres ügyvéd. „Elmegyünk innen – mondta. – Nem akarom, hogy a lányom ebben az országban nőjön fel.” Aztán mások is telefonáltak, ki tanácsot kért, ki csak elmondta, hogy a kivándorlás mellett döntött.
Úgy éreztem magam, mint 1956 november-decemberében, amikor mindenki csak arról beszélt, mi a nagyobb kockázat: nekivágni a határnak vagy maradni.
Minden hatodik magyar gyerek külföldön születik, mondta Márki-Zay, és azt ígérte, ha az ellenzék győz, mindent meg fog tenni, hogy a kibújdosott magyarok hazatérjenek. Aki Nyugaton él, nap mint nap látja, olvassa, hogy a mérvadó lapok milyen döbbenettel és viszolygással írnak a magyarországi állapotokról, Orbán Viktor Eurázsiába tartó államáról. Családpolitika így vagy úgy, a népesség fogy, a hiányzó munkaerőt ukrán, szerb, ázsiai vendégmunkások pótolják. „Migránsok” nélkül nem lehet működtetni az országot.
Három nappal a választás után elmentem egy beszélgetésre: közvélemény-kutatók, politológusok mondogatták, már megkezdődött az új kampány, készülni kell az EU-választásra, az önkormányzati választásra. Ugyan! Ezekkel a vert hadakkal, ezekkel az ellenzékiekkel, akik egymást már Orbán Viktornál is jobban gyűlölik? A legszorongóbb magyar költő, Vörösmarty sora dobol a fülemben: „Nincsen remény! nincsen remény!”
Persze a bírálat és önbírálat közepette sem feledhetjük el, hogy a vereség egyik meghatározó oka a Fidesz óriási anyagi és médiafölénye volt. Egy ellenzéki plakátra tíz fideszes óriásplakát jutott, a közszolgálati tévéből, rádióból ömlött a hazugság-propaganda, hogy az ellenzék háborúba akarja küldeni a magyar fiatalokat. Persze Magyarországon 80 százalékos az internetes lefedettség, az online bejövő ellenzéki híreket a falvakban is lehetne nézni, de egyszerűbb bekapcsolni a Hír Tv-t, mint megkeresni a Telexet a számítógépen.
Nagyon fontos az is, amire Tölgyessy Péter hívta fel a figyelmet. A Kádár-rendszer évtizedei alatt a magyar társadalom azt tanulta meg, hogy mindenki önmagával, a családjával, a személyes boldogulásával foglalkozzon, ami ezen túl van, az mind átverés, az nem a mi dolgunk.
A március 15-i beszédében Orbán azt mondta: „Most mindenki láthatja a különbséget. A szomszédból harcok elől, összekapkodott csomagokkal és gyerekkel menekülő rémült nők, és a több ezer kilométerről érkező, határunkat megostromló migránsok között.” Ez nettó ostobaság – a menekülő onnan jön, ahol üldözik. 1956-ban a magyar menekültek egy része Amerikába ment, onnan nézve Magyarország nincs a szomszédban. Ha Soros tényleg be akarna tenni Orbánnak, ha Nyugat-Európa, az Egyesült Államok meg akarja akadályozni, hogy a volt kommunista országokban mindent eluraljon a nacionalista, populista propaganda, Bécsben kellene létrehozni egy nagy tévé- és rádióstúdiót, ahonnan a térség összes nyelvén, műholdról egész napos adást sugároznának: filmeket, ismeretterjesztő műsorokat, zenét és közben híreket, politikai vitákat. Ez még üzleti vállalkozásnak is sikeres lehetne, hiszen a térségben a boltok nagy része külföldi tulajdonban van, és a cégek szívesen költenének olyan reklámra, amely eléri a lengyel, cseh, magyar vásárlókat.
Elszántak és óvatosak
Cs. Szabó László 1939-ben Magyar néző (Napló az európai válságról) címmel és alcímmel kötetet adott ki, főképp a müncheni egyezményről. A békepárti Chamberlaine miniszterelnökkel szemben Churchill semmiféle megegyezést nem akart Hitlerrel és Mussolinivel. Ha kitör a háború, és megverjük Hitlert – vitatkoztak Churchillel a brit politikus barátai – ki védi meg Európát Sztálintól? – Ha megvertem Hitlert, utána megverem Sztálint is – felelte, legalábbis Cs. Szabónál, Churchill. – Ahogy 1919-ben megvertem volna Lenint is, ha hagyják. (Emlékezetből idézem Cs. Szabót, mert a kötete eltűnt a könyveim közül.)
Nem tudom, elhangzott-e valójában ez a beszélgetés. Az azonban tény, hogy a magányosan harcoló Nagy-Britannia nem volt hajlandó fegyverszünetet kötni Németországgal. A nyugati világ nem engedett a szovjet nyomásnak a berlini blokád idején, nem mondott le Nyugat-Németország felfegyverzéséről, a NATO létrehozásáról. 1962-ben Kennedy elnök utasítására az amerikai haditengerészet a nyílt tengeren feltartóztatta a szovjet hajókat, amelyek atomrakétákat szállítottak Kubába. Még a hét vége előtt kitörhet az atomháború, írták október 27-én a világlapok.
De a magyar forradalom leverését, a Csehszlovákia elleni intervenciót lenyelték, sőt, Brezsnyev követelésére aláírták a Helsinki Záróokmányt, amely okiratba foglalta Európa kettéosztását.
Hogy ebből az okmányból néhány év múlva a szovjet birodalom halálos ítélete lett, az Reagan, Gorbacsov, de nem elhanyagolható módon a Moszkvai Helsinki Bizottságot megalapító Jurij Orlov, továbbá Michnik, Kuroń, Havel és budapesti társaik érdeme. Hogy a kemény, kockázatos, illetve az óvatos, meghunyászkodó döntések váltakozásából mikor melyik bizonyult helyesnek, sikeresnek, azt utólag sem lehet egyértelműen megmondani.
A jelen pillanat súlyos válsága idején, úgy vélem, az óvatosság rossz tanácsadó. Az, hogy a NATO Ukrajna kérése ellenére sem hozza létre a légtérzárat, valószínűleg halálra ítéli az ukrán ellenállást. A második világháború 51 millió halottjából 20 millió 600 ezer a Szovjetunió polgára volt. Ehhez képest a támadó, a tönkre vert, porig bombázott Németország harmad annyit, hétmillió embert veszített. Ezek a képtelen adatok azt mutatják, hogy az oroszok háborújában nem számít az emberélet, a saját katonáik élete sem.
Ha nincs légtérzár, Putyin akármeddig folytathatja a háborút, nem számít hány orosz katona hal meg, és Ukrajna végül kénytelen kapitulálni. De persze, igaz az ellenérv is: ha egy NATO-gép lelő egy orosz repülőgépet, kirobbanhat az atomháború. Személy szerint ugyan azt gondolom, ha Putyin kemény ellenállással találkozik, akkor formális engedmények fejében véget vet a háborúnak. De ha mégis kitör az atomháború, az én személyes… No, ezt a mondatot már befejezni sem érdemes.
2006. február 23-án levelet fogalmaztam Gyurcsány Ferencnek: a levél, amelyet hét jogvédő szervezet vezetői írtak alá, arra szólította fel a miniszterelnököt, hogy Putyin elnök magyarországi látogatása során tájékoztassa az elnököt, hogy a magyarországi jogvédő szervezetek tiltakoznak oroszországi kollegáik rendőri üldözése, az ellenük folyó lejárató kampány ellen. Válasz a levélre nem érkezett.
Orbán Viktort már nincs mire felszólítani. Orbán nemcsak a menekülők útjába állít drótkerítést, de Ukrajnát is drótkerítéssel akadályozza abban, hogy közelebb kerüljön a NATO-hoz. Tizenegy NATO-tagállam kormánya levélben kérte a magyar miniszterelnököt, az ukrán nyelvtörvény ügyében kialakult magyar-ukrán konfliktust ne tegye NATO-üggyé. Megakadályozta, hogy Ukrajna részese legyen a kiberhadviselés elleni szakértői központ munkájának – ezzel a magyar kormányfő nem a magyar kisebbség érdekeit védi, hanem Putyin megbízását teljesíti.
Ha Ukrajna NATO-integrációja magasabb szinten állna, Putyin nem merte volna megtámadni Ukrajnát. Orbán Viktort személyes felelősség terheli az ukrán háború halottaiért.
A jobboldal szerette hangoztatni, hogy Magyarország következmények nélküli ország. Most itt a helyzet, itt a lehetőség. Az illetékes bíróság kimondta: Magyarországon nem érvényesülnek azok a jogállami normák, amelyek az Európai Uniót demokratikus jogállamok közösségévé teszik. Ezért Orbán Viktor a felelős: ő hirdette meg az illiberális demokrácia koncepcióját.
Az április 3-i választási eredmény azt jelzi, hogy Magyarország polgárainak többsége elfogadja a kormány politikáját. Ez még inkább jogossá teszi, hogy a kedvezmények megvonása az egész társadalmat sújtsa. Igen, legyenek következményei annak is, hogy Magyarország kormánya nem vállalja a szolidaritást a megtámadott Ukrajnával, hogy a magyar miniszterelnök Ukrajna vezetőjét bírálja, nem pedig az agresszort, Putyint, akitől a demokratikus országok vezetői és népei sorra elfordulnak.
Persze nem biztos, hogy a magyar társadalom tanul ebből. Magyarországon nagy hagyománya van a sérelmi politikának. Nagy hagyománya van annak az érzésnek, hogy mindenki bánt, hogy „egyedül vagyunk”. De ha a szomszédunkban egy népet bombákkal és rakétákkal próbálnak nevelni, mi pedig egyenlőségjelet teszünk a tettes és az áldozat közé, akkor megérdemeljük, hogy egyedül maradjunk a szégyenbélyeggel az arcunkon.
„Hogy kedvre gyúl…”
„Megbünhödte már e’ nép” – írta Kölcsey a Himnuszban 1823-ban, és a sok évszázados szenvedés után víg esztendőt kért a Teremtőtől a nemzet számára. De a Himnusz nem az utolsó szó volt a költő életében. Tizenöt évvel később, 1838-ban, élete utolsó évében, a Zrínyi második éneke című versében visszatért a bűn és nemzet fennmaradása témájához.
„Törvényem él. Hazád őrcsillagzatja / Szülötti bűnein leszáll” – feleli a Teremtő a haza fönnmaradásáért könyörgő Zrínyinek. Trianont az ország magyar lakossága – joggal – szörnyű igazságtalanságként élte meg. De volt – például Babits –, aki igazságtételt is látott benne. „Ti leborultatok az Ércbálvány előtt! Döntsön az erőszak! S döntött az Erőszak… mi jogotok beszélni többé?”
Teleki Pál miniszterelnök 1939-ben hazatért Bécsből: Hitler és Mussolini döntése alapján Magyarország visszakapta a Szlovákiához csatolt Felvidék egy részét. A pályaudvaron hatalmas tömeg ünnepelt; az ünneplők között, kivezényelt diákként ott volt a tizennyolc éves Pilinszky János is. Ő úgy látta, hogy a miniszterelnök egyáltalán nem örül az ünneplésnek. Arcán inkább szorongás érződött. Két évvel később, amikor Magyarország a Délvidék egy részét kapta vissza, Teleki levelet írt Horthynak.
„Főméltóságú Úr! Szószegők lettünk – A gazemberek oldalára álltunk – Hullarablók leszünk! A legpocsékabb nemzet. Bűnös vagyok.” És főbe lőtte magát.
1994-től 1998-ig országgyűlési képviselőként az Interparlamentáris Unió kínai-magyar szekciójának az alelnöke voltam. A másik alelnök Balsai István, az előző ciklusban igazságügyi miniszter. A négy év alatt egyetlen feladatunk volt: 1995. október 10-én a Nimród étteremben vendégül kellett látnunk Li Peiyao urat, az Országos Népi Gyűlés (a kínai parlament) Állandó Bizottságának az alelnökét. (Az Állandó Bizottság a ritkán ülésező parlament helyettesítő szerve, olyasmi, amilyen az Elnöki Tanács volt nálunk.)
A szekció elnöke, aki az MTI tudósítójaként élt Kínában, nem volt jelen. Mi, a két alelnök mondtunk pohárköszöntőt, utánunk a vendég következett. Sokkal jobban felkészült Magyarországból, mint mi Kínából. Pohárköszöntőjében a lakosság számára és a népsűrűségre vonatkozó adatokat hasonlította össze, majd kijelentette, az adatok alapján úgy látja, hogy Magyarországon a jelenlegi népesség mellett elférne még negyven millió kínai. Balsai képviselőtársamnak a torkán akadt a falat, aggódtam, hogy megfullad.
Én ismertem néhány Budapesten élő kínait. Nem menekültek voltak, a kínai hatóságok kifejezetten biztatták őket, hogy telepedjenek le volt szocialista országokban. A hagyományos szocialista kereskedelem ezekkel az országokkal véget ért. Az ide irányuló exportot úgy lehet fenntartani, ha kínaiak nyitnak éttermeket, üzleteket Kelet-Európában. Akkoriban, a kilencvenes évek elején, a túlnépesedés fékezése érdekében tiltották, hogy egy házaspárnak második gyereke is szülessen. A házaspár, akiket megismertem, egy kisfiúval érkezett Magyarországra, a lányuk már itt született. Boross belügyminiszter idegenrendészeti hatóságai elkezdték kiutasítani a letelepedett kínaiakat, de ez a törekvés aztán alábbhagyott.
Trianon után nemigen van mit elvenni Magyarországtól. Negyvenmillió kínai bevándorlása ellenben azt jelentené, hogy Magyarország nyolcvan-száz éven belül megszűnik. Ez a Fudan egyetem magyarországi megtelepedésének is más dimenziót ad. Egy országnyi kínainak több egyetem is kell. A Fudant pedig a világ 34. legjobb egyetemeként tartják számon.
„És más hon áll a négy folyam partjára,
Más szózat és más keblü nép;
S szebb arcot ölt e föld kies határa,
Hogy kedvre gyúl, ki bájkörébe lép.”
A négy folyamból a Száva már nincs Magyarországon, a Dráva is csak alig. Azon sokat gondolkodtam, hogy vajon honnan jön a „más keblű nép”, amelytől a jövevény „kedvre gyúl”. A szomszédos országokban nemigen találtam ilyet. De a kínaiak – azok éppenséggel lehetnének… Orbán és Szijjártó keményen dolgoznak azon, hogy a kínaiak ideszokjanak. Hiszen ők nem migránsok.
A blogger búcsúja
Mintegy másfél éve írtam havonta két blogbejegyzést, azaz az én régimódi nyelvem szerint két cikket az Átlátszó számára. Szerettem csinálni, bár sokszor nem volt könnyű kitalálni a témát, összegyűjteni az anyagot. Most, hogy a Fidesz hosszú uralma következik, nemigen látom értelmét a rendszeres írásnak: változásra egyelőre nem számítok. De ha lesz mit mondanom, meg fogom írni.
atlatszo.hu, 2022. április 9.
22 987 karakter